Az első igazi nyár

By Nina Chapman

Ez a szívvel és humorral megírt történet egy 12 éves lány története. Egy lányé, aki változásra vágyik. Új barátokra, nagyobb cicikre... egy igazi újrakezdésre. Már csak egy nyár, és elkezdi a gimit. A vakáció elején semmit sem szeretne jobban, csak hogy az első becsengetésig csodálatos átalakuláson menjen keresztül, hogy tiszta lappal indulhasson. Úgy érzi, akkor talán végre-valahára elfelejthetné mindazt, ami történt vele. Azt, hogy elveszítette az anyukáját, hogy összeveszett a barátnőjével, és azt az érzést, hogy hatodikban egy rakás szerencsétlenség lett belőle, amikor minden darabokra hullott körülötte. Csakhogy miközben Myka a szerelmi zűrök és barátságok útvesztőjében csetlik-botlik, és a kamasszá válás visszavonhatatlanságával küzd, no meg mindennel, ami ezzel jár, szép lassan ráébred arra, hogy egy igazi változásra van szüksége: ezentúl másképp kell önmagára tekintenie. 

• Language: Magyar
• Publisher: Manó Könyvek
• Release date: Dec 23, 2021
• ISBN: 9789635841738

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

A mű eredeti címe: Micah McKinney and the Boys of Summer

Szöveg: Nina Chapman

Borító illusztráció: Mirelle Ortega

Desinger: Hilary Wacholz

Text copyright © 2020 Nina Chapman

Hungarian Translation © Binder Natália

All rights reserved

A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában nem sokszorosítható.

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. ifjúsági könyvkiadója, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja, 2021

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Binder Natália

Felelős szerkesztő: Edinger Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-963-584-173-8

Walter Gwynnek, akinél jobb apáról

nem is álmodhat egy lány

ELSŐ FEJEZET

Még 81 nap

A következő fog történni. Új barátaim lesznek innen az új környékről, és együtt szépen besétálunk a hetedikbe. Én teljesen más csaj leszek. Mondjuk, lecserélem a lepukkant, trottyos, fiú rövidgatyát valami szűk farmerre, és végre kinő a cicim – persze, az a kerek fajta.

Kinyitottam a szemem, és nagyot sóhajtottam. Mélyen beszívtam az édeskés, citromos illatot, amit az a magnóliafa árasztott magából, ami alá behúzódtam. Éreztem, hogy a testem még jobban belesüpped az új ház előkertjének pázsitjába, szinte húzott lefelé. Újra lehunytam a szemem, és sorra vettem minden eshetőséget. Egy új környéken bármi megtörténhet. Akárki lehetek.

A nyári szünet második napja volt. Ez azt jelentette, hogy még nyolcvanegy napom maradt. Nyolcvanegy nap, és kezdődik a hetedik osztály. Nyolcvanegy nap a tizenharmadik szülinapomig. Nyolcvanegy napom volt rá, hogy összerakjam magam.

Ki tudja? Lehet, hogy nyolcvanegy nap elég lesz, hogy elfelejtsem, mi történt. Hogy elfelejtsem, milyen nagy rakás szerencsétlenség lettem végül hatodikban. Lehet, hogy ennyi idő Libbynek is elég lesz, hogy elfelejtse. Lehet, hogy minden olyan lesz, mintha az égvilágon semmi nem történt volna.

***

– Öcsém… Ez a csaj kinyiffant?

A fiúhangra egyből kipattant a szemem, de a texasi nap nagyon fényes volt, túlságosan fényes. Elaludhattam, mert a magnóliafa árnyéka már egész máshol járt, mint amikor behúzódtam alá. Most kiterülve feküdtem kint a tűző napon, miközben három emberi alak körvonala lebegett fölöttem.

Nagy nehezen összeszedtem magam annyira, hogy fel tudjak ülni. Próbáltam beárnyékolni a szemem. A középen álló srác közelebb lépett, hogy eltakarja előlem a szemkápráztató napfényt.

– Így jobb? – kérdezte.

Hirtelen szinte megbénultam. Világoszöld szeme és kreolbarna bőre volt. Koromfekete haja kusza tincsekben állt felfelé… de olyan menőn, mintha direkt ilyenre lőtte volna be. A mögötte álló két srác közül az egyik alacsony volt és vézna. A másik, nagyobb darab srác arcán letörölhetetlen vigyor terült szét.

A magasabb srác a zöld szemű mögül bámult rám.

– Csajszi, neked csupa fű a képed. A nyálad is folyt?

Megint a középen álló srácra néztem. Nem tudtam túltenni magam azon a szempáron. Olyan tengerzöld volt, hogy festeni se lehetett volna szebbet. Hirtelen nagy csönd lett, és rájöttem, hogy mindhárman engem bámulnak, hogy én mit bámulom a zöld szeműt. A nagyszájú srác gúnyosan horkantott egyet, én meg fülig pirultam, mert felderengett, hogy mondott valamit a nyáladzásról meg fűszálakról. Talpra kecmeregtem, és hátat fordítottam a srácoknak, hogy háborítatlan magányban söpörhessem le az arcomról a gazt.

Most tényleg folyt a nyálam?

– Luke vagyok – szakította félbe gondolataimat a zöld szemű. – Ő meg itt Ryan. – A bal oldalán álló szégyellős fiúra bökött. – Ő pedig Josh – intett a szemétkedő felé.

– Myka! – kiabált apám a bútorszállító teherautó mellett állva. Egy doboz volt a kezében, és éppen azon küzdött, hogy az ingujjával valahogy kitörölje az izzadságot a szeméből. – Gyere, segíts nekem bevinni ezt az utolsó két dobozt.

– Mennem kell – mondtam a zöld szeműnek.

– Jó.

Hanyag félmosolyt lőtt felém, amitől egyből összeugrott a gyomrom. Olyan fejet vágott, mint aki tud valamit, amit én nem.

– Még találkozunk, Myka.

– Öcsém, de gáz ez a csaj – mondta a bunkó srác, még azelőtt, hogy megfordult és elindult volna. – Menjünk hozzánk!

A másik kettő követte az utca túloldalára, de ahogy elindultak, még lopva visszasandítottak rám. Egyenesen őket bámultam, úgyhogy csúnyán rajtakaptak. Összerezzentem és sarkon fordultam. A teherautó felé vettem az irányt, ahol apám ácsorgott, rám várva.

– Hát… – somolygott azzal a jól ismert arckifejezéssel, amit az ugratásomra tartogatott. – Azt hiszem, ez a 10 kilométer nem volt elég messze.

– Ezt meg hogy érted?

– Messzebbre kellett volna költöznünk, ha távol akartam volna tartani tőled a fiúkat. Valószínűleg el kellett volna költöznünk Wichita Fallsból. Sőt talán egész Texasból.

– Ja, persze – motyogtam, és kivettem a dobozt a kezéből.

– Nem is tudom. Ha ilyen fiúhordák kujtorognak a környéken, akkor a legjobb lenne egy sóspuska, de addig megteszi majd a magasnyomású kerti slag is.

Apu megborzolta az amúgy is kócos hajamat, amitől az most végleg megadta magát, és ettől kezdve a szőke konty ide-oda ugrált a fejemen.

Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, és az új házunk felé fordultam.

– Mondjuk, szerintem egyedül is el tudom őket ijeszteni, elég a nyáladzást bevetnem – mormoltam az orrom alatt.

– Mit mondtál?

– Semmit – szóltam vissza a vállam fölött, és próbáltam jobb fogást találni a dobozon. – Ezt hova vigyem?

– Csak rakd be a nappaliba a többi mellé. Később is ráérünk szétválogatni.

A tornácon megtorpantam egy pillanatra, és alaposan szemügyre vettem az előttem álló házat. Kisebb, mint az előző, és messze nem olyan szép. Minden sivár és üres volt, magát a tornácot is beleértve, ahol éppen álltam. Ettől belém hasított, hogy mennyire hiányzik a régi hintaágy a tornácunkon, meg azok a virágok, amiket anyu a nagy tölgyfa alá szokott ültetni.

Pillantásom a ház oldalában magasodó, megtermett magnóliafára futott. Ott is éreztem az illatát, ahol álltam, és kicsit enyhült tőle a gyomromban érzett szorítás.

Amikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét, egyből megcsapott a szellőzőkből áramló hűvös levegő. Ezek szerint végre lett áram. Fura szag volt, olyan, mint az idős néniknél.

Lecsaptam a dobozt a nappali közepén. Ahogy lepuffant, felnyílt a teteje, és kibukkantak belőle a régi halloweenes cuccaink. Már éppen csuktam volna vissza, amikor egy madárijesztő bábu karja alól kikandikáló papírcédula miatt félbehagytam a mozdulatot. Valami régi blokk volt, olyan, amire anyu szokott rajzolni. Megfordítottam, és csalódottan láttam, hogy teljesen üres.

Amikor anyu még élt, mindenre, ami csak a keze ügyébe került, kis rajzokat firkálgatott. Bolti blokkra, szalvétára, eldobható papírpohárra. Mindig olyasmit rajzolt le, amit séta közben, úton-útfélen lehet látni. Olyan dolgokat, amit a legtöbb ember észre sem venne, mint például egy pitypang, ami a járda repedésein töri keresztül magát, vagy egy pelyhes, ejtőernyős kis mag, ami a nyári szellőben szálldogál.

Később rászokott arra is, hogy a rajzait eldugdossa nekünk. Szeretete apró zálogai voltak ezek, mindenfelé szanaszét hagyta őket, hogy apa és én megtaláljuk napközben. Előfordult, hogy az iskolában találtam meg az uzsonnás dobozomba rejtett rajzot, vagy éppen éjszaka, a párnám alól került elő egy cetli.

Ez így ment azóta is, pedig már két éve, hogy anyu nincs köztünk. A régi házunkban állandóan újabb és újabb rajzára bukkantam, melyek a legfurább helyekről kerültek elő. Egyet egy cipőből halásztam ki, egy másik meg a kamrában várakozott türelmesen egy mogyoróvajas üveg tetején.

Igazából egész nap egy ilyen kis anyuféle rajzot kerestem. Valami jelet akartam kapni. Tudnom kellett, hogy egyetért a költözéssel.

Hallottam, hogy apa bejön a házba, és éreztem, hogy lelassítja a mozdulatait, amikor leteszi mellém a dobozt a kezéből.

– Mire gondolsz, prücsök?

Szomorú volt az arca. Sokszor lehetett látni rajta ezt az arckifejezést. Mindig, ha anyu szóba került. Egészen biztos voltam benne, hogy hajszálpontosan tudja, kire gondolok éppen. Ahogy abban is biztos voltam, hogy ő is rá gondol.

– Hát, csak… – kezdtem kitérően. Pillantásom a jelmezekkel teletömött dobozra esett a lábam előtt. – Csak arra gondoltam, hogy öltözhetnék idén madárijesztőnek. Mármint Halloweenre.

A hangom hamisan csengett. Úgy, mintha hazudnék. Nagy valószínűséggel azért, mert tényleg hazudtam.

Gyorsan nyitogatni, pakolászni kezdtem a dobozokat, és abban reménykedtem, hogy apa semmit nem vesz észre. Úgy tűnt, hogy nem igazán vált be a dolog, mert még mindig a tarkómon éreztem a tekintetét.

MÁSODIK FEJEZET

Még 80 nap

Nem tudtam szabadulni a nyomasztó érzéstől, ami akkor telepedett rám, amikor ezen a fura helyen ébredtem. A nap a szoba rossz oldaláról tűzött az arcomra. Ebből világosan kiderült, hogy nem vagyok otthon.

Kilöktem magam az ágyból, és elvánszorogtam apa szobája előtt, ahol ő picit nyitott szájjal, hortyogva aludt. A padló recsegett a talpam alatt, ahogy útban a nappali felé végigmentem az ürességtől kongó házon. Bekapcsoltam a tévét, de csak az üres, kék képernyőt bámulhattam. Még nem volt bekötve a kábel. Kinyitottam a laptopot. Wifi sem volt.

Nagy sóhajjal visszacsuktam a gépemet. Apa mondta, hogy valószínűleg beletelik majd egy kis időbe, mire kiér a kábelszerelő, de a remény hal meg utoljára, egy próbát megért.

Lassan minden porcikámat elöntötte a honvágy. Ki kellett törnöm onnan. Tudtam, mi az egyetlen dolog, amitől jobban érzem majd magam.

Visszaslattyogtam a szobámba, és felkaptam egy rövidgatyát a póló alá, amiben aludtam. Annyi fáradtságot sem vettem, hogy újracsavarjam a kontyomat, amit még az előző nap csináltam. Próbáltam úgy fogat mosni, hogy még véletlenül se lássam meg magam a tükörben.

Egy kicsit kotorásztam a konyhában letett dobozokban, és végül találtam egy babkonzerv alá préselődött müzliszeletet. Megvontam a vállam. Ez is megteszi – gondoltam. Vagy ez, vagy az előző estéről a maradék pizza, és őszintén szólva kezdett nagyon elegem lenni a pizzából.

Kiszerencsétlenkedtem a bringámat egy másik, ki nem pakolt doboztorony mögül, fejembe csaptam a bukósisakot, és felpattantam a nyeregbe úgy, ahogy voltam, mezítláb. Haraptam egyet a müzliszeletből, és a pedálba tapostam. Olyan gyorsan száguldottam, ahogy csak fél kézzel bírtam. Amikor a reggeli levegő az arcomba csapott, éreztem, hogy újra kapok levegőt. Végre szabad voltam.

Abban a pillanatban esett le. Tényleg szabad voltam. Ezen a környéken végre-valahára oda mehettem, ahova csak akartam, nem kellett félve elkerülnöm bizonyos utcákat.

Ott, ahol régen laktam, ha eltekertem Libby háza előtt, el kellett tűrnöm az új barátnői, Marissa és Samantha szemétkedését, hogy csúfolnak a „dedós szokásom" miatt. Úgy tűnik, hogy hatodikban nem túl menő a bringázás, legalábbis ha lány vagy. Szerintem ez baromság. Én imádtam bringázni.

Tekertem ide-oda, próbáltam olyan házakat kifigyelni, ahol korombeli gyerekek lakhatnak. Abban reménykedtem, hátha akad majd valaki errefelé, aki szeret a szabadban játszani. Már akkor is nyitva tartottam a szemem, amikor kocsival először jártunk ezen a környéken, de eddig nem igazán láttam senkit.

Vagyis… leszámítva azt a három srácot, akik előző nap azon kaptak, hogy békésen nyáladzom a gyepen. Próbáltam elképzelni magam az arcomra tapadt fűszálakkal.

„A nyálad is folyt?" – mondtam ki hangosan, újra játszva az előző napi párbeszédet. Aha, folyton nyáladzom, ez van.

Megcsóváltam a fejem és megint haraptam egyet a müzliszeletből.

De hülye vagyok. Mióta szoktam én magamban beszélni?

Abban a szempillantásban beleszáguldottam egy óriási repedésbe a járdán. Kis híján eltanyáztam, de még éppen időben elkaptam a másik kezemmel is a kormányt, aminek viszont áldozatul esett a müzliszeletem.

– Neeeeee – nyöszörögtem.

Hátranéztem, hátha meglátom, hogy hol ejtettem el, de a következő pillanatban már a betonon feküdtem elhasalva, intim közelségbe kerülve egy fél pár magányos görkorival, ami lustán gördült tova a járdán. Mindkét könyököm csípett és égett. Amikor félrefordítottam a fejem, az arcomtól éppen csak pár centire megláttam egy másik magányos görkorit, a kerekei még pörögtek pont ott, az orrom előtt.

– Mondd, ez a te műved? – kérdeztem a görkorit.

A kerekek egyre csak forogtak, mintha rajtam röhögnének.

– Jól vagy? – hallottam egy kiáltást a hátam mögül.

Amikor odanéztem, egy szép lányt láttam, cuki, sárga pántos trikóban és farmer kisgatyában, amint éppen felém igyekszik. Sietős léptekkel vágott át a kerten. A csillogós szandálja meg-megvillant, ahogy fürgén jött felém.

Homlokomat a járdára koppantottam és szorosan behunytam a szemem. A beton meleg volt alattam, és én sóvárogva gondoltam arra, hogy bárcsak egyszerűen beleolvadhatnék és felszívódhatnék innen.

Talán inkább továbbmegy ez a lány, és akkor úgy tehetünk, mintha ez az egész meg sem történt volna.

– Jól vagy? – kérdezte megint és vészesen fogyott közöttünk a távolság. – Annyira sajnálom, hogy elestél! – Letérdelt mellém. – Nincs öt perce, hogy rászóltam az öcsémre, hogy ne hagyja azt a vackot szanaszét.

Nagy nehezen felemeltem a homlokomat a járdáról, és a görkoriról a lányra, aztán megint a görkorira néztem. Legszívesebben odasúgtam volna annak a vacaknak, hogy: Utállak. Már az is elég baj, hogy eltanyáltam a bringával. Na, de hogy ennek még szemtanúja is volt, az sokkal rosszabb.

A lány a füle mögé simította a fekete, göndör haját, és fölém hajolt, hogy felmérje a sérüléseimet. Elfintorodott, amikor meglátta a két könyökömet.

– Ez elég csúnya. Gyere be hozzánk a házba, segítek kitisztítani.

Felkászálódtam, és lesütöttem a szemem, hogy ne lehessen látni a kigördülő könnyeimet. Így követtem a lányt a házukhoz vezető, bokrokkal szegélyezett kis kerti úton. Olyan érzésem volt, hogy majdnem egyidősek lehetünk, de az a fajta lány volt, aki kinézett vagy tizenötnek. Nőiesebb vonalai voltak ott is, ahol nekem nem, és rendes cicije – úgy értem, hogy olyan igaziból igazi.

Végignéztem magamon, és rájöttem, hogy még mindig a tegnapi, pizzafoltos póló van rajtam.

Ez aztán tényleg… bájos.

Amikor a házuk tornácához értünk, a lány mosolyogva hátrafordult.

– Egyébként Megan vagyok – mondta, és kinyitotta előttem az ajtót.

– Engem Mykának hívnak – feleltem, és megpróbáltam visszamosolyogni.

– Milyen menő neved van!

Megan intett, hogy lépjek be.

– Gyere, bújj be.

Palacsintaillat ütötte meg az orromat abban a pillanatban, ahogy a házba léptünk, amitől a gyomrom korogni kezdett. Átvágtunk a nappalin, elmentünk a kanapé mellett, amin a puha párnák katonás rendben sorakoztak, és a makulátlanul tiszta konyhába érve megálltunk a középen álló, hófehér konyhasziget mellett.

– Csüccsenj le – mondta Megan, és a pult mellett álló faszékek egyikére mutatott. – Én megyek, és megnézem, hogy találok-e valami ragtapaszt, hogy rendbe szedjünk. Mindjárt jövök.

– Oké – súgtam magam elé a már üres helyiségben.

Ahogy ott ücsörögtem, körbenéztem a csillogó-villogó konyhában. Még a mosogatóban sem volt egy árva edény sem. Pillantásom a hűtőre kitett képre siklott, és közelebb osontam, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Egy szimpatikus pár volt rajta valahol egy homokos tengerparton. Olyan volt a kép, mint egy utazási magazin reklámja. A szőke hajú és fehér bőrű nő kimondottan kistermetűnek hatott. A mellette álló fickó legalább ugyanolyan jó megjelenésű volt, magas, kimondottan izmos, a bőre kreolbarna, az arca finom vonású.

Egyre csak a képet bámultam és azon merengtem, hogy vajon tényleg olyan boldogok-e, mint amilyennek látszanak. A régi házunk falain sorakozó bekeretezett képekre gondoltam. Azokra a képekre, amin a szüleim csillogó szemmel, szorosan átölelték egymást. Ők is boldognak tűntek, csakhogy a látszat nagyon csalóka lehet.

– Szia. Myka, ugye?

Megfordultam, és még a lélegzetem is elállt. Abban a pillanatban, amikor leesett, hogy ki áll előttem, telibe félrenyeltem a saját nyálamat. A tegnapi zöld szemű fiú volt az életnagyságban, azzal a csibészes vigyorával. Nulla darab pólóban. A haja kócos volt, mintha éppen most kelt volna ki az ágyból, és tökéletesen hidegen hagyta az a makacs tény, hogy brutális köhögőroham tört rám. Előrenyúlt mellettem, kinyitotta a hűtőajtót, kikapott egy doboz tejet, és nagyot kortyolt belőle.

Ebben a percben ért vissza a konyhába Megan egy viharvert elsősegély-dobozzal a kezében. – Luke, nem láttad Keatont? Már megint szanaszét hagyta a görkoriját a járda közepén.

– És akkor mi van?

– Akkor az van, hogy miatta leesnek a bringájukról, mondjuk, ilyen lányok! – hadonászott felém Megan.

Luke tetőtől talpig végigmért, és megpróbálta elnyomni az arcán elterülő kaján vigyort.

Lehetséges, hogy ezért nem szoktak a hatodikos csajok bicajozni. Egyértelműen egy csepp menőség sincs abban, ha elnyalsz a flaszteren.

– Azt hiszem, átment Josh öccséhez játszani – nyögte ki végül Luke, aztán megint meghúzta a tejet. – De erről nem neked kéne tudnod? Neked kell bébicsőszködnöd.

– Nem, nekünk kell bébicsőszködnünk.

Megan odahúzott egy széket, hogy el tudja látni a sebeimet.

Lehetne akár az én bébicsőszöm is – gondoltam magamban.

– Látom, már találkoztál a tesómmal – mosolygott. – Myka, ő itt Luke. Ikrek vagyunk.

Még egyszer megnéztem őket magamnak. Hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy rokonok. Mindkettejüknek sima, makulátlan, világosbarna bőre és tengerzöld szeme volt. Még az a féloldalas mosoly is klappolt, amit akkor láttam először Luke-tól, amikor rajtakapott, hogy a fűben fekve csorog a nyálam.

– Tegnap találkoztunk – mondta Luke, miközben visszatette a tejet a hűtőbe, és kimasírozott a konyhából.

– Ja – mondta Megan –, akkor te voltál az, akiről meséltek.

Mielőtt azonban megkérdezhettem volna, hogy ezt meg hogy érti, Megan fertőtlenítőt locsolt a karomra. A perzselő fájdalom egyből egészen a csontomig hatolt. A folyadék felpezsgett és lecsorgott a karomon, onnan pedig a nadrágomra csöpögött.

– Lehet, hogy ezt inkább a mosogató fölött kéne csinálnunk – mondta Megan, és a konyhai szigetet megkerülve magával húzott.

Görcsösen összerándultam, amikor megint fertőtlenítőt öntött a sebeimre. Hát lehet, hogy eddig bírtam. Itt fogom elbőgni magam ennek a lánynak a szeme láttára. Utáltam mások előtt sírni.

– Mesélj magadról, Myka, hányadikba mész? – kérdezte Megan, hogy elterelje egy kicsit a figyelmemet.

– Hetedikbe. És te?

Nagyon