Három tucat szuvenír: Karcolatok és novellák

By Szanyi Ildikó

A Három tucat szuvenír egyfajta irodalmi útikönyv. A szerző idegenvezetőként Európa szinte összes országát bejárta, ezért hiteles szuvenírek a könyvben olvasható novellák, az egyes helyek jellemzőivel festve. Egyszer egy idősebb házaspár norvégiai útjáról olvashatunk, aztán egy budapesti idegenvezető tapasztalataiba nyerünk bepillantást, néhány oldallal később pedig egy másik párt kísérhetünk Grazba, akik a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik az úton. A kapocs a világ, a váratlan történések metszéspontja, az utazás élményszerűsége. A könyv kézzelfogható utazástörténet: töredékek, emlékek és érzések másolata. Izgalmas vonása, hogy nem tudni, mit merített valós tapasztalatokból a szerző és mely történetek építkeznek inkább fantáziából, mégsem keressük a különbséget. Egy biztos: mindegyik helyszín él, színes polaroidként elevenedik meg a lapokon.

A kötet olyan időszakban született, amikor a globális viszonyok miatt az utazás többnyire csak ábránd, a vágy harca a lehetősséggel. Akiket vonz a horizontra feszített út ígérete, azok biztosan a szívükbe zárják a Három tucat szuvenír – többnyire – könnyed hangvételű, rövid kalandjait, amelyek a fotelturizmus jegyében – tetszőlegesen egy csésze kávéval vagy egy laza fröccsel kísérve – csábítják utazásra az olvasót.



Bájer Máté

újságíró, slammer

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 10, 2021
• ISBN: 9786156283412

Book preview

novellák

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nagy-Kemendy Júlia

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borítón

a szerző felvétele látható

© Szanyi Ildikó, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 41 2

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

Akkreditáció

Miután már lassan húsz éve foglalkozom idegenvezetéssel, és Európa szinte összes országát bejártam, miközben olyan különleges helyekre is eljutottam, amikről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek, és ezerszer rácsodálkoztam a világ kulturális sokszínűségére, eszembe jutott az idegenvezető-vizsgám napja. Éppen családi összejövetel volt nálunk, amikor délután betoppantam az ajtón, vizsgaöltözetben, pótharisnyával és fertőtlenítő kendővel a kistáskámban, ahogy egy idegenvezető-jelölthöz illik. Feldobtam a fogasra a kis fekete táskámat, és cipőmet lerúgva rohantam be a szobába, ahol a család éppen a nagyra nyitott, megterített asztal körül ült. Amíg körbementem, és egyesével mindenkinek elújságoltam, hogy sikerült a vizsgám és idegenvezető lettem, apám, aki világéletében racionális embernek tartotta magát, és éppúgy a művészek életéről, mint a szobrokhoz kapcsolódó, szerinte kitalált legendákról megvolt a maga véleménye, nagyanyámhoz hajolva halkan megjegyezte: „Nem kell komolyan venni, ez is csak egy hóbort. Majd elmúlik."

1.

Marika már hetekkel az indulás előtt lázasan készülődött, gondolatai folyton az utazás körül jártak. Hosszú, munkával teli életük során nem gyakran engedtek meg maguknak olyan fényűzést, mint egy külföldi utazás. Nem azért, mert nem tudták volna megfizetni. János, Marika férje egyszerűen pazarlásnak tartotta az utazásokra, főleg a külföldi utazásokra kiadott összegeket. Számukra nyaranta a Balatonnál eltöltött egy hét tökéletes és gazdaságos kikapcsolódás volt.

Az oslói utazást János fizette kettőjük számára a harmincéves közalkalmazotti munkaviszonyban eltöltött ideje után felvett jubileumi jutalmából. „Megérdemeljük, hogy kirúgjunk egy kicsit a hámból – mondta nevetve, miután egy őszi estén, vacsora után letette Marika elé a konyhaasztalra az utazási szerződést, az előleg befizetéséről szóló számlát és az irodában kapott utazási katalógust. „Nem lesz ott egy kicsit hideg? – kérdezte aggódva Marika, aki, ha már a hámból történő kirúgásról esett szó, szívesebben utazott volna valamelyik mediterrán szigetre. De János megnyugtatta, hogy húsvétkor, amikor utazni fognak, már biztos jó idő lesz ott északon is. „Egyébként pedig – fűzte hozzá –, hogy a meglepetésnek még nagyobb ereje legyen, elárulom, hogy a tavaszi szünet idején ez volt a legakciósabb út az utazási iroda kínálatában." Ez ellen már Marikának sem akadt ellenvetése, sőt megdicsérte a férjét, amiért nem felelőtlenül és nagyvonalúan választott ajándékot.

A csütörtök pakolással telt. Mivel még soha nem repültek, kissé tapasztalatlanok voltak a csomagok összeállításában. Autóbuszos utazás esetén mindegy, mennyit pakol az ember a bőröndbe, mint ahogy az is, milyen méretű utazótáskát választ magának. Most viszont alaposan átböngészték a repülőjegyhez tartozó utazási szabályzatot, és igyekeztek a megadott szempontok szerint csomagolni.

Sajnos rá kellett döbbenniük, hogy az akciós út árában csak kézipoggyász feladása szerepelt, és mivel János semmiféle pluszt nem akart ráfizetni az utazásra, az is maradt. Elővették a két legkisebb bőröndjüket, megmérték a hosszúságukat és szélességüket, majd elégedetten bólogattak, mivel mindkettő megfelelt a szabványnak. A pakolással már nagyobb gondban voltak. Azért Norvégia húsvéti időjárása mégsem lehet olyan kellemes, mint itthon, gondolták, úgyhogy elsősorban meleg ruhákat igyekeztek bepakolni. Így azonban túlságosan hamar megtelt a bőrönd. Egyszer csak János csillogó szemekkel felkiáltott, és felvetette, hogy több ruhájuk lenne, ha minél több réteget magukra véve utaznának. Ebben mindketten egyetértettek.

A ruhák után a tisztálkodószerek becsomagolása következett. Hiába olvasgatták az utazási irodában kapott norvég nyelvű szállodai katalógust, nem tudták megfejteni, adnak-e törölközőt a szobában. Ez pedig egy igen lényeges kérdés volt, hiszen a törölközők elég nagy helyet foglalnak a bőröndben, még akkor is, ha Marika nagy kegyesen lemondott arról, hogy a hajmosás után használt fürdőlepedőjét magával vigye. „Miért nem bírod ki hajmosás nélkül? Hiszen csak három éjszakát töltünk Oslóban!" – értetlenkedett János.

Jánosnak viszont a műszaki dolgok és a technikai kütyük pakolásánál kellett visszafognia magát. Mivel a fényképezőgépe és a hozzá tartozó töltők, akkumulátorok, vakuk, pótlencsék és egyéb dolgok túl nagy helyet foglaltak volna, lemondott arról, hogy a profi felszerelést vigye magával. „Majd készítesz fotókat a telefonoddal, az is szép emlék – legyintett Marika. János, a hobbifotós számára ez egy kissé sértő megjegyzés volt, hiszen, gondolta, mindenki tisztában van vele, hogy a profi fényképezőgéppel készített képek minősége össze sem hasonlítható bármelyik legújabb okostelefonéval. Kissé nevetségesnek találta, hogy életük „nagy utazását okostelefonnal fogja dokumentálni. De nem morgolódott sokat, végül is ő választotta az akciós utat.

Nagypénteken hajnalban megjelentek a repülőtér 2A termináljának indulási oldala előtt, és jelentkeztek az idegenvezetőnél, aki folyamatosan számolta a csoport tagjait, majd miután mind a huszonegy utas megérkezett, becsekkoltak, és elrepültek Oslóba. A repülőn Marika mérgesen vetette oda Jánosnak, hogy ha nem vette volna észre, rajtuk kívül mindenkinek volt feladott poggyásza. „Senki nem sajnálta érte az extra felárat, csak te" – sziszegte a férje fülébe. János hosszan bólogatott, miközben a tojáslepény maradékát törölgette ki a kenyér héjával a műanyag tálkából, amelyben a reggelit szolgálták fel.

Érkezésük után a helyi, magyarul beszélő idegenvezető mosolyogva és kedvesen közölte velük, hogy a norvégok a húsvéti ünnepeket a hegyekben lévő kunyhóikban töltik, így ilyenkor teljesen kiürül a város, a múzeumok pedig csak részben vannak nyitva, úgyhogy inkább szabadtéri programokat állított össze számukra. Ez felettébb kínosan érintette a házaspárt, mert Oslóban három napon keresztül esett az eső, és olyan jeges, hideg szél fújt, hogy Marika és János mindennap felvették az összes ruhájukat.

Napközben megmelegedhettek volna forró italt kortyolgatva egy kellemes kávéházban, de miután meglátták az itallapon szereplő árakat, és okostelefonjuk számológépével forintra váltották azokat, Marika a két kezét összecsapva, ámuldozva ugrott fel az asztal mellől, és Jánossal együtt kirontottak a helyiségből.

Mikor hazatérésük után a kollégáik megkérték őket, hogy mutassanak fényképeket erről a különleges helyről, a Vigelandsparken szoborpark kétszáztizenkét bronz- és gránitszobrán és az oslói operaház ultramodern épületén kívül másról nem volt képük, ezeket is az egyik lelkes utastársuk küldte el mindenkinek körlevélben. Az utazásuk második napján ugyanis a Holmenkollen símúzeum ugrótoronyhoz hasonlító kilátójának tetején szelfikészítés közben a szél kifújta Marika hidegtől elgémberedett ujjai közül az okostelefont.

2.

Az ötórás buszútra fekvő