Atlantis föltámadása

By Hans Dominik

A német science-fiction irodalom alapjait két óriás, Hans Dominik és Kurd Lasswitz rakta le. Dominiknak ez a regénye 1925-ben jelent meg, és időben a 2000-es években játszódik. Alig 10 évvel vagyunk a Wegener-féle kontinensvándorlási elmélet bejelentését követően, és az író fantáziáját felgyújtotta a kontinensek mozgásának képzete, ami főszerepet kap ebben a regényben. S mint minden jó sci-fi-ben, itt is a karakterek fognak meg bennünket, a cselekmény, melyben a hősnő minden akadályon át tör célja, Atlantis felé.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Mar 5, 2018
• ISBN: 9789634742456

Book preview

Hans Dominik

ATLANTIS FÖLTÁMADÁSA

fordította:

Gaál Andor

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-245-6 EPUB

ISBN 978-963-474-246-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe: Atlantis

első kiadás: 1925

első magyar kiadás: 1927

a borító Julius Klinger (1876 - 1942) könyvillusztrációja

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A „Christian Harlessen" négyezer tonnás hamburgi szénszállítóhajó - tulajdonosa: Uhlenkort Jakab Jeremiás és fiai, Hamburg - öt kilométernyire horgonyzott Black Islandtól délre.

Az őrtálló matróz, az egyetlen élő lény a fedélzeten, dideregve sétált föl-alá a korlát mentén. Pillantása időnként gépiesen siklott el a tengerben úszó jégtáblákon.

Kelet felől halvány pirkadás jelezte a közeledő reggelt. Most már tisztábban lehetett látni, percről percre világosabb lett.

A hajó orránál hirtelen megtorpant az őrszem. Tekintete észak felé meredt, amerre Black Islandnek kellett lennie.

Aztán csak állt. . csak állt és nézett. Kezét lassan kihúzta a zsebéből és ellenzőül a szeme elé tartotta. Aztán megkapaszkodott a korlátban, olyan görcsös markolással, mintha össze akarta volna Toppantani a kemény acélt.

Black Island?... Ez volna Black Island?

De hiszen ez szárazföld, ez nem sziget, ez szárazföld, ami itt előtte elterül... Ajkai remegtek, mintha kiáltani akart volna. Tágra nyílt szeme mereven fúródott a távolba.

De mégis! Ez mégis Black Island... mégis a sziget... de mintha valahogy sokkal közelebb volna! Es sokkal nagyobb is... és mintha még... mintha még most is egyre növekednék...

A sziget csipkésperemű sziklái élesen elválva a háttér fekete felhőitől, mintha egyenesen az égbe fúródtak volna... Velük együtt emelkedett a szárazföld is minden irányban. A part egyre szélesebb és szélesebb lett és olyan volt, mintha egyenesen a hajó felé közelednék.

Akkor kezei elengedték a korlátot... Eltakarta az arcát és rohanni kezdett.

Hangja kétségbeesett vészkiáltásként süvített át a födélzeten.

- Föld!... Föld!... Föld közeledik!... Hahó. föld közeledik!...

Felszakította a fedélközbe nyíló csapóajtót:

- Hahó, föld! - ordította be a legénységi terembe.

Az első kormányos feljött a lépcsőn. Mielőtt még a legfelső lépcsőfokot elérte volna, két kemény marok ragadta meg a vállát. És a fülébe vágott az üvöltés:

- Föld!... Hahó, föld!... Föld jön felénk!...

Egy vállrándítással lerázta magáról az őr kezét.

Mi az?... mit ordítasz... föld? Megbolon... A pillantása önkénytelenül követte az őr kinyújtott karját, amely észak felé mutatott.

- Föld, kormányos, föld!...

A kormányos megtántorodott.

- Hahó, föld! - szakadt ki belőle is az ordítás. - Horgonyt föl! Horgonyt föl!... Teljes gőzt!...

A matrózok a fedélzetre rohantak.

- Horgonyt föl! - üvöltötte a kormányos és felszaladt a hídra. Az emelőcsiga nyikorogva megindult és a horgonylánc csörömpölve emelkedni kezdett.

A kapitány hirtelen felbukkant a parancsnoki hídon és megragadta a kormányos vállát.

- Hé, kormányos! Mi ez?... Mit jelentsen ez?

- Föld!... Kapitány úr... föld közeledik!...

- Föld közeledik? - mormolta gépiesen a kapitány. Napbarnított arca elsápadt. Szeméhez emelte a távcsövet. Aztán látta a szárazföldet, amely a szemeláttára nőtt... Black Island... nőtt széltében, hosszában... és jött feléje... közelebb... egyre közelebb...

- Megfordítani a kormányt! Egészen megfordítani! És teljes gőzzel előre! - ordította a kormányos.

- Teljes gőzzel előre! - kiáltotta a kapitány is.

A hajó megremegett - és elindult. Engedelmeskedett a kormánynak és menekült... menekült a közeledő szárazföld elől!

A távolság egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül a rémkép eltűnt a ködben. Csak ekkor szabadultak fel a torkok a fojtogató szorítás alól és csak ekkor mertek beszédre nyílni a szájak... és félve beszéltek, suttogtak arról, amit ember még nem látott... amit ember még nem élt át...

Teljes gőzzel előre! A száguldás nem lassult, amíg ki nem kötöttek a wibehafeni mólónál.

A kikötőparancsnok egymásután vette elő a megzavarodott embereket, akiknek nézése olyan volt, mintha már bepillantottak volna az örökkévalóságba. És ezek az emberek meséltek valami kísérteties földről, amely a szemük láttára emelkedett ki a tengerből... és ők menekültek előle...

Hagyta őket beszélni. Aztán ment és kiküldte a kormányzósági gőzöst. A gőzös elindult és megérkezett Black Islandhoz. És Black Island ott feküdt, mint a torony a templom fölött, úgy emelkedett a régi sziget az új fölött, amely most bukkant ki a hullámokból.

A hajó lassú menetben, vizsgálódva járta körül az új szigetet. Ahol ezelőtt száz négyzetkilométer emelkedett ki a tengerből, ott most ezer négyzetkilométer terült el. A gőzös visszatért Wibehafenbe és a kapitány jelentette a látottakat.

Akkor aztán dolgozni kezdtek a távírókészülékek és hírül adták a világnak, hogy mi történt...

II.

Amikor Uhlenkort Walter belépett az óriási arénába, meglepő kép tárult eléje. Annyira meglepő, hogy egy pillanatig bámulva állott, egészen megfeledkezve a várakozó páholynyitogatóról.

Lényegében a kép semmiben sem különbözött attól, amit a világ más nagy cirkuszaiban látott. A páholyokban a legelőkelőbb társaság, csillogó egyenruhás tisztek. A földszint első soraiban a jobb módú polgári közönség, a következő sorokban lépcsőzetesen egymás fölött a középosztály és végül a roskadásig zsúfolt karzat...

A különös azonban a fekete publikum volt. Ez a sok ezer főnyi fekete tömeg, amelyben szinte elveszett az a néhány fehér ember...

Hót persze... itt Timbuktuban, Augustus Salvator közép-afrikai császár fő- és székvárosában nem is számíthatott más közönségre. A látvány mégis kissé groteszk volt az ő európai szeme számára. A páholyban ülők legújabb amerikai divat szerinti túlzó eleganciája... a fekete katonatisztek arany- és ezüstsujtásos egyenruhája... az ébenfaszínű hölgyek drága estélyi toalettjei... majd, amint a helyek emelkedtek, annál kevésbé jólöltözött emberek, végül a karzat, amelynek közönsége mindössze egy ágyék-kötény két viselt... Mindez összeolvadt egyetlen képpé, amelyet meglepőnek, de egyszersmind mulatságosnak is talált. Jó néhány perc telt el, amíg ezzel a látvánnyal be tudott telni.

A sajtószolgálat fény-jelentése hirtelen elvonta a figyelmét a nézőközönségről. A hatalmas aréna tetején lángoló betűkkel jelentek meg sorban a hírek a világ minden tájékáról. Gépiesen olvasta a többiekkel együtt a kigyúló szöveget.

„Spitzbergák, március 18. Az Egyesült Sarkvidéki Szénbányák működésének ötven éves jubileuma. A bányák 1952-ben történt megnyitása óta a termelés a tízszeresére emelkedett. Március első felében a termelés először érte el a huszonöt millió tonnát..."

„London, március 18, este 6 óra. Azzal kapcsolatban, hogy Amerika a Panama-csatorna újabb járatának építésénél nagyobb robbantást vett tervbe, több skót városban komoly tüntetések folytak le, amelyek..."

„Csád-tó, március 18, este 6 óra 30 perc. Az Augustus császár-tárnában folyó munkálatok az utóbbi napokban annyira előrehaladtak, hogy március 20-án előreláthatólag eljutnak az eddig elérhetetlennek tartott 6000 méteres mélységig." Uhlenkort Walter tovább ment páholya felé. Az egyik szolga látcsövet és műsort nyújtott át. A kél fekete gentleman között, akik a páholy két hátsó ülését foglalták el, előrement a jobboldalon elől lévő üres székhez, könnyed fejbiccentéssel üdvözölte baloldali fehér szomszédját, aztán érdeklődéssel tanulmányozni kezdte a műsort...

WEBSTER TESTVÉREK NAGY CIRKUSZA

Timbuktu 2002. március 18.

NAGY MEGNYITÓ DÍSZELŐADÁS!

Az összes művészek és attrakciók fellépte!

A világ leghíresebb artistái! Elsőrangú lovak!

A legtökéletesebb állatszelídítési mutatványok!

Uhlenkort átfutotta a műsorszámokat, majd figyelmesebben elolvasta a negyedik számot:

„Miss Arabella Simson, a világ legjobb iskolalovarnője, Cohinoor nevű angol telivérjén..."

Letette a papírlapot és gondolatokba merülve lenézett az üres porondra. Aztán megint a nézőtér egzotikus közönségét kezdte nézni, majd baloldali szomszédját vette szemügyre.

Sovány, borotvált arc, amelyet szinte feketére barnított az afrikai nap.

Uhlenkort Walter kihúzta az óráját a zsebéből, majd egy pillantást vetett a még üresen álló udvari páholyra.

- A pontosság a királyok udvariassága... errefelé azonban, úgy látszik, ezt még nem tudják - mondta halkan a szomszédja angolul.

- Valóban úgy látszik - felelte Uhlenkort mosolyogva.

Sokáig már nem kell várnunk, úgy látom, a diplomaták páholyai már kezdenek megtelni. Ott a túlsó oldalon balra... az az európai államszövetség követe... az, aki éppen most lépett be... Dührsen őexcellenciája, ha érdekli önt... vagy ön talán nem a vén Európából való?

- De igen, eltalálta...

A zene elhallgatott és az élénken beszélgető közönség is hirtelen elcsöndesedett. Minden szem az udvari páholyra szegeződött, ahol most megjelent a főudvarmester alakja.

Három koppantás az udvarmesteri pálcával... a zenekarban felzúg az afrikai nemzeti himnusz... a közönség felugrik helyéről és énekel...

Az udvari páholy ajtaja feltárul. A császár ragyogó katonai kíséretével belép a páholyba. Előrejön, megáll a páholy mellvédjénél és könnyű főhajtással megköszöni a közönség ovációját. Mikor a zenekar befejezte a nemzeti himnuszt, leül és a publikum is ismét elhelyezkedik.

- Sankt Pauli ehhez képest kismiska - dünnyögte halkan Uhlenkort szomszédja, miközben újra leült.

Ezekre a hamisítatlan hamburgi hangokra Uhlenkort hirtelen feléje fordult:

- Ön is hamburgi?

- Ön is?...

A szomszédja odafordult és figyelmesen megnézte Uhlenkortot.

- Ön is hamburgi?... no, ennek igazán örülök. Lám, így van ez; ha nem találkozik össze az embera Jungfernstiege-n, akkor összetalálkozik Timbuktuban!

Szeméből őszinte öröm sugárzott, kezét nyújtotta, amit Uhlenkort szívélyesen megrázott.

- Ezt nevezem aztán szerencsének! Klaus Tredrup eljön három napi szabadságra a Csád-tó pokoli tárnáiból és mingyárt az első napon földivel találkozik!

- Én is igazán örülök, hogy egy hamburgival találkozom, aki, úgy látszik, kiismeri itt magát.

- Hát úgy valamennyire, kedves... izé...

- Uhlenkort.

- Uhlenkort?... Uhlenkort Jakab Jeremiás és fiai?...

Felcsattanó tapsvihar szakította félbe beszélgetésüket. Egy kis szőke lovarnő éppen akkor ugrott le a nyeregből és mosolyogva, csókokat dobálva köszönte meg a tetszésnyilvánításokat.

- Disznóság! Az ember legszívesebben hátat fordítana ennek az egész mocsoknak. Nem elég, hogy az ilyen szegény teremtésnek itt kell mutogatnia a fehér húsát, hanem még meg is kell köszönnie, hogy megnyerte a tetszését ezeknek a...

- Pszt!... Ne olyan hangosan, földi - figyelmeztette Uhlenkort.

- A pokolba is! Igaza van. Errefelé sokkal többen értenek németül, mintsem az ember hinné... és spion is van éppen elég.

Most néhány clown gurult be a porondra, akiket a fekete közönség örvendező röhögéssel fogadott.

- Csak egy szóra, Uhlenkort úr. Itt marad még Timbuktuban?

Uhlenkort bólintott.

- Szabad a mai estéje?

Újabb igenlő bólintás.

- Kitűnő! Akkor hát előadás után még folytathatjuk a diskurzust.

- Azt se bánom, ha rögtön az első szünet után folytatjuk.

- Nagyon helyes! Azt ajánlom, menjünk Obermoserhez, ott nagyszerű frissen csapolt sört is kapunk.

Most a program negyedik pontja következett. Miss Arabella Simson iskola-lovarnő csodálatos telivérjével, amelyet egy istállómester vezetett be gyeplőjénél fogva a porondra.

Klaus Tredrupot szemmel láthatólag nem nagyon érdekelte a hölgy lovaglóművészete. Éppen valami megjegyzéssel akart szomszédjához fordulni, amikor észrevette, hogy Uhlenkort előveszi a tárcáját a zsebéből és egy kis fényképet húz elő, amelyet figyelmesen összehasonlít az iskola-lovarnővel. Aztán hirtelen visszatette a képet a tárcába.

- Ha úgy tetszik, felőlem máris mehetünk.

- All right, nagyon szívesen!

- Abban a pillanatban, amikor a két hamburgi felkelt helyéről, az egyik szemközti páholyban egy másik fehér pár jelent meg. Egy hölgy és egy férfi, mind a kelten a legkifogástalanabb estélyi toalettben. A férfi a harmincas évek vége felé járó, magas, sovány, hosszúkás arcú ember. Szürkés szemeivel, amelyeket vörösesszőke szemöldök árnyékol, gyakran idegesen hunyorgat. Keskeny, finom száján könnyű mosoly ül.

New York és Chicago tőzsdéin jól ismerik ezt az állandó mosolyt és félnek tőle. Klaus Tredrup sem lenne olyan nyugodt, ha észrevette volna ezt az arcot, régi ellenfelének és riválisának, Guy Rouse-nek az arcát.

De Guy Rouse megpillantotta a hamburgit. Villámgyorsan hátrafordult és egyetlen szót súgott a páholynyitó szolgának. Aztán odasietett a hölgyhöz, aki mit sem törődve a feléje szegeződő szemekkel és látcsövekkel, ott állt a páholy mellvédjénél és várta, amíg kísérője lesegíti róla az estélyi belépőt.

A feltűnés, amelyet keltett, mindenesetre indokolt volt. Alameda Juanita valóban vakító, tökéletes szépség volt. Kifogástalan alakját pompás estélyi ruha burkolta.

Guy Rouse éppen le akart ülni helyére, amikor egyszerűen öltözött fekete gentleman lépett melléje. Az amerikai néhány halk szót súgott neki, a fekete bólintott és eltűnt.Guy Rouse leült és szeméhez illesztette látcsövét. Úgy tett, mintha a porondon folyó mutatványt figyelné, de időnként élesen fürkésző pillantást vetett a mellette ülő nőre, aki látható érdeklődéssel nézte a zsoké-számot.

- Nem gondolod, Juanita, hogy ide érdemes volt eljönni? Az ember annyi minden érdekeset láthat!

- Hogy érted ezt?

- Nos, már magáért a közönségért is. Nézd csak abban a páholyban a közoktatásügyi minisztert és családját. Az a hölgy ott a miniszter mellett... a mély kivágású vörös selyemruha elég érdekes ellentétben van a fekete bőrrel... Az a girl ott mellette, a lánya, legalább két tégely pomádét használt el, amíg göndör haját ilyen simára tudta fésülni... egyébként annyi ékszer van rajta, hogy elég volna tíz amerikai nőnek az ötödik Avenue-ról... Mellette az a fiatal úr a vőlegénye... még lesz alkalmad találkozni az ifjú párral... Egyébként fiatalsága ellenére nagyon ügyes fickó. New Orleansban végezte tanulmányait... fél tucat nyelven beszél... Nem gondolod, hogy...

- Mi az? Mondtál valamit, Guy?

A férfi az ajkába harapott és valami bizonytalan kifejezés jelent meg arcán.

- Semmi... csak éppen említettem, milyen mulatságos volt, amikor bejöttünk...

Most a nő is egészen feléje fordult és fürkészve nézett rá.

- Valamit nagyon mulatságosnak találsz?

A férfi bólintott.

- Természetes, nagyon örültem!

- Örültél?

- Na igen! Annak csak örül az ember, ha viszontlátja valamelyik régi ismerősét!

- Régi ismerősét?...

- Mire valók ezek a kérdések? Hagyjuk a tettetést. Igazán csodállak. Gratulálok önuralmadhoz, valóban bámulatos. Csak aki olyan jól ismer téged, mint én... aki úgy tud olvasni a szemeidben, csak az vehette észre, hogy te is megláttad.

- Én...? Kit? - kérdezte Juanita gyönge, alig hallható hangon.

- Well! Közös ismerősünket és gyermekkori barátodat... Mr. Tredrupot.

Juanita idegesen gyűrte össze a műsorlapot. Néhány pillanatig szótlanul maga elé bámult.

- Mit akarsz vele csinálni?

- Már hogy én?... Vele?... Azt hiszem, túlbecsülöd érdeklődésemet Mr. Tredrup iránt - mondta a férfi fáradt, de egyben kegyetlen mosollyal.

- Igen... Ismerem érdeklődésedet Tredrup iránt... tudod... én is ismerlek téged annyira, mint te engemet... Ki volt az az ember, aki az előbb idejött hozzád a páholyba?

- Egy rendőrtisztviselő. Legutóbbi találkozásom Mr. Tredruppal, mint jól tudod, nem volt éppen veszélytelen reám nézve. Én pedig, ha csak lehet, szeretem elkerülni a veszélyt. Egy újabb találkozás pedig újabb veszélyt jelenthetne. Még néhány napig itt maradunk, addig ez a rendőrségi úr minden bizonnyal értesíteni fog... hogyan áll a dolog Mr. Tredruppal..,

- Guy! - mondta a nő csaknem könyörögve.

- Parancsolj, Juanita!

- Guy!... Könyörgök!...

- Könyörögsz, Juanita?... Miért?

- Hogy kíméld... kíméld legalább az életét!

A férfi maga elé nézett. A megszokott mosoly eltűnt az ajkáról.

- Guy! - mondta a nő újra -, arra a szerelemre kérlek...

-... amelyet egykor Mr. Tredrup iránt éreztél, sőt, amit talán még ma is...

- Guy!

- Vagy talán... talán a mi szerelmünket érted?...

A régi, kemény, kissé gúnyos mosoly most megint ott játszott a szája körül.

Guy! Jól tudom... a tiéd vagyok... azt teszel velem, amit akarsz... tudod, hányszor vetted hasznomat... és még ezután is sokszor segíthetek neked. Azt is tudod, hogy ez a ragyogó élet, amit melletted élek... ez nem... de azért mégis...

- Mégis?... Juanita, folytasd csak, azt mondtad „mégis"...

- Igen... mégis vannak bizonyos határok! Vannak határok, ahol a szívem...

- A szíved... Hát nem az enyém a szíved, Juanita?

- Guy, vigyázz magadra I

- Tréfálsz, Juanita!

Ebben a pillanatban a rendőrtisztviselő visszajött, odament Guy Rousehoz, átnyújtott neki egy papírszeletkét, amelyen a kívánt cím állott, majd néhány szót súgott fülébe. Rouse gondosan eltette a papírszeletkét a tárcájába.

Most éppen vége volt az Anaconda búvárcsoport mutatványának és az ezt követő szünetben isméi kigyúltak a tetőn a sajtószolgálat újabb hírei.

„Panama, március 18, este 6 óra 45 perc. Helyi idő. A robbantó aknák a hatvanadik és hetvenedik kilométer között már meg vannak töltve. A hetvenedik és hetvenharmadik kilométer között a mélyfúrások másfél kilométeres mélységet értek el. Ezen az utolsó szakaszon is megkezdődött a robbantó kamrák rendbehozatala. Az Egyesült Államokban a közhangulat általában az egyszerre történendő robbantás mellett foglal állást."

„Christiania, március 18, este 6 óra 30 perc. Helyi idő. Az ország minden részéből összegyűjtött határozatokat most küldték el a Bernben székelő európai központi kormánynak. Norvégia követeli, hogy Bernből még egyszer erélyesen tiltakozzanak az összes Panama-aknák egyszerre való felrobbantása ellen."

„Timbuktu, március 18, este 7 óra 30 perc. A császári kormány elhatározta, hogy az Augustus császár-tárna hatodik kilométerének megkezdése alkalmából nagy ünnepséget rendez, amelyen őfelsége is részt venni kegyeskedik."

Amikor ez az utolsó hír megjelent, dörgő tapsvihar töltötte be az egész hatalmas cirkuszt. Minden tekintet az udvari páholy felé fordult. Éljen a császár!...

Aztán lassan kiürültek a sorok. A nagy szünet megkezdődött. Guy Rouse Juanitához fordult:

- Egy percre magadra hagylak. Néhány fontos dolgot szeretnék megkérdezni követünktől.

Amikor Guy Rouse kiment, Juanita is elhagyta a páholyt és a foyer felé indult. Hirtelen megpillantotta azt a rendőrtisztviselőt, aki az előbb a címet adta Rousenek. Gyorsan kivett a retiküljéből egy kis irónt és sebtében odavetett néhány szót a műsor hátlapjára. Aztán intett szemével a rendőrtisztnek. Megfordult, mintha vissza akart volna menni a páholyba és közben mintegy véletlenül, elejtette a legyezőjét. A rendőrtiszt abban a szempillantásban felismerte a helyzetet, odaugrott, felvette az elejtett legyezőt és átnyújtotta Juanitának.

Mikor a kezük találkozott, Juanita odanyújtotta az összehajtogatott műsort a tisztviselőnek.

- Mr. Rouse küldi Mr. Tredrupnak.

Alig tűnt el a tisztviselő, amikor Rouse visszajött. Mikor látta, hogy Juanita elhagyta a páholyt, gyanakodó pillantást vetett rá.

- Hová akartál menni, Juanita?

- A foyerba. Rémes itt a levegő... de ezt a szemtelen és tolakodó bámészkodást itt künn még kevésbé bírom. Szeretném, ha hazamennénk. Fáj a fejem.

- Éppen most értesültem a követünktől, hogy a császár nemsokára eltávozik a cirkuszból és 9 óra 30 perckor kihallgatáson fogad a palotában. Úgyhogy tényleg jó lesz, ha most mingyárt visszamegyünk a hotelbe.

III.

Ott ültek az Obermoser-kocsmában és az első pohár már messze a hátuk mögött volt.

Klaus Tredrup, az öreg mittweidai diák, meglóbálta az üres söröskancsót a csapos felé.

A kövér Obermoser sietve tett le két habzó korsót eléjük.

Egészségükre! Ez aztán a sör, igaz-e? Nem hitte volna, Uhlenkort úr, hogy ilyet fog találni Timbuktuban!

- Na s hogy ízlik a feketéknek ez az ital, Obermoser úr? - kérdezte Uhlenkort. - Az előbb láttam, hogy valóságos fekete törzsasztal van itt.

- Igen, Uhlenkort úr - mosolygott a kövér kocsmáros -, én magam sem hittem eleinte, hogy ezek a fekete komák ilyen szépen hozzá fognak szokni ehhez az italhoz. Tulajdonképpen csak fehér vendégekre számítottam. De most már van egy fekete törzsasztalom, amelyik rájött az ízére. Van itt egy-két fickó, aki bizony lehörpinti a maga tíz korsóját egy ültében, Uhlenkort úr... De talán óhajtják az urak a legfrissebb híreket olvasni?... ön egyébként már biztosan tud a pokoltárnáról, Tredrup úr...

- Mi van vele?

- Nos, hát a nagy felavató-ünnep!

- Nem én, nem is hallottam róla... Ide azzal az újsággal!

Obermoser elsietett - már amennyire gömbölyű- sége engedte -, majd csakhamar visszatért és letette az asztalra a Közép-afrikai Állami Hivatalos Közlöny legfrissebb esti kiadását.

- Itt lent, itt olvashatja - mondta.

Tredrup átfutotta a lapot és elolvasta azt a kis hírt, amely arról szólt, hogy őfelsége személyesen leutazik Minneapolisba, hogy részt vegyen a Csád-tómelletti bányák hatodik kilométerének megkezdése alkalmából rendezett ünnepségeken.

- A mennydörgős ménkőbe is! Ez aztán csinos meglepetés. Úgy látszik, ez valami egészen friss terv lehet, mert a főmuftink ott Minneapolisban még semmit sem tudott róla, amikor eljöttem onnan. Na, képzelem, milyen melegük lehet most odalenn. Az ördög vigye el, valószínű, hogy már holnap akkor engem is hazatáviratoznak.

Jókorát húzott a söröskorsóból.

- Na de akkor legalább ma iszunk még egy-két kriglivel... Obermoser úr, ide vele gyorsan. De várjunk csak! Uhlenkort úr, most volna talán jó alkalom, hogy megnézhesse a bányát. Az európai diplomatákat bizonyára meg fogják hívni. Mert, mint már az előbb említettem, a telepre még feketét is lehetetlenség becsempészni, ha csak nincs kimondottan valami dolga ott, fehérről meg nem is beszélek! Tudja, mint ahogy a vén Európában ki szokott lenni írva: A telepre idegeneknek szigorúan tilos a bemenet! De persze, ha nagykövetünk társaságában jön, akkor valahogy mégis meg lehet csinálni a dolgot.

Az ötlet jó, Tredrup úr! Holnap reggel rögtön jelentkezem a követnél és