Keresztutak I-II.

By Jonathan Franzen

A chicagói Hildebrandt család keresztúthoz érkezett. A családapa, Russ - aki mellesleg lelkipásztor - kész rá, hogy kitörjön a házasságából, amelyet örömtelennek érez - hacsak nem előzi meg a kitörésben leleményes és labilis felesége, Marion. 1971-ben járunk, egy nappal szenteste előtt. Legidősebb fiuk, Clem hazajön az egyetemről - feltüzelte idealizmusa, és olyan döntést hozott, amelynek hallatán apja összeroppan. Húga, Becky régóta az egyik legnépszerűbb lány volt a gimnáziumban, de most az ellenkultúra kerítette hatalmába. Perry öccsüknek elege lett abból, hogy füvet kell árulnia ahhoz, hogy füvezhessen, és megfogadja: megjavul. A család minden egyes tagja szabadulni próbál valamitől, de ehhez a többieknek is lesz egy-két szava.
Jonathan Franzen korunk egyik legkiválóbb regényírója - mindig családregények szerzőjeként jellemzik, de valójában ez a könyve, a Keresztutak az első, amelyben tényleg mindvégig egy család története áll a középpontban.
A Keresztutak egy trilógia első könyve. A Minden mitológia kulcsa címet viselő regényfolyam három nemzedék életének foglalata, és egészen napjainkig eljutva jeleníti meg társadalmunkat, kultúránkat.
A trilógia első kötete önmagában is kerek egész, amely a Hildebrandt család életén keresztül mutatja be elmúlt ötven évünk politikai, szellemi és társadalmi mozgásait, és azok előzményeit.
Franzen könyvének karakterei egyszerre életteliek és mélyek - amit kezünkben tartunk, egy szédítően precíz és átfogó tabló.
„Franzen fontos értékeket tesz könyvei témájává, ebben az esetben a család, az önmagunk, az Isten és a haza iránt érzett felelősség kérdéskörét, miközben sikerül szereplői érzelmi világának mélyére hatolnia, és úgy mutatja be vágyaikat, kétségeiket, hogy az nyomban beszippantja az olvasót. Letehetetlenül izgalmas regény... olykor megterhelő, máskor váratlanul felemelő - egyszóval remekbe szabott.” - Kirkus
„Nagyszabású, mesteri kép az Egyesült Államokban az 1970-es évek elején lezajlott kulturális változásokról... Franzennek kivételes tehetsége van rá, hogy lebilincselő izgalmassággal ábrázolja a kényelmetlen emberi kapcsolatokat. Ellenállhatatlan.” - Publishers Weekly

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Oct 14, 2021
• ISBN: 9789635681082

Book preview

I

Advent

A délelőtti ég, amelyet New Prospect csupasz tölgyei és szilfái alaposan megtördeltek, bőséges csapadékot ígért abból a két szürke frontrendszerből, amelyek cinkosan összejátszottak a fehér karácsony érdekében, amikor Russ Hildebrandt a Plymouth Fury kombijában szokás szerint meglátogatta az egyházközsége ágyhoz kötött és szenilis tagjait. A hitközség egyik tagja, bizonyos Mrs. Frances Cottrell önként jelentkezett, hogy segít neki játékokat és konzerveket vinni az Isten Közösségébe aznap délután, és noha Russ tisztában volt vele, hogy csak lelkészként van joga örülni a szabad akarat eme megnyilvánulásának a nő részéről, nem is kérhetett volna jobb karácsonyi ajándékot az Úrtól, mint hogy négy órát kettesben tölthet Francesszel.

Három éve, Russ megaláztatása után az egyház rangidős lelkésze, Dwight Haefke a segédlelkészre testálta a hitközségi tagok lelki gondozásának oroszlánrészét. Hogy Dwight mihez kezdett azzal az idővel, amit Russ így megspórolt neki, már azon kívül, hogy még gyakrabban utazgatott és még többet dolgozott a rég várt verseskötetén, az nem volt világos Russ előtt. Viszont jólesett neki, hogy flörtölve fogadja az amputált Mrs. O’Dwyer, akit súlyos ödéma kényszerített az egykori étkezőjében felállított kórházi ágyba. Jólesett neki, hogy mások szolgálatára lehet, főleg azokéra, akik vele ellentétben nem emlékeznek semmire három évvel azelőttről. A hinsdale-i idősotthonban, ahol a karácsonyi fenyőkoszorúk és az öregek székletének keveredő szaga az arizonai fennsík árnyékszékeit juttatta eszébe, Russ az öreg Jim Devereaux kezébe adta a templom új, képes tagkönyvét, amit beszélgetésindítónak használtak, és megkérdezte Jimet, emlékszik-e a Pattison családra. Az adventi szellemtől megfickósodott lelkész számára Jim ideális bizalmas volt, kívánságkút, amelyben a beledobott fémpénz sosem ér feneket és sosem csörren.

– Pattison… – ismételte meg Jim.

– Volt egy lányuk, Frances. – Russ az öreg tolószéke fölé hajolt, és a C betűhöz lapozott. – Most már a férje nevét viseli: Frances Cottrell.

Otthon véletlenül sem mondta ki a nő nevét, még amikor teljesen természetes lett is volna, mert attól félt, hogy a felesége meghall valamit a hangjában. Jim közel hajolt a képhez, amely Francest mutatta a két lányával. – Á… Frannie? Frannie Pattisonra emlékszem. Mi lett vele?

– Visszajött New Prospectbe. Másfél évvel ezelőtt elvesztette a férjét… rettenetes. Tesztpilóta volt a General Dynamicsnél.

– Most hol van Frannie?

– Visszajött New Prospectbe.

– Ó, hm. Frannie Pattison. Most hol van?

– Hazajött. Most már Mrs. Frances Cottrell. – Russ a képre mutatott, és megismételte: – Frances Cottrell.

Úgy volt, hogy fél háromkor találkoznak a First Reformed-templom parkolójában. Russ már 12.45-kor odaért, mint a gyerek, aki nem bírja kivárni a karácsonyt, és a kocsiban ette meg a csomagolt ebédjét. A rossz napjain, amikből bőven akadt az utóbbi három évben, körülményes kitérőre fanyalodott, ha el akarta érni a saját irodáját – a gyűléstermen keresztül be a templomba, fel egy lépcsőn, és végig egy folyosón, amit betiltott énekeskönyvek kupacai szegélyeztek, át egy raktáron, ahová elpateroltak csálé kottaállványokat, egy betlehemet, amit utoljára tizenegy adventtel ezelőtt állítottak ki, egy rakás fabárányt meg egyetlen jámbor, portól szürke ökröt, ami iránt szomorú szimpátiát érzett, aztán le egy keskeny lépcsőn, ahol csak Isten láthatta és ítélhette meg, majd az oltár mögötti lambéria „titkos ajtaján" át be a szentélybe, végül pedig ki a szentély oldalsó ajtaján –, hogy kikerülje az ifjúsági program igazgatójának, Rick Ambrose-nak az irodáját. Az Ambrose irodája előtt nyüzsgő kamaszok túl fiatalok voltak, személyesen nem lehettek tanúi a megaláztatásának, de kétségtelenül tudtak róla, és Russ nem bírt úgy Ambrose-ra nézni, hogy ne kelljen szembesülnie azzal a tudattal, hogy képtelen a Megváltó példáját követve megbocsátani neki.

A mai azonban egy nagyon jó napnak ígérkezett, és a templom folyosói még kongtak az ürességtől. Egyenesen az irodájába ment, befűzött egy lapot az írógépbe, és töprengeni kezdett a prédikációján a karácsonyt követő vasárnapra, amikor is Dwight Haefke ismét elutazik. Meggörnyedt a széken, és a körmével fésülgette a szemöldökét, összecsippentette az orrnyergét, meg-megérintette szögletes arcát, amiről későn derült ki, hogy a feleségén kívül is sok nő vonzónak találja, és arra gondolt, hogy a South Side-ra szállított karácsonyi ajándékokról fog prédikálni. Túl sokszor prédikált már Vietnámról, túl sokszor a navahókról. Azt az elképzelt örömöt, hogy a pulpitusról hangosan, bátran kimondja azokat a szavakat, hogy Frances Cottrellnek és nekem jutott az a megtiszteltetés – kimondja a nő nevét, miközben az a negyedik padsorban hallgatja, és a gyülekezet tekintete, talán irigyen, összekapcsolja kettejüket –, ellehetetlenítette a felesége, aki mindig előre elolvasta a prédikációit, és szintén ott fog ülni, és aki ráadásul nem is tudja, hogy Frances ma elkíséri.

Az irodája falait képek borították: Charlie Parker meg a szaxija, Dylan Thomas meg a cigije; egy kisebb, bekeretezett kép Paul Robesonról, mellette pedig egy röplap Robeson látogatásáról a Judson-templomba 1952-ben; Russ diplomája a New York-i Papneveldéből; és egy felnagyított fénykép róla meg két navahó barátjáról, ami Arizonában készült 1946-ban. Tíz éve még, amikor segédlelkész lett New Prospectben, ezek a nagy műgonddal válogatott személyiséglenyomatok visszhangra találtak azoknál a kamaszoknál, akik növekedéséért Krisztusban ő volt a felelős. Viszont ezek a gyerekek, akik manapság tolongtak a templom folyosóin trapéznadrágban meg kertésznadrágban, fejkendőben, csak az ő avíttságának bizonyítékait látták bennük. Rick Ambrose irodája, ezé a göndör fekete hajú és fénylő fekete bőrű Fu Manchué inkább óvodába illett: a falakat és polcokat megtöltötték az ifjú tanítványai otromba mázolmányai, a tőlük kapott különleges jelentésű kövek, megfakult csontok és vadvirágnyakláncok, olyan jótékonysági koncertek szitanyomott poszterei, amelyek nem álltak látható kapcsolatban semelyik Russ által ismert vallással. A megaláztatás után az irodájában rejtőzött el, és egy olyan fiatalkor fakuló totemjei között nyalogatta a sebeit, amelyet a feleségén kívül már senki nem talált érdekesnek. És Marion nem számított, mert Marion űzte New Yorkba, Marion szoktatta rá Parkerre, Thomasra meg Robesonra, Marion, aki áhítattal hallgatta a navahó történeteit, és meggyőzte, hogy a lelkészi hivatásra született. Marion elválaszthatatlan volt attól az identitástól, ami megalázónak bizonyult. Frances Cottrell tudta csak megváltani.

– Istenem, ez maga? – kérdezte Frances, amikor először járt az irodájában előző nyáron, és a navahó rezervátumban készült fényképet nézte. – Úgy néz ki, mint a fiatal Charlton Heston.

Gyásztanácsadásra jött, ami szintén Russ feladatai közé tartozott, és enyhén szólva nem volt a kedvence, mivel az eddig őt ért legsúlyosabb veszteség a gyerekkori kutyája, Csámpi elvesztése volt. Megkönnyebbülve hallotta, hogy Frances legnagyobb panasza, egy évvel a férje texasi tűzhalála után, az üresség. Amikor azt tanácsolta neki, hogy csatlakozzon a First Reformed egyik női csoportjához, Frances csak legyintett. – Én nem fogok nőkkel kávézgatni – jelentette ki. – Tudom, hogy van egy fiam, aki most kezdi a középiskolát, de még csak harminchat vagyok. – Valóban petyhüdtségtől mentes, pocaktalan, hájtalan, ránctalan volt, maga a megtestesült vitalitás kényelmes, keleti mintás ujjatlan ruhában, a haja természetes szőke és fiúsan rövid, a keze fiúsan kicsi és szögletes. Russ számára nyilvánvaló volt, hogy hamarosan újra férjhez fog menni – hogy az üresség, amit érez, valószínűleg alapvetően egy férj hiánya –, de még emlékezett, mennyire haragudott, amikor az anyja Csámpi halála után túl hamar kérdezte meg, hogy akar-e másik kutyát.

Van egy olyan női csoport, mesélte Francesnek, ami más, mint a többi, ő maga vezeti, és a First Reformed belvárosi partneregyházával, az Isten Közösségével működnek együtt.

– Azok a hölgyek nem kávézgatnak. Házakat festünk, bozótot irtunk, szemetet szedünk. Orvoshoz visszük az időseket, segítünk a gyerekeknek a házi feladatban. Minden második kedden ezt csináljuk, egész nap. És meg kell mondanom, várom azokat a keddeket. Ez a hitünk egyik paradoxonja: minél többet ad az ember a kevésbé szerencséseknek, annál teljesebbnek érzi magát Krisztusban.

– Olyan könnyen kimondja a nevét – jegyezte meg Frances. – Három hónapja járok vasárnapi istentiszteletre, és még mindig arra várok, hogy érezzek valamit.

– Még az én prédikációm se hatották meg?

Frances bájosan elpirult kissé.

– Nem így értettem. Gyönyörű hangja van. Csak…

– Őszintén szólva nagyobb az esélye, hogy az egyik ilyen kedden érezzen valamit, mint vasárnap. Én is inkább lennék a South Side-on, mint hogy prédikálok.

– Az egy néger templom?

– Fekete templom, igen. Kitty Reynolds a bandavezérünk.

– Kedvelem Kittyt. Ő tartotta nekem az angolt negyedikben.

Russ is kedvelte Kittyt, noha érezte, hogy a nő kételkedik benne, mivel Russ is hím; Marion felvetette azt a lehetőséget, hogy Kitty, aki sosem ment férjhez, feltehetően leszbikus. Amikor kéthetente elmentek a South Side-ra, favágóöltözékben jelent meg, és gyorsan kisajátította Francest, ragaszkodott hozzá, hogy mindkét irányban az ő autójában menjen, ne Russ kombijában. Kitty kétkedésének tudatában Russ átengedte neki a terepet, de várta a napot, amikor Kitty valami miatt nem tud jönni.

A hálaadás utáni kedden, amikor influenzaszerű megfázás ért el sokakat, csak három hölgy, három özvegy jelent meg a First Reformed-templom parkolójában. Frances olyan kockás pamut vadászsapkában ugrott be a Fury első ülésére, mint amilyet Russ viselt gyerekkorában, és le sem vette a kocsiban, talán mert a Fury fűtőrendszere szivárgott, és ha Russ nem tartotta lehúzva az ablakot, bepárásodott az ablak. Vagy talán Frances tudta, hogy Russ milyen gyomorszorítóan, hitpróbálóan, elbűvölően androgünnek látja abban a sapkában? A másik két hölgy tudhatta, mert egész úton a városba, el a Midway reptér mellett és át az Ötvenötödik utcán, a hátsó ülésről célzott kérdésekkel sorozták Russt a feleségéről meg a négy gyerekéről.

Az Isten Közössége egy kicsi, toronytalan, sárga téglás templom volt, amit eredetileg németek építettek, és az egyik oldalához kátránytetős közösségi házat toldottak. A főleg nőkből álló gyülekezetet egy középkorú pásztor, Theo Crenshaw vezette, aki nagylelkűen és köszönet nélkül elfogadta a kertvárosi csoport jótékonyságát. Theo minden második kedden nemes egyszerűséggel adott Russnak és Kittynek egy fontossági sorrend szerint megírt listát; nem segíteni jöttek, hanem szolgálni. Kitty együtt tüntetett Russ-szal a polgárjogokért, de a többi nőnek Russ kénytelen volt elmagyarázni, hogy csak mert ők nehezen értik a „városi" angolt, attól még nem kell hangosan és lassan beszélniük, hogy megértessék magukat. Azoknak a nőknek, akik megértették ezt, és megtanulták legyőzni az abból adódó félelmet, hogy gyalogszerrel közlekednek a South Morgan Street 6700-as tömbjében, a csoport munkája nagy élményt jelentett. Azokra a nőkre viszont, akik nem értették – akik közül páran versengésből léptek be, nem akartak kimaradni –, Russ kénytelen volt kimérni ugyanazt a megaláztatást, amit ő szenvedett el Rick Ambrose-tól, és megkérni őket, hogy ne jöjjenek el többet.

Frances még nem esett át a próbán, mivel Kitty egy pillanatra sem tágított mellőle. Amikor megérkeztek a Morgan Streetre, Frances vonakodva szállt ki az autóból, és megvárta, amíg szólnak neki, csak utána segített Russnak meg a többi özvegynek behordani a közösségi házba a szerszámosládákat és a használt téli ruhákkal teli zsákokat. A tétovázása kétségek szitálását indította el Russban – hátha a stílust mélységnek hitte, a sapkát kalandvágyó léleknek –, de ezeket elolvasztotta a szánalom hőhulláma, amikor Theo Crenshaw, Francesra fittyet hányva, a két idősebb özvegyre bízta, hogy katalogizálják a használt könyveket, amiket a vasárnapi iskola kapott adomány gyanánt. A két férfi egy új vízmelegítőt fog üzembe helyezni az alagsorban.

– És Frances – tette hozzá Russ.

A nő az ajtó közelében téblábolt. Theo hűvösen végigmérte.

– Nagyon sok a könyv.

– Segítsen nekünk Theóval – mondta Russ.

Frances buzgó bólintása igazolta Russ ösztönös szánalmát, és eloszlatta a gyanakvást, hogy igazából fel akar vágni az erejével, az ügyességével. Az alagsorban Russ atlétára vetkőzött, átnyalábolta az ocsmány, azbesztbe burkolt vén vízmelegítőt, és felemelte a tartójáról. Negyvenhét évesen már nem csak egy nyúlánk csemete volt; a mellkasa és a válla kiszélesedett, akár a tölgyfa. Frances viszont nem nagyon tudott mit csinálni, mint figyelni, és amikor a befolyócső leszakadt a falról, és be kellett vetni a vésőt meg a menetvágót, kisomfordált az alagsorból, amit Russ csak később vette észre.

Russ leginkább a szófukarságát kedvelte Theóban, ami megkímélte attól a hiúságtól, hogy elképzelje kettejük közt a faji korlátokat áthágó barátságot. Theo tudta róla az alapvető tényeket – hogy nem ódzkodik a kemény munkától, hogy mindig a szegénység határán él, hogy hisz Jézus Krisztus isteni voltában –, és se nem tett fel, se nem szeretett kapni nyitottabb kérdéseket. Például a környékbeli retardált fiúról, Ronnie-ról, aki minden évszakban ki-be járt a templomba, néha megállt és lehunyt szemmel sajátos, ringó táncot lejtett, vagy tarhált egy negyeddollárost az egyik First Reformed-beli hölgytől, Theo csak annyit mondott: „Jobb, ha békén hagyják azt a fiút. Amikor Russ mégis megpróbált beszélgetni Ronnie-val, megkérdezte, hol lakik, ki az anyja, Ronnie azt kérdezte, „Kaphatok egy negyeddollárost?, Theo pedig rászólt Russra, elég élesen, „Jobb, ha békén hagyja".

Franceshez ez az utasítás nem jutott el. Amikor ebédidőben Theo meg Russ felmentek, őt meg Ronnie-t a közösségi szoba padlóján találták egy doboz zsírkrétával. Ronnie használt dzsekit viselt, ami nyilvánvalóan New Prospectből származott, és térdelve ringott, miközben Frances narancssárga napot rajzolt egy lapra. Theo megdermedt, mondani akart valamit, aztán csak a fejét csóválta. Frances odanyújtotta Ronnie-nak a zsírkrétát, és boldogan nézett fel Russra. Megtalálta a módját, hogyan szolgáljon és adjon magából, és Russ örült ennek.

A szentélyben kiderült, hogy Theo azonban egyáltalán nem.

– Beszélnie kell vele. Mondja meg neki, hogy Ronnie tabu.

– Nem csinál kárt.

– Nem ez a lényeg.

Theo hazament a feleségéhez főtt ételt enni, Ross pedig nem akarta elvenni Frances kedvét a jótékonyságtól, hát leült a zacskós ebédjével a vasárnapi iskola termébe, ahol az idősebb özvegyek nagyszabású átrendezést folytattak. Ha a test beteg, átengeded idegenek érintésének, és ha szegénység a betegséged, átengeded magad a környezetednek. Az özvegyek engedélyt se kérve kiválogatták az összes gyerekkönyvet, és rikító, csalogató címkéket gyártottak nekik. Ha szegény vagy, még azt is nehezen látod, mit kell tenni, amíg valaki meg nem mutatja azzal, hogy megteszi. Russ természetétől idegen volt, hogy ne kérjen engedélyt, viszont passzolt ahhoz, hogy nem is számíthattak köszönetre. Amikor bement egy hátsó udvarba, amit bogáncs és vállig érő gaz borított, nem kérdezte meg az idős asszonyt, melyik bokor kié, és melyik rozsdásodó lomot nem érdemes megmenteni, és amikor végzett a munkával, az idős asszony többnyire meg se köszönte. Annyit mondott: „Mindjárt jobban néz ki."

Éppen a két özveggyel fecsegtek, amikor hallották, hogy odalent ajtó csapódik, majd egy női hang csattan fel dühösen. Russ talpra ugrott, és leszaladt a közösségi szobába. Frances egy újságlapot szorongatva hátrált egy fiatal nőtől, akit Russ még sosem látott. Csont és bőr volt, a haja koszos. Russ már méterekről érezte a pia szagát.

– Ez az én fiam, érted? Az én fiam.

Ronnie még mindig a zsírkrétákkal térdelt imbolyogva.

– Hé, hé – mondta Russ.

A fiatal nő megpördült.

– Maga a férje?

– Nem, én vagyok a pásztor.

– Akkor mondja meg ennek, akárki is, hogy hagyja békén a fiamat. – A nő megint Francesre nézett. – Hagyd békin a fiamat, ribanc! Mi van nálad?

Russ a két nő közé lépett.

– Kisasszony, kérem.

– Mi van nálad?

– Egy rajz – szólalt meg Frances. – Szép rajz. Ronnie csinálta. Igaz, Ronnie?

A rajz egy vörös firkálmány volt. Ronnie anyja kikapta Frances kezéből.

– Ez nem a tied.

– Nem, azt hiszem, magának csinálta.

– Ez még mindig hozzám beszél? Jól hallom?

– Nyugodjunk meg mind – mondta Russ.

– Ez vigye a fehér valagát a képemből, és ne szórakozzon a fiammal.

– Sajnálom – mondta Frances. – Olyan aranyos fiú, én csak…

– Mér beszél még mindig hozzám? – Az anya négybe tépte a rajzot, és felrántotta Ronnie-t. – Mondtam, hogy kerüld ezeket. Nem megmondtam?

– Nemtom – mondta Ronnie.

A nő pofon vágta.

– Nem tudod?

– Kisasszony, ha még egyszer megüti a fiút, baj lesz – mondta Russ.

– Ja, ja. – A nő már az utcára vezető ajtó felé tartott. – Gyere, Ronnie. Menjünk innen.

Miután elmentek, és Frances elkezdett zokogni, és Russ átölelte, érezte, hogy a félelem borzongásban száll ki Francesből, de közben azt is megfigyelte, hogy a nő karcsú alakja milyen jól passzol a karjába, a finom feje a kezébe, és ő maga is majdnem elsírta magát. Engedélyt kellett volna kérniük. Jobban kellett volna figyelnie Francesre, védelmezni. Azt kellett volna mondania, hogy az idősebb hölgyeknek segítsen a könyvekkel.

– Nem tudom, nekem való-e ez – mondta Frances.

– Ez csak balszerencse. Még sosem láttam ezt a nőt.

– De félek tőlük. És ő tudta. Maga meg nem fél, és ezért tiszteli.

– Ha rendszeresen jön, egyre könnyebb lesz.

Frances a fejét rázta, nem hitt neki.

Amikor Theo Crenshaw visszatért az ebédről, Russ annyira szégyellte magát, hogy nem is beszélt az incidensről. Nem dédelgetett tervet magában Francest illetően, semmilyen különösebb fantáziát, egyszerűen csak a közelében szeretett volna lenni, de a hiúsága miatt most elpuskázta azt a lehetőséget, hogy havonta kétszer láthassa. Volt annyira rossz ember, hogy megkívánjon egy nőt, aki nem a felesége, de még a rosszat is rosszul csinálta. Milyen förtelmesen passzív taktika volt lehozni ide a pincébe. Azt képzelte, hogy ha Frances látja őt munka közben, attól megkívánja, mint ahogy ő kívánta Francest, bármit csinált, csakhogy ez a gondolkodás pont egy olyan férfira vall, akit egy ilyen nő nem kíván. Frances megunta nézni, és ő felelős azért, ami utána történt.

A Furyban a lassú visszaúton New Prospectbe Frances hallgatott, míg az egyik idősebb özvegy meg nem kérdezte tőle, hogy a fiának, a tizedikes Larrynek hogy tetszik a Keresztút. Újdonság volt Russnak, hogy Frances fia a templom ifjúsági egyletének tagja.

– Rick Ambrose zseni lehet – felelte Frances. – Az én időmben talán harmincan se voltak az egyletben.

– Maga is tag volt? – kérdezte az idősebb özvegy.

– Nem. Nem volt ott elég helyes fiú. Sőt, egy se.

Frances szájából a zseni szó savként marta Russ agyát. Sztoikusan kellett volna viselnie, de a rossz napokon nem tudta megállni, hogy ne csináljon olyasmit, amit később megbán. Sőt, mintha direkt azért csinálta volna, hogy később megbánja. Retrospektív szégyentől gyötörve, magányosan, megalázkodva talált vissza Isten kegyelmébe.

– Tudják, miért Keresztút az egylet neve? – kérdezte. – Mert Rick Ambrose úgy gondolta, hogy a gyerekek jobban viszonyulnak egy rockdal címéhez.

Ez vaskos féligazság volt. Ő maga javasolta a nevet.

– Úgyhogy megkérdeztem tőle, meg kellett kérdeznem, hogy ismeri-e az eredeti Robert Johnson-nótát. És csak nézett rám üres tekintettel. Merthogy neki a zenetörténet a Beatlesszel kezdődik. Én is hallottam azt a dalt a Cream előadásában, elhihetik. Pontosan tudom, micsoda. Három angol fickó lenyúl egy autentikus fekete-amerikai blueslegendát, és úgy tesz, mintha a saját zenéjük lenne.

A vadászsapkás Frances az előttük haladó teherautót nézte. Az idősebb özvegyek visszatartott lélegzettel hallgatták, hogy a segédlelkészük ócsárolja az ifjúsági program vezetőjét.

– Nekem megvan az eredeti felvétel, amin Johnson énekli a „Keresztút blues"-t – dicsekedett ellenszenvesen. – Amikor Greenwich Village-ben éltem… mert tudják, ott éltem, New Yorkban… régi 78-as lemezeket kerestem az ócskás boltokban. A világválság alatt a lemeztársaságok kimentek vidékre dalokat gyűjteni, és elképesztő eredeti felvételek készültek. Lead Belly, Charley Patton, Tommy Johnson. Egy gyereksegítő programban dolgoztam Harlemben, és amikor estelente hazamentem, ezeket a lemezeket hallgattam, és olyan érzés volt, mintha ott lennék Délen a húszas években. Annyi fájdalom volt azokban az öreg énekhangokban. Mert igazából ez a blues lényege. Ez tűnt el, amikor a fehér bandák elkezdték majmolni a stílust. Az új zenében én semmi fájdalmat nem hallok.

Kínos csend lett. A novemberi napvilág zsírkrétaszínekben, felhők alatt haldoklott a kertvárosi horizonton. Russnak most már bőven volt miért szégyenkeznie később, bőven kiérdemelte a szenvedést. Isten létezését számára mi sem bizonyította jobban, mint a legrosszabb napjai végén az az érzés, hogy ez így van rendjén, az érzés, hogy a megaláztatásban hazatalált. Ahogy a haldokló fény felé hajtott, már előre szájában érezte kettejük egyesülésének ízét.

A templom parkolójában Frances még az autóban maradt, miután a másik két nő kiszállt.

– Miért gyűlölt engem? – kérdezte.

– Ronnie anyja?

– Soha senki nem beszélt még így velem.

– Nagyon sajnálom, hogy ez történt magával, de így értettem a fájdalmat – magyarázta neki Russ. – Képzelje el, hogy olyan szegény, hogy nincs mása, csak a gyerekei, csak ők törődnek magával, és csak nekik van szükségük magára. Aztán azt látja, hogy egy másik nő jobban bánik velük, mint amire maga képes. El tudja képzelni, milyen érzés lehet?

– Én megpróbálnék utána jobban bánni velük.

– Igen, de azért, mert maga nem szegény. Amikor szegény, a dolgok csak megtörténnek magával. Úgy érzi, hogy semmi felett nincs hatalma. Teljesen Isten kezében van. Ezért mondja nekünk Jézus, hogy áldottak a szegények: mert ha nincs semmije, közelebb van Istenhez.

– Nekem nem úgy tűnt, hogy az nő túl közel lenne Istenhez.

– Ezt nem tudhatja, Frances. Kétségtelenül dühös és zavart volt…

– És tök részeg.

– És tök részeg már délben. De azt minimum meg kell tanulnunk ezekből a keddekből, hogy maga meg én nem vagyunk olyan helyzetben, hogy megítéljük a szegényeket. Mi csak megpróbálhatjuk szolgálni őket.

– Szóval azt mondja, hogy az én hibám volt.

– Szó sincs róla. A szívében lakozó nagylelkűségre hallgatott. Az sosem hiba.

Russ most a saját szívében lakozó nagylelkűséget hallotta: még lehet jó pásztora Francesnek.

– Tudom, hogy nehéz belátni, amikor zaklatott az ember – folytatta gyengéden –, de amit ma átélt, azok az emberek azon a környéken nap mint nap élik át. Szidalmazás, faji előítélet. És tudom, hogy a maga számára sem ismeretlen a fájdalom… el sem tudom képzelni, min ment keresztül. Ha úgy dönt, hogy nem akar több fájdalmat, és most inkább nem dolgozik velünk, nem fogom kevésbé becsülni. De arra is lehetőség ez, hogy a fájdalmát együttérzéssé változtassa. Már ha van hozzá ereje. Amikor Jézus azt mondja, fordítsuk oda a másik orcánkat, igazából mit mond? Hogy aki szidalmaz bennünket, menthetetlenül gonosz, nekünk meg el kell viselnünk? Vagy arra emlékeztet minket, hogy a másik is ember, mint mi, olyan ember, aki ugyanazt a fájdalmat érzi, mint mi? Tudom, nehéz így nézni, de ez a szemlélet mindig ott van, és szerintem mindnyájunknak erre kéne törekednünk.

Frances egy pillanatig fontolgatta a szavait.

– Igaza van. Nehezen tudom így nézni.

És úgy tűnt, ezzel vége. Amikor Russ másnap felhívta, ahogyan bármelyik jó pásztor tette volna, Frances azt mondta, a lánya belázasodott, most nem tud beszélni. A következő két vasárnap Russ nem látta az istentiszteleten, és Frances a csoport következő keddi útját is kihagyta South Side-ra. Russnak megfordult a fejében, hogy megint felhívja, ha másért nem, hogy feltöltse a szégyenkészletét, de a Frances elvesztése okozta kín tisztasága összhangban volt az évszak sötét délutánjaival és hosszú éjszakáival. Előbb-utóbb úgyis elvesztette volna – legkésőbb akkor, amikor egyikük meghal, de valószínűleg sokkal előbb –, és olyan sürgető kényszert érzett újraegyesülni Istennel, hogy szinte mohón ragadta meg a kínt.

Csakhogy négy nappal ezelőtt Frances felhívta. Rettenetesen megfázott, mondta, de folyton azon gondolkodik, amit Russ a kocsiban mondott. Nem hiszi, hogy lenne olyan erős, mint Russ, de úgy érzi, túljutott a nehezén, és Kitty Reynolds említett egy karácsonyi ajándékszállítást South Side-ra. Akkor velük tarthat?

Russ azzal is megelégedett volna, ha csak úgy örvendezhet, mint Frances lelkipásztora, mint a támogatója, ám akkor Frances megkérdezte, kölcsönkérheti-e pár blueslemezét.

– A lemezjátszónkon van 78-as fordulat. Azon gondolkodom, hogy ha ezt akarom csinálni, meg kéne próbálnom jobban megérteni a kultúrájukat.

A kultúrájukat szóra Russ arca megrezzent ugyan, de azért annyira ő sem volt rossz a rosszaságban, hogy ne tudja, mit jelent a lemezkölcsönzés. Felment az egyháztól kapott masszív ház fűtetlen harmadik szintjére, a tetőtérbe, és jó egy órán át térdelve válogatta a lemezeket, próbálta eldönteni, melyik tíz kelthet Francesben olyan érzéseket, mint amit ő érez iránta. Az Istennel való kapcsolat megszűnt, de emiatt egyelőre nem aggódott. Kitty Reynolds miatt aggódott. Elengedhetetlen volt, hogy kettesben legyen Francesszel, de Kittynek vágott az esze, ő meg pocsékul hazudott. Akármivel próbálkozik is, például azt mondja Kittynek, találkozzanak háromkor, aztán ő fél háromkor lelép Francesszel, azzal csak felkelti Kitty gyanakvását. Nem látott más lehetőséget, mint őszintének lenni, mármint nagyjából, azt mondani Kittynek, hogy Frances kisebb traumát élt át, és kettesben kell lennie vele, amikor Frances bátran visszatér a trauma helyszínére.

– Nekem úgy hangzik, hogy baklövést követtél el – mondta Kitty a telefonban.

– Igazad van. Így volt. És most vissza kell nyernem a bizalmát. Biztató, hogy ő akar visszamenni, de azért nagyon kényes helyzet.

– Ráadásul cuki a csaj. És karácsony van. Ha nem rólad lenne szó, Russ, aggasztana a motivációd.

Kitty célzása elgondolkodtatta: akkor most páratlanul jónak és megbízhatónak tartja, vagy páratlanul férfiatlannak és ártalmatlannak? Akárhogy is, ennek hatására a közelgő randevúja Francesszel még bizsergetőbben tiltottnak érződött. Felkészülés gyanánt kicsempészte a házából, majd becsempészte a templomba a nagy nehezen kiválasztott blueslemezeket meg egy koszos vén kabátot, egy báránybőr holmit Arizonából, amiben remélhetőleg menő lesz a kinézete. Arizonában annak idején menő volt, és úgy hitte, jogosan vagy sem, hogy ezt a házassága koptatta el. Amikor a megaláztatása után Marion lojalitásból utálni kezdte Rick Ambrose-t, úgy nevezte, az a sarlatán, Russ ráförmedt – rádörrent – és kijelentette, hogy Rick sok minden, de nem sarlatán, egyszerűen arról van szó, hogy ő, Russ vesztette el a menőségét, és már nem tudja megszólítani a fiatalokat. Önmagát ostorozta, és neheztelt Marionra, amiért megzavarta ennek az önostorozásnak az örömét. Az ezt követő mindennapi szégyenben – elsétálni Ambrose irodája előtt vagy éppen gyáva kitérőt tenni – kapcsolatot teremtett Krisztus szenvedésével. Ez a fajta gyötrelem táplálta a hitét, miközben Marion túlságosan gyengéd érintése a karján, amikor próbálta vigasztalni, olyan gyötrelem volt, amelyből nem származott semmiféle spirituális haszon.

Az irodájából, miközben végre közeledett a fél három, és az írógépben a lap még mindig üresen kornyadozott, hallotta a Keresztút egylet tinédzsereinek raját, ahogy megérkeztek tanítás után, és most Ambrose mézesbödöne körül döngicséltek, a futó léptek dübörgését, az elkiabált káromkodásokat, amiket Mr. Fasz-Picsa-Szar engedélyezett nekik azzal, hogy maga is örökösen használta. Most már százhúsznál is több gyerek járt a Keresztútba, köztük Russ két gyereke is; annyira Francesre koncentrált, annyira várta a randevújukat, hogy csak most ötlött fel benne, ahogy felállt az íróasztaltól, és felvette a báránybőr kabátot, hogy összefuthat a fiával, Perryvel.

A pocsék bűnözők elnéznek nyilvánvaló dolgokat. Amióta októberben teljesen indokolatlanul Becky lánya is a Keresztút tagja lett, Russnak feszült volt vele a viszonya, de Becky legalább tisztában volt vele, hogy ezzel milyen mély sebet okoz neki, és Russ ritkán látta őt a templomban iskola után. Perry ellenben hírből sem ismerte a tapintatot. Perry, akinél százhatvanas IQ-t mértek, túl sokat látott, és túl sok mindenen vigyorgott, amit látott. Perry abszolút képes volt rá, hogy elcsevegjen Francesszel, látszólag őszintén és tisztelettel kezelve őt, de valójában egyáltalán nem, és biztosan felfigyel apja báránybőr kabátjára.

Russ használhatta volna a kerülőutat a parkolóhoz, de ma nem akart az az ember lenni, aki erre fanyalodik. Kihúzta a vállát, szándékosan ottfelejtette a blueslemezeket, hogy Francesszel legyen okuk sötétedés után visszajönni az irodájába, és kilépett a sűrű füstbe, ami a folyosón táborozó tucatnyi gyerek cigarettájából származott. Perryt nem látta. Egy dundi, pirospozsgás lány boldogan hevert három fiú ölében a rozzant vén díványon, amit valaki, hiába tiltakozott Russ halkan Dwight Haefle-nél (a folyosó tűzvédelmileg menekülési útvonal volt), bevonszolt azoknak a gyerekeknek, akik arra vártak, hogy Ambrose brutális, de szeretetteljes őszinteséggel elbeszélgessen velük irodája zárt ajtaja mögött.

Russ padlóra szegezett tekintettel haladt előre, farmeros lábszárakat és tornacipős lábakat kerülgetett. Ám ahogy közeledett ellensége irodájához, a látótere szélén látta, hogy az ajtó félig nyitva áll; aztán meghallotta Frances hangját.

Megtorpant, pedig nem akart.

– Csodálatos – áradozott Frances. – Egy éve még szinte fegyvert kellett szegeznem a fejéhez, hogy templomba menjen.

Ambrose-ból az ajtórésen keresztül csak rojtos farmerhajtóka és összekaristolt munkásbakancs látszott. Viszont az a szék, amin Frances ült, a folyosó felé nézett. Meglátta Russt, intett neki, és azt kérdezte:

– Találkozunk odakint?

Isten tudja csak, milyen kifejezés volt Russ arcán. Vakon ment tovább, túlszaladt a főbejáraton, és azt vette észre, hogy a gyűlésterem előtt áll. Sötét víz ömlött be a hajója testén tátongó nagy lyukakon. A hülyeség, amiért eszébe se jutott, hogy Frances elmehet Ambrose-hoz. A látnoki bizonyosság, hogy Ambrose el fogja venni tőle Francest. A bűntudat, hogy megkeményítette a szívét a feleségével szemben, pedig megesküdött, hogy szereti. A hiúság, amiért azt hitte, hogy a báránybőr kabátjától másnak néz ki, nem pedig egy ostoba, idejétmúlt, visszataszító bohócnak. Szerette volna letépni magáról a kabátot, és felvenni a rendes gyapjúkabátját, de túl gyáva volt visszamenni a folyosón, és félt, hogy ha a kerülőúton megy, és ebben a lelkiállapotban meglátja a poros betlehemi ökröt, elsírja magát.

Istenem, imádkozott a kabát utálatosságának mélyéről, segíts rajtam, kérlek!

Ha Isten válaszolt az imájára, akkor azzal, hogy emlékeztette: a szenvedés elviselésének módja az alázat, gondoljon a szegényekre, és szolgáljon. Bement a gyülekezet titkárának irodájába, és elkezdte kihordani a parkolóba a játékokkal meg konzervekkel teli kartondobozokat. Minden eltelt perc erősítette azt a későn felderengő megérzést, hogy rossz nap lesz. Miért ment be Frances Ambrose-hoz? Miről beszélhetnek ilyen sokáig? A játékok mind újnak tűntek, vagy elég elpusztíthatatlannak, hogy újnak lehessen nevezni, de Russnak sikerült túlélnie további perceket azzal, hogy átnézte a konzerveket, kiselejtezte a lusta vagy figyelmetlen adományokat (koktélhagyma, vízigesztenye), és vigaszt lelt az óriás kiszerelésű konzervek (babfőzelék, Chef Boyardee, felezett barack) súlyában; mennyire fog örülni mindegyiknek valaki, aki valóban éhes, és nem csak szellemileg kiéhezett, mint ő.

2.52 volt, amikor Frances odaszökdécselt hozzá, akár egy gyerek. A vadászsapkáját viselte, és ma hozzá illő gyapjúkabátot.

– Hol van Kitty? – kérdezte vidáman.

– Attól félt, hogy a dobozok miatt nem férünk be mind.

– Nem jön?

Mivel nem bírt Frances szemébe nézni, nem tudta megmondani, hogy a nő csalódott, vagy ami még rosszabb, gyanakszik. A fejét rázta.

– Butaság – mondta Frances. – Ülhettem volna az ölébe.

– Nem baj, hogy ketten megyünk?

– Baj? Megtiszteltetés! Ma nagyon különlegesnek érzem magam. Túljutottam a nehezén.

Csinált egy légies balettmozdulatot. Russ kíváncsi volt, hogy ez az érzés megelőzte az Ambrose-nál tett látogatást, vagy az váltotta ki.

– Akkor jó – csapta be a Fury hátsó ajtaját. – Indulnunk kéne.

Csak ilyen finoman célzott Frances késésére, ennél többet nem engedett meg magának, de a nő nem vette a célzást.

– Hozzak valami?

– Csak magát.

– Anélkül sose lépek ki otthonról! Várjon, megnézem, bezártam-e a kocsimat.

Russ figyelte, hogy odaszökdécsel a saját autójához. Úgy érezte, nemcsak ebben a pillanatban nézi alulról Frances jókedvét, de talán egész életében nem tapasztalta meg. Mariont kétségtelenül sosem látta ilyennek.

– Hah! – kiáltotta oda Frances lelkesen. – Bezártam!

Russ felmutatta mindkét hüvelykujját. Soha nem használta ezt a gesztust. Olyan furcsa érzés volt, azt se tudta, helyesen csinálta-e. Körülnézett, hátha látta valaki, főleg Perry. Nem látott mást, mint két kamaszt gitártokkal, akik a templom felé tartottak, és nem is néztek feléje, talán szándékosan nem. Az egyik fiút azóta ismerte, hogy másodikos volt a vasárnapi iskolában.

Milyen lehet olyasvalakivel élni, aki képes örülni?

Ahogy beszállt a Furyba, egy árva, ernyedt hópihe pihent meg az alkarján, az első a sokaságból, amit az ég már reggel óta ígért, majd semmivé foszlott. Frances beszállt a másik oldalról:

– Klassz ez a régi kabát. Hol szerezte?

Vitatéma: a lélek változhatatlan és független a testtől. Első támogató szónok: Perry Hildebrandt, New Prospect Kerületi Gimnázium.

Khm.

Akármilyen csábító, ne kövessük el azt a hibát, hogy tévesen értelmezzük azt az élményt, ami minden valamirevaló füvesnek ismerős, nevezetesen, hogy van valahol és csinál valamit – például egy mályvacukros zacskóval vacakol Ansel Roder konyhájában –, aztán a következő pillanatban arra eszmél, hogy a testi énje teljesen mással foglalkozik egy teljesen más környezetben. Az efféle tér- és időbeli kihagyások vagy (hétköznapi, bár félrevezető kifejezéssel) „ájulások" nem szükségszerűen jelentik a lélek és a test elszakadását; az elme működését taglaló bármelyik tisztességes mechanisztikus teória meg tudja magyarázni. Kezdjük inkább azzal, hogy fontolóra veszünk egy olyan kérdést, ami első látásra triviálisnak, megválaszolhatatlannak vagy akár ostobaságnak tűnik: Én miért vagyok én, és nem valaki más? Kémleljünk le ennek a kérdésnek a szédítő mélységeibe…

Amikor jól érezte magát, az idő különös módon lelassult, szinte megállt: csodálatos volt (de közben nem volt annyira csodálatos, méghozzá az álmatlan éjszakák miatt, amiket előrevetített), hogy az elméje hány kört le tud futni annyi pillanat alatt, amennyibe egy lépcsősor megmászása telt. Az egész dolog lüktető mostsága, test és lélek szinkronja – ahogy közeledett az Ócskább Paplak tetőteréhez, a bőre érzékelte a csökkenő hőmérséklet minden egyes fokát; az orra a lenti ajtó felé áramló hideg levegő dohosságát, amely ajtót nyitva hagyott, hátha az anyja váratlanul hazajön; a füle a bizonyosságot, hogy nem jött haza; a retinája a kissé kevésbé komor decemberi fényt az éghez közelebbi ablakokban, amiket kevésbé árnyaltak fák; lelke a szinte déjà vu-szerű meghittséget, hogy egyedül megy fel ezen a lépcsőn.

Egyszer (egyetlenegyszer) megkérdezte a felsőbb hatalmakat, övé lehet-e az egyik szoba a tetőtérben, pontosabban nem is kérdezte, hanem racionálisan rámutatott, hogy a tetőtér, vagyis a harmadik szint a harmadik gyereknek való, aki történetesen ő, és amikor megérkezett a válasz az anyai magaslatról – nem, édesem, télen túl hideg, nyáron túl meleg, és Judson szeret egy szobában lenni veled –, tiltakozás vagy további kérlelés nélkül elfogadta, mivel a saját racionális értékelése szerint ő volt az egyetlen gyerek a családban, aki jogosan nem igényelhetett saját szobát, hiszen nem volt se a legidősebb, se a legfiatalabb, se a legcsinosabb, és már megszokta, hogy a racionalitás olyan szintjén gondolkodik, ami mások számára elérhetetlen.

Ennek ellenére képzeletben ő birtokolta az egész tetőteret. Soktüdőnyi elhasznált füstöt kifújt a tárolónak használt szoba ablakán, sok hamut beledörgölt a külső párkányt borító pollenes porba, és tisztelendő atya dolgozószobája, ahová most merészen belépett, számára nem tartogatott titkot. Elolvasta az apja és az anyja házasság előtti teljes levelezését (két levél kivételével, amit maga az apja sem nyitott ki), részben kíváncsiságból, részben azért, hogy felmérje, milyen szánalmas féreggé képes lealjasodni. Miközben Playboyokat keresett, bár nem sok reménnyel, exhumálta az apja több kupac irodalmi magazinját, a The Other Side-ot és a The Witnesst, olyan tompa elmék gyümölcseit, hogy egy csepp édességet sem lehetett kifacsarni belőlük, valamint a Psychology Today egy évfolyamát, amelyek egyikében elidőzött a klitorisz és a csiklóorgazmus szavakon, noha sajnos nem mellékeltek hozzájuk illusztrációt. (Ansel Roder apja archiváló kartondobozokban tartotta a Playboy-gyűjteményét, naptári év szerint sorba rakva, ami imponáló volt, viszont a fosztogatást lehetetlenné tette.) A tisztelendő dzsessz- és blueslemezei csupán néma műanyagok és penészedő papírtokok voltak, és a csapott tetejű szekrényben lógó régi kabátok sem voltak kívánatosak, mivel sokkal nagyobb emberre szabták őket, mint Perry, aki szó szerint a csontjaiban érezte, hogy a Hildebrandt-alom vakarcsaként fogja végezni, mivel az előző évben produkált növekedése egy palackrakétára emlékeztetett, ami eleve ferdén indul felfelé, aztán halk pukkanással bekrepál. A szekrényt csak decemberben találta érdekesnek, amikor az alja megtelt ajándékokkal.

Érdekes tény, amely talán még a lélek változhatatlanságához is kapcsolódik, hogy a Perry Hildebrandt nevű illető kilenc karácsony óta létezett a földön, a tudata pedig öt karácsony óta működött, amikor is felötlött benne, hogy az ajándékok, amelyek szenteste megjelennek a fa alatt a megjelenésük előtt pár nappal vagy akár héttel már a házban kellett, hogy legyenek, még csomagolás nélkül. A vakságának semmi köze nem volt Télapóhoz. Télapóról Hildebrandték mindig is azt mondták: Á, humbug. Ennek ellenére Perry valamiért elfogadta az ajándékok hirtelen megjelenését, még jóval az után is, hogy megértette, az ajándékok nem vásárolják meg és csomagolják be magukat, és nem csodás gondoskodásnak tekintette, inkább olyan jelenségnek, mint amikor a hólyagja megtelik vizelettel, azaz a dolgok normális menete részének. Hogyhogy kilencévesen nem látta azt az igazságot, ami tízévesen olyan nyilvánvaló lett? Az episztemológiai ellentét abszolút volt. A kilencéves énje vadidegennek tűnt a számára, és nem jó értelemben. Homályosan fenyegető alaknak látta ez az idősebb Perry, aki nem tudta elhessegetni a gyanút, hogy noha a kerubszerű arc az 1965-ös fényképeken egyértelműen az övé, a két Perry lelke nem ugyanaz. Hogy valamiképp elcserélték őket. Ebben az esetben viszont honnan jött az ő jelenlegi lelke? És hová tűnt a másik?

Kinyitotta a szekrényajtót, és letérdelt. Az alján heverő ajándékok csupaszsága előrevetítette sanyarú jövőjüket, ami a becsomagolás rövid, hamis dicsősége után vár rájuk. Ing, velúrpulóver, zokni. Skótmintás mellény, még több zokni. Szalaggal átkötött doboz a Marshall Field’sből… nagyon sikkes! A gyengéd rázás könnyű ruhadarabról árulkodott, nyilván Beckynek. Mélyebbre nyúlt, szétnyitotta a papírzacskókat, amikben könyvek és lemezek lapultak. Utóbbiak között ott volt az a Yes-album, amit megemlített az anyjának az egyik olyan laza beszélgetés során, amit az anyjával szívesen folytattak. (A karácsonyi kívánságok átadása a karácsony említése nélkül nagyon elemi játék volt, a tisztelendő atyának mégsem sikerült kacsintás nélkül, Becky pedig teljesen elrontotta: „Azt akarod kinyögni, mit kérsz karácsonyra?" Csak az anyját és a kisöccsét jellemezte megfelelő spontán játékosság.) Visszatekintve megbánta, hogy még az előtt célzott a Yes-lemezre, mielőtt új fogadalmat tett. A Yes remekül ment a fűhöz, de attól félt, hogy a zene veszít a csillogásából, ha tiszta fejjel hallgatja.

A szekrény mélyén súlyosabb darabok lapultak, egy kis sárga Samsonite bőrönd (nyilván Beckynek), egy használtnak tűnő mikroszkóp (nyilván Clemnek), egy hordozható kazettás magnó (amire célzott, de abszolút nem számított!) és, ajjaj, egy elektromos amerikai focis játék. Szegény Judson. Még olyan kicsi, hogy játékot kell neki adni, de Perry már játszott ezzel Roderéknél, és majdnem hülyére röhögte magát, hogy milyen szar. A fémlemezből készült pálya elektromosan vibrált, olyan hanggal, mint egy Norelco borotva, rajta a két csapat apró műanyag játékos, a talpukra ragasztott hosszúkás műanyag fűlappal, az irányítók örökre belefagyva a férfias dobópózba, a futók vitték a „labdát", ami inkább zsebpiszokgolyócskára emlékeztetett, és gyakran elejtették, vagy annyira összezavarodtak a zümmögő kavarodásban, hogy saját tízyardos vonaluk felé rohantak, és szereztek egy öngólt. Azoknak, akik bambára szívták magukat, nem volt viccesebb a bambára szívottnak látszó viselkedésnél; de Judson persze nem beszíva fog játszani vele.

Ami viszont pozitív: sehol egy fényképező. Perry elég biztos volt benne, hogy csak ő tudja, mire vágyik legjobban az öccse, mert Judson felsőbbrendű ember volt, akinek eszébe nem jut mohón célozgatni az anyja előtt, és a szüleik az antimaterialista nevelési stílusuknak megfelelően sosem kértek tőlük listát a karácsonyi kívánságaikról. Ennek ellenére létezett balszerencse, ösztönös megérzés, ezért is kellett átkutatnia a szekrényt – apró szabályszegés, ami a nagyobb jóhoz képest még apróbbnak tűnik.

Ugyanis ez volt az új fogadalma: hogy jó lesz.

Vagy ha nem sikerül, legalább kevésbé rossz.

Igaz, a motivációiból, amik erre a fogadalomra vezették, kitűnt, hogy ez a rosszaság mélyen fekvő és talán kiirthatatlan.

Például: a vonakodás, amit most érzett, ahogy talpra állt és lefelé indult a huzatos lépcsőn, hogy értékesítse a vagyontárgyat. Az értékesítés önmagára kimért ítélet volt, bírság, amit a fogadalma lelkesedésében rótt ki, de már nem volt benne biztos, hogy valóban szükséges. Volt egy húszdollárosa, amit az anyja csúsztatott oda neki a karácsonyi vásárlásra, plusz tizenegy dollár, amit sikerült nem elköltenie a központi idegrendszere megmérgezésére. A fényképező, amit Judsonnal megcsodáltak a New Prospect Photo kirakatában, 24,99 dollárba kerül, amihez hozzájön még az adó meg a filmek. Még ha talál is olcsóbb, használt keretet az anyja vízfestékportréjának, és papírfedeles könyvet vesz mindenki másnak – és a bosszúsága, hogy kénytelen bármit is venni Beckynek, Clemnek vagy a tisztelendőnek, máris a fogadalma baljós megszegését jelentette –, akkor is deficittel kell számolnia.

És volt egy olcsóbb megoldás. Judson a Rizikó nevű új társasjátékot is szerette volna megkapni, ami fele annyiba sem került, mint a fényképező, hogy ők ketten játsszanak vele a szobájukban, amit Perry boldogan megtett volna további ajándék gyanánt Judsonnak, mivel maga is szerette a játékot. Csakhogy a tisztelendő erőszakos pacifizmusa miatt tiltott volt a házban a Rizikó, mint ahogy minden más játék, amiben szerepelt háború vagy gyilkosság, ahogy minden játék fegyver, amivel ténylegesen vagy képzeletben lehetett lőni, ahogy a katonák, vadászrepülők, tankok mindenféle formája – egyszóval minden, amire egy Judson korú normális fiú vágyik. Perry azért betárazott egy egész arzenálnyi racionális érvet: Hát nem a háborúszerű győzelem minden játék célja? A sakkban és dámában történő virtuális mészárlás miért nem esik tilalom alá? Tényleg kötelező a Rizikó kellemes lakkozott rombuszait „hadseregnek" látni, semmint absztrakt jelölőknek egy topológiai stratégiai kockajátékban? Bárcsak tudna vitatkozni az apjával anélkül, hogy elvörösödik és elhallgat és dühében fulladozik a könnyektől és utálja magát, amiért okosabb, viszont kevésbé jó, mint az örege! Egy karácsony reggeli veszekedés remek ajándék lenne Judsonnak.

Vonakodva elfogadta a tényt, hogy a vagyontárgy bizony menthetetlen, betette maga mögött a lépcsőház ajtaját, és Judsont ott találta, ahol hagyta, a szobájukban, könyvet olvasott a maszek olvasólámpa alatt, amit Perry szerelt fel a kapitányi ágya fölé. Judson szobasarka a példaképe, Joshua Slocum világjáró hajója, a Spray kapitányi kabinjára hasonlított – minden a maga helyén, a ruhák összehajtva és eltéve az ágy alá, az ötvencentes papírfedeles könyvek cím szerint elrendezve, egy kis polcon srégen parkoló matchboxok, felhúzott ébresztőóra –, amely körül Perry tengere háborgott, aki számára a ruhahajtogatás irracionális időpocsékolás volt, a holmija rendbe rakása felesleges, hiszen pontosan tudta, mi hol van. A vagyontárgy az ágya alatt rejtőzött, abban a pozdorjalemezből készült, lelakatolt széfben, ami nyolcadikban az utolsó projektje volt barkácsórán.

– Hé, öcsi, bocs, hogy zavarlak, de kicsit ki kell menned – mondta az ajtóból.

Judson a Hihetetlen utazást olvasta. Látványosan a homlokát ráncolta.

– Először azt mondod, hogy maradjak itt, most meg, hogy menjek ki.

– Csak egy pillanatra. Karácsonykor végre kell hajtani a szokatlan parancsokat is.

Judson nem mozdult.

– Mit szeretnél ma csinálni?

Terelő kérdés.

– Most éppen olyasmit, amihez ki kell menned.

– De később.

– Be kell mennem a városba. Nem ugrasz át Kevinhez? Vagy Bretthez?

– Betegek. Sokáig leszel el?

– Valószínűleg vacsoráig.

– Van egy új ötletem, hogyan állítsuk fel a játékot. Megcsinálhatom, amíg nem vagy itt, és vacsora után játszunk?

– Nem tudom, Jay. Talán.

A Judson arcán felliluló csalódástól Perrynek eszébe jutott a fogadalma.

– Vagyis jó, játsszunk. De a játékot csak akkor vesszük elő, értve?

Judson bólintott, és leugrott az ágyról a könyvével.

– Megígéred?

Perry megígérte, majd betette az ajtót az öccse mögött. Amióta leleményesen elkészítette a Stratego játék saját verzióját, inghez használt kartonból, az öccse meg volt veszve, hogy játsszanak vele. Mivel elvileg bombáztak és gyilkoltak benne, fennállt a veszély, hogy a felsőbb hatalmak elkobozzák, és Judsonnak nem kellett mondani, hogy tartsa titokban. Sok rosszabb kistesó van New Prospectben. Nem csak hogy Judson volt Perry legjobb bizonyítéka a szeretet létezésére, ráadásul megnyerő és alkalmazkodó ifjonc volt, majdnem olyan okos, mint ő, és sokkal jobb alvó, és Perry néha azt kívánta, bárcsak ő, Perry lenne a kisöcs.

De egyáltalán mit jelent ez? Ha a lélek csupán a test által kreált pszichikai termék, akkor tautologikus és evidens, hogy Perry lelke miért Perryben van, és nem Judsonban. És mégsem érződött evidensnek. Azért töprengett azon, hogy a lélek talán független és változhatatlan, mert nem hagyta nyugodni az érzés, hogy milyen különös, milyen esetleges, hogy a lelke oda kerül, ahová. Akárhogyan próbálta, füves befolyás alatt vagy józanul, sosem tudta megfejteni – vagy akár rendesen megfogalmazni – a rejtélyt, hogy ő lett Perry. Egyáltalán nem volt világos számára, hogy Becky mivel vagy pontosan mikor (egy korábbi inkarnációjában?) érdemelte ki azt a megtiszteltetést, hogy Becky lehet. Csak ott találta magát Beckyként, aki körül a világ forog; és Perry ezt sem értette.

Amikor kinyitotta a széfet, megcsapta a vagyontárgy fincsi, gyenge skunkszaga. A vagyontárgy három uncia marihuánát jelentett dupla zacskóban, és huszonegy Quaalude tablettát; egy nagybani vásárlás maradéka, amit, mint minden előző vásárlást, szinte elviselhetetlen szorongás és szégyenkezés közepette hajtott végre. Csak bámulta, el sem tudta hinni, hogy megválik tőle, és nem kap cserébe mást, mint a karácsonyi ajándékozás vélelmezett örömét. Nagyon kegyetlen ez a fogadalma. Úgy gondolta, kicsit kevésbé szeret beállni, mint amennyire az öccsét szereti, de abban nem volt biztos, hogy amikor az agya pörög, és egy éjszaka az ágyban egy hónapnak érződik, két Quaalude-ot nem szeret jobban. Bizony, ez volt a nagy dilemma: hogy beledugja az egész kibaszott vagyontárgyat a dzsekije zsebébe, és adjon túl rajta, vagy aludjon ma éjjel. Csak a fűért kapna harminc dollárt, többet, mint amennyire szüksége van. Szóval miért ne tartson meg pár tabit? Sőt, miért ne tartsa meg mindet?

Tizenegy nappal korábban, bizarr összhangban a kozmikus lottóval, amelyben a lelke a Perry nevet húzta, a Becky H nevet húzta ki az összehajtott papirosok kupacából a First Reformed-templom gyűléstermének linóleumpadlóján. (Mennyi volt erre az esély? Olyan egy az ötvenöthöz – százmilliószor nagyobb, mint az az esély, hogy ő lesz Perry, de akkor is elég alacsony.) Amint meglátta a nővére nevét, visszasompolygott a papírkupac felé, hátha el tudja cserélni egy másikra, de a Keresztút egyik ifjúsági vezetője őrt állt, pont az efféle csalás ellen. Általában, amikor egy páros, vagyis „diász gyakorlatra kellett párt választani, Rick Ambrose mindenkit arra utasított, hogy olyan embert válasszon, akit nem ismer túlságosan, vagy akivel mostanában nem volt párban. Előző vasárnap azonban a belső kör egyik tizenkettedikes tagja, Ike Isner felállt és panaszkodott a csoportnak, hogy túl sokan „biztonságos társat választanak és kerülik a kockázatos embereket. Ahogy azt a koncepciós per jó sztálinista hagyománya megkövetelte, Isner erős érzelmek közepette bevallotta, hogy maga is bűnös ebben. A csoport azonnal elhalmozta dicsérettel a bátorsága és őszintesége miatt. Valaki akkor felvetette a lottóhúzást, ami ellen a belső kör egy másik tagja azt hozta fel, hogy vállalniuk kell a személyes felelősséget a döntéseikért, nem pedig egy mechanikus rendszerre hagyatkozni, ám a javaslatot így is megszavazta a csoport, méghozzá nagy fölénnyel – Perry szokása szerint megvárta, merről fúj a szél, mielőtt feltette a kezét mellette.

Becky a kevesek közé tartozott, akik ellene szavaztak. Ahogy Perry most látta a nővére nevét a papíron, eltűnődött, hátha Becky éppen ezt a lehetőséget látta előre; hátha kivételesen okosabb volt nála. A gyűlésteremben mindenki a kisorsolt társához szaladt. Becky ártatlanul nézett körbe, várta, hogy ki lesz az övé. Aztán ahogy Perry közeledett hozzá, ráébredt a helyzetre. Ugyanolyan képet vágott, mint ő. Ami azt mondta: A picsába.

– Jól van, figyelem – harsogta Ambrose. – Ebben a gyakorlatban mondjuk el a partnerünknek, hogy mit csodálunk benne. Először egyikünk, aztán a másikunk. Utána pedig mondjunk valamit a partnerünkről, ami megakadályozza, hogy jobban megismerjük. De csak akadályokról beszéljünk, nem akarok személyiségtrancsírozást. Mindenki érti? Mindenkinek világos, mivel kezdjük?

Az egylet tagsága elég nagy volt, így Perry és Becky könnyedén elkerülték egymást azóta, hogy Becky hat hete belépett a Keresztútba, és ezzel sokkolta a világot. Perryt személy szerint azért sokkolta, mert Becky nyilvánvalóan a tisztelendő atya kedvenc gyereke volt, és nagyon jól tudta, hogy az apjuk utálja Rick Ambrose-t; Perry átpártolása a Keresztútba csupán tovább dermesztette a közte és a tisztelendő között már eleve hűvös viszonyt, Beckyé viszont brutális árulásnak minősült. De általánosabb sokkoló hatást tett Becky arcának puszta látványa egy vasárnap este a templomban. Perry jelen volt. Látta az arra forduló fejeket, hallotta a döbbent mormolást. Mintha Kleopátra megjelent volna Jézus egyik gyűlésén Galileában, diadémos királynőként próbált volna beolvadni a torzszülöttek és leprások közé; hiszen Becky is egy másik világból jött – a New Prospect Kerületi Gimnázium társadalmi elitjéből.

Kisfiúként Perry nem törődött a nővére dolgaival. Clem meg Becky nagyon közel álltak egymáshoz, és generikus Idősebb Testvér egységet alkottak, amely főleg arról volt ismert, hogy mindig is fejlettebbek Perrynél, jobban bánnak az ollóval, jobbak ugróiskolában, jobban (sokkal jobban) tudják irányítani az érzelmeiket és hangulataikat. Csak amikor Perry hetedik osztályos lett, akkor kezdte külön individuumnak látni Beckyt, akiről a tágabb világ határozott véleményt formált. Becky volt a Lifton Central pomponlánycsapat kapitánya, és megnyert volna bármilyen népszerűségi versenyt, ha van kedve benevezni. Akármelyik asztalhoz ült le az ebédlőben, azonnal megtelt a legcsinosabb lányokkal, legmagabiztosabb fiúkkal. Furcsamód őt magát is nagyon csinosnak tartották. Perry inkább kissé undorítónak találta a magas, csontos lányt, akivel sajnos közös fürdőszobát használtak, és akinek az arca banyapofába torzult, ha az öccse kijavította egy-egy ténybeli tévedését vagy nyelvtani hibáját, de az idősebb Lifton Central-os fiúk csoportja, akikkel Perry gyorsan összehaverkodott, köztük Ansel Roder is, megnyugtatták, hogy rosszul látja. Sosem volt képes egyetérteni velük, noha végül elismerte, hogy a nővérében van valami – egy kivételes aura, egy erő, ami egyszerre vonzó és megközelíthetetlen (soha senki nem merte azt állítani, hogy a fiúja), egy bizonyos drágaság, aminek semmi köze nem volt a pénzhez (azt beszélték, hogy nem olyan beképzelt, mint a többi hajrálány, mintha észre se venné a figyelmet, amit akaratlanul kivált) –, mivel Becky kiválóságának fényében ő, Perry, a másodrendű testvérműhold is felizzott.

New Prospectben a Becky Hildebrandt szavak mágikus erővel bírtak, a puszta elhangzásuk tömegeket vonzott egy partira vagy állítólagos merevedést okozott barkácsórán (Perry sajnos hallótávolságban volt egy ilyen beszámolónál). Mivel pedig a nővére nevének felét ő is birtokolta, maga is azonnal a figyelem középpontjába került a Lifton Centralban, legalábbis azoknál a nyolcadikos és kilencedikes fiúknál, akiknek a szüleik magas fizetése és nagy háza bizonyos kiemelt státust biztosított. Perry az ő vakarcs üdvöskéjükként kezdte, de hamar bebizonyította, hogy egyenlő velük, vagy akár jobb náluk. Senki nem tudott tovább bent tartani egy pipaszippantást, senki nem volt képes több rövidet inni úgy, hogy még tudjon artikuláltan beszélni, senki nem ismert több szót az angol nyelvben. Még a haja is, ami lenszínű, természetesen hullámos és dús volt, jobban nézett ki vállig érőn, mint a barátaié. Roder annyira megunta állandóan félrefésülni a szeméből a tartás nélküli, fénytelen haját, hogy végül levágatta; ő volt köztük a legnagyobb különc, most meg úgy nézett ki, mint G. I. Joe.

Perry nem látott semmi különöset abban, hogy a barátai mind idősebbek nála. Lehet, hogy Becky révén ismerték meg, és lehet, hogy sosem felejtik el, kinek az öccse, de a maga módján ő is különleges. Ez kilencedikben lett abszolút nyilvánvaló, amikor az utolsó barátja is elment középiskolába. A szerényebb intelligenciájú kortársai között, úgy, hogy nem volt kivel betépnie ebédszünetben, asztronautának érezte magát, aki túl sokat sétált a Holdon, és lekéste a gépet hazafelé. Ekkor kezdődtek az alvási problémák. Január és március között pár héten keresztül, amiről mostanra szerencsére alig maradt emléke, megélt olyan éjszakákat, amikor száz százalékig ébren maradt hajnalig, más hajnalokat, amikor fizikailag képtelen volt felemelni a szemhéját, néhány reggelt, amikor visszaosont az Ócskább Paplakba, fel a tetőtérbe, és egy régi szőnyeg alá bújva aludt vacsoráig, több alkalmat, amikor elaludt az egyaránt hasztalan tanórákon, egy gyötrelmes megbeszélést az igazgatóval és a szüleivel, ami alatt szintén hunyt egyet, az anyja fel-fellángoló, feszült fóbiáját és az apja nyugodt kioktatásait. Hát nem imponáló, hogy ennek ellenére végig színötös maradt? Az álmatlan éjszakáknak köszönhette. Segített a pszichikus pihenés, amikor iskola után és hétvégente találkozhatott a barátaival, de ezeket az összejöveteleket a sötétebb hónapokban beárnyékolta az a vágya – kényszere –, hogy nagyobb mennyiséget szívjon vagy nyeljen, mint amennyire a többieknek láthatóan szükségük volt. A barátai mind megengedhették volna maguknak, hogy több drogot vegyenek. Csak neki jutott templomegere-apa, neki, akinek a megkönnyebbülés utáni vágya akkor hágott a csúcsra, amikor egyedül volt otthon, és újabb kínpadon töltött éjszaka várt rá.

Már éppen eldöntötte, hogy nincs más választása, mint a dílerkedés, amikor három barátja is belépett a Keresztútba. Bobby Jett egy csaj miatt, Keith Strattont az arizonai kirándulás kilenc felügyelet nélküli napja vonzotta, David Goyának pedig, akinek az anyja a First Reformed-templomba járt, ez volt a nem olyan borzasztó büntetés azért, mert többször is az előírtnál később ért haza. Rick Ambrose vezetése alatt a Keresztút kezdte aláásni a hagyományos társadalmi kategóriákat. A keresztény testvériségre látszólag alkalmatlan jelöltek tévedtek be és próbálták meg. Perry meglepetésére mindhárom barátja azok között volt, akik a közösségben maradtak. Hétvégén még mindig együtt buliztak, de a társalgásuk súlypontja eltolódott. Azzal, hogy ők hárman lelkesen beszéltek az arizonai kirándulásról, vagy huncutabbul a vasárnap esténként végzett érzékenységi gyakorlatokról, vagy pajkosabban némelyik lányról a közösségben, Perry úgy érezte, hogy kizárják valamiből, ami jó mókának hangzott.

Egy gyötrelmes tavasz után, amit olyan nyár követett, amikor fűnyírófüstöt szívott, betépett és újraolvasta Tolkient, felvetette Ansel Rodernek, hogy ők ketten is megkukkolhatnák a Keresztutat. Roder kereken nemet mondott („Engem nem érdekelnek a szekták"), így aztán Perry, a tizedik osztály első vasárnapjának estéjén egyedül sétált be a boltíves mennyezetű, második emeleti terembe, amit a Keresztút sajátított ki az apja templomában. A levegőben dohányfüst kéklett, a falakat és a mennyezetet kézzel festett idézetek borították, e. e. cummings, John Lennon, Bob Dylan, sőt Jézus szavai, meg néhány homályosabb, szerző nélküli sor, mint például Minek találgatni? Nézzük a tényeket. A HALÁL ÖL. Mire Perry észbe kapott, már David Goya ölelte, akivel eladdig természetesen minden testi kapcsolatot került. A következő percekben hússzor több női test érintette – szorongatta meg, vonta izgató mellére –, mint egész életében. Nagyon kellemes! Az üdvözlések és adminisztratív teendők után a mintegy százfős csoport lemasírozott a gyűlésterembe, ahol a fogdosás férfiak és nők között különféle formában még két órát folytatódott. Az egyetlen kínos pillanat akkor érkezett el, amikor a bemutatkozás során Perry utalt rá, hogy az apja „itt" segédlelkész. Rick Ambrose-ra pillantott, és egy izzó, sötét szempár meredt rá értetlenül vagy gyanakodva, kissé összehúzva,