Javítások

By Jonathan Franzen

Nemzeti könyvdíj (2001)
James Tait Black-emlékdíj (2002)
Pulitzer-díj - jelölés (2002)
Nemzeti Könyvkritikusok Körének Díja - jelölés (2001)
PEN/Faulkner-díj - jelölés (2002)
Dublini Nemzetközi Irodalmi Díj - jelölés (2003)
Time Magazin: A 100 legjobb angol nyelvű regény 1923 óta (2005)
The Millions: A legjobb regény 2000 óta (2009)
Oprah Könyvklubja (2001)
Entertainment Weekly: A 2000-es évek legjobb regényeinek egyike
Enid Lambert kis híján ötven éve feleség és anya - most már itt lenne az ideje, hogy jól érezze magát egy kicsit. Sajnos a férje, Alfred Parkinson-kóros, ami egyre inkább kihat a memóriájára. A gyerekek rég kirepültek a fészekből, és saját katasztrofális magánéletük köti le figyelmüket. Legidősebb fiuk, Gary tagadja, hogy bármi gond lenne vele, noha egyértelműen depressziós. Chipet, a középső gyereket kirúgták stabilnak tűnő egyetemi állásából, új karrierje pedig látványos kudarcot tartogat. Denise lányuk épp csak megmenekült borzasztó házasságából, hogy most családos emberrel kezdjen viszonyba. Enid attól tart, Denise eltékozolja az ifjúságát és szépségét.
A terv nem tűnik kivihetetlennek, Enid mégis akadályok sorába ütközik: fejébe veszi, hogy még egyszer, utoljára mindenki jöjjön haza karácsonyra. Vajon sikerül?
„Nevetsz, fintorogsz, jajgatsz, sírsz, felpattansz az asztaltól, talán az országot is elhagyod, és fogadkozol, hogy soha többé nem mégy haza. Ez a könyv eszedbe juttatja, miért is olvas az ember első osztályú szépirodalmat.” - New York Review of Books
„Frenetikus... Megvan benne mindaz, amit egy regénytől várunk. Kivéve egy dolgot: bárcsak soha ne érne véget.” - New York Times Book Review
„Jonathan Franzen óriási regénnyé változtatta a házasságról és a családról alkotott, nyughatatlan fogalmainkat - ez a könyv felöleli az egész kultúránkat.” - Don DeLillo
„Itt az élő példa, hogy a merész történetmesélés mi mindent elmondhat mai életünkről. Franzen nekirugaszkodik, hogy átvigye a lécet, és méterekkel fölötte halad el.” - San Francisco Chronicle
„Erre a regényre vártunk... a diszfunkciós család káprázatos anatómiája... ez a könyv holtbiztos, hogy időtálló marad.” - Esquire
„Komplex, emberséges és alapos, de nyomokban sem szentimentális. A globális események és a családi drámák finom árnyalait is megragadja. Hatalmas teljesítmény.” - Michael Cunningham
„Ijesztően, szikrázóan egyedülálló.” - Boston Globe
„Zseniális műremek... Elmés, ékesszóló, szívfacsaróan szép.” - Elle
„Intelligens, bátor, nagyratörő - hosszú évek óta nem olvastam ilyen színvonalas regényt.” - Pat Conroy
„Briliáns... szinte elviselhetetlenül életszerű.” - New York Observer
„Mulatságos, könyörtelen, végtelenül szomorú és nagylelkű. A Javítások tanúsítja, milyen mély és tartalmas örömöket remélhetünk az igazán nagyszabású irodalomtól.” - David Foster Wallace
„Igéző regény... mulatságos és csípős.” - People

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 25, 2021
• ISBN: 9789635680559

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jonathan Franzen: The Corrections

Copyright © 2001 by Jonathan Franzen

All rights reserved

Borítófotó © Barbary Lion, 1824 (colour litho), Brodtmann, Karl Joseph (1787–1862)/Bridgeman Images/Cultiris

Hungarian translation © Bart István jogutóda, 2021

© XXI. Század Kiadó, 2021

21. Század Kiadó - XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Elekes Dóra

Ebook Hársfai László

Borítóterv Somogyi Péter

Korrektúra Tomka Eszter

ISBN 978 963 568 055 9

David Meansnek és Genève Pattersonnak

St. Jude

2011. 10. 10.

A PRÉRIN ÁT BETÖRŐ ŐSZI HIDEGFRONT dermesztő tébolya. Érezni lehetett: valami rettenetes fog történni. A nap alacsonyan az ég alján, alig világító, kihűlő csillag. Baj és zűrzavar rohamai kergetik egymást. A fák nyugtalanok, a hőmérséklet zuhan, az egész északon véget ér a dolgok megszabott rendje. Sehol egy gyerek az udvarokban. Megnyúlnak az árnyak a sárguló, hosszú szálú, tömött fűcsomókon. Vörös tölgyek, kocsányos tölgyek, fehér törzsű mocsári tölgyek záporozva hullatják makkjukat a tehermentes családi házakra. Az üres hálószobákban vacogva remegnek a dupla ablakok. Ruhaszárító akadozó búgása, orrhangú lombfúvó gép erőlködése, papírzacskóban érlelődő almák illata és a terpentin szaga, melyben Alfred Lambert kimosta az ecsetet, amivel délelőtt átfestette a nádszéket.

St. Jude gerontokratikus elővárosaiban veszedelmes óra a délután három. Alfred a nagy kék fotelben ébredt, amelybe ebéd után telepedett le. Túl volt tehát a szundikáláson, és a tévében még csak ötkor jönnek majd a helyi hírek. Márpedig e két üres óra odvában könnyen megtelepedhet valami kórokozó. Feltápászkodott a fotelből, és odaállt a pingpongasztalhoz. Hiába fülelt, nem hallotta Enidet.

Megszólalt egy riasztó, más nem hallotta, csak Alfred és Enid. Az aggodalom. Úgy szólt, mint azok a villanykalapáccsal felszerelt nagy, öntöttvas tárcsák, melyek kikergetik a gyerekeket az utcára, amikor próbariadót tartanak az iskolában. Olyan hosszú órák óta berregett, hogy a Lambert házaspár már meg sem hallotta, hogy „szól a csengő", mert úgy voltak vele, ahogy más hangokkal is vagyunk, ha elég hosszan szólnak ahhoz, hogy legyen időnk megtanulni a komponenseiket is külön-külön (mint amikor olyan hosszan bámulunk egy szót, hogy a végén széthullik, és már csak döglött betűket látunk magunk előtt), és csak azt halljuk, hogy egy kalapács szaporán ütöget egy rezgőlapot, vagyis nem magát a hangot, hanem apró koppantások sorozatát, és a zörejt kísérő éles felhangokat; olyan régóta, immár napok óta szólt, hogy egyszerűen beleolvadt a háttérbe, kivéve bizonyos kora reggeli órákat, amikor egyikük vagy másikuk verejtékben ébredt, és rémülten konstatálta, hogy egy vészcsengő szól a fejében, mégpedig olyan régóta, hogy már nem is tudja, mióta; hónapok óta szólt már, olyan régóta, hogy a hang valami metahanggá változott, melynek erősödése vagy gyengülése nem a hanghullámok lüktetésétől függött már, hanem aszerint áradt vagy apadt lassan, hogy ők mennyire engedték, hogy hasson rájuk. És mindig olyankor hatott rájuk a legerősebben, amikor az időjárás is rendetlenkedett. Ilyenkor Enid és Alfred is – Enid az ebédlő padlóján térdepelve, egymás után huzigálva kifelé a komód fiókjait, Alfred meg az alagsorban, a rozoga pingpongasztalt szemlélve – majd felrobbant az idegességtől.

Milyen idegesítők ezek a kuponok is; ott vannak abban a fiókban, ahol a szép, őszi színekben pompázó gyertyákat tartja. Egy egész köteg, befőttesgumival átfogva; és Enid számára csak most lett világos, hogy a dátum, ameddig beválthatta volna őket (és amit a gyártó még pimaszul be is karikázott nyomdailag pirossal), hónapok, sőt évek óta elmúlt már: hogy ez a háromszáz és valahány kupon, melynek a teljes névértéke meghaladja a hatvan dollárt (de a chiltsville-i szupermarketben, ahol duplán számítják be a kuponokat, akár még a százhúszat is), mind egy szálig lejárt. Tilex – hatvan cent engedmény. Excedrin PM – egy dollár engedmény. Csak épp lejártak, és nem ám csak egy-két napja, hanem réges-régen. Időtlen időkkel ezelőtt. Ezer éve szól már az a riasztó.

Enid visszatette a kuponokat a gyertyák mellé, és betolta a fiókot. Egy ajánlott levelet keresett, amelyet napokkal ezelőtt hozott a posta. Alfred hallotta meg a postás kopogtatását, és olyan hangosan kiabálta, hogy „Enid! Enid!, hogy nem hallotta, amikor visszakiabált neki, hogy „Megyek már! Nyitom!. Alfred egyre közelebb ért, miközben tovább szólongatta, de mivel a levél az Axon Corporationtől jött (címe: 24 East Industrial Serpentine, Schwenksville, PA), és az Axon-ügynek voltak bizonyos aspektusai, melyekről Enid tudott, ám azt remélte, hogy Alfred nem tud, gyorsan elsuvasztotta a levelet valahová, az ajtótól számított tíz-tizenkét lépésnyi körben. Ekkor ért fel Alfred az alagsorból, és úgy bömbölt, mint egy lépegető exkavátor, hogy „Valaki kopog!", amire Enid azt kiabálta vissza, hogy „A postás az! A postás!", Alfred pedig csak a fejét ingatta értetlenül, hogy milyen bonyolult a világ.

Enid meg volt róla győződve, hogy neki biztosan kitisztulna a feje, ha nem kellene ötpercenként amiatt aggódnia, hogy vajon mit művelhet már megint Alfred. Ám Enid hiába igyekezett, nem tudta elérni, hogy Alfredban érdeklődés támadjon bármi iránt is. Amikor arra próbálta rávenni, hogy foglalkozzon egy kicsit a régi mesterségével, a kohászattal, Alfred úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. Amikor azt kérdezte tőle, nincs-e valami kerti munka, amit elvégezhetne, azt válaszolta, hogy fáj a lába. Amikor azzal példálózott, hogy minden barátnője férjének van valami hobbija (Dave Schumpertnek az üvegfestés, Kirby Rootnak a díszes házikói, melyekben a pintyőkéi fészkelnek, Chuck Meisnernek meg az, hogy órák hosszat figyeli, hogyan alakul a befektetési portfóliója), Alfred mindjárt úgy tett, mint aki valami nagy munkában van, amiben a felesége most meg akarja zavarni. De mi volna az a nagy munka? Az, hogy nekiáll átfesteni a kerti bútort? Azzal a nádfotellel már a munka napja óta piszmog. Ha az emlékezete nem csal, amikor legutóbb átfestette a kerti bútort, két óra alatt elkészült a fotellel. Most meg reggelenként bevonul a műhelyébe, és amikor Enid egy hónap után bemerészkedett, hogy megnézze, hogyan halad a munkával, azt kellett látnia, hogy még csak a fotel lábával végzett.

Enid úgy látta, hogy zavarja Alfredot. Panaszkodott, hogy beleszáradt a festék az ecsetbe, azért halad olyan lassan. Meg hogy a régi festéket lekaparni a nádfonatról olyan, mintha egy áfonyát akarna meghámozni. És hogy tücskök vannak a műhelyben. Ekkor Enid úgy érezte, valami fojtogatja a torkát, de lehet, hogy csak a terpentin szaga, vagy a nyirkos falak, melyektől mintha húgyszagú lett volna a műhely (ami persze képtelenség). Fölmenekült a házba, hogy megkeresse azt az ajánlott levelet, amely az Axontól jött.

A hét minden napján tömegesen hullottak be a különféle postai küldemények a bejárati ajtó résén, de mivel Enid nem tűrhette, hogy bármi oda nem való felgyűljön az előszobában – ugyanis igyekeztek úgy élni, mintha ez a ház lakatlan lenne –, nap mint nap súlyos taktikai feladatokat kellett megoldania. Egyáltalán nem tartotta magát gerillának, holott valójában az volt. Napközben egyik helyről a másikra hordta a felgyülemlett anyagot, jóllehet folyvást a sarkában volt a hatóság. Éjjel meg egy gyertyaizzó barátságos, de bágyadt fényénél a soron következő hadműveleteket tervezgette a kis reggelizőasztalnál, melyen alig volt hely: csekkeket töltött ki az esedékes számlákra, a csekkfüzetben összesítette a kifizetéseket, megpróbálta kihüvelyezni az egészségpénztár által küldött elszámolásokat, és megérteni egy orvosi labor fenyegető harmadik felszólítását, amely azt követelte tőle, hogy haladéktalanul fizesse meg azt a 22 centet, amivel tartozik, miközben az egyenlege 0,00 dollár tartozást mutatott, és mellesleg nem tüntette fel a címet sem, amelyre a kifizetést teljesítenie kellett volna. Könnyen lehet, hogy az első és a második felszólítás ott volt valahol a házban eltemetve, de Enid olyan keserves viszonyok között folytatta küzdelmét, hogy legfeljebb halványan sejtette csak, hogy melyik este hol lehetnek azok a felszólítólevelek. Gyanította, hogy talán a nappaliban a szekrényben, a hatóság azonban, Alfred személyében, ilyenkor már valamelyik tévéhíradót nézte fülsiketítő hangerőn, hogy el ne nyomja közben az álom, a kivilágított nappaliban, és fennállt a lehetőség, hogy a szekrényajtó mögül netán majd mindenféle áruházi katalógusok, a House Beautiful régi számai meg a Merrill Lynch számlakivonatai dőlnek ki a padlóra, amitől Alfred majd éktelen haragra gerjed. Továbbá fennáll annak a lehetősége is, hogy a felszólítások egyáltalán nincsenek a szekrényben, hiszen a hatóság folyton meglepetésszerű ellenőrzéseket tartott Enid dugi helyein, s azzal fenyegetőzött, hogy „kivágja" az egészet, ha Enid nem képes rendet rakni a szemétdombján, őt azonban annyira lekötötte a razziák előli bujkálás, hogy sosem volt ideje rendet rakni, és az egymást követő kényszerű költözködések és evakuálások során még az esetleges rend látszata is elenyészett, a Nordstrom tömött reklámszatyra pedig, melynek az egyik plasztikfüle félig leszakadt már, s amely az ágytakaró fodros szegélye alatt rejtőzött, megtelt a menekültlét hirtelen begyömöszölt szánalmas poggyászával – például a Good Housekeeping egy-két számával, Enid néhány fekete-fehér fényképével a negyvenes évekből, megbarnult salátareceptekkel, az utolsó telefon- és gázszámlával, az orvosi labor eredeti, részletes számlájával, amely egyúttal felszólítja a pénztártagokat, hogy a továbbiakban hagyják figyelmen kívül az ötven cent alatti számlákat, továbbá egy sétahajón készült, Enidet és Alfredot ábrázoló fotóval, amelyen virágkoszorúval a nyakukban kettévágott kókuszdióból szürcsölgetnek valamit, és két gyermekük születési anyakönyvi kivonatának egyetlen, még fellelhető példányával.

Noha látszólag Alfred volt Enid ellensége, valójában a ház tette gerillává, amely mindkettejüket megszállva tartotta. Bútorzata nem tűrte a rendetlenséget. A székek és asztalok Ethan Allentől, hozzá Spode and Waterfront étkészlet. Obligát fikuszok és nemkülönben obligát kis cserepes karácsonyfák. Az Architectural Digest régi számai legyező alakban szétterítve a dohányzóasztal üveglapján. Turistautak zsákmányai – egy fajansztál Kínából meg Bécsből egy kis zenélődoboz, melynek a tetejét Enid időről időre felnyitotta, könyörületből és kötelességérzetből, hogy felhúzza a szerkezetet, mely a „Strangers in the Night"-ot játszotta.

Sajnos Enidnek nem volt lelkiereje hozzá, hogy megbirkózzon egy ilyen házzal, Alfred pedig már idegileg volt képtelen rá. Kitörő dühe, amikor valami gerillatevékenység nyomaira bukkant a házban – például egy Nordstrom reklámszatyrot talált fényes nappal az alagsorba levezető lépcsőn, és kis híján orra bukott benne –, már csupán egy hatalmát vesztett hatalom átkozódása volt. Az utóbbi időben rájött, milyen gombokat kell megnyomnia, hogy a számológépe értelmetlen nyolcjegyű számokat nyomtasson szédületes sebességgel a végtelen papírszalagra. Aztán miután a délután nagyobbik részét azzal töltötte, hogy ötször is megpróbálta kiszámolni a bejárónő után fizetendő társadalombiztosítási járulékot, mégis négy különféle végeredményre jutott, és végül is abban a számban (635,78 $) állapodott meg magával, amely kétszer is kijött neki (holott a helyes összeg 70,00 $ volt), Enid az éjszaka rajtaütést hajtott végre Alfrednál, és kiemelte az iratszekrényéből az összes adópapírt, ami alkalmasint üdvös hatással lehetett volna a háztartás ügyvitelére, ha az iratok nem keverednek valahogy egy Nordstrom reklámszatyorba a Good Housekeeping néhány félrevezetően régi száma alá, melyek elfedték az ekképpen háborús veszteséglistára került dokumentumokat, és ez oda vezetett, hogy a kérdéses űrlapokat végül is a takarítónő maga töltötte ki, Enid pedig csak a csekkeket állította ki, miközben Alfred meg csak a fejét ingatta, hogy milyen bonyolult lett a világ.

Az alagsori pingpongasztaloknak általában az a sorsuk, hogy végül is valami más sport szolgálatába állítják őket. Nyugdíjba vonulása után Alfred kisajátította magának a keleti végét a levelezése és a banki ügyei intézésének céljaira. A nyugati végén állt a kis hordozható színes tévé, melyen a helyi híreket kívánta nézni a nagy, kék karosszékében ülve, mostanra azonban teljesen körülvették már a Good Housekeeping régi számai meg a húsvéti és karácsonyi bonbonosdobozok, meg az a két barokk stílusú, de nagyon silány gyertyatartó, melyet Enid már régen be akart adni a bizományi boltba, de valahogy sohasem volt rá ideje. A pingpongasztalon leplezetlenül dúlt a polgárháború. Alfred számológépét, mely a keleti végén helyezkedett el, virágmintás edényfogó kesztyűk és az Epcot Centerből származó szuvenír poháralátétek vették ostrom alá, valamint az a cseresznyemagozó, mely már harminc éve megvolt, de Enid még sohasem használta; miközben az asztal nyugati végén Enid számára merőben megfoghatatlan okokból Alfred darabjaira szedett egy fenyőtobozokból és festékszóróval befestett mogyoró- és diószemekből kötött koszorút.

A pingpongasztaltól keletre terült el Alfred műhelye, s benne a kis metallurgiai laboratórium. A műhelyt egy csapat néma, hamuszínű tücsök lakta, ha valamitől megriadtak, úgy pattogtak szanaszét a szobában, mint egy marék elejtett üveggolyó, némelyik csúnyán elvétette az ugrást, mások meg hanyatt fordultak tulajdon protoplazmájuk tetemes súlyától. Sajnos nagyon könnyen kipurcantak, és rengeteg papír zsebkendő kellett az eltakarításukhoz. Enidnek és Alfrednak sok olyan megpróbáltatást kellett kiállnia, amiről úgy gondolták, hogy példátlan és rendkívüli – sőt gyalázatos –, és ezek közé tartoztak a tücskök is.

A rontás szürke pora és a gonosz varázslat pókhálója vastagon belepte az öreg ívkemencét és az egzotikus ródium és baljós kadmium, a rendíthetetlen bizmut tégelyeit, melyek kézzel írott címkéi megbarnultak az üvegdugós palackban tartott királyvíz gőzétől, akárcsak a kockás jegyzetfüzetet, melyben az utolsó bejegyzés Alfred keze írásával abból az időből származott, tizenöt évvel ezelőttről, amikor még nem vált mindennapossá az árulás. Egy-egy hétköznapi és barátságos tárgy, mint például egy ceruza, azóta is ott hevert a munkapadon, ahová Alfred véletlenül letette, még valamikor egy korábbi évtizedben; csak épp a sok lepergett esztendő alatt a ceruza megszívta magát gyűlölettel. Két USA-szabadalom alatt egy szegről azbesztkesztyűk lógtak, a nyirkos pincelevegőben megvetemedett a két tanúsítvány kerete. Egy mikroszkóp dobozának tetején a mennyezetről lehullott hámló festéklemezek. Az egész helyiségben csak a nádfotelt nem borította por, továbbá egy doboz Rust-Oleum festéket, néhány ecsetet és egypár Yuban kávésdobozt, melyekről Enid az egyre fokozódó erejű szaglószervi bizonyítékok dacára sem kívánta elhinni, hogy a férje vizelete gyűlik bennük, hiszen mi oka lehetett volna rá, hogy húsz lépésre egy szépen berendezett mosdótól Yuban kávésdobozba pisiljen?

A pingpongasztaltól nyugatra állt Alfred nagy, kék karosszéke. Kissé nagypapafotelre emlékeztetett, és túlságosan is feszesre volt tömve. Bőrhuzata volt, és olyan szaga, mint egy Lexusnak. Olyan volt, mint valami modern és gyógyászati dolog, ami vízhatlan, és amiről egy nedves kendővel könnyűszerrel letörölhető a halál szaga, mielőtt helyet foglalna benne a következő haldokló.

Ez a karosszék volt az egyetlen jelentősebb darab, melynek beszerzése előtt Alfred nem kérte ki Enid véleményét. Amikor egyszer Alfred Kínába utazott, hogy eszmecserét folytasson kínai vasútmérnökökkel, Enid is elkísérte az útra, és felkerestek egy szőnyeggyárat, hogy szőnyeget vásároljanak a nappalijukba. Nem voltak hozzászokva, hogy magukra költsenek, ezért az egyik legolcsóbb szőnyeget választották. Egyszerű, az I csingből, vagyis a Változások könyvéből vett, kék mintája volt, bézs alapon. Aztán néhány évvel később, amikor Alfred nyugdíjba ment a Midland Pacific Vasúttól, elhatározta, hogy kicseréli a régi tehénszagú, fekete karosszékét, melyben a tévét nézte, és amelyben szundikálni szokott. Természetesen valami nagyon kényelmes darabra vágyott, de miután az egész élete azzal telt, hogy másokról gondoskodott, az egyszerű kényelemnél többre volt szüksége: emlékművet akart emelni ennek a vágyakozásnak. Fogta magát tehát és elment egyedül egy bútoráruházba, ahol nem leértékelt bútorokat árultak, és választott magának egy karosszéket, mely maga volt az állandóság. Egy mérnöki karosszéket. Mely olyan terebélyes volt, hogy még egy jól megtermett férfi is elveszett benne; melyet arra terveztek, hogy bírja a strapát. És mivel a bőr kékje nagyjából megfelelt a kínai szőnyeg kékjének, Enidnek nem volt más választása, mint beletörődni, hogy a karosszék elfoglalja a helyét a nappaliban.

Ámde nemsokára Alfred már kezdte is kilötyögtetni a koffeinmentes kávét a szőnyeg bézs mezőire, a fékezhetetlen unokák meg gyümölcsfoltokat hagytak maguk után, és szétszórták rajta a kréta darabkáit, Enid pedig kezdte úgy érezni, hogy talán hiba volt megvenni ezt a szőnyeget. Azt szűrte le magának, hogy sok ilyen hibát elkövethetett életében, miközben folyton csak spórolni akart. Végül már ott tartott, hogy ennél a szőnyegnél az is jobb lett volna, ha egyáltalában nem vásárolnak semmiféle szőnyeget. Aztán ahogy Alfred délutáni szunyókálásai mind mélyebbé váltak, és már-már úgy aludt, mintha elvarázsolták volna, Enid mindinkább felbátorodott. Volt egy kis pénzecskéje, amit az anyja hagyott rá örökségképpen néhány évvel azelőtt. A tőkéhez hozzájött a kamat, és bizonyos részvények is váratlanul jól teljesítettek, minek következtében Enidnek most már volt egy kis saját jövedelme. Elhatározta, hogy átalakítja a nappalit, melyben a zöld és a sárga fog uralkodni. Meg is rendelte a bútorszövetet. Kihívott egy tapétázót, Alfred meg, aki átmenetileg az ebédlőben szundikált, erre egyszer csak úgy pattant fel a fotelből, mint aki rosszat álmodott.

– Csak nem megint új tapétát vettél?

– Az én pénzem – mondta Enid. – Arra költöm, amire akarom.

– Az én pénzemet is, amit én kerestem? Amiért én dolgoztam meg?

Ez az érv a múltban mindig hatásos volt – mondhatni, ezen nyugodott Alfred zsarnokságának legitimitása –, ezúttal azonban nem hatott.

– Az a szőnyeg már majdnem tízéves, és azokat a kávéfoltokat sosem fogjuk kiszedni belőle – felelte Enid.

Alfred ekkor a kék karosszékére mutatott, mely a tapétázó nejlonlepedői alatt úgy festett, mint valami gépezet, amit pőrekocsin szállítanak egy erőműbe. Reszketett és nem akart hinni a fülének, nem akarta elhinni, hogy Enid képes figyelmen kívül hagyni ezt a megdönthetetlen tényt, mely minden érvét semmivé teszi, és áthághatatlan akadálya minden tervének. Mintha a fogság, amelyben élete hetven esztendejét töltötte, most egyszerre ebben a hatéves, de lényegileg vadonatúj karosszékben öltött volna testet. Mosolyra húzta a száját, és logikája kikezdhetetlenségétől diadalmasan felragyogott az arca.

– És akkor mi lesz az én karosszékemmel? – kérdezte. – Mi lesz a karosszékkel?

Enid odapillantott a karosszékre. Bánatos arcot vágott. – Sose szerettem ezt a karosszéket.

Ennél rettenetesebbet nem is mondhatott volna. Alfred ezen a karosszéken kívül soha más jelét nem adta annak, hogy neki is van valami elképzelése a jövőről. Enid szavai olyan mélységes szomorúsággal töltötték el – olyan szánalmat érzett a karosszék iránt, olyan szolidaritást, annyira lesújtotta Enid árulása –, hogy lehúzta róla a nejlonlepedőt, belevetette magát kitárt karjaiba, és azonnal elaludt.

(Ez történik, amikor valaki felismeri, hogy valami elvarázsolt helyre jutott: azon nyomban elnyomja az álom.)

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mind a szőnyegnek, mind Alfred karosszékének mennie kell, a szőnyegtől volt könnyebb megszabadulni. Enid meghirdette az ingyenes helyi lapban, és a madárka, aki lépre ment neki, egy idegesen reszkető fiatalasszony volt, aki életkoránál fogva olykor még hibázott, és aki gurigába sodorva vette elő pénztárcájából az ötveneseket, és reszkető ujjakkal simított ki őket az asztalon.

No de a karosszék! A karosszék emlékmű volt, és jelkép, és elválaszthatatlan Alfredtól. Csak áthelyezni lehetett, ezért le kellett vitetni az alagsorba, és Alfred is ment vele. Minek következtében Lamberték házában, akárcsak St. Jude-ban és az egész országban is, az élet leköltözött a föld alá.

Enid hallotta, hogy Alfred jön-megy a földszinten, fiókokat húzkod ki és tol vissza. Mindig nagyon izgatott lett, amikor a gyerekeiket készültek meglátogatni. Enid úgy látta, ezen kívül más már nem is igen érdekli.

Az ebédlő csillogóan tiszta ablakán kinézve csak káoszt látott. Tomboló szél, veszekedő árnyak. Enid már mindenütt kereste az Axon Corporation levelét, de sehol sem találta.

Alfred ott állt a hálószoba közepén, és azon töprengett, vajon miért vannak kihúzva a fiókos szekrény fiókjai, és hogy esetleg nem ő maga húzkodta-e ki őket. Csakis Enid lehet felelős ezért a rendetlenségért. Amiért eltűrte, hogy előálljon. Amiért egyáltalán a világon van, miáltal esetleg ő is lehetett az, aki kihúzkodta a fiókokat.

– Al? Te mit csinálsz ott?

Alfred az ajtó felé fordult, ahol egyszer csak ott állt Enid. Belekezdett a válaszba: – Én csak… –, de ha váratlanul érte valami, egyszerre minden mondat olyan lett, mint valami kalandtúra egy sűrű, sötét erdőben; amikor már nem látta a tisztásról beszűrődő világosságot, ahonnan belépett a fák közé, kiderült, hogy a morzsák is eltűntek, melyeket azért szórt el, hogy majd kitaláljon, mert a morzsákat felcsipegették a madarak, ezek a sebesen és hangtalanul cikázó micsodák, melyeket nem is nagyon tudott kivenni a sűrű sötétben, de olyan sokan voltak, és úgy nyüzsögtek, hogy szinte maguk voltak a sötétség, mintha a sötétség nem is valami egységes dolog lenne, nem a fény hiánya, hanem egy hemzsegő részecskékből álló homályos test, aminthogy mindig is szemcsésnek látta az alkonyt, olyannak, mint a nagy fényerejű film, amivel félhomályban is lehet fényképeket készíteni, és volt benne valami, ami a felbomlást sugallta; ezért fogta el a pánik, magára hagyatva az erdő mélyén, ahol a sötétség megannyi seregély, amint eltakarja a naplementét, vagy fekete hangyák légiója, mely egy döglött cickányt ostromol, valami olyasmi, ami nem egyszerűen csak van, hanem közben fel is falja a jeleket, melyeket oly bölcsen maga mögött hagyott, hogy majd hazataláljon, ha netán eltévedne; ámde abban a pillanatban, amikor felfogta, hogy eltévedt, az idő bámulatosan lelassult, és addig sosem sejtett mérhetetlen időközök tárultak fel előtte két szó között, vagyis inkább megrekedt a szavak közti térben, és csak nézte, hogy iramlik tova az idő nélküle, mintha az a szeleburdi gyermek, aki szintén benne lakik, kiszökött volna, hogy elrohanjon a fák között és eltűnjön a szeme elől, míg ő, a felnőtt Al, földbe gyökerezett lábbal néz utána, szorongva, mégis furcsamód közönyösen, hogy vajon ez a rémült kisfiú, bár már azt se tudja, merre jár, aminthogy azt se, hol lépett be e mondat sűrű erdejébe, nem fog-e véletlenül mégiscsak kibukkanni a tisztásra, ahol Enid vár rá, aki mindeközben nem tud semmiféle erdőről; – …be akarom csomagolni a bőröndömet – hallotta a saját hangját. Ennek a mondatnak van értelme. Ige, főnév, birtokos eset. És a bőrönd is itt van előtte, bizonyítékul. Nem rontott el semmit.

De ekkor Enid újra mondott valamit. Az orvos a hallásvizsgálaton említette, hogy egy kicsit nagyothall. Kissé zavartan nézett Enidre. Nem értette, hogy mit mond.

– Még csak csütörtök van – mondta, hangosabban, mint az előbb. – Csak szombaton utazunk.

– Igen, szombaton! – mondta utána.

Ekkor Enid jól leszidta, az alkonyi madarak pedig egy időre eltűntek, de a szél közben elfújta a napvilágot, és ettől egyszerre nagyon hideg lett.

A hiba

LASSAN, BIZONYTALAN LÉPTEKKEL KÖZELEDTEK a hosszú folyosón, Enid sántítva az operált csípője miatt, Alfred laza csuklóval kaszálva a levegőben, és akaratlanul is minden lépésnél odacsapva a talpát a repülőtér szőnyegborítású padlójára; mindketten a Nordic Pleasurelines válltáskáját hozták a kezükben, és minden figyelmüket az előttük elterülő padlóra összpontosították, de mindig csak a különösen veszélyes, háromlépésnyi távolságra. Mindenki, aki látta, hogyan kerülik a mellettük elrohanó, sötét hajú New York-iak tekintetét, vagy csak egy pillantást is vetett Alfred szalmakalapjára, vagy az Enid terebélyes csípőjén feszülő nadrág sárga szövetére, rögtön tudhatta róluk, hogy a közép-nyugatról jönnek, és hogy mennyire meg vannak szeppenve. Chip Lambert szemében azonban, aki a biztonsági ellenőrzés kapuja mögött várt rájuk, ezek ketten igazi gyilkosok voltak.

Chip védekezőn karba fonta a kezét, miközben az egyikkel a fülcimpájába illesztett vasszegecset húzkodta. Aztán megijedt, hogy a végén még ki találja tépni a fülcimpájából a szegecset – pedig a füle sose lenne képes annyi fájdalmat okozni, mint amekkora most ahhoz kellett volna, hogy uralkodni tudjon magán. A fémdetektoros kapu mögül nézte, ahogy egy azúrkék hajú lány gondjaiba veszi a szüleit, egy azúrkék hajú, egyetemistakorú lány, egy nagyon kívánatos idegen, kis ezüstkarikával a szemöldökében és az ajkában. Az jutott eszébe, hogy ha akár csak egy pillanatra is megdughatná ezt a lányt, akkor magabiztosan állhatna a szülei elé, ha pedig minden percben megdughatná egy pillanatra, amíg a szülei a városban vannak, akkor talán képes lenne túlélni a látogatásukat. Chip magas, kisportolt férfi volt, a szeme körül szarkalábak, szalmasárga haja ritkuló; ha a lány észrevette volna, alighanem azt gondolja róla, hogy kissé öreg talán már ahhoz a bőrruhához, amit visel. Ahogy a lány elsietett mellette, Chip nagyot rántott a szegecsen, hogy ezzel egyensúlyozza afölötti fájdalmát, hogy ezennel örökre el is tűnt az életéből ez a lány, és hogy képes legyen az apjára összpontosítani a figyelmét, akinek mindjárt felderült az arca, amint észrevette, hogy a fia is ott van a sok idegen arc között. Alfred úgy vetette rá magát Chipre, mint a fuldokló, és úgy ragadta meg a kezét és csuklóját, mint egy feléje vetett kötelet. – Nahát! – mondta. – Nahát!

Enid bicegve jött utána. – Chip! – kiáltott fel –, mit műveltél a füleddel, fiacskám?

– Mama, papa – motyogta Chip, miközben azt remélte, hogy az azúrkék hajú lány már messzebb jár, semhogy hallja. – De jó, hogy itt vagytok.

Egyetlen háborgó gondolatra volt csak ideje a szülei Nordic Pleasurelines válltáskái láttán: vagy a Nordic Pleasurelines mindenkit megajándékozott ilyen válltáskával, aki befizetett egy sétahajókázásra, miáltal olcsó, két lábon járó reklámhoz jutott, vagy ezzel jelölték meg az utasaikat, hogy könnyebb legyen kiválogatni őket a beszállásnál, netán így próbáltak belopni valami csapatszellemet a társasutazásba; de persze az is lehet, hogy Enid és Alfred csak gondosan megőrizte a táskákat, melyeket egy korábbi Nordic Pleasurelines társasutazás alkalmával kapott, és valami rosszul értelmezett lojalitástól vezérelve a mostani hajóútra is elhozta őket, de bármiként is, Chipet mélységesen felháborította, hogy a szülei ilyen készséges reklámhordozói egy üzleti vállalkozásnak – aztán máris a vállára kapta a két táskát, és azt a terhet is engedelmesen magára vette, hogy most majd a La Guardia repülőteret, New York Cityt meg a saját életét, a ruháit és a testét is a szülei csalódott szemén át kell majd néznie.

Most először tűnt fel neki, hogy milyen piszkos a repülőtér linóleumpadlója, aminthogy eddig észre se vette a bérgyilkos külsejű sofőröket, akik mindig valaki más nevét tartották a magasba, vagy hogy a mennyezetről egy lukból összegubancolódott drótok lógnak alá. Tisztán hallotta, hogy valaki azt mondja, „a kurva anyádat". A csomagkiadó szint hatalmas üvegablakai előtt két bengáliai egy lerobbant taxit tolt az úton az esőben, dühös dudálás közepette.

– Délután négyre a kikötőben kell lennünk – mondta Enid Chipnek. – És azt hiszem, addig még apád szeretné megnézni az íróasztalodat a Wall Street Journal szerkesztőségében. – Aztán felemelt hangon: – Al? Al? Hallasz?

Bár kissé már meggörnyedt a válla, Alfred még mindig impozáns férfi volt. Hófehér haja volt, sűrű és fényes, mint egy jegesmedve bundája, erős vállizmai pedig, melyekre Chip a gyerekkori náspángolásokból emlékezett, még mindig kitöltötték a szürke tweed sportzakó ujjait.

– Al, nem azt mondtad, hogy meg akarod nézni Chip munkahelyét? – kiabálta Enid.

Alfred a fejét rázta. – Arra most nincs idő.

A csomagkiadó futószalagja üresen járt körbe-körbe.

– Bevetted az orvosságodat? – kérdezte Enid.

– Igen – felelte Alfred. Lehunyta a szemét, és lassan ismételgette magában: – Bevettem az orvosságot. Bevettem az orvosságot. Bevettem az orvosságot.

– Tudod, dr. Hedgpeth írt neki most valami új orvosságot – magyarázta Enid Chipnek, aki egészen biztos volt benne, hogy az apja egy szóval sem mondta, hogy szeretné megnézni az ő irodáját. Mivel pedig Chipnek az égvilágon semmi köze sem volt a Wall Street Journal-hoz – ugyanis a kiadványt, melynek fizetetlen munkatársa volt, valójában Warren Street Journal-nak hívták (alcíme szerint: Transzgresszív művészeti folyóirat); továbbá nemrégen fejezett be egy forgatókönyvet, miközben részmunkaidőben korrektor volt a Bragg Knuter & Speigh nevű jogi kiadónál immár majdnem két éve, amióta kirúgták a D.-i Egyetem Szövegtörténeti Tanszékének adjunktusi állásából egy hallgatónővel kapcsolatos visszaélése miatt, amiből éppen csak hogy nem lett bírósági ügy, és ami, bár erről a szülei sosem szereztek tudomást, véget vetett sikerei sorozatának, melyekkel az anyja otthon, St. Jude-ban elhenceghetett; a szüleinek azt mondta, azért hagyta abba a tanítást, mert írói pályára akar lépni, aztán, amikor nem is olyan régen az anyja a részletekről faggatta, megemlítette neki a Warren Street Journal-t, aminek a nevét az anyja természetesen félrehallotta, és azonnal szétkürtölte a hírt barátnői, Esther Root, Bea Meisner, Mary Beth Schumpert között, és bár havonta rendszeresen hazatelefonált, tehát már bőven lett volna alkalma tisztázni a félreértést, Chip mégis inkább tovább táplálta szüleiben a tévedést; pedig időközben csak tovább bonyolódott a helyzet, nemcsak azért, mert a Wall Street Journal St. Jude-ban is kapható volt, az anyja viszont soha egy szóval sem említette, hogy hiába kereste a lapban fia írásait (vagyis a lelke mélyén pontosan tudta, hogy a fia nem szokott írni a Wall Street Journal-ba), hanem azért is, mert a „Garniszállók dicsérete meg „A házasságtörés előnyei és más hasonló címeken megjelenő írások szerzője éppenséggel arra törekedett, hogy az anyja ne veszítse el azt az illúzióját, hogy a Warren Street Journal olyan folyóirat, amely leleplező cikkeket közöl, továbbá már harminckilenc éves volt, és a szüleit okolta, amiért olyan ember lett belőle, amilyen lett – nagy megkönnyebbülés volt a számára, amikor az anyja témát váltott.

– A reszketés sokat javult – folytatta Enid halkan, hogy Alfred ne hallja. – A szer egyetlen mellékhatása, hogy esetleg hallucinálni fog.

– Ez elég aggasztón hangzik – mondta Chip.

– Dr. Hedgpeth azt mondja, hogy egyáltalán nem súlyos az állapota, és gyógyszerekkel szinte teljesen kézben tartható.

Alfred a csomagkiadó hodályban nézelődött, miközben sápadt utasok a futószalag melletti pozíciókra vadásztak. A linóleumpadlón egymást keresztező lábnyomok tömege, szürkék a mocsoktól, amit az eső mosott ki a levegőből. A világítás színe mint a hányinger. – New York City! – szólalt meg Alfred.

Enid gyanakodva nézegette Chip nadrágját. – Ez ugye nem bőr?

– De igen.

– És hogy lehet ezt kimosni?

– Anya, ez bőr. Olyan, mint a saját bőröm.

– Legkésőbb négyre a kikötőben kell lennünk – mondta Enid.

A csomagkiadó felböfögött néhány bőröndöt.

– Segíts már, Chip – mondta az apja.

Chip kitántorgott a szeles esőbe a szülei négy bőröndje alatt roskadozva. Alfred olyan elszánt igyekezettel csoszogott utána, mint aki tudja, hogy ha egyszer meg kell állnia, nem tud majd újra elindulni. Enid lemaradt kissé, mert fájt a csípője. Egy kicsit meghízott, amióta Chip nem látta, és mintha össze is ment volna valamelyest. Enid világéletében csinos asszony volt, Chip szemében azonban annyira csak az anyja volt, és semmi más, hogy még amikor szemtől szemben állt vele, akkor sem tudta, hogy milyen is tulajdonképpen.

– Mi ez a micsoda… vas? – kérdezte Alfred, miközben lassan araszoltak előre a taxira várakozó sorban.

– Igen – mondta Chip, és megfogta a fülcimpáját.

– Úgy néz ki, mint egy régi negyedcollos szegecs.

– Tudom.

– És hogyan teszed fel? Kalapáccsal?

– Előre megkalapálják – mondta Chip.

Alfred felszisszent, és halkan füttyentett hozzá.

– Az a neve a társasutazásnak, hogy „Színpompás ősz" – mondta Enid, miután beszálltak egy sárga taxiba, és már Queensben jártak. – Felhajózunk Québecig, aztán visszafelé kiélvezzük az őszi lombok színpompáját. Apád annyira élvezte a múltkori utat is. Ugye, Al? Nagyon jól érezted magad a hajón, nem igaz, Al?

Vadul verte az eső az East River rakpartjának klinkertéglás támfalait. Chip jobban szerette volna, ha süt a nap, tisztán kivehetők a New York-i látványosságok, és kék a víz. Ma reggel azonban minden szürke volt, csak a féklámpák elmosódott vöröse csillogott az úttesten.

– Ez a világ egyik legnagyszerűbb városa – mondta Alfred mély átéléssel.

– Hogy érzed magad mostanában, papa? – jött ki végre nagy nehezen egy kérdés Chip száján.

– Ha jobban lennék, már a mennyben érezném magam, ha meg rosszabbul, már a pokolban lennék.

– Nagyon örülünk az új állásodnak – mondta Enid.

– A Wall Street Journal mégiscsak az ország egyik legjelentősebb napilapja – mondta Alfred.

– Ti nem érzitek ezt a halszagot?

– Itt már közel a tenger – mondta Chip.

– Neked van halszagod, fiacskám – mondta Enid, és ráhajolt Chip bőrdzsekije ujjára. – A dzsekidnek van ilyen büdös halszaga.

Chip elrántotta a karját. – Kérlek, mama, ne csináld ezt.

Chipnek az volt a legnagyobb problémája, hogy elvesztette az önbizalmát. Már elmúltak azok az idők, amikor még megengedhette magának, hogy polgárpukkasztó legyen. A manhattani lakásán és Julia Vrais nevű csinos barátnőjén kívül immár szinte semmivel sem igazolhatta maga előtt, hogy ivarérett, felnőtt férfi; semmi olyasmit nem ért el az életben, ami fogható lett volna ahhoz, amit Gary, a bátyja elért, aki bankár volt, és három gyermek apja, vagy Denise, a húga teljesítményéhez, aki harminckét éves létére egy nagyon sikeres, új és elegáns vendéglő üzletvezetője volt Philadelphiában. Chip eredetileg azt remélte, hogy mostanra már el is adja a forgatókönyvet, amin dolgozott, ehelyett éppen csak hogy a vázlatával készült el kedden, éjfél után, akkor meg kénytelen volt egymás után három tizennégy órás műszakot lehúzni a Bragg Knuter & Speighnél, hogy egy kis készpénzhez jusson, és ki tudja fizetni az augusztusi lakbérét, és a tulaj (Chip albérlő volt) ne izguljon a szeptemberi és az októberi lakbér miatt, aztán el kellett menni megvenni az ebédet, és ki kellett takarítani a lakást, míg valamikor ma hajnalban bevehette a régóta kuporgatott Xanaxát. Közben majdnem egy hét is eltelt már anélkül, hogy találkozott vagy akár csak beszélt is volna Juliával. Sőt a sok ideges üzenetre, amit a hangpostáján hagyott neki az elmúlt negyvennyolc órában, melyekben arra kérte, hogy jöjjön fel a lakására szombaton délben, mert ott lesznek a szülei meg Denise, és lehetőleg, ha nem muszáj, ne említse meg a szüleinek, hogy férjnél van, Julia szigorú e-mail- és telefoncsenddel válaszolt, ami Chipnél kiegyensúlyozottabb embert is aggasztó következtetések levonására késztetett volna.

Manhattanben annyira szakadt az eső, hogy a víz patakokban folyt le a házak homlokzatán, és szinte habzott a csatornalefolyóknál. Amikor a Keleti Kilencedik utcán a háza elé értek, Chip elvette a pénzt Enid kezéből, és az utasteret elválasztó üvegfalon át előrenyújtotta a taxisnak, de már tudta, amikor a turbános sofőr megköszönte, hogy kevés borravalót adott. Kivett a tárcájából két egydollárost, és belógatta a bankjegyeket a sofőr válla fölé.

– Elég lesz már, elég lesz – sipítozott Enid, és közben Chip csuklója felé nyúlkált. – Már mondta, hogy köszöni.

De a pénz addigra már eltűnt Chip kezéből. Alfred az ablaklehúzót rángatva próbálta kinyitni az ajtót. – Nézd csak, papa, próbáld ezt a másikat – mondta Chip, áthajolva Alfred előtt, hogy kinyissa neki az ajtót.

– Mekkora borravalót adtál? – kérdezte Enid a járdán állva, a kapu fölé kinyúló védőtető alatt, miközben a sofőr kiemelte a bőröndöket a csomagtartóból.

– Körülbelül tizenöt százalékot – mondta Chip.

– Szerintem meg inkább húszat – mondta Enid.

– Akkor ezen most vesszünk össze, jó?

– A húsz százalék túlzás, Chip – jelentette ki Alfred dörgő hangon. – Egyszerűen túlzás.

– További jó napot kívánok mindnyájuknak – mondta a taxis, és nem érződött irónia a hangján.

– A borravaló az udvarias kiszolgálásért jár – mondta Enid. – Ha kivételesen előzékeny kiszolgálást kapok, esetleg hajlandó vagyok akár tizenöt százalékot is adni. De ha automatikusan mindenkinek borravalót osztogatunk…

– Egész életemben a válságtól szenvedtem – mondta Alfred, bár nem lehetett pontosan érteni a szavait.

– Mit mondtál, papa? – kérdezte Chip.

– Más emberré tett a válság. De azóta a dollár sem ugyanaz már.

– Tehát a gazdasági válságról beszélünk, igaz?

– …akkor nem tudjuk érzékeltetni – folytatta Enid –, hogy elégedettek vagyunk-e a kiszolgálással vagy nem.

– De azért a dollár még mindig sokat ér – mondta Alfred.

– Tizenöt százalék csak akkor jár, ha a kiszolgálás egészen rendkívül jó.

– Nem egészen értem, hogy miért kell nekünk éppen erről beszélnünk – mondta Chip az anyjához fordulva. – Miért nem beszélünk inkább valami másról?

– Mind a ketten nagyon szeretnénk látni – felelte Enid –, hogy hol dolgozol.

Sietős léptekkel feltűnt Chip házának portása, Zoroaster, és segített a bőröndökkel, majd betessékelte az egész családot az épület terebélyes felvonójába. – Képzeld – mondta Enid –, a múltkor összefutottam a bankban a régi barátoddal, Dean Driblett-tel. Nem tudok úgy találkozni vele, hogy meg ne kérdezze, mi van veled. Le volt nyűgözve az új állásodtól.

– Dean Driblett csak az osztálytársam volt, és nem a barátom – mondta Chip.

– Náluk most született meg a negyedik gyerek. De azt már ugye elmondtam, hogy milyen óriási házat építettek maguknak, kinn Paradise Valley-ben… mondd, Al, jól emlékszem, hogy nyolc hálószobát számoltál össze?

Alfred rezzenéstelen tekintettel nézett Enidre. Chip megnyomta a gombot, hogy becsukja a liftajtót.

– Mi is meg voltunk híva apáddal a házavatóra, idén júniusban – mondta Enid. – Igazán nagyszabású volt. Az egészet egy cateringcéggel szerveztették, és hegyekben állt a kis rákocska. Szó szerint, hegyekben! Még soha életemben nem láttam ilyet.

– Értem – mondta Chip. Közben végre becsukódott a liftajtó.

– Mindenesetre a ház gyönyörű – mondta Enid. – Legalább hat hálószobájuk van, és ahogy elnéztem őket, jut is majd mindbe gyerek. Egyébként Deannek hihetetlenül jól megy. Akkor vágott bele a kertgondozásba, amikor rájött, hogy a temetkezési üzlet nem neki való, emlékszel, ugye, hogy Deannek Dale Driblett volt a nevelőapja, a Driblett-féle ravatalozó tulajdonosa, és most már az egész város tele van a hirdetőtábláival, és most már saját egészségpénztára is van. Azt írta az újság, hogy az övé a leggyorsabban növekvő egészségpénztár St. Jude-ban, DeeDeeCare a neve, ugyanaz, mint a kertgondozónak, és most már az egészségpénztárt is hirdeti az egész városban. Meg kell hagyni, hogy nagyon vállalkozó szellemű fiatalember.

– De las-s-s-s-ú-ú-ú ez a lift – mondta Alfred.

– Ez a ház még a háború előtt épült – magyarázta Chip kissé feszülten. – Nagyon jó épület.

– Elmesélte, hogy mit kap tőle az édesanyja a születésnapjára. Még titok, de neked persze elmondhatom. Elviszi egy nyolcnapos párizsi útra. Első osztályon repülnek, és a Ritzben fognak lakni! Ebből is láthatod, hogy milyen fiú ez a Dean. Nagyon családszerető. Mit szólsz ehhez a születésnapi ajándékhoz? Al, nem azt mondtad, hogy már maga a ház is legalább egymillióba került? Al?

– A ház tényleg nagyon nagy, de mindent kispóroltak belőle – mondta Alfred, hirtelen felélénkülve. – Papírvékonyak a falak.

– Minden új ház ilyen – mondta Enid.

– Azt kérdezted, mit szólok a házhoz. Én azt mondom rá, hogy hivalkodó. És a rák is hivalkodás volt. Nekem egyáltalán nem ízlett.

– Lehet, hogy fagyasztott volt.

– Könnyű ilyesmivel imponálni az embereknek – mondta Alfred. – Még hónapok múlva is arról fognak beszélni, hogy hegyekben állt a rák. Például az anyád is – mondta Chiphez fordulva, mintha kívülálló volna. – Még mindig emlegeti.

Chipnek egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy az apja megváltozott, és egy nyájas, ismeretlen öregember áll előtte, de közben tudta, hogy Alfred nagyhangú és goromba fráter. Amikor négy évvel ezelőtt utoljára látogatóban járt a szüleinél St. Jude-ban, Chip az akkori barátnőjét is elvitte magával, Ruthie-t, egy hidrogénezett hajú, marxista angol lányt, aki miután sorozatosan megbántotta Enidet (képes volt rágyújtani a házban, hangosan nevetett Enid kedvenc, a Buckingham-palotát ábrázoló akvarelljein, melltartó nélkül jelent meg a vacsorán, és egy falatot sem evett a majonézesgesztenye-, zöldborsó- és cheddar-„salátából, amit pedig Enid csakis ünnepi alkalmakra készített), addig szurkapiszkálta Alfredot, amíg ki nem bukott belőle, hogy Amerikát „a feketék fogják romlásba dönteni, mert „a feketék" nem képesek együtt élni a fehérekkel, de elvárják, hogy a kormányzat gondoskodjon róluk, hírből sem ismerik a munkát, és főleg nincs bennük önfegyelem, és ez vérfürdőhöz fog vezetni, egymást gyilkolják majd az emberek az utcán, és hogy őt nem érdekli, Ruth mit gondol őróla, és Ruth vegye tudomásul, hogy csak vendég az ő házában és az ő hazájában, és nincs joga kritizálni olyan dolgokat, amiket nem ért; mire Chip, aki előre figyelmeztette Rutht, hogy a szülei a legnagyobb nyárspolgárok egész Amerikában, csak nyájasan mosolygott a lányra, mintha azt akarná mondani, hogy Látod? Nem megmondtam? Aztán, amikor nem egészen három hét múlva Ruth kiadta az útját, búcsúzóul még megjegyezte, hogy Chip maga sem tudja, mennyire hasonlít az apjára.

– Al – mondta Enid, amikor a lift zökkenve megállt –, azért azt neked is el kell ismerned, hogy nagyon jól sikerült házszentelő volt, és nagyon kedves volt Deantől, hogy bennünket is meghívott.

Alfred azonban ezt valószínűleg nem hallotta.

Chip lakásajtaja mellett egy átlátszó plasztikesernyő állt a falnak támasztva, melyben Chip nagy megkönnyebbüléssel Julia Vrais esernyőjét ismerte fel. Chip épp a szülői poggyászt cipelte ki a liftből, amikor kicsapódott a lakás ajtaja, és személyesen Julia lépett ki a folyosóra. – Ah. Ah! – mondta, mint aki zavarban van. – Korán jöttetek!

Chip karórája 11:35-öt mutatott. Julia valami bő, lila esőkabátban volt, és egy bevásárlószatyrot tartott a kezében, melyet a DreamWorks emblémája díszített. Hosszú, fekete csokoládészínű haja elázott az esőben, és olyan volt, mint egy szénaboglya. – Helló – mondta Alfrednak, és – Helló – külön Enidnek, olyan kedveskedő hangon, ahogy egy nagy kutyához szól az ember. Alfred és Enid odavakkantotta neki a nevét, és a kezét nyújtotta, ami elől Julia visszamenekült a lakásba, ahol Enid azonnal kérdésekkel kezdte bombázni, amelyek mögött Chip, aki követte őket a bőröndökkel, mindig ott hallotta a rejtett értelmüket is.

– Te is benn laksz a városban? – tette fel a kérdést Enid. (Ugye nem közös háztartásban a fiammal?) – És itt is dolgozol, a városban? (Van rendes kenyérkereső foglalkozásod? Nem valami idegen, nagyképű, keleti parti családból származol?) – Itt is nőttél fel? (Vagy egy olyan államban, ahol egyszerű, melegszívű emberek élnek, és ahol nincsenek zsidók?) – És vannak még rokonaid Ohióban? (Nem lehetséges, hogy a szüleid, erkölcsileg eléggé el nem ítélhető módon, elváltak?) – Vannak testvéreid? (Nem valami elkényeztetett egyke vagy? Vagy netán katolikus, akinek millió testvére van?)

Miután Julia sikeresen átment ezen a gyors vizsgán, Enid a lakásnak szentelte a figyelmét. Chip, akinek az utóbbi időben elszállt a régi magabiztossága, megpróbálta megtekinthető állapotba hozni. Folttisztítót vásárolt, és eltávolította az ondófoltot a bordó kanapéról, a kandalló fölötti beszögellésből kidobálta borosdugó-gyűjteményét, mely hetente hat palack merlot és pinot grigio dugójával gyarapodott, a fürdőszoba faláról levette a férfi és női nemi szervekről készült közelképeket, jóllehet ezek a műgyűjteménye díszei voltak, és a helyükbe a három diplomáját akasztotta, melyeket Enid már régen be akart kereteztetni.

Aztán ma reggel, mivel úgy érezte, hogy talán a kelleténél többet áldozott fel magából, végül is úgy módosította a magáról nyújtott képet, hogy a bőrdzsekijében ment ki a repülőtérre.

– Ez a szoba körülbelül akkora, mint Dean Driblett fürdőszobája – jegyezte meg Enid. – Szerinted is, Al?

Al megfordította reszkető kezét, és a keze fejét kezdte nézegetni.

– Soha életemben nem láttam még ilyen hatalmas fürdőszobát.

– Enid, benned nincsen semmi tapintat – mondta Alfred.

Chipnek feltűnhetett volna, hogy tulajdonképpen ez sem volt kevésbé tapintatlan megjegyzés, mint Enidé, hiszen azt sejtette, hogy az apja is osztja az anyja véleményét a lakásáról, és csak azt nehezményezi, hogy Enid ki is mondta, hogy mit gondol. Chip azonban semmi másra nem tudott figyelni, csak a Julia bevásárlószatyrából kikandikáló hajszárítóra. Ezt a hajszárítót ugyanis Julia ott tartotta az ő fürdőszobájában. Vagyis Julia alkalmasint épp eltávozóban volt, amikor az ajtóban összefutottak.

– Deanéknek jakuzzijuk is van, és zuhanyozójuk is és fürdőkádjuk is – mondta Enid. – És külön mosdója van a ház urának és úrnőjének.

– Chip, ne haragudj – mondta Julia.

Chip feltartotta a kezét, hogy visszatartsa Juliát. – Mindjárt ebédelünk, már csak Denise-re várunk – jelentette be a szüleinek. – Csak valami egyszerűt. Addig is helyezzétek magatokat kényelembe.

– Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk – szólt oda Julia Enidnek és Alfrednak. Aztán a hangját leeresztve, Chipnek: – Mindjárt itt lesz Denise. Rám nincs szükséged.

Julia kinyitotta az ajtót.

– Ne haragudjatok – mondta Chip a szüleinek. – Csak egy perc, és jövök.

Kilépett a folyosóra Julia után, és hagyta, hogy a lakásajtó becsukódjék mögötte.

– Nagyon szerencsétlen volt az időzítés – mondta Chip. – Tényleg nagyon sajnálom.

Julia hátradobta a haját az arcából. – Nagyon elégedett vagyok magammal, hogy életemben először végre egyszer a saját érdekeimet helyeztem előtérbe egy kapcsolatban.

– Ennek nagyon örülök. Ez egy nagy lépés előre. – Chip megpróbált mosolyogni. – De mi van a forgatókönyvvel? Eden már olvassa?

– Talán majd valamikor a hétvégén.

– És te?

– Én már elolvastam. – Julia félrenézett. – Több mint a felét.

– Az volt az elképzelésem – mondta Chip –, hogy legyen az elején egy „gombóc", amit a nézőnek le kell nyelnie. Valami olyasmi, ami elidegeníti a nézőt a darabtól. Klasszikus modernista stratégia. Aztán a vége felé jön egy csomó izgalom.

Julia a lift felé fordult, és nem felelt.

– Eljutottál már a végére? – kérdezte Chip.

– Chip, az ég szerelmére – fakadt ki Julia elkeseredetten –, a te forgatókönyved egy hatoldalas tanulmánnyal kezdődik az Erzsébet-kori drámában kimutatható fallikus szorongásról!

Ezzel Chip is tisztában volt. Olyannyira, hogy már hetek óta hajnalban ébredt többnyire, émelygő gyomorral és a fogát csikorgatva, és azzal a lidércnyomásként ránehezedő bizonyossággal viaskodott, hogy egy közönségfilm első jelenete talán mégse kezdődhet egy akadémiai székfoglalóval. Sokszor órákba telt – fel kellett kelnie hozzá, föl-alá járkálnia, és merlot-t vagy pinot grigiót innia –, mire újra sikerült meggyőznie magát, hogy egy teoretikus ihletésű kezdő monológ nemcsak hogy nem hiba, hanem éppenséggel a forgatókönyv legvonzóbb vonása lehet; most azonban csak egy pillantást kellett vetnie Juliára, és már tudta, hogy ez tévedés volt.

Bólintott, mélyen átélve Julia bírálatának igazságát, aztán kinyitotta a lakásajtót, és bekiabált a szüleinek: – Csak egy pillanat, mindjárt jövök! – De aztán ahogy újra behúzta az ajtót, megint eszébe jutottak a régi érvek. – Itt az a lényeg – mondta –, hogy ez a monológ megelőlegezi az egész sztorit. Dióhéjban, de a film összes témáját érinti – nemek harca, hatalom, identitás, hitelesség –, és főleg az, hogy… Várj! Várj még! Julia?

Félénken lehajtva a fejét, mintha addig abban reménykedett volna, hogy sikerülhet észrevétlenül távoznia, Julia elfordult a lifttől, és megint Chipre nézett.

– Úgy kezdődik – mondta Chip –, hogy a lány ott ül az előadóterem első sorában, és hallgatja az előadást. Ennek a snittnek meghatározó jelentősége van. Az a tény, hogy a tanár diktálja a feltételeket…

– És attól is borsódzik a hátam – mondta Julia –, hogy folyton a lány melléről beszélsz.

Ez is igaz volt. De attól még Chip igazságtalannak érezte a szemrehányást, hiszen soha nem lett volna bátorsága egyáltalán megírni ezt a forgatókönyvet, ha nem lebeg ott folyton a szeme előtt a fiatal főszereplőnő melle. – Valószínűleg igazad van – mondta. – De ez a testiség részben szándékos. A szituáció fonákságához az is hozzátartozik, hogy a lány a férfi intellektusához vonzódik, míg a férfi a lány…

– De ha női szemmel olvasod – erősködött Julia –, olyan az egész, mint egy baromfipult. Mell, mell, mell, comb, comb.

– Kihúzhatok egypár utalást, ha úgy gondolod – mondta Chip halkan. – És az előadást is meghúzhatom, amivel a könyv kezdődik. Nekem az a fontos, hogy a „gombóc" ott legyen…

– Igen, amit a nézőnek le kell nyelnie. Ez egy nagy ötlet.

– Kérlek, gyere vissza, és ebédelj velünk. Kérlek szépen, Julia.

Julia érintésére kinyílt a liftajtó.

– Mindazonáltal én úgy érzem, valahogy egy kicsit sértő a dolog.

– De nem is rólad van szó! Ez a figura nem te vagy!

– Remek. Szóval még csak nem is az én mellemről írsz!

– Jézus Mária! Julia, szépen kérlek. Még egy pillanat. – Chip megint az ajtó felé fordult, és benyitott a lakásba, de meglepetésére az apjával találta szemközt magát. Alfred nagy keze vadul remegett.

– Még egy pillanat, papa.

– Chip – mondta Alfred –, kérd meg a kisasszonyt, hogy maradjon! Mondd meg neki, hogy mi is nagyon szeretnénk, ha itt maradna ebédre.

Chip bólintott, és rácsukta az ajtót az öregre; ám az alatt a néhány másodperc alatt, amíg hátat fordított, a lift elnyelte Juliát. Chip megnyomta a hívógombot, de hiába, mire feltépte a tűzlépcső ajtaját, és lerohant a csigalépcsőn. Briliáns előadásai után, melyekben a gátlástalan kéjhajhászást mint a racionalizmus bürokratikus hatalmát megdöntő erőt ünnepelte, BILL QUAINTENCE-t, a Szövegtörténeti Tanszék fiatal és jóképű tanárát elcsábítja egy gyönyörű és rajongó diákja, MONA. De vadul erotikus viszonyuk szinte még el sem kezdődött, amikor már rajtakapja őket Bill elhidegült felesége, HILLAIRE. Heves szócsatájukban, mely tulajdonképpen a terapeutikus és a transzgresszív világnézet összecsapása, valójában a fiatal Mona lelkéért harcolnak egymással, aki ezalatt mezítelenül fekszik kettejük között a gyűrött lepedőn. Hillaire a zsarnoki hajlamait elleplező, álságos szónoklatával elcsábítja Monát, aki nyilvánosan megvádolja Billt. Bill elveszíti az állását, de hamarosan rábukkan néhány e-mailre, melyek azt bizonyítják, hogy Hillaire pénzt adott Monának, hogy tegye tönkre Bill karrierjét. Ahogy Bill az ügyvédjéhez tart a terhelő bizonyítékokat tartalmazó flopival, az autója lesodródik az útról, és belezuhan egy tajtékzó folyóba, de a flopi feljön a víz felszínére, és az áradó, fékezhetetlen hullámok magukkal ragadják a kaotikusan buja, tomboló nyílt tengerre, a balesetet a hatóság öngyilkosságnak minősíti, és a film utolsó jelenetében Hillaire-t kinevezik Bill megürült helyére, és még látjuk, amint a gátlástalan kéjhajhászás veszélyeiről tart előadást az egyetemen, s a teremben ott ül diabolikus, leszbikus szeretője, Mona. Ez volt az az egyoldalas szüzsé, amit Chip a könyvesboltban vásárolt forgatókönyvírói kézikönyvek segítségével összeütött, majd egy téli reggelen elfaxolt egy bizonyos Eden Procuro nevű női filmproducer manhattani irodájába. Amikor öt perccel később csengett a telefonja, egy hűvös és tárgyilagos, fiatal női hang szólt bele: – Kérem, tartsa a vonalat, kapcsolom Eden Procurót –, majd maga Eden Procuro, visítva: – Imádom! Imádom! Imádom! – Csakhogy azóta eltelt már másfél év. Az egyoldalas szüzséből 124 oldalas filmforgatókönyv lett, mely az „Egyetemi játékok" címet viselte, és Julia Vrais, a hűvös és tárgyilagos titkárnői hang csokoládészín hajú tulajdonosa éppen faképnél akarja hagyni, és miközben oldalvást fordított lábfejjel, hármasával-négyesével véve a lépcsőfokokat, lefelé robogott a csigalépcsőn, hogy az útját állja a liftnél, minden fordulónál az orsópillérbe kapaszkodva rántva vissza magát a centrifugális pályáról, Chip szinte fotografikus memóriájában, mintegy kipreparálva, az a 124 oldal pergett le:

   3. o. – duzzadó ajkak, kerek, feszes mell, keskeny csípő

   3. o. – a kasmírszvetter lágyan simult a mellére

   4. o. – hibátlan szépségű, kislányos melle mohón

   8. o. – (a szeme a mellére tapadt)

   9. o. – (a szeme a mellére tapadt)

   9. o. – (nem tudta levenni a szemét a melléről)

  11. o. – (a szeme a mellére tapadt)

  12. o. – (képzeletben a mellét simogatta)

  13. o. – (a szeme a mellére tapadt)

  15. o. – (nem tudta levenni a szemét gyönyörű, kislányos melléről)

  23. o. – (megragadta, és hibátlan szépségű melle belesimult a)

  24. o. – (hogy kiszabadítsa a melltartó szorításából őrjítő mellét)

  28. o. – rózsaszín nyelvével verejtéktől csillogó mellét

  29. o. – verejtékben úszó mellének fallikusan felmeredő bimbója

  29. o. – imádom a melledet

  30. o. – imádom azt a mézédes, telt melledet

  33. o. – HILLAIRE melle, mint két puskagolyó

  36. o. – szúrós pillantása, mintha bele akarna döfni, hogy kipukkassza telt mellét

  44. o. – idilli szépségű mellét a goromba, puritán frottír

  45. o. – szégyenlősen, a mellére szorított törülközővel

  76. o. – szép, gyanútlan mellét most valami katonás

  83. o. – vágyom a testedre, vágyom arra a tökéletes melledre

117. o. – a vízben alámerülő fényszórók, derengve, mint két tejfehér női mell

És ki tudja, nincs-e benne még több is? Ami most nem jut az eszébe! Miközben mind a két olvasója, aki számít, nő! Chipnek az volt az érzése, hogy Julia azért hagyja el, mert az „Egyetemi játékok"-ban túl sok a női mell, és nagyon vontatott az eleje, és hogy ha kijavíthatná ezt a néhány nyilvánvaló balfogást, méghozzá nemcsak Julia példányában, de ami még ennél is fontosabb, abban a csontszínű papírra nyomtatott példányban is, amelyet külön Eden Procuro számára rendelt, akkor talán nemcsak abban reménykedhetne, hogy az anyagi helyzete rendeződik, de abban is, hogy újra lesz alkalma kiszabadítani a melltartó szorításából és megsimogatni Julia tejfehér mellét. Márpedig az utóbbi hónapokban ezen kívül semmi más nem kínálkozott az életében, amiben még vigaszt találhatott volna a kudarcaira.

Mire kilépett a lépcsőházból, a lift már ott állt az előcsarnokban, a következő utasra várakozva. A ház nyitott kapuján át még látta, amint egy taxi eloltja a szabad jelzést, és elhajt. Zoroaster az előcsarnok sakktáblamintás padlójáról törölgette a befolyt esővizet. – A viszontlátásra, Mister Chip! – szólt utána csúfondárosan, bizonyára nem első ízben, ahogy Chip kirohant az utcára.

A járdát verő kövér esőcseppekből friss, hideg, nyirkos pára szállt fel. A ház kapuja fölé kinyúló ellenzőről lecsurgó vízfüggöny gyöngycseppjein át látta, hogy Julia taxija megáll egy sárga lámpánál. Éppen szemközt, az utca túloldalán akkor állt meg egy másik taxi, hogy kitegye az utasát, és Chipben felmerült, hogy talán odainthetné, és utasíthatná a sofőrt, hogy kövesse Julia taxiját. Noha a gondolat nagyon vonzó volt, megvalósítása számos akadályba ütközött.

Például, ha a nyomába ered Juliának, ezzel alighanem elköveti a legsúlyosabb vétket azok közül, amelyek miatt a D.-i Egyetem jogtanácsosa éles hangú, kioktató, jogászi levelében valamikor réges-régen perrel fenyegette. Állítólagos vétkei között szerepelt még ezen kívül a szédelgés, a szerződésszegés, az emberrablás, a szexuális zaklatás, a kiskorú alkoholfogyasztásának elősegítése, továbbá az engedélyköteles készítmény illegális birtoklása és árusítása is; Chip azonban a legjobban a titkos megfigyelés vádjától riadt meg – amibe beleértődött az „obszcén, „fenyegető és „durva" telefonhívások kezdeményezése és a birtokháborítás egy fiatal nő magánélete megzavarásának szándékával –, olyannyira, hogy azóta sem felejtette el.

Ennél is nagyobb akadály volt azonban, hogy a tárcájában összesen négy dollár volt csupán, a bankszámláján alig tíz dollár, a hitelkártyái pedig kimerültek, és hétfő délutánig korrektúraolvasásra sem volt kilátás. Továbbá, tekintve, hogy amikor hat nappal ezelőtt utoljára találkozott vele, Julia éppenséggel arra panaszkodott, hogy ő „örökké csak otthon akar kuksolni és olasz tésztát enni, „örökké csak csókolózni és szexelni (azt is mondta, hogy néha szinte az az érzése, Chip orvosságnak használja a szexet, és alighanem csak azért nem inkább egyenesen kokainnal vagy heroinnal kezeli magát, mert a szex ingyen van, ő meg egy sóher alak; és hogy amióta ő – mármint Julia – is orvosságot szed, csak épp igazit, amit az orvos írt fel neki, néha úgy érzi, kettejük helyett szedi, ami már csak azért sem rendjén való, mert az orvosságot viszont ő vásárolja meg, és mert az orvosság mellékhatásaként nem is élvezi annyira a szexet, mint azelőtt; és még azt is mondta, hogy ha Chipen múlna, valószínűleg már moziba se mennének el, hanem egész hétvégén az ágyban hemperegnének, lehúzott redőnyök mellett, és csak azért kelnének fel, hogy megmelegítsék a tésztát), amiből Chip azt szűrte le, hogy a Juliával való párbeszéd folytatásának minimum egy drága, mesquitón sült zöldségebéd meg egy palack Sancerre lenne az ára, amit végképp nem tudott volna kifizetni.

Így aztán csak megállt a járda szélén, és nem tett semmit, miközben a közlekedési lámpa zöldre váltott, Julia taxija pedig elindult, és mindjárt el is tűnt a szeme elől. Az eső fehér, dögletes cseppekben verte a járdát. Ekkor az utca túloldalán egy hosszú lábú, feszes farmert és drága, fekete csizmát viselő nő szállt ki egy másik taxiból.

Az, hogy ez a nő nem más volt, mint Chip kishúga – vagyis az egyetlen vonzó fiatal nő a föld kerekén, akin nemcsak tilos volt, de nem is akarta volna a szemét legeltetni, a szexuális képzelgésekről nem is szólva –, csupán az utolsó volt az igazságtalanságok hosszú sorában, melyek a mai napon érték.

Denise-nél fekete esernyő, egy csokor virág és egy zsinórral átkötött tortásdoboz volt. A tócsákat és zúgó patakokat kerülgetve átkelt az úttesten, és beállt Chip mellé a ponyva alá.

– Te, figyelj csak – mondta Chip ideges mosollyal az arcán, és közben próbált nem Denise-re nézni. – Egy nagy szívességet kell kérnem tőled. Tartsd a frontot helyettem, amíg én megkeresem Edent, és visszaszerzem tőle a kéziratomat. Nagyon fontos lenne, hogy egypár helyen igazítsak rajta.

Denise úgy nyomta Chip kezébe az esernyőjét meg a tortásdobozt, mintha ő lenne a portás, hogy lesöpörje az esővizet és a felcsapódott sarat a nadrágja száráról. Sötét haját és fehér bőrét Denise az anyjától örökölte, félelmetes erkölcsi fölényét pedig az apjától. Arra is ő utasította Chipet, hogy hívja meg a New Yorkon átutazóban lévő szüleit aznap ebédre. Olyan hangon beszélt vele, ahogy a Világbank szokott az eladósodott dél-amerikai országokkal, aminthogy sajnos Chip is tartozott Denise-nek némi pénzzel. Egészen pontosan tizenötezer-ötszáz dollárral, valamint további négyezer, aztán még ezer dollárral.

– Tudod, arról van szó – magyarázta Chip –, hogy Eden még ma délután el akarja olvasni a forgatókönyvemet, és beláthatod, hogy anyagilag nagyon fontos…

– Most nem mehetsz el – mondta Denise.

– Egy órán belül itt leszek – mondta Chip. – Legfeljebb másfél órán belül.

– Julia itt van?

– Nincs. Már elment. Csak beköszönt, és már ment is.

– Szakítottatok?

– Nem is tudom. Mindenféle orvosságokat szed, és azt hiszem…

– Várjunk csak egy percre. Te most Edenhez akarsz menni vagy Julia után futnál?

Chip megtapogatta a füldíszét. – Kilencven százalékban Edenhez.

– Istenem, Chip!

– Kérlek, figyelj rám – mondta Chip. – Úgy használja azt a szót, hogy „egészség", mintha valami időtlen és abszolút jelentése lenne.

– Most Juliáról beszélsz?

– Harmadik hónapja szedi az orvosságot, és az orvosságtól teljesen tompa, aztán a fásultságát lelki egészségnek nevezi. Mintha a vakság látásnak mondaná magát. „Most, hogy vak vagyok, már látom, hogy nincs itt semmi látnivaló."

Denise felsóhajtott, és a járdára ejtette a virágcsokrát. – Mit akarsz ezzel mondani? Utána akarsz menni, hogy elvedd tőle az orvosságát?

– Csak azt akarom mondani, hogy alapvetően el van rontva a kultúránk egész struktúrája – mondta Chip. – Azt akarom mondani, hogy a hivatal jogot formál magának arra, hogy bizonyos lelkiállapotokat „kórosnak minősítsen. Kóros tünetnek számít, ha valakiből hiányzik a pénzköltés vágya, amit drága gyógyszerekkel kell gyógyítani. Aztán ez a gyógyszer szépen kioltja az illető libidóját, ami pedig az egyetlen öröm az életben, ami nem kerül pénzbe, amiért is kénytelen még több pénzt költeni arra, hogy más örömökkel kárpótolja magát. A lelki „egészség egyetlen definíciója az, hogy valaki képes-e beilleszkedni a fogyasztói társadalomba. Amint valaki pénzt ad ki gyógykezelésre, már be is lépett a fogyasztás fogyasztóinak társadalmába. És még azt is akarom mondani, hogy én, személy szerint éppen most maradok alul a kommercializált, medikalizált és totalitárius modernitással vívott harcomban.

Denise az egyik szemét lehunyta, a másikat meg tágra nyitotta. A nyitott szeme kis híján olyan volt, mint egy csepp fekete balzsamecet egy fehér porcelántányéron. – Ha hajlandó vagyok elismerni, hogy mindez nagyon érdekes – mondta –, akkor hajlandó vagy viszonzásul egy kicsit befogni a szádat, és feljönni velem a lakásba?

Chip a fejét rázta. – Van egy posírozott lazac a hűtőszekrényben, meg tejszínes sóska és zöldbabsaláta mogyoróval. Találsz majd bort, egy bagettet és vajat is. Finom, friss vermonti vajat vettem.

– Az az eszedbe se jut, hogy a papa beteg?

– Egy órán belül visszajövök. Legfeljebb másfél órán belül.

– Azt kérdeztem, hogy az az eszedbe se jut, hogy a papa beteg?

Chip előtt még az a kép lebegett, ahogy az apja rimánkodva és remegő kézzel áll az ajtóban. Úgy próbálta elűzni, hogy elképzelte, amint Juliával szerelmeskedik, aztán azzal az azúrkék hajú, idegen nővel, majd Ruthie-val, vagy bárkivel, de mindig csak bosszúvágyó, dühöngve táncoló, arc nélküli mellek kavargása jelent meg előtte.

– Minél hamarább érek oda Edenhez – mondta –, annál hamarább érek vissza. Segíts, kérlek.

Éppen arra jött az utcán egy üres taxi. Chip elkövette azt a hibát, hogy odanézett a taxira, Denise pedig félreértette a pillantását.

– Nem tudok több pénzt adni – mondta Denise.

Chip úgy hőkölt hátra, mint akit szembe köptek. – Jézus Mária, Denise…

– Szívesen adnék, de nem tudok.

– Nem pénzt kértem!

– Sose lesz vége?

Chip sarkon fordult és elindult a zuhogó esőben a University Place felé. Vicsorgott dühében. A járdaforma, bugyborékoló, szürke tó a bokájáig ért. Most is a kezében szorongatta még Denise esernyőjét, de nem nyitotta ki, mégis úgy érezte, nagy igazságtalanság, és nem ő tehet róla, hogy bőrig kell áznia.

Egészen a legutóbbi időkig, jóllehet nem mondhatni, hogy túlságosan sokat törte volna ezen a fejét, Chip úgy gondolta, hogy Amerikában anélkül is lehet sikeres az ember, hogy rengeteg pénzt keresne. Mindig jó tanuló volt, de már kisfiú korában is alkalmatlan bármiféle gazdasági tevékenységre, a vásárlás kivételével (vásárolni tudott), ezért úgy határozott, hogy szellemi pályára lép.

Minthogy Alfred még egyszer régen szelíden, ám Chip számára elfelejthetetlenül azt találta mondani, hogy szerinte az irodalomelméletnek semmi értelme, Enid pedig szóvirágokkal ékes kéthetenkénti leveleiben, melyek révén sok-sok dollárt megtakarított a távolsági beszélgetéseken, rendszeresen kérlelte, hogy tegyen le a „gyakorlatiatlan humán doktorátus megszerzéséről („Itt látom magam előtt a tanulmányi versenyeken nyert természettudományi díjaidat – írta –, és arra gondolok, hogy egy olyan tehetséges fiatalember, mint te, milyen hasznos tagja lehetne a társadalomnak például orvosként, hiszen apád és én mindig is úgy akartuk nevelni a gyerekeinket, hogy felnőttként ne csak önmagukra gondoljanak, hanem másokra is), Chipnek bőven volt indítéka, hogy szorgalmas diák legyen, és bizonyítsa a szüleinek, mennyire tévednek. Reggel mindig jóval korábban kelt, mint az évfolyamtársai, akik délig vagy egyig is ágyban maradtak, hogy kialudják a másnaposságukat, miáltal egyre-másra nyerte a különféle díjakat és ösztöndíjakat, az egyetemi világban pedig ez a siker fokmérője.

Felnőtt élete első tizenöt esztendejében csak másodkézből ismerte a kudarcot. Egyetemi barátnője, Tori Timmelman,