Én. Én. Én. Én.: Esterházy Péter

By Magyar Miklós

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 10, 2021
• ISBN: 9786156283443

Book preview

Péter

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Bödecs László

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Címlapfotó:

Gál Csaba: Esterházy Péter

(2005, a Petőfi Irodalmi Múzeum engedélyével)

© Magyar Miklós, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 44 3

Esterházy posztmodern?

Ha valami engem hidegen hagy, az az, hogy mi a posztmodern.

Esterházy Péter

A kritikusok többsége a posztmodernek között emlegeti Esterházyt, tegyük hozzá, joggal, ha François Lyotard tág meghatározására gondolunk, amely szerint a posztmodern helyzet az addigi tudás eszményi egységével való szakítást jelenti. A posztmodern irodalom ismérvei tulajdonképpen egybevágnak Esterházy írásművészetének legjellegzetesebb vonásaival: a kis elbeszélések pluralizmusa, a nyelvi játékok túlburjánzása, az idézetek, az improvizáció, a játékosság, az irónia, az élet és a művészet kettéválása.

A Kulturális enciklopédiában olvassuk: „Esterházy Péter (1950–) a magyar posztmodern próza vezéralakja. Elbeszélő technikájának elemei: játék, irónia, anekdota, montázs, megidézés, utalások rendszere, önértelmezés és önhelyesbítés, valamint a metanyelv sokféle egyéb alkalmazása. Az életmű első csúcsa a Termelési-regény (kisssregény) című »ikerregény« (1979)."

Tény, hogy a nyelvi konvenciók széttördelése tudatos tett Esterházynál. A posztmodern címkét elsősorban az intertextualitás mint a posztmodern regény egyik legfőbb ismérveként számontartott jelenség miatt ragasztotta rá a kritika. Helyesebben a kritika egy része, mert a mértékadó kritikusok egyike sem jelentette ki expressis verbis, hogy posztmodern regényeket írna Esterházy. Hogy csak a róla szóló legátfogóbb monográfiát, Kulcsár Szabó Ernő könyvét említsük (Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996), a tanulmány részletesen kimutatja a posztmodern vonásokat Esterházy regényeiben, ám nem minősíti posztmodernnek magát Esterházyt. Szegedi-Maszák Mihály pedig joggal helyezi el Esterházy műveit a hagyományos, modern és posztmodern vonulatában, mondván, hogy Esterházy szövegei egyaránt mutatnak klasszikus, modern és neoavantgárd jegyeket: „túllép a posztmodern irodalomban hallgatólagosan elfogadott értékrelativizmuson, s alighanem emiatt sikerült messze felülmúlnia gondolati mélység tekintetében azoknak a nyugati műveknek a túlnyomó többségét, amelyeket a posztmodern irodalom jelentős alkotásainak szokás tekinteni" (Szegedy-Maszák Mihály: Bevezetés a szépirodalomba. In: „Minta a szőnyegen", Budapest, Balassi Kiadó, 1995).

Maga Esterházy számos helyen utal a posztmodern minősítésre könyvei kapcsán. A Bevezetés a szépirodalomba fülszövegét ezekkel a szavakkal kezdi: „Fülszöveg, avagy a posztmodern kelgyó enfarkába harap". Nyilvánvaló irónia a „posztmodern" címke elhárítása. Megteszi ezt Esterházy más alkalommal is. A Hahn-Hahn grófnőben a „Megbízó" távirata az utazó számára: „Ne nézzen hülyének! Ez magának BURKOLT FEJLŐDÉSREGÉNY? FELEJTÉS ELLENI HARC? Netalán ANARCHISTA ÚTIKALAUZ? Ne akarja, hogy a fejére idézzem: AZ UTAZÁS HAZUGSÁG! Hogyan fogja így demisztifikálni a posztmodernek öntetszelgését?" Ezt követi egy rövid távirat: „Maga posztmodern!" S a válasz: „Anyád". Ugyanebben a regényben: „Behúzódván kajütöm részterébe azonnal fölfogtam a posztmodern életérzés dezintegrációs törekvéseit, azt, hogy csak kontingens, decentrált és széttartó »rendszereket« ismer el. „Posztmodern stílusdiktatúra vagy hogy is: E.P.-igonok – olvassuk az Írásokban.

Tény azonban, hogy Esterházy sikerében nem kis szerepe van a kritikai környezet megváltozásának, a posztmodern irodalom elfogadásának. A megelőző kritikai környezetről Esterházy nem kevés iróniával szól az Egy kék harisban: „Minthogy akkoriban, Szerdahelyi István szép szavával, »a neoavantgarde stílusdiktatúra« még nem félemlítette meg az irodalmi közvéleményt eléggé, és e diktatúra kékellő harisnyájú szolgálóleánya, a sznobizmus sem végezte el fellazító ármányait, következésképp majd mindenhonnét visszakaptam az írásaimat. Árva Fancsikó és Pinták – vagy ahogy egy akkor magas beosztású irodalmi tisztviselő és regényíró-kolléga mondotta, »figyellek én, ohó, barátocskám, ösmerem én a Fancsikó és Pistát is« –, szóval kerengtek szegények az ország egyik végéből a másikba, mert mindig, visszajővén, hű ebek, a dögök, rögtön postáztam, még aznap, ez fontos volt, csak azt bírtam elviselni, ha még aznap továbbküldtem a paksamétát (…)"

Ugyanitt egyrészt elhatárolódik a posztmodern címkézéstől, másrészt óv attól, hogy a fogalom alá tartozó újfajta művészetet szőröstül-bőröstül „linkségnek, „stílusterrornak tartsuk: „Manapság például Magyarországon sokan a posztmodernt a linkség, a blöff szinonimájának tartják, stílusterrornak, művészi felelőtlenségnek, ja és persze összeesküvésnek, és ugyan nekem a posztmodern nem ingem, gatyám is alig, abban az értelemben legalábbis, hogy nem érzek vágyat őtet megvédelmezni, de ha így használtatik ez a szó, akkor gyorsan, íziben, kell találni egy újat, ha lehet, mert ez nem ilyen egyszerű, nem ilyen elhatározósdi, egy újat, mely leírná azt a sok szellemi, történeti, művészi és érzelmi mozgást, amely mégiscsak az előbbi alá tartozik."

A Várad című folyóirat 209. számában Papp István kérdésére, hogy szerinte mi a posztmodern irodalom, ezt válaszolja: „Ha valami engem hidegen hagy, az az, hogy mi a posztmodern. Ennél már csak az hagy hidegebben, hogy én posztmodern vagyok-e vagy sem. A posztmodernhez az is hozzátartozik, hogy aki posztmodern, az azt mondja, hogy ő nem tudja, mi a posztmodern, tehát ennek fényében az előbbi kijelentéseimet nem lehet tudni pontosan, hogyan kell értelmezni. Ez, ahogy válaszoltam, bizonyos értelemben posztmodern. Nehéz definiálni a posztmodern irodalmat, mert többféle hulláma van. Van az amerikai posztmodern, a minimal-artos, ami egész másfajta, mint mondjuk az Umberto Eco-féle, nagyon is történet-elbeszélős posztmodern. A modern utáni kort szokták posztmodernnek mondani. Erre vonatkozóan van napi tapasztalatunk: mi az, amikor nincsen centrum, amikor inognak az alá-, fölérendelések, amikor mindenből több van, és azok mellérendelten léteznek."

Azokat, akik az intertextualitás alapján nevezik Esterházy Pétert posztmodern írónak, nem árt emlékeztetni arra, hogy Michel de Montaigne, az esszé megteremtője, 1580 és 1588 között írt esszéiben már élt elődei munkáinak, elsősorban Plutarkhosznak bőséges idézésével. Isabelle Konstantinovic Montaigne et Plutarque (Travaux d’Humanisme et Renaissance) című, 1990-ben megjelent könyvében kimutatja, hogy Montaigne 88 alkalommal idézi Plutarkhoszt. Megemlíti, hogy Montaigne számos helyen jelöletlenül vesz át idézeteket a közép-platonista krónikástól. A legtöbb esetben a Párhuzamos életrajzokból idéz. Ezek a jelöletlen idézetek Montaigne olvasói számára nem jelentettek problémát, hisz a görög és latin kultúrán nevelkedtek fel, így azonnal felismerték a forrásokat. Montaigne maga írta: „Ezek a kölcsönzések olyan híres és régi szerzőktől valók, hogy saját magukat megnevezik, anélkül hogy én megmondjam, kicsodák." Azt mondhatnánk, Montaigne vendégszövegeket alkalmazott, az intertextualitással élt, anélkül hogy tudta volna. Ugye nem kell mondani, hogy a tizenhatodik században nem beszélhetünk posztmodern irodalomról.

Közelebb kerülve a modern irodalomhoz, ki nevezné André Gide-et posztmodern írónak? Pedig műveiben Esterházyhoz nagyon közel álló módon használja az idézeteket. Mint ismeretes, Gide buzgó olvasója és ismerője a Bibliának, nem kell hát azon csodálkozni, hogy felhasználja azt műveiben. Ahogyan majd Esterházy, Gide is él az idézetek elferdítésével. A Vatikán titkában a szabadkőműves Anthime Armand-Dubois az Új Testamentum egyik idézetét ferdíti el. A párbeszéd megértéséhez tudnunk kell, hogy akkor hangzik el, amikor Anthime feleségének szemébe korom kerül, és ezt férje megpróbálja eltávolítani. Marguerite azonban nem hajlandó ehhez levenni a kalapját: „− Így hát azt kívánod tőlem, hogy kivegyem a szálkát a szemedből, mielőtt kivenném a magaméból a gerendát? − mondja Anthime gunyoros nevetéssel. − Úgy találom, ez erősen ellentmond az evangélium tanításainak." (Hívő környezete számára a saját szemében lévő gerenda nyilvánvalóan Anthime ateizmusa.) Gide Anthime egyházellenességét kívánja hangsúlyozni a bibliai szöveg elferdítésével. Az evangélium tanításainak emlegetésével, amit „gunyoros nevetéssel" kísér, az ájtatos Marguerite-nek s rajta keresztül valamennyi hívőnek és magának az egyháznak mutat szamárfület. Ezt csak megerősíti, hogy miután eltávolítja a kormot Marguerite szeméből, ismét csak gunyorosan azt kéri tőle, hogy ne akarja megtéríteni: „Ah, kérlek, ne fizettesd velem ilyen drágán a kezelést." Majd ugyancsak nem célzatosság nélkül: „Nézz föl az égre – na, itt van."

A Rosszul leláncolt Prométheuszban Koklész mondja: „De hiába tartja oda a másik arcát." A mondat Máté evangéliumának intésére utal: „Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!" A Vatikán titkában Amadée Fleurissoire szánalmas vallomása egy bibliai idézettel történik: „Nem vagyok többé méltó! Nem vagyok többé méltó!" Az idézet a szimbolikus gesztusok kifigurázása.

De az Esterházy által kedvelt utalások is szerepelnek Gide idézetei között. Ő Platón, Corneille, La Fontaine, Pascal, Balzac, Hugo, Dosztojevszkij műveire utal. A Rosszul leláncolt Prométheuszban Koklész a kapott pofonról szólva La Fontaine A tücsök és a hangya című meséjét idézi fel. A Vatikán titkának mottója Pascaltól vett idézet. Pascalt többször is felidézi Gide a Rosszul leláncolt Prométheuszban. A Mocsarak irodalmi találkozójának a Le Banquet (A lakoma) címet adja Gide, ami Platón azonos című könyvére utal. Corneille sem marad ki az utalásokból. A Vatikán titkában Lafcadio a corneille-i hős allűrjével lépked, Protos pedig a balzaci szereplő, Vautrin „homoszexuális hajlamait örökli". A Rosszul leláncolt Prométheuszban a mindent elárasztó tömeg Victor Hugo Párizsi Notre-Dame-jának jeleneteit idézi fel. A Vatikán titkában Fleurissoire meggyilkolása Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére emlékeztet.

A francia új regény Nobel-díjas reprezentánsának, Claude Simonnak regényeit a kritika „a posztmodern előszobájának" tekinti. Csakúgy, mint Gide idézési technikája, Simoné is emlékeztet Esterházy módszereire. Claude Simon