Teherpróba: Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai

By Pándi Pál

A tekintélyes és népszerű, ugyanakkor sokak által bírált, olykor "rettegett" irodalomtörténész, Pándi Pál életútjának és munkásságának homályban maradt szakaszairól, elágazásairól ad izgalmas áttekintést a Teherpróba. Pándi irodalomtörténészi, tanári és szerkesztői tevékenysége az 1950-es évektől kezdve közismert volt. Vitatkozó alkata, markáns irodalompolitikai szerepvállalása és nem egy tudományos munkája erősen megosztotta a szakmai és az informális nyilvánosságot - annál is inkább, mivel meghatározó szerepet játszott a Kádár-korszak művelődéspolitikájának alakításában és képviseletében. A gyűjtemény az életmű homályban maradt, nemegyszer önkéntesen tabusított korszakdokumentumaiból ad válogatást, így egyfajta kor-, irodalom- és mentalitástörténeti tükröt tart a XX. század második feléből a XXI. század olvasóinak. A kötet különlegessége, hogy először lát benne napvilágot Pándi 18 évesen írt naplója a strasshofi deportálás és kényszermunka időszakából, valamint itt olvashatjuk először Aczél Györggyel folytatott levelezését az Aczél-hagyaték zárolt anyagából. A kötetet Kardos András esztéta, irodalomkritikus szerkesztette.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789631442083

Book preview

Borító

Pándi Pál

Teherpróba

Egy irodalompolitikus pályájának

kritikus pontjai

Magvető logó

TÉNYEK ÉS TANÚK

---

Válogatta és az előszót írta

KARDOS ANDRÁS

Szerkesztette

SCHMAL ALEXANDRA

és

KARDOS ANDRÁS

A szerkesztésben közreműködött

AGÁRDI PÉTER

A borítófotó az ELTE Levéltár tulajdona

© Pándi Pál örököse, 2022

Kardos András

„Helyzet van"

(Előszó helyett)

Fejemben éj van, éjek éjjele,

S ez éj kisértetekkel van tele;

Agyamban egymást szűlik a gondolatok,

S egymást tépik szét, mint vadállatok.

Lázzal verő szivemnek vére forr,

Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.

Gyúlt képzeletem mint meteor

Fut át a világon és magával visz,

Laktársam a kétségbeesés,

Szomszédom a megőrülés.

Petőfi Sándor

Ma már nem vagyok biztos benne,

hogy amit írtam, igaz.

De abban biztos vagyok,

hogy az igazat mondja.

Charlotte Delbo

Ennek a könyvnek az ötlete akkor született meg bennem, amikor 2010-ben kikértem a Történeti Hivatalból apám és a magam anyagát, majd hazatértem, megsértődve azon, hogy az ő dossziéja pont háromszor olyan vastag, mint az enyém, holott meg voltam győződve arról, hogy apám mint a létezett szocializmus elkötelezett híve – és, ahogyan e könyv több dokumentumában is olvasható, „őrszolgálatot teljesítő kultúrpolitikusa – értelemszerűen sokkal „kisebb belügyi aktával kell hogy rendelkezzen, mint én, a fia, aki ha nem is az első vonalban, de a demokratikus ellenzék szerény tagjaként, legalábbis mint a rendszer kritikusa, tán inkább kellett hogy kivívjam a belügyi szervek érdeklődését, mint a nálam kétségkívül sokkal fontosabb szerepet játszó apám, aki mégiscsak a kádárizmus egyik oszlopa volt.

Hát nagyot tévedtem. Otthon rögvest nekiestem apám dossziéjának, és mire a végére értem, csak néztem magam elé, mint egy hülye, és nem hittem a szememnek, pontosabban: éppen hogy hittem, ezért fordult meg a világ.

A belügyi aktákból ugyanis kiderült, hogy Pándi Pál, az én apám, Aczél tanácsadója, vezető kultúrpolitikus, Kádár fenntartás nélküli híve, marxista irodalomtörténész 1956-ban, a forradalom alatt a Szabad Nép munkatársaként több vezércikket közölt abban a bizonyos tíz napban a forradalom híveként, Nagy Imre kormányának támogatójaként. A forradalom leverése után, a megtorlás és a perek időszakában számos tanúvallomás szólt arról, hogy Pándi Pál, egyezően Gimes Miklós, Lőcsei Pál és mások forradalmat támogató magatartásával, mint a megújulás és a nemzeti felkelés híve és propagálója írta cikkeit a Szabad Népbe.

Az igazság az, hogy én erről semmit nem tudtam. Apám, aki 1987-ben meghalt, soha nem beszélt ’56-ról, vagy ha mégis, akkor ellenforradalomról beszélt, illetve annak négy okáról, amelyeket a forradalmat eltipró Kádár vezette új MSZMP vezetősége már ’56 decemberében meghatározott, s amelyben első okként a Rákosi-korszak személyi kultusza volt megnevezve. Ezt apám többször elmondta. Még tán annyit tudtam, hogy az „ellenforradalom alatt (mert hát a ’60-as években így hívták nálunk otthon a forradalmat) nem volt otthon, mert „védte a Szabad Nép székházát az „ellenforradalmároktól". Egyébként ’56-ról nemigen esett szó.

A belügyi akták átolvasása után, még a megdöbbenés hatása alatt, éreztem: ebből egyszer könyvnek kell lennie, hiszen… Hiszen akkor az én apámnak létezik egy „másik világa", amiről akkor még alig tudtam valamit, és amit évtizedeken át hallgatás vett körül.

Az igazsághoz hozzátartozik: azt tudtam, hogy az akkor már több mint egy évtizede halott apám hagyatékában létezik egy 1944-ből származó napló, amely bécsi deportálásukról szól. Az irkafüzetekbe ceruzával írt napló (amelyet Pándi halála után Takács Márta, a Kritika munkatársa áldozatos munkával kiolvasott és legépelt) bekerült az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol anyám a hagyatékot elhelyezte.

A naplóról apám soha nem beszélt, ahogy a deportálásról sem. Pontosabban: gimnazistaként egy vasárnapi ebéd utáni sétán egyetlenegyszer feltettem valami kérdést, ami ’44-re vonatkozott, ő belekezdett a válaszba, és az első mondata közepén elsírta magát. Jöttünk a Tabánban, és annyi világos volt, hogy erről soha többet nem fogunk beszélni. Így is történt.

Önmagában a napló, amelyet titokban az íróasztalfiókjában őrzött, azt hiszem, még nem lett volna elegendő indoka ennek a kötetnek. Talán a naplóval kapcsolatban még elfogadtam a hallgatását: ha nem akart erről nyilvánosan beszélni, ha nem akarta, hogy a nagyközönség olvassa a naplót, ám legyen, gondoltam, bár az a tény, hogy noha soha nem beszélt ’44-ről, mégis megőrizte a tizennyolc éves korában írt füzeteket, azért mégiscsak minimum kettős jelentésű gesztus volt. Ám az ’56-os anyag megismerése után azonnal tudtam: életének homályban maradt, eltitkolt oldalait, a „másik Pándit" egyszer a világ elé kell tárnom.

Rettenetes mondat következik: ezt a könyvet Pándi Pál soha nem adta volna ki. A következőkben ezért tartozom neki azzal, hogy elmagyarázzam: ennek ellenére mégis miért jelenik meg.

„Soha ne írj az apádról semmit!" – ezt a mondatot ugyan nem én mondtam magamnak, de mondhattam volna akár én is. Az emberfia ne akarjon az apjáról írni, kivéve persze ha regényt, verset, balladát, eposzt képes alkotni. A magamfajta nem-író sok okból ne írjon az apjáról, itt csak egyet idézek fel: a világon senkire nem tartozik, hogy apa és fia viszonya miként alakult, hiszen, lévén a fiú túlélte apját, így csak egyoldalú, igazságtalan, akaratlanul is a túlélő fölényének tudatával írt szöveg születhet. Igen, tisztában vagyok vele: azzal, hogy ez a könyv megjelenik, visszaélek a helyzettel, hogy túléltem apámat. Hiszen ahogy írtam: ő ezt a könyvet nem adta volna ki soha. Éppen ezért kell mégis valamennyit írnom apámról, pontosabban hozzá fűződő viszonyomról, mert neki tartozom azzal, hogy megindokoljam ennek a könyvnek a mégis-létét.

Alapmondatok következnek. Én imádtam az apámat, és ez mind a mai napig tart, harmincnégy évvel a halála után is. Második alapmondat: Azzal áltatom magam, hogy ő ugyanígy érzett, és érez a mai napig. Harmadik alapmondat: Apámmal egyetemista koromtól kezdve a haláláig reménytelen küzdelmet folytattunk a feltétlen elfogadásért, méghozzá kölcsönösen. Gyerekkoromban számomra az apámmal együtt töltött, amúgy nem túl gyakori alkalmak teljességgel felhőtlenek voltak. Apám kicsit távoli volt, de ha elmentünk néha kettesben sétálni, az számomra egészen fantasztikus élményt jelentett. Ugyanis Pándi képes volt arra, hogy egy sétának a tízéves fiával jelentősége legyen. Ez nyilván összefüggött a ritkaságértékkel is, de azzal is, hogy apám fura módon a jelentőség mellett derűt és magabiztosságot is sugallt, és ez így együtt nagyon is megfelelt nekem. Meg a fejelések otthon, a hallban. Meg az a kirándulás, amikor egy vasárnap reggel kitalálta, hogy menjünk le ketten a Velencei-tóra. Voltam nyolc-kilenc éves, máig emlékszem az egész napra. És a katonaság rettenetes, bár élet- és világnézet-meghatározó egy éve alatt apám kéthetente lejött Hódmezővásárhelyre, levonatozott, holott anyámnak akkor már volt kocsija. Sőt, nehéz helyzetben apám ekkor segített is néhányszor. A katonaságom után, tizenkilenc éves koromtól aztán már szinte semmiben nem értettünk egyet, ami az akkori világ (a kádárizmus) mibenlétét illette, a politikai és világlátásbeli ellentét permanens, soha nem szűnő ordibálássá alakult az évtizedek folyamán, miközben imádtam apámat, jártam az egyetemi szemináriumára (fantasztikusan jó tanár volt, szuggesztív és majdnem karizmatikus, s bár nem szabadna ítélkeznem, akkor is ezt kell mondanom – igazolja ezt egyébként a tanítványai által a halála után készített interjúkötet, a Rejtőzködő legendárium).¹ A szemináriumon engem pontosan ugyanúgy kezelt, mint bárki mást, sőt ha véletlenül üvöltöttem, akkor is csak annyit mondott: „Kolléga úr, kéretik talán csendesebben. Ám ez a felfokozott viszony, ami persze rányomta a bélyegét a családi életünkre is (akár együtt laktunk, akár nem), szóval ez a feszültség hétről hétre szenvedelmes vitákhoz vezetett, hiába is volt minden kísérlet, hogy szétválasszuk a „köz- és a „magán- kapcsolatunkat. Igen, mindenki hitt a maga igazában, apám minden volt, csak cinikus nem: szenvedélyes „őre volt a kádárizmusnak, a szocializmusnak, és ez a szenvedély határozta meg a saját igazához való viszonyát. Többször használta vita közben a tükör metaforáját, vagyis azt, hogy ő másnap reggel is tükörbe tud nézni. Ennek a metaforának is kettős értelme volt: egyfelől apám hitét fejezte ki saját álláspontjának moralitásában, másfelől viszont a tükörrel azt is sugallta, hogy a másik (jelen esetben én) nem morális állásponton van. Nagyon nem szerettem ezt a metaforát, nem azért, mert apám álláspontjának a morális mivoltát vontam volna kétségbe (bár volt erre is példa), hanem azért, mert apám tükre az én moralitásomat kérdőjelezte meg ilyenkor, igaz, akaratlanul. Közös tulajdonságunk (vagyis megörököltem tőle), hogy nem vagyunk képesek distanciáltan viszonyulni a dolgainkhoz, legyenek azok kicsinyek vagy alapvető fontosságúak. Igazság szerint mind a ketten megszenvedtük ezt a kapcsolatot, miközben vágytunk a másik feltétlen elfogadására. Annyi azért még idetartozik, hogy én láttam Pándi életében egy feltétlen kapcsolatot, amelyet igazán ritkán lát az ember: ez az ő viszonya volt a nagyapámmal. Apa és fia ilyen feltétlen szeretete és elfogadása egymás iránt, azt hiszem, nagyon ritka jelenség. Igazán nem vagyok irigy természet, én az ő kapcsolatukat mint egy természeti csodát éltem meg. A szeretetből nem, a feltétlenségből viszont ki voltam zárva.

Ez a könyv tehát a kettőnk viszonyának könyve is. Nem lenyomat, nem a kapcsolatunk dokumentuma, hanem apám „másik, elrejtett élete, azt mondanám: élete valóságának „másik fele: a „Pándi-tragédia" könyve, a morális autonómiáért folytatott szenvedélyes küzdelem nagyszabású, de tragikus kudarca.

1.

Pándi Pál (ez írói álneve, a valódi pedig Kardos Pál) 1926-ban született Debrecenben. Apja, az én nagyapám, Kardos László, a debreceni zsidó gimnázium tanára, műfordító, kritikus, a Nyugat állandó szerzője, a debreceni Ady Társaság főtitkára. Apám már fiatalon „irodalmi körökben" mozog, sok nyugatos író, költő látogat Debrecenbe, sőt a szülői házhoz is. Nagyapám éveken át volt a fia osztályfőnöke. ’44-ig Debrecenben élnek, majd jön a gettó, nagyapámnak munkaszolgálat; apámat és a húgát a nagyanyámmal együtt Bécsbe deportálják kényszermunkára (az úgynevezett strasshofi deportálásról van szó). A könyv első fejezete az erről szóló napló, mely, ha töredékes is, vagy talán éppen azért, megrázó dokumentuma egy tizennyolc éves, érettségi helyett gettóba hurcolt, majd deportált fiú történetének. Magáról a naplóról itt kevesebbet szólnék, annál inkább a Pándi egész életét meghatározó döntő, „kritikus pontról": a totális emberi kiszolgáltatottság megéléséről, a magyarságából kitaszított zsidó határélményének egész életére kiható borzalmáról.

Részlet a naplóból:

Június 15-én leláztalanodtam. A deportáció már egész közelről fenyegetett. Leszerelték a zsidó tanács telefonját, nem kézbesítettek többé táviratot. (A villanyt és gázt még június elsején kikapcsolták.) A rendőrség lerendelte a másnapi romtakarító kivonulást. Maga Weisz Pál ajánlatosnak tartotta a csomagolást. Rémes este volt. Aputól jött egy lap. Jól van. Vigyázat, a lap titkos utasítást is tartalmazott. Visszafele olvasva a szókezdő betűket ez jött ki: „Vagonba ne!". Drága jó Apám, hogy aggódhattál és hogy aggódhatsz értünk! Szegény Anyut, aki belenyugodni látszott a vagonírozásba, Apu két szava egész felzaklatta. Én szökni próbáltam. Egyelőre más mód nem látszott, mint az elbúvás. Megszereztem a kistemplom kulcsait, és végigkutattam a padlást. Nagyszerű búvóhely. De meggondoltam azt, hogy Anyu, Évi, Kató néni, három nő, egyedül marad. Maradtam. Mindez 1944. június 15-én játszódott le, egy hónappal a gettó kapuinak lezárása után.

A titkos utasítás-könyörgés ellenére jött a vagon.

A pap némán meredt maga elé. Aztán hirtelen elhatározással dacosan felütötte a fejét, keményen szembenézett híveivel, s fennhangon megszólalt: Testvéreim, térjen mindenki otthonába! [Áthúzva: Tanácsos felkészülni] Készüljetek az útra, csomagoljatok. – És megindult lefelé a lépcsőn.

Hét óra felé járt az idő. [Áthúzva: A városból] Langyos szél hullámzott végig a gettón. A nap lassan-lassan nyugovóra indult. A tömeg csak állott, némán, konokul. Hallgattunk. S mintha a halál angyala suhant volna el felettünk, megborzongva az elhangzott szavak súlyától, mellünkre csuklott a fejünk.

A napló nélkül érthetetlen apám élete és halála. A gettó, a deportálás nem csupán a halál lehetőségét jelenti; a túlélő számára is egy egész életen keresztüli rettegést és gyűlöletet hordoz az a tény, hogy lehetővé vált emberi létezésének megszüntetése. ’44 után már soha többé nem lehetett az a felszabadult, tehetséges és jóképű fiatalember, aki ’44-ig élte a maga polgári életét. Ettől kezdve mindent meghatároz a rettegés és a gázkamrák világának újra eljövetele elleni harc: az „őrjárat. És persze innen a „némaság, a „titok, a zsidóság mint tabu, és a végletes érzékenység mindenre és mindenkire, ami és aki „veszélyt jelenthet. Egyszerre épül ki benne a gyanakvás egyfelől, és az azonosulás distanciálatlan szükséglete másfelől. A szorongás és a klausztrofóbia egy egész életen át elkísérte. Minden tudományoskodás nélkül én ezt magamban „Auschwitz-szindrómának" neveztem.

Ha egyetlen jelenetben foglalnám össze e szindróma kialakulásának feltételezhető ősforrását, akkor fel kell idéznem egy történetet, amelyet a naplóban apám nem rögzített, csak később mondott el, akkor is nagyon kevés embernek (nekem persze nem), de így is több verzióban maradt fenn.² A vonat Bécs–Strasshof felé menet valahol Győr körül megállt. Valaki engedélyt kapott, hogy elmenjen vízért a kútra; az egyik verzióban ez apám lett volna, a másikban egy öregember. (Az elbeszélő személyének hitele okán én az utóbbit tartom valóságosnak.) A csendőr felsorakoztatta a többieket, és a fegyverét rájuk szegezve közölte, hogy ha az illető nem ér vissza öt percen belül, lőni fog. Magyarán lemészárolja őket. Erre ugyan nem került sor, az illető nyilván visszaért, de a deportáltakra irányított, csőre töltött fegyver látványa egy életre beleégett apám lelkébe. Az, hogy erről nekem sohasem beszélt, és egyáltalán, nagyon keveseknek említette, több mint érthető. Az azonban döbbenetes, hogy a naplóban sem szól erről: abban a naplóban, amelyet a bécsi deportálás idején mindvégig hiányolt, féltett apjának ír (aki közben munkaszolgálaton van), hogy legalább utólag tudósítsa a családdal történtekről. Az egész vonatút homályban marad: sem az út során, sem a strasshofi elosztótáborban töltött időszakban nem ír le egy szót sem, és utólag sem idézi fel a Debrecen és Bécs között történteket. Tehát már rögvest e jelenet után működni kezdett az elfojtás, amely persze alapvetően határozta meg apám „Auschwitz-szindrómáját". Úgy gondolom, a ráfogott géppisztoly élménye annyira mély volt, a halál lehetősége olyan közeli, hogy egyszerűen utólag nem tudta már leírni sem.

A háború utáni évek megértéséhez még egy idézet a naplóból. Még a bevagonírozás előtt vagyunk, épp a szentgyörgypusztai internálótábor felé indulnak a gettó lakói Debrecenből:

A csendőr, aki mellettünk jött, viccelődött, s bár nem látszott rosszindulatúnak, csak egy pimasz disznó volt, az anyja istenit, hogy fáradt, kiszolgáltatott emberek mellett még pofája van viccelődni. Józsán is keresztülvonult a csapat. Akkorra már csak sonderségünk táplálta reményünk vitte szinte gépiesen lábainkat előre. [Áthúzva: Vasárnap] Péntek délután volt, a büdös parasztok [áthúzva: kikenve-kifenve] járkáltak, vagy csoportba verődve néztek bennünket. Nem egy gonosz megjegyzést is lehetett hallani. Az egyik „magyar" odaszólt a csendőrnek, hogy csak gázoljon közéjük, csendőr úr! És közben biciklin állandóan ott száguldozott a csoportok mellett az a bizonyos gaz kis német, aki a téglagyárban elvert. Nyakában a szíjon egy élesre töltött géppisztoly.

Az „Auschwitz-szindróma apámnál bizony a „magyar-szindrómát is magába foglalta. A gyűlölködő magyarok odavetett megjegyzései nyomán a naplóban több helyen kifejezésre juttatja saját „magyargyűlöletét, ami voltaképp a magyar identitású deportált újabb „egzisztenciális mélysebe. Tolnai Gábor ezzel kapcsolatban így beszél a Rejtőzködő legendáriumban a háború utáni helyzetről:

Kardos László […] azt mondta: mint pedagógus arra vagyok a legbüszkébb, hogy a fiamat eszére térítettem. Kérdően néztem rá. Kiderült, mint ismeretes, Palit még gimnazista korában deportálták, s mikor hazakerült […] teljesen megzavarodott a magyarságában […]. Szóval Pali tizenhat-tizenhét éves volt, s egyáltalában nem csodálható, de hát ő is teljesen elbizonytalanodott a magyarságát illetően. Az édesapja azonban megfelelően helyre tudta tenni a nácizmust, a fajelméletet, és a legnagyobb pedagógiai teljesítményének tartotta, hogy a fia […] beiratkozott az egyetemre magyar szakosnak, és kommunista lett. Ez a komplexus, sajnos, Pali egész életére rányomta a bélyegét.³

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy nem apám zavarodott meg a magyarságában, hanem a magyarság „zavarodott meg, amikor voltak, és nem kevesen, olyan „mélymagyarok, akik a zsidókat nem tekintették sem magyarnak, sem embernek.

Exkurzus

Az előszó írása közben kaptuk meg a Yad Vashemből dr. Gonda Lászlóné Hunwald Katalin – apám naplójának „Kató nénije" – tanúvallomását, amelyet 1960-ban vett fel Moór Zoltán Yehuda, a Yad Vashem munkatársa.⁴ A 12 oldalas magyar nyelvű szöveg részben alátámasztja Pándi naplóját, részben kiegészíti azt. Kató néni, akinek a férje, Gonda László a zsidó gimnáziumban dolgozott nagyapámmal együtt, ő maga pedig nevelőtanár volt nagyapám internátusában, a debreceni gettó felállításától végig együtt van apámékkal, ahogyan a férje nagyapámmal a munkaszolgálatban. Noha név szerint csak nagyapámról beszél, a családot is többször említi. Két olyan részletet emelek ki a tanúvallomásból, amelyet apám nem említ; ezek megdöbbentő módon tovább mélyítik „Auschwitz-szindrómáját".

Mint a naplóból tudjuk, mindnyájan „sonderek", kivételezettek voltak, azaz szerepeltek egy listán, amelyről a szentgyörgypusztai gyűjtőtáborban azt rebesgették, hogy az összeírtak jobb helyre kerülnek, mint a többiek. Gonda Kató a bevagonírozás mellett a vonatútról is beszél:

Három szerelvényt állítottak össze a debreceni és környéki zsidókból.

Mi csak 67-en voltunk a vagonban, szerencsénk volt, mert olyan vagon is volt, amelyikben 83-an voltak. A vagon zárt volt, de a deszkák között egy szemvillanásnyit azért ki lehetett látni. Már elhagytuk Kassát, tehát Szlovákia–Lengyelország fele visznek bennünket. Egyszer aztán egy kis állomáson minden látható ok nélkül a vonat kezdett visszafele menni. Nyilván ezen az állomáson telefoni parancs jött, hogy vissza kell vinni a vonatot. Később hallottam, hogy a Kasztnerék kel való megállapodás az volt, hogy az egyik szerelvényt ezekből a vidéki magyar városokból elviszik Auschwitzba, a másikat Ausztriába. Győrből tévedésből mindenkit Auschwitzba vittek, ezért Debrecenből aztán a három szerelvényből kettő jött a másik irányba. Füzesabony lehetett, azt gondolom, az a pont, ahol nyugat felé fordították vonatunkat. Hat napig utaztunk, mikor megérkeztünk július első napjaiban Strasshof elosztótáborba.⁵

Apám az utazásról nem ír. Sok reményt fűzött a „sonderlistához", de, mint azt a napló tanúsítja, tudott a megsemmisítésről, a lengyelországi táborokról. És – amint az Molnár Judit alapvető tanulmányából⁶ is kiderül – a véletlenek elképesztő összjátéka folytán a Strasshofba szánt vonatot először a biztos halálba, Auschwitzba küldték „tévedésből; majd visszafordítják mind a három vonatot, aztán egyet mégiscsak Auschwitzba küldenek, kettőt viszont „nyugatra. A vagon résein át a deportáltak látták, hogy nem Bécs felé mennek. Nem tudjuk, hogy közülük hányan voltak tisztában a gázkamrák valóságával; apám naplójából úgy tűnik, tudta, mi vár rájuk. Ha ez így volt, Kassa után apám a halál szorongásának vonzáskörébe került, ami azt kellett hogy jelentse: történjék ettől kezdve bármi, akár egy újabb véletlen, a halál szorongása egzisztenciájának állandósult lételemévé vált.

Gonda Kató arról is beszél, hogy 1945. április 6-án este Wehrmacht-katonák a tábor feloszlatása után „elindították az embereket":

Akinek egy kis bátorsága volt, a koromsötét, elsötétített bécsi utcákon meglógott egyszerűen úgy, hogy nem előre ment, hanem befordult egy mellékutcába.

Énnekem volt egy rokonom is Bécsben, […] de a velem lévő két családnak [tehát apáméknak – K. A.] is voltak ismerősei, ki-ki a maga lehetőségei szerint keresett menedéket. […]

A mi XV. lágerbeli kiürített társaink sorsáról is később tudomást szereztünk. Akik a menetben maradtak, azok átvészelték. Akik egyenként, vagy egypáran együtt lemaradtak, ugyancsak megmenekültek. De voltak, akik 20-30, sőt 100 főnyi csoportban lógtak meg. Ezeket tisztító [!] akciók folyamán az SS megtalálta és gépfegyverrel lelőtte.

Április 28-án fél tízkor érkeztünk Pestre.⁷

Apám Kató néniékkel együtt jött Pestre teherautón. Ismét merő véletlen, hogy néhányan lefordulnak egy mellékutcába, és nem egy húszfős csoporttal lépnek meg. Túl sok már a halál és az életben maradás véletlene. Túl sok (a vízszerzési jelenetet is ideértve) ahhoz, hogy „pusztán „Auschwitz-szindrómáról lehessen beszélni. Az a tizenkilenc éves fiatalember, aki ’45. április 28-án megérkezik Pestre, akit imádott apja vár, nos, apám egész lénye(ge) innentől a megsemmisítés fogságában van. Ha tudnám, hogy ez pontosan mit jelent, biztosan megpróbáltam volna segíteni apámnak. De nem azért nem tudtam, mert semmiről sem beszélt, hanem azért, mert nem tudhatom, hogy mit jelent a megsemmisítés fogságában élni.

Kierkegaard azt mondja: „Legmélyebb értelemben minden botránkozás szenvedés."

2.

Könyvünk második fejezete az 1946–1949 közötti évek irodalmi kritikáiból válogat. Az érettségi után a bölcsészkar következett, és az Eötvös Collegium. Pándi első kritikája Szép Ernő Emberszag című regényéről szól, humánus és mélyen érző írás, egy pályakezdő irodalmártól jelentős teljesítmény. Miközben sorjáznak kritikái az Újholdtól kezdve a Magyarokon át a Fórumban, majd a Csillagban, a politikai szélviharok közepette belép a kommunista pártba, és a fordulat éve után ’49-ben pártiskolára megy. (Még a fordulat előtt rövid ideig Szabolcsi Miklóssal együtt tanít a zsidó gimnáziumban Pesten.) Pándi az Eötvös Collegium népszerű és tehetséges diákja, amennyire meg tudom ítélni, valamiféle vagány, de szorgalmas egyetemista, talán tekintélye is van. A pártiskola után, ’49 őszén zajlik a Rajk-per, melynek politikai következményei messzire nyúlnak. A kifejlődött Rákosi-korszak, a hazai sztálinizmus időszaka érezteti hatását az Eötvös Collegiumon is. Pándi egyike azoknak, akik politikai szerepet vállalnak a „polgári vagy „reakciós kollégisták eltávolításában. A történet Szász Imre Ménesi út című regényéből is ismert és jól dokumentált, apám (Borbíró Öcsi álnéven) szerepel is benne.

Könyvünk utolsó fejezetében található Bölcs István életinterjúja a hatvanéves Pándi Pállal. Ebben beszél az Eötvös collegiumi eseményekről:

Természetesen ezekben a vitákban, amelyek olykor némelyeknek a kollégiumból való eltávozásához vezettek, én is részt vettem, és ma úgy látom, hogy nem fantomokkal vitáztunk, nem fantomok gyakoroltak kritikát a népgyűléseken. Szóval tényleg volt konzervativizmus, volt klerikalizmus, volt – az akkori divatos szóval – reakció, volt visszahúzódás, volt semlegesség. És ennek a képviselői kaptak bírálatot. Hozzáteszem, hogy az akkori időszak politikai viszonyainak (már ’48–’49-ben vagyunk) keményebb huzata, nyersebb hangulata bizonyára a mi stílusunkban is jelen volt. De nem arról volt szó, hogy olyanokat bíráltunk, akiket nem kellene bírálni, akiket nem lehetne bírálni.

Többek között Lator László, Hankiss Elemér, Németh G. Béla is ekkor kényszerült távozásra politikai okokból a Collegiumból. Azért idéztem a fentieket, mert tisztán kell látnunk, hogy apám majd négy évtizeddel később hogyan gondolkodott erről a történetről. (Az interjúban hosszabban beszél erről.) Le kell írnom: rettenetes volt ezt olvasnom, éppen azért is, mert ez az interjú az utolsó összegzése életének. Számvetés, hiszen fél évvel később meghal.

Apám életében egyetlen írását bánta meg: a ’49-ben a Csillagban megjelent Lukács-ellenes szövegét. A Rajk-per árnyékában Lukács György ellen indult „irodalmi Rajk-per előkészítő szakasza volt Rudas László Lukács elleni támadása, majd az ezt követő „ideológiai hadviselés Lukács ellen, melynek oldalvizén apám is írt bírálatot Lukácsról (Hozzászólás Devecseri Gábor cikkéhez). Nem ez az egyetlen szövege, mely a sztálinizmus jegyében fogant, az ’53-as politikai fordulatig. A cikket és lábjegyzetben későbbi önkritikáját közöljük a könyvben: az utóbbit a ’70-es évek elején írta.

Ugyancsak a második fejezetben olvasható 1984-ből származó cikke (Tavaszi tél), mely reflektál Nemes Nagy Ágnes ’84-es kemény kritikájára. Apám ’46–’47-ben a Nemes Nagy és Lengyel Balázs szerkesztette Újhold rendszeres szerzője volt; azonban egy fordulattal a Lukács elleni, 1949. őszi cikk mellékvágányaként a „polgári irodalmat" – értsd: az Újholdat is – keményen megbírálta, ami akkor több, mint veszélyes volt az Újhold köre számára. Ezt idézi vissza Nemes Nagy Ágnes évtizedekkel később, és erre válaszol apám. A Tavaszi tél című írásából látszik, hogy micsoda belső gyötrődéseket-kínokat jelentett számára a saját ötvenes évekbeli szerepe, és az azzal való szembenézés. Ezt a gyötrelmet hívják szélesebb kontextusban a kádárizmus idején a kontinuitás és a diszkontinuitás sokakat őrlő, másokat meg sem érintő „dilemmájának".

„Sztálinista" periódusát részben jól dokumentálja a Viták és kritikák című kötet ’54-ből, amely már az ’53-as ismert fordulat következményeit is tartalmazza, még ha csak csíráiban is. Ezek tehát jól hozzáférhető írások, kivéve talán az 1953. márciusi Új Hang (különkiadás) Sztálin-emlékszámát. Kínlódva bár, de muszáj leírnom: apám, sőt nagyapám is írt ebbe a számba. Apám cikkének címe Sztálin és az irodalom, nagyapámé Sztálin alakja a szovjet irodalomban. (Hogy igazságos legyek: Eörsi Istvánnak is jelent meg verse ebben a lapszámban.) Apám szövegének utolsó bekezdése:

Gyári szirénák zúgása, harangok kongása fogja le kezemet, ahogy ezeket a sorokat írom. Nézem az elcsendesült Budát és Pestet, hallgatom az ország gyászát. Most mindenki Őrá gondol, nemcsak itt, de szerte az országban, szerte a világon. S most elhallgatnak a szirénák, meglendül az utak forgalma – az élet lázasan lüktet tovább. S ebben a lüktetésben, ebben a nagy holnapok felé dobogó életben ott él felejthetetlenül és nem múló erővel az ő élete, az ő tanítása, az ő biztató tekintete. Meghalt Sztálin elvtárs. Magyar írók, lélek mérnökei! Szorítsátok meg jobban a tollat kezetekben! Írjatok sztálini tanítványokhoz méltó műveket!⁸

Ezt a rémes idézetet azért másoltam ide, mert egyrészt ezzel lezárható Pándi sztálinista korszaka, másrészt, és ez a fontosabb: ha meg akarom érteni az egész embert, akkor nincs jogom válogatni: mindent, amihez csak hozzáférek, át kell élnem. Van, amit újra, és van, amit először. A Sztálin-tanulmányról korábban nem tudtam, nagyon megviselt, holott többé-kevésbé következhet is akár a ’49 utáni évekből. De tudni kell, és ez nem mentség, hanem leírás, hogy az új világba vetett hit, amely apám számára a garanciát jelentette arra, hogy a nácizmus soha nem tér vissza, ez a hit magában foglalta a legborzalmasabbat is, ami morális lényt érhet: a kommunista hit sztálinizmusa az autonómia és a szabadság önfeladását követelte meg – a szabadság nevében. A kommunisták hite, szemben azzal a tévedéssel, mely a vallásos hittel rokonítja, valójában a hit felszámolásának messianisztikus-egzisztenciális formája, Hegellel szólva a hit megszüntetve-megőrzése. Az apám által sokszor védett-bírált Lengyel József írja: „Számomra a kommunizmus nem hit kérdése, tehát ha valamiben csalódtam, akkor nem hiszek. Számomra a kommunistaság létkérdés – pontosabban a létezésé. – Ha nem vagyok kommunista, akkor nem vagyok, létem megszűnt."⁹

Hogy a forradalom alatti Pándit ne mitizálva, de ne is a „szükségszerű ellenreakció" determinista módján magyarázzam és értékeljem – hogy őt megértsem, ahhoz ’44-ben, de ’49-ben, sőt ’53-ban is le kell ásni a személyiség azon legmélyebb rétegéig, amelyet én egyáltalán még elérhetek. Különben nincs értelme ennek a könyvnek.

Az első két fejezet egy antinómiában mutatja fel apám morális lényként kétségbe vont életének két végletét. A deportálás kétségbe vonta ember voltát, magyar voltát, vagyis azt, hogy zsidóként minden emberrel azonos értékű személyiség lenne.

A második fejezet a túlélő jelentős újrakezdését és pályaindulását villantja fel, mely újrakezdés hamar a hit terrorjának csapdájába került. Ezrek, sőt tízezrek, százezrek vállalták a moralitás feladását részben egzisztenciális okokból, részben reménykedve, hogy a terror csak szükséges kitérő a szabad világ megteremtéséhez vezető úton. Azok, akik a kommunizmust mint az új világ teloszát választották, az önfeladást bizony nem úszhatták meg. És mint tudjuk, sokszor ez sem volt elég, hogy valaki elkerülje a halált, a börtönt, az internálást.

3.

Ismerem apámat: ’53 és ’56 között gyötrődött eleget, próbált is lazítani a tébolyon, és valóban volt lazulás, mint tudjuk, visszaesésekkel. Nagy Imre jött, Rákosi kicsit ment, majd ismét visszajött, akkor viszont Nagy Imre ment. Ennek a három évnek a története eléggé ismert és vállalt ahhoz, hogy a könyv harmadik fejezete Pándi Pál ’56-járól szóljon, annál is inkább, mert ha ez a kötet – akár csak részben – apám és az én kapcsolatom könyve is, akkor a forradalomnak még annál is nagyobb szerepet kell kapnia, ahogyan az apám szerepét tekintve, „történetileg nézve" valóságosan lezajlott.

Pándi ’55-től a Szabad Nép munkatársa. ’56 augusztusában egy hónapot tölt Romániában; tapasztalatairól a Szabad Nép szeptember 9-i számában ír Közös dolgainkról címmel. Nézzük a cikk első mondatát: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt »külföldön« érzi magát. Jól olvassuk el ezt a mondatot. A nacionalizmussal legkevésbé sem „vádolható apám olyasmit ír le a párt központi lapjában, ami a magyarságkérdés legrejtettebb vonulatába tartozott az ötvenes években. Hogy mennyire így volt ez, idézem barátja és ’56 utáni „fegyvertársa", Király István visszaemlékezését 1988-ból, apám halála után. Király itt ’56-ról beszél:

Palival két esetben volt vitám ekkor. Először, a szovjetunióbeli útja után reális szovjet képet közölt. Úgy éreztem, ez az elébe menés az amúgy is túlzottan jelen levő szovjetellenesség előtt való behódolás. A másik vitám az erdélyi cikk kapcsán volt vele, amiről szintén úgy éreztem, hogy behódol a felcsapó nacionalista hullámnak.¹⁰

Apám ’56 nyarán három hónapot töltött a Szovjetunióban, erről cikksorozatban számol be, a cikkek nyomán összerakott kis könyve azonban nem jelenhetett meg (a jelen kötet terjedelmi okokból nem tartalmazza a mintegy ötívnyi anyagot). Király tehát helyteleníti a „reális szovjet kép" felrajzolását, az erdélyi úti beszámolót pedig egyenesen a nacionalizmussal szembeni önfeladásnak látta. Nos, a kötetből kiderül: Pándi erdélyi cikke valóban nagy hullámokat vert (lásd erről könyvünkben a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Szamosi Károly és Kádár levélváltását ’57 októberéből). Tiltakoztak miatta a románok; sőt a szovjet beszámoló miatt az akkori budapesti szovjet nagykövet, Jurij Andropov is.

Mi történt? Kétségtelen, hogy ’56 nyara már a tiltakozás, a Petőfi köri viták, az egyetemisták vitái, az írók lázongása jegyében telik, Pándi, a rendíthetetlen kommunista ’56 tavaszán–nyarán úgy érzi, hogy egy emberségesebb, demokratikusabb, szabadabb szocializmus ideje jöhet el. Ezzel persze egyáltalán nincs egyedül. De egyéni fejlődése, a sztálinizmuson való túllépés ígérete, az autonómia és a morál visszaszerezhetősége és annak összekapcsolása egy valódi szocializmussal, nos, mindezek a remények elvezetik apámat élete csúcspontjára. A forradalom előtti és alatti cikkei meggyőződésem szerint életének legtisztább és legnemesebb korszakát jelentik. Ekkor ugyanis az autonómia és a hit egy rövid pillanatra nem egymás ellentétei, egymás megsemmisítői voltak, hanem egymást támogatták-építették. Ezt az elképesztően súlyos dilemmát fogalmazza meg Kant A gyakorlati ész kritikájában:

Az akarat autonómiája minden morális törvény és a nekik megfelelő kötelességek kizárólagos elve; az önkény bármiféle heteronómiája ezzel szemben nem alapoz meg semmilyen kötelezettséget, de sokkal inkább ellenkezik a kötelezettség elvével és az akarat erkölcsiségével. Az erkölcsiség elve ugyanis abban áll, hogy az önkény független a törvény minden anyagától (egy vágyott objektumtól), ugyanakkor az által a puszta általános törvényadó forma által nyert meghatározást, amelyre egy maximának képesnek kell lennie. A függetlenség a negatív, a tiszta és ekként gyakorlati ész saját törvényadása pedig a pozitív értelemben vett szabadság. A morális törvény tehát nem mást fejez ki, mint a tiszta gyakorlati ész autonómiáját, azaz a szabadságét; és maga ez az autonómia jelenti minden maxima formai feltételét, az egyetlent, amely mellett azok összhangban lehetnek a legmagasabb gyakorlati törvénnyel.¹¹

Azt állítom tehát, hogy ’56-ban, pontosabban tavasztól novemberig apám „megoldotta" az autonómia és a heteronómia őt egész életében kínzó dilemmáját. A forradalom előtt és alatt autonóm, szabad, morális lényként élte meg egy emberséges, humánus szocializmusba vetett hitét.

Érdemes lenne retorikai elemzést végezni: egyfelől Pándi 1946–1948 közötti cikkei, valamint az ’56-os szövegek az egyik oldalon, a sztálinizmus alattiak a másikon: a „nyugatos" hangütésű ’46-os Szép Ernő-kritika ugyanazon autonóm, morális-esztétikai indíttatású irályként hat, mint az ’56-os cikkei. A hang és a morál ekkor az övé, pontosabban az övé is, meg a feltételezett befogadóké is. A sztálinizmus alatt nem csupán az eszme csorbult ki, nem csupán a heteronómia uralta Pándi nyelvét, hanem elveszett itt a nyelv valóságos fedezete: egyén és közösség szabadságának őszinte vállalása az irodalom és a politika terén is. Még a forradalom előtt, ’56 júniusában írja a Petőfi Kör vitáiról (A szellem napvilága című Szabad Nép-cikk megtalálható e kötetben):

Egyik-másik vitán akadtak túlzó, helytelen nézetek is, elhangzottak éretlen, rosszhiszemű közbeszólások. De ezek a helytelen és káros kísérletek nem általánosan jellemezték a vitákat, szórványosan fordultak csak elő, s ahol előfordultak, ott többnyire felléptek ellenük. Semmi okunk egyébként csodálkozni a néholi túlzásokon: évek óta lefojtott gondolatok és szenvedélyek robbantak itt ki, s ki tudná ilyen helyzetben „kotta szerint" kimondani gondolatait, szenvedélyét – s nem egy esetben keserűségét is? Minél szabadabban folynak a viták, minél inkább állandósul a viták lehetősége, annál nyugodtabban, annál kevésbé túlzóan fognak lezajlani ezek az eszmecserék.

Érdemes összevetni stilisztikailag és retorikailag ezt a szöveget például a ’49-es Lukács-kritikával, ha netán valaki nem érezné ennek a hangnak a felszabadultságát. Apám itt kezdi megtalálni a saját, autonóm, morális hangját. A nagyon bátor erdélyi cikk után lássuk a forradalom alatt írt három vezércikk alaphangját (a harmadikba Horváth Márton is „bedolgozott"), hogy érzékeltetni tudjam: apám élete legtisztább korszakában vagyunk. Október 23-án írja az Új tavaszi seregszemle című vezércikkben:

A szektás politika képviselői csak szavakban hirdették, hogy a szocializmus létérdeke a politizáló ifjúság. Gyakorlatilag azonban mindent elkövettek, hogy egyetemi és főiskolai ifjúságunk ne gondolkozzék a saját fejével, hogy ne nyíljék lehetőség az ifjúság önálló véleménynyilvánítására. Mi – szembefordulva a közelmúlt bűneivel és hibáival – nemcsak szavakkal akarunk odaállni az ifjúság megmozdulásai mellé, hanem tettekben is, az erkölcsi és anyagi segítség minden lehetőségével.

A cikk hatalmas botrányt kavart. A Szabad Nép három munkatársa (köztük Pándi is) memorandumot szerkeszt, amit egy küldöttség bevisz a pártközpontba. Gerő és Révai vezetésével ülésezik a párt központi magja, velük szemben az újságírók. Révai kikel Pándi vezércikke ellen, Lőcsei Pál pedig, akivel apám együtt írta a memorandumot, védi azt, miközben az újságírók küldöttsége dermedten hallgat. Mindezt csak azért idézem fel, hogy lássuk: Pándi Pál a Szabad Nép rovatvezetőjeként a forradalom oldalán áll. Noha nem tartozott szorosan Nagy Imre köréhez, mégis, a forradalom alatt egyre inkább közeledett e kör tagjaihoz. Három vezércikke is azt bizonyítja: apám forradalomnak és nemzeti felkelésnek, ha tetszik, kedves reformkorának szóhasználatával, szabadságharcnak éli meg e tíz nap történetét.

A Híven az igazsághoz című cikkből, október 28.:

E népi mozgalom legnagyobb erejét és forróságát, halált vállaló szenvedélyességét a hazaszeretet adta meg. Az ország függetlenségének és egyenjogúságának a követelése olyan átfogóvá lett, mint maga az anyanyelv, amelyet beszélünk. Örök szégyen, hogy akadtak kommunisták, vezető funkcióban is, akik nem értették meg saját népük nyelvét. Az mentette meg a párt becsületét, hogy Rákosi önkényuralma idején is voltak kommunisták, egyre számosabban, fokozatosan a többséget téve ki, akik forradalmár módon megértették a nemzet szívének nyugtalan, heves dobogását. Élére álltak annak a harcnak, amely magyar és demokratikus úton vezeti a szocializmus felé az országot.

Apám soha nem írt le ennél tisztább mondatokat.

És végül a harmadik, október 29-i cikk Hajnalodik címmel, Nagy Imréről:

Ő volt az az ember, aki elüldözve és bemocskolva mindvégig kitartott a magyar nép követelései mellett, s amikor az ország helyzete rendkívül súlyossá vált, amikor a néptől elszakadt, tébolyult vezetők már kész, szörnyű helyzetet teremtettek, akkor is vállalta a felelősséget, vállalta, hogy kivezeti az országot a katasztrófából.

A továbbiak megértéséhez kitérőt kell tennem. A forradalom leverése Kádár János és szovjet csapatok „testvéri együttműködése révén zajlik le. Nincs itt hely Kádár szerepének elemzésére, de a „kádárizmus – és ezzel apám újabb fordulata – megértéséhez tisztáznunk kell egy alapkérdést. Heltai György, az utolsó Nagy Imre-kormány külügyminiszter-helyettese, visszaemlékezésében beszámol egy kabinetülésről:

November 1-jén elküldtük a táviratokat a követségeknek a semlegességi nyilatkozattal és a Varsói Szerződés felmondásával. Utána, délután volt a Minisztertanácsnak egy ülése, erre meghívtuk Andropovot is. Andropov fel is szólalt, és egyebek között valami olyasmit is mondott, hogy Magyarországon a kialakult helyzetben fennáll az ellenforradalom veszélye – és akkor erre válaszul következett Kádár emlékezetes kitörése.

– ELLENFORRADALOM?! Ha itt ellenforradalom lesz, azt kizárólag a maguk katonái csinálják! Fáj, hogy ezt kell mondjam, hiszen a Vörös Hadsereget én mindig a magaménak is éreztem; de ha most még egyszer bejönnének, akkor nekem, mint magyar kommunistának, csak egyetlen választásom lenne: hogy fogjam a pisztolyomat, kimenjek az utcára, és LŐJEK, hogy védjem a hazámat, a forradalmunkat!

Körülbelül így. De elemi indulattal! Kádárt igazán nem egy érzelgős embernek ismertük – annál megrendítőbb volt most ez az elragadtatott pátosz. És mindnyájunk számára ABSZOLÚT HITELES volt a jelenet!¹²

November 4-e után Kádár elvállalta a megtorlás levezénylését, sőt Nagy Imre és társai esetében ő maga ragaszkodott végül is a halálos ítélethez. Véres megtorlással és kivégzésekkel „alapozta meg" rendszerét, amelyen általában a ’63 utáni konszolidációt értjük. Árulása és könyörtelensége egy morál nélküli, aljas, de tehetséges politikust takar, aki képes volt mondjuk ’58 júliusában, pár héttel a kivégzések után (!) a népi írókkal kötendő lehetséges kompromisszumokról hosszú előadást tartani, miközben Nagy Imre és mártírtársai jeltelen sírban, arccal lefelé feküdtek a föld alatt. Az a Nagy Imre, akivel Kádár a forradalom alatt együttműködött, és aki nem kért kegyelmet a forradalom árulójától.

Mások mellett Nagy Imrével együtt végezték ki Gimes Miklós újságírót, akivel apám a forradalom alatt egy nézeten volt (igaz, korábban a sztálinizmus idején is: mindketten írtak Lukács ellen ’49-ben), ám Gimes november 4-e után folytatta az ellenállást, megalapította az Október Huszonharmadika című lapot. Gimest már ’56 decemberében lefogták. Apámat ’57. április 15-én tanúként beidézték a Gimes elleni nyomozás során. Kötetünkben megtalálható a vallomása: Gimesnek mentő tanúja, kifejezetten védi, éspedig ügyesen védi. Kérdezik még Lőcsei Pálról is, nos, őt nem védi – ha nem is vall rá, de kellemetlen mondatokat mond róla. Tudjuk: Lőcsei ügyét elkülönítették, nyolc évet kapott. Visszaemlékezéseiben pozitívan beszél Pándiról, noha nyilván ismerte a vallomását.

Apám november 4-e után otthon van, nem csinál semmit, egészen addig, míg november 18-án ismét ír a most már általa átkeresztelt Népszabadságba (A független Magyarországért, lásd kötetünkben). Akik akkor látták, egy szomorú, magába roskadt emberről számolnak be: már nincs állásban az újságnál, sőt (Király Istvánnal együtt) mint volt „sztálinistát" kiteszik, igaz, átmenetileg, az ELTE reformkori magyar irodalom tanszékéről is, ahol 1950 óta tanított. Ekkor ismeri meg Aczél Györgyöt, aki, miután november végén kis híján elhagyta az országot, az Ideiglenes Központi Bizottság tagjaként november után még egy ideig megpróbálja Nagy Imrét visszahozni a politikai életbe. Ezt a törekvését Kádár ’57 elején sürgősen leállítja. Apám egy ’57. februári cikke után néhány hónap szilenciumot kap a Népszabadságnál, az év őszén ír újra, ám Kádár rokonszenvét még akkor sem nyeri el: ’57-ben kétszer is nyilvánosan bírálja Pándit, lásd Szamosi és Kádár levelezését kötetünkben. Apám Aczél tanácsadója; Aczél miniszterhelyettesként fokozatosan a kulturális élet meghatározó figurája, „a miniszter első felettese lesz, ahogy akkoriban mondják. És igen, ’58 elején egy Petőfi-tanulmányban leírja, hogy ’56 „ellenforradalom volt:

Az ellenforradalom napjaira gondolunk, amikor Petőfi és 1848 jelszavai mögött olyan mámorok öltek-tomboltak a pesti utcákon, amelyeknek nem Petőfi és a márciusi fiatalok, hanem azok lehettek az előfutárai, akik ellen Petőfi és a márciusiak harcoltak. Az ellenforradalmárok álcázó jelmezként húzták magukra a 48-as szimbólumokat az októberi napokban.¹³

Alig több, mint egy év telt el. Apám már Kádár követője, Aczél tanácsadója, aki nem teheti meg, hogy nyelvileg eltérjen a fősodortól. Mint azt a Haraszti-per kötetünkbe válogatott dokumentumaiban látjuk és besúgójelentésekben is olvasható, ’57-ben még vékony a jég. Ráadásul ott van az apámról is szóló megfigyelési jelentés 1958-ból: Hungaricusszal, azaz Fekete Sándorral találkozik, a jelentő jelent, a megfigyelt „Adjunktus" (Pándi) találkozókat bonyolít. Kádár indulatai akkor csitulnak, ha valaki egyértelmű hitet tesz mellette, ami azt jelenti: ’56 ellenforradalom volt, és akként is kell pertraktálni. ’58-ban már biztosan.

’58. június 16.: kivégzik Nagy Imrét, kivégzik Gimes Miklóst, akinek apám ugyan nem barátja, de eszmetársa a forradalom alatt. A per idején Pándi Király Istvánnal együtt a népi írókról szóló határozaton dolgozik Aczél és az MSZMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség megbízásából, amelynek ’57 óta tagja. Eddig követhetők voltak számomra életének nagy kanyarjai – üldözés, sztálinizmus, forradalom. Ám azt gondolom, bár ezt semmiféle empirikus adat nem támasztja alá: 1958. június 16. éjszakája mindent magába sűrít és megváltoztat egyszerre. Apám talán már este tudta, amit az újság csak másnap írt meg: a forradalomban általa követett Nagy Imrét kivégezték, és kivégezték az apámmal egyívású, „egysorsú" Gimes Miklóst is.

Hogyan lehetséges másnap tovább szolgálni a megtorlás rendszerét, hogyan lehetséges részt venni a terror „konszolidációjában", hogyan lehetséges tovább élni, hinni, dolgozni?!

Ahhoz, hogy ennek az éjszakának a sorsmeghatározó mivoltát megértsem, távolabbról kell kezdenem. Haraszti Sándornak, ennek a nagyszerű embernek a halála után, akit minden rendszer lecsukott, aki ’53-ban szabadul Rákosi börtönéből, akihez Benjámin László ’55-ben megírja az Így vagyunk című versét, aki Nagy Imre köréhez tartozik, aki ’56. november 1-jén a Népszabadság főszerkesztője lesz, és e minőségében, ha napokra is, de apám főnöke az újságnál, akivel Pándi ekkor egyetért a forradalom értékelésében, akit Kádár Snagovba deportál, hogy aztán sok évre ő is leültesse, aki a szabadulása után a Világirodalmi Lexikon munkatársa lesz, akivel jelen sorok írója a hetvenes évek végén itt megismerkedik, és akiről majd ’82-ben nekrológot ír a szamizdat Beszélőbe – nos, ennek a Haraszti Sándornak a halála után megszólalt a telefonom: apám elhívott a Népszabadság-székházzal szemközti EMKE sörözőbe egy délelőtti beszélgetésre.

Annyit már előre tudtam, hogy ebből sok jó nem fog kisülni. Ha apám rendkívüli beszélgetést akart velem folytatni, arról eleve lehetett tudni, hogy baj van, sőt: hogy politikai baj van. Reggel tízkor apám megkérdezte az EMKE-ben, hogy miért nem adom oda a Kossuth Kiadónak a Haraszti Sándorról írott könyvemet kiadásra, miért szamizdatban adom ki. De hát én nem írtam Harasztiról semmiféle könyvet – dadogtam, ugyanis annyi igaz volt, hogy a Beszélőbe nekrológot írtam róla, és az is igaz volt, hogy Donáth Ferenccel és Vásárhelyi Miklóssal interjúztam Haraszti bácsiról, egy majdani könyvhöz gyűjtve anyagot. „Honnan veszi ezt?, gondoltam, rémülten kissé, de azt válaszoltam, hogy nem írtam ilyen könyvet, ami igaz is volt. Apám meg se hallotta a választ: „Add be a Kossuth Kiadóba, mondta újra, de már sírt. Újrakezdtem volna, de felállt, és elment. Annyi maradt meg bennem, hogy a hülye besúgók összekeverték a nekrológot a könyvvel. Apám zaklatottsága azonban elmosta a besúgók bénázását. Akkor nem értettem semmit, ez az igazság. Miért kéne azért sírni, mert nem írtam meg egy könyvet, amit így be sem adtam a Kossuth Kiadóba?!

’58. június 16-a éjjelét rekonstruálom. Benjámin László, akit Pándi egész életében fontos szövetségeseként tartott számon ’45-től a költő haláláig (lásd e kötetben két írását Benjáminról), írt egy verset ’55-ben Haraszti Sándorhoz.

Így vagyunk, Sándor: Téged egy hazug vád

döfött le akkor, poklokra vetett.

Poklokból száll ki hangom, szólni hozzád –

bűnös vagyok: elhittem bűnödet.

Ott álltam én a rekegő zsivajban,

halált böffenve, bambán, mint a részeg.

Kijózanult, de véreres szemekkel

most kell, hogy egy nemzet szemébe nézzek.

Az életért jöttem, szívem szerint

az örömért – s irgalmatlan staféta

részeseként, átvettem tőled én a

szégyenletes félelmet, át a kínt.

Hajszolt vagyok és hajtó egyszemélyben,

saját súlyom terhel már, összenyom;

csörgés és hörgés zavarog e mélyben,

hallom kísértet-éjszakáimon:

Én, én vagyok, kit hódító utamra

üres kézzel bocsátott a szegény-nép,

de – leg-lelkét adván – lelkembe adta

a tisztesség, a tisztaság igényét?

Én hiszem most is: nem késő a bánat,

van még remény, hogy szót értsek veled

s lezárjam végre öngyilkos vitámat –

a holtak engesztelhetetlenek!

Hát te bocsásd meg verseim legalját,

mindük helyett is, akik már az én

megbánó, kérő szavam úgyse hallják,

elrejtőznek a gödör fenekén

s nem kérdezik: ki bűnhődik, ki büntet?

Ne büntessünk, ne bűnhődjünk mi, Sándor!

Az Eszményt kell – rátettük életünket –

ha körömmel, kikaparni a sárból,

és felmutatni tisztán a világnak.

A szégyenből ez engem is kiválthat,

halálomig vívni a lehetetlent,

jóvátenni a jóvátehetetlent.

A versben forrongó önvád és a megtisztulás lehetősége, maró szégyen és újrakezdés ’55 után elvezethetett a forradalomhoz. Elvezethetett oda, hogy megtagadható, ha valaki Sztálint éltette és elfogadta a koncepciós pereket – az Eszmény még kikaparható és felmutatható. Apám élete nagy pillanata, hogy ezt ’56-ban meg is tette. Tőle soha el nem vitatható tiszta és autonóm, morális tett volt a forradalom melletti kiállás, miközben persze az „Auschwitz-szindróma" folyamatosan dolgozik a mélyben ekkor is.

Gimes Miklóst kivégzik. Az a rendszer végzi ki, mely leverte a forradalmat és véresen torolta meg, ha megneszelte, hogy bizonyos forradalmárok, vezetők, értelmiségiek a forradalom igazát tartanák ébren, azt a szabadságot, amelyet Kádár elárult és megtagadott. Apám ’58 júniusában már ezt a Kádárt és rendszerét szolgálja, emellett még egyetemi oktatói, tanácsadói szereplése közben is megfigyelik. Ez az éjszaka többé nem engedi el apám kezét. Tudja, érzi, szenvedi: ezt a „jóvátehetetlent nem lehet már jóvátenni, holott a szorongása azt diktálja: „Az Eszményt kell – rátettük életünket – / ha körömmel, kikaparni a sárból. Hiszem, hogy nem vagyok kegyetlen: apám élete ettől kezdve a morális skizofrénia szörnyűséges paradoxonának a jegyében telik, egészen haláláig. Nagyon is morális lény volt, soha nem tudta elengedni a morál, az erkölcs, az autonómia igényét, és alapvetésként élte meg a morált. Ám tudta-élte-szenvedte, hogy ’56 vérbe fojtása, konkrétan Gimes Miklós kivégzése után csakis a morális heteronómia marad, vagyis az, hogy az alapkérdésekben nincs szabadság, cserébe saját „mikroköreidben" tágíthatod a világot. A következő évtizedekben pontosan ez is