Előhang egy kispörkölthöz

By Gyula Krúdy

Alegegyszerűbb, legkorlátozottabb élet is a költészet varázsa alá vonható. „Megszólal – írja róla Márai Sándor -, és csend lesz szava nyomán. Az élet zsivaja elhal. Valahol magyarul beszélnek, egy nő halkan mond valamit, egy utcát látunk, a tücskök zenéjét halljuk. Egy férfi felel, s megkezdődött a varázslat. Üljünk csendesen, figyeljünk.”

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633648155

Book preview

KRÚDY GYULA

ELŐHANG EGY KISPÖRKÖLTHÖZ

NOVELLÁK

(1926 - 1932)

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-815-5 EPUB

ISBN 978-963-364-816-2 MOBI

copyright: Digi-Book Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

Egy pohár borovicska és következményei (1926)

Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája (1926)

A kidobott vendég (1927)

A hírlapíró és a halál (1928)

Magányos ember álma (1928)

„Szegény lánynak nem szabad hazudni" (1930)

Egy régi fogadó és vendége (1930)

Légtornászok völgye (1931)

Előhang egy kispörkölthöz (1931)

A budai gavallér (1932)

EGY POHÁR BOROVICSKA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI

Sok sárgarépát kell enni, hogy szépen tudjál fütyülni - mondá ama tagbaszakadt asszonyság, akibe Kalkuttai szerelmes volt.

Kalkuttai tehát kibontotta az asztalkendőt, mert megszokta, bizonyos dolgokban engedelmeskedni kell a nőnek. Az asztalkendőt körös-körül bedugta a gallérjába, mint ezt öreg papoktól látta, és hátul csokorra kötötte. Jó nagy, kiadós asztalkendő volt, egész családnak való uzsonna belefért a nyári kirándulás alkalmával, és piros pamuttal volt a sarkába ötágú korona és Zsanet név hímezve. Nem Jeanette, nem Zsanett, hanem egyszerűen Zsanet, mert ez családi nevet jelentett. Nevezzük tehát mi is családi nevén a szalvéta tulajdonosnéját, mert némely asszony nem szereti, ha keresztnevén vagy becézőnevén szólongatják. Kalkuttai asszonyát pláne Mancinak hívták keresztnevén, amitől az asszony mindig rosszul lett, mert szerinte Manci név nem pászol egy komoly, megállapodott hölgyhöz. Manci csak addig lehet valaki, amíg próbabálokra jár.

Emberünk tehát felkötötte a szalvétát, és szórakozott mozdulattal megtörölgette a tányérját a kendővel.

- Már megmondtam neked - szólott az asszony a kis ebédlőasztalnál előrehajolva (mert néhány osztályt végzett preparandiában) hogy ezt a szokásodat a püspökladányi vasúti stáció részére tedd el. Ott törülgetheted a tányért a zsíros bajuszú kupecek meg a házalók után, itt családi otthonban vagy, se kutya, se macska nincs a háznál, ami bepiszkítaná a tányért.

Kalkuttai kedélyesen eresztett egyet a mellénygombján:

- Jól van, kisanyám. Tudom, hogy a konyhád a legtisztább Magyarországon. Soha még olyan edényt nem tettél a tűzre, amelynek zománca lepattogott, mert jól tudod, hogy ez szokta okozni a vakbélgyulladást, amely betegségnek már annyi ember esett áldozatul. Tudom, hogy a kőport csak szobáid pádimentumának fehérítésére használod, nem pedig konyhai faedényeid tisztogatásához. Minden erényedet tudom. Engem nem lehet félrevezetni az én emberismeretemmel.

Zsanet figyelmesen nézegette a férfi kigöndörített tarkóját, amilyent valaha az osztrák katonatisztek viseltek Magyarországon, amikor még Ferenc József fiatalember volt. Szemügyre vette trombita alakú manzsettáját, amelynek nyílásán át látni lehetett azt a vékony aranyláncocskát, amelyet a régebbi gavallérok valami emlékezet céljából a csuklójukon viseltek.

- Talán a sörházban voltál, hogy így kedélyeskedsz? - kérdezte hirtelen az asszony.

- Kisanyám, jól tudod, hogy mióta Zebráit, azt a vörös gazembert, aki bennünket titkos viszonnyal gyanúsított: agyonütöttem a sörházban, nem tettem be oda a lábamat.

Az asszony nyugodtan, mozdulatlan orcával hallgatta Kalkuttait, mint aki amúgy is el van tökélve arra, hogy semmiféle hazugságnak nem fog hitelt adni.

- Én még a férjemet sem kértem arra sohasem, hogy érettem verekedjék, mert a verekedést csúf dolognak tartom. A sörházat pedig csak azért kérdeztem, mert már többször figyelmeztettelek, hogy a délelőtti serezést, az úgynevezett villásreggelizést azok az éhenkórászok találták ki, akiknek nincs ebédrevalójuk, vagy pedig nincsen olyan helyük, ahová érdemes volna jó étvággyal megérkezniök. Hidd el, hogy felerészében asszonytalan, elégedetlen ember az, aki ebéd előtt a korcsmában hánytorog. Egészen más megítélés alá esik azonban a vidéki ember, aki egész éjszaka utazott, rázta, törte magát, álmában sóhajtozott: annak valóban dukál a villásreggeli.

- Köszönöm - felelt Kalkuttai -, mióta a szakácsné hajszálát megtaláltam a savanyú tüdőben, lemondok a gábelfrüstökről.

Ezenközben a leves az asztalra érkezett. Kimosakodott, mezítlábos szolgáló hozta, Kalkuttai rajta felejtette a szemét a szolgáló kövér bokáján.

- Teremtőm, hogyan fájhat ennek a leánynak a lába, amikor vasárnaponkint cipőt kell húznia! - kiáltott fel.

Az asszony nagy gonddal mérte a levest. Közben válaszolt a férfi szavaira, mert nem szerette volna, ha az magában féltékenységgel gyanúsítja a szolgálójával.

- Mióta én asszony vagyok, a cselédnek az én szobámba csak mezítláb szabad belépni. Télen az ajtó előtt hagyhatja a papucsait. Különben is a cipővel olyanformán vagyunk, hogy mindenki olyan cipőt visel, amilyen a természete. Én belátom, hogy igazuk van azoknak a férfiaknak, akik még manapság is ragaszkodnak a cúgos cipőhöz. Sokkal könnyebb felrángatni a lábra, mint a fűzőset vagy a gombosat - mondá az asszony, és a daragaluskából hat darabot mért a férfi tányérjába az aranyszínű levesbe.

- A leves forró, mint minden étel, ami a konyhámból kikerül. Ezért felhasználhatod az időt, hogy egy pohárka gyomorerősítőt végy magadhoz a pohárszékből. De ne a szilvóriumból, mert az csak korán reggel hasznos, hanem abból a gyomorerősítő borovicskából, amelyet Gábriel főz Szepesbélán. A pálinkára egyél meg néhány karika Szent János-retket, mert most van itt a reteknek az ideje. Szerettem volna, hogyha te magad hozod a retket a piacról, mert a retekvásárláshoz a férfiak értenek. Bizony én magam sem tudom, hogy miért.

Kalkuttai engedelmeskedett az asszonynak. A meglehetősen ódon pohárszékhez lépett, amelynek üvegajtajába szőlőfürtök és poharak voltak edzve, bizonyára sok régi szem tévelygett e látnivalókon, mielőtt az üvegajtót kinyitotta volna, hogy az abban található dolgokkal megismerkedjék. Gábriel bélai borovicskagyáros valóban fenyőillatot tudott préselni a pálinkájába. Kalkuttai felhajtotta a gyomorerősítést, és egyszerre a poprádfelkai állomás jutott eszébe, ahol fiatalkorában mindig havasigyopár-bokrétát vásárolt, amelyet a kalapjához tűzött. Valami diákos kedv suhant végig ugyanekkor az erein, mintha valami régen berozsdásodott lánc mozdult volna meg lelke kerekes kútján, amely lánc eleinte nehézkesen, később mind fürgébben forgott, mintha fiatal leánykar hajtotta volna...

- Kisanyám, ezt a borovicskát máskor is kultiválni fogom - mondá Kalkuttai még mindig a régi hangon, de már valami megmozdult benne, mert észrevette, hogy az ebédlőszoba voltaképpen sötét, a griffmadaras csipkefüggönyök az ablakokon sok világosságot vesznek el, a levesnek is bizonyára más illata volna, ha azt a szabadban tálalnák fel, mondjuk valamely zöld kertben, amelyre fehérkeblű, kék hegyek nézegetnének, és érezni lehetne hűs leheletüket, amelyet a messzi város felé fújdogálnak.

Zsanet még nem gyanakodott a férfi gondolataira, mert végeredményben nem hitte, hogy egy férfi ebédelés közben másra is tudjon gondolni, mint a potrohára, ezért tehát csak folytatta szavait, mint azt már minden délben megszokta, amikor Kalkuttai ebédelés céljából megjelent:

- Tudom, hogy némely doktorok, így például a tudor Kneip Sebastián is a sáfrányról azt mondják, hogy méreg, segíti a májat a különböző arckiütések előidézésében, mégse lehet egy valódi levest sáfrány nélkül elképzelni. Színt ad a levesnek, habár fűszer- értéke egyenlő a nullával. Széparcú a leves, mint azok a széparcú nők, akikben semmi tartalom nincsen. A béltartalmat a zöldségek, így különösen a tőről szakított, pirosodó paprikák, a megkomolyodott kelek, kiszélesedő krumplik, csontok, koncok, húsok adják. De hát hol jár magának az esze, Kalkuttai?

Kalkuttai látszólag éppen olyan tempóban ette a levest, mint ezt egykor a régi pesti fogadóban egy vidéki embertől látta, aki szemét kimeresztve, mint egy nagy hal bújt bele levesébe, és ügyet sem vetett arra, hogy a szomszédságban unatkozó vidéki hölgyek helyezkedtek el, akik valószínűleg kalandot jöttek keresni Pestre, mert azt vidéken nem tehetik meg. Igen, éppen úgy szörtyögött, a galuskával csámcsogott, mint ismeretlen mesterétől látta, mintha e szájhangokkal akarná magát belelovalni az étvágyas étkezésbe - sőt még azt is megtette, amivel az asszonyoknak örömet szokott okozni, hogy a tányérját megemelte és a levesmaradékot kanalába csepegtette, mint ezt a vidéki gyógyszerészek szokták tenni, amikor Pestre jönnek -, de azért voltaképpen nem itt járt az esze, hanem ifjúkorára gondolt, amikor egy kora nyári hajnalon a kassai stációra megérkezett volt, és ott két porció sódart megevett hosszúlaskára vágott édes tormával. (A mérges phtrügyi tormát nem szerette.) Vajon ehetik-e még életében ilyen tormát és ilyen sódart, miután ennek az asszonynak az ismeretségébe került, akit elébb-utóbb el kell venni feleségül? Szép tájak voltak azok az ifjúkori tájak, fehér pettyes vagy kék pettyes selyemöveket viseltek derekukon az urak, a nők fehér ruhájukat kék zsinórral szegélyezték, vaníliaszínű arcuk volt a fagylalttól, kezük ránctalan, fehér, izmos volt, mint a zongoraművésznőké, akik nagy súlyt helyeztek kezük tisztaságára.

Az asszony az asztal túlsó oldaláról látszólagosan érzéketlen szemekkel figyelhette Kalkuttait, bár ennek a szemnek éppen a sötét lángja volt szép, amely jó emésztés után fellobogni szokott, mint a lidércláng a megtermékenyített területeken.

Az asszony elvette a tányért Kalkuttai elől:

- Maga persze észre sem vette, hogy ez tegnapi leves volt, mert a húsleves valójában csak másnap jó. Le kell neki ülepedni, magába kell szállani, mint annak az embernek, aki mindenféle ál- és hamis dolgokért felforrott életében. Akkor jön meg a húslevesnek is az igazi zamata, amikor az első forráson már túl van. Valamint az ember is akkor kezd voltaképpen megkedvesedni, mikor már próbált valamit az életben, forgott jobbra és balra, volt étvágya és étvágytalansága, keserű és édes a szája...

- Hm - gondolta magában Kalkuttai -, ez az asszony mindenáron öregíteni akar, pedig még a tanácsosságig sem vittem fel a hivatalomban.

- Ugyanezért mondjon le, uram, a főtt marhahúsról, bár tudom, hogy az kedvence. Utóvégre nem áll az egész élet csupa ökörcímerekből, néha megunja az ember az ökörnek a legjobb részeit is, ha- bár a régi asszonyok a húslevesben egy darabka sertéshúst is