A csapda

By Phillips E. Oppenheim

Mr. Stephen Pryde fancsali arccal üldögél a szobájában: az étteremben elköltötte utolsó fillérjeit, és pénztelenül igencsak borús kilátásai vannak az embernek Londonban. Ahogy ezen morfondírozik, feltépik az ajtaját, és egy ziháló, vörös fejű öregúr toppan be az ajtón, mint a mesebeli megmentő: amennyiben Pryde a következő 24 órában kizárólag az ő szolgálatába áll, száz guineát ad neki. Ezért mást nem kell tenni, csak elhozni Ritát és leszállítani egy London környéki kápolnába. Pryde habozás nélkül igent mond. Nem is sejti, hogy ezzel az életveszélyt vállalja, és belesodródik a nagypolitika zivatarába is. Ám Pryde-ot kemény fából faragták. Ökle kemény, ért a pisztolyhoz, és a futáshoz is - ha úgy hozza a sors. A sodró stílusú kalandregény a háború utáni Londonba visz bennünket, ahol zavaros ügyeket zűrös emberek próbálnak megoldani.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746737

Book preview

Phillips E. Oppenheim

A CSAPDA

fordította:

ismeretlen

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-673-7 EPUB

ISBN 978-963-474-674-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

Első magyar kiadás: 1920 körül

a borító John Atkinson Grimshaw (1836 - 1893) Moonlight walk

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Pryde első megbízása

Mr. Stephen Pryde elég sokáig ült második reggelijénél, de mivel mégis csak elkészült vele, hátratámaszkodott és egy újság védelme alatt összekeresgélte zsebeiből az aprópénzt. Vagyona mindössze hat shilling és négy és fél penny; számlája itt kitesz három shillinget. Szólította a pincért.

- Charles - mondta, - a lunch ma szokatlanul jó volt.

Charles örömteli figyelmének adott kifejezést.

- Remélem, uram - felelte, - hogy mindig ilyen jó lesz.

Stephen Pryde felsóhajtott. - Óh, ezután sajnos mások fognak annak a megismerésére jutni, hogy a Lugano-kávéház a legjobb vendéglő a maga nemében a Londonban élő egyszerű ember számára. Asztalomat most már átadhatja valaki másnak, Charles. Ma délután távozom.

A pincér sima fehér arcáról eltűnt a mosoly. Bár jórészt természetesen színlelés volt, Stephen Pryde mégis határozottan a legkedvesebb vendége. - Ezt igazán sajnálom, uram - mondotta komolyan. - De remélhetően csak rövid időre hagy el bennünket, uram?

Stephen Pryde komoran rázta fejét. Rendesen igen vidáman nézett a világba: annál jobban tűnt fel mai viselkedése. - Oh - mondotta, - megeshetik, hogy soha többé nem eszein ilyen kitűnő második reggelit. Nagyon messzire megyek. Az utóbbi hetekben étkezéseim igen bizonytalanok voltak, hadd tudja meg az igazat, Charles. De egy kérdést mégis csak intéznék önhöz, mielőtt búcsúznám. Hiszen ismeri a rendesen idejáró vendégeket mind. Mondja, ki az a fiatal hölgy, ki mindig ott ül a sarokban?

Charles hátranézett. A szóban forgó hölgy éppen most szürcsölgette lassan kávéját, és úgy látszott, mintha elmélyedne az újságban, melyet odaállított maga elé. Igen egyszerűen és feketébe volt öltözve. Arca sápadt, nagy szeme szelíd és barna, s ez volt rajta a legfeltűnőbb. Egész egyénisége inkább negatív. Helyzete az életben mintha meghatározhatatlan volna.

- A fiatal hölgy ott a sarokban? - ismételte Charles. - Éppoly rendesen jár ide. mint ön, uram; de nem tudom, hogy kicsoda. Mindig megrendeli az ételt anélkül, hogy másmiről beszélne és sohase néz körül a teremben.

- Ebben alaposan téved, Charles - vetette ellene Stephen Pryde. - A fiatal hölgy éppen most figyelt meg engem újságja fölött.

Charles kissé kétkedőn mosolygott.

- A kisasszony valóban bájos jelenség és oly szép szeme van - mondotta, - de... - elhallgatott.

Pryde kissé nevetett. - Oh, nem vagyok képzelődő - jegyezte meg. - A hölgy ugyanabban a házban lakik, melyben én. így tehát alkalmam volt arra, hogy gyakrabban megfigyeljem. Nem abból a fajtából való, aki kalandokra megy. De ha megnézi az embert, érezhető, hogy sokat lat. Megértette ezt, Charles?

Charles inkább udvariasan, mint meggyőződéssel helyeselt.

- Nem az a fajta - folytatta Pryde, - mely fölkeltené akár csak az ön kíváncsiságát. Mindennek ellenére megvallom, hogy bizonyos megelégedésemre szolgálna, ha megtudnám, hogy e fiatal hölgynek mi a foglalkozása Mert meg vagyok róla győződve, hogy jelentős dolgot mível az életben. Éppen úgy meg vagyok győződve róla, hogy se manikűrös kisasszony, se divatárus, se színésznő... Különben pedig ez az egész nem jelent semmit. Itt a három shilling a számlámra, Charles; fizesse be. Akkor azután tovább beszélhetünk.

Charles meghajlással vonult vissza és a pénztárhoz ment. Stephen Pryde a tőle jobbra levő tükörbe pillantott. Látta benne, hogy a fiatal leány az újság fölött figyeli őt félig hunyt szemmel. Gyorsan feléje fordította fejét, de mégsem elég gyorsan. A hölgy máris eltűnt újságja mögött.

- Valamilyen okból - mormogta maga elé, - mintha némi érdeklődéssel nézne. Vajon sejti-e?

Ajkáról eltűnt az enyhén vidám mosoly. Maga elé meredt, arca szokatlanul komoly lett Pillanatokig mintha belenézne egy sötét világba, és megborzadt.

Stephen Pryde elhagyta a vendéglőt, végigment egy mellékutcán és belépett egy magas épületbe. Mielőtt belépne, visszafordult és egy pillantást vetett a népes útra, melyet éppen elhagy. Soha még ennyire f-ej nem tűnt neki szüntelen forgalma, a nyüzsgő embertömeg, az élet egész képe, mely eléje tárult. Azután vállat vont és felment az ötödik emeletre, ahol az utóbbi hetekben lakott egy szobában. Felakasztotta kalapját és leült az egyetlen székre, mely egy kis íróasztal előtt állt.

Nem szokott önmagával beszélgetni, de ez a nap számára rendkívüli nap volt. Kis szobájában, melyet az utóbbi hetek megfosztottak minden dísztől és legtöbb bútordarabjától, igazán nem volt olyasmi, ami megszólalásra indíthatná az embert. Még az íróasztalról is hiányzottak a legszükségesebb készletek. A második reggeli, melyet az imént evett, egy ezüstveretes tintatartó árából került ki. Helyén most egy régi kaliberű, kissé nehézkes külsejű revolver hevert, melynek rútsága azonban mintha egyáltalában nem befolyásolná megbízhatóságát. Stephen Pryde figyelmesen nézte.

- Attól tartok - mondotta halkan, - hogy te maradsz egyetlen menedékem. Egész életemben egyszerű és hétköznapi ember voltam. Most egyszerű és hétköznapi véget erőszakol rám a sors. Nem, mintha bánnám... nem bánok én már semmit.

Kopogtattak az ajtón és ez félbeszakította gondolatmenetét. Sóhajtva rejtette fiókjába a revolvert.

- Minden fordítva történik - mormogta és felállt. - Ennek a megszakításnak voltaképpen egy szép idegen hölgynek kellene lennie, aki egy bankókkal teletömött tárcát hoz. Legszívesebben látnám az étterembeli leányt. Tessék!

Nyílt az ajtó. A „szép idegen hölgy" mese volt.. Belépett egy ingerültnek ható, középkorú kövér úr, szokatlanul vörös arccal és feltűnően fehér hajjal. Stephen Pryde ránézett kíváncsian, azután megkönnyebbülten felsóhajtott:

- Sem emberbarát, sem mesebeli királykisasszony - mormogta. - Tessék, uram, jöjjön be és tegye be az ajtót - tette hozzá hangosan: - már úgy értem, ha azt hiszi, hogy érdemes. De elsősorban figyelmeztetnem kell önt arra, hogy bármit kíván is tőlem, nekem sincsen semmim.

Az idegen mozdulatlanul állt. Egyik keze vastag ujjaival még fogta a kilincset, a másikkal magához intette Stephent.

- Jöjjön csak ide, fiatalember! - mondotta.

Stephen nem mozdult. - Minek? - felelte. - Először is nem vagyok fiatalember. Harmincnégy éves vagyok, a jövő hónapban leszek harmincöt. És másodszor...

- Vigye az ördög ezt a másodszort - szakította őt félbe az idősebb úr mérgesen. - Jöjjön ide!

Stephen Pryde meghökkent. Ezt az urat mintha hirtelen és szinte veszedelmes dühroham fogná el. Homlokán az erek aggasztóan megdagadtak. és mintha a haja is égnek állana. Úgy hatott, mintha a következő pillanatban hűdés érné.

- Mivel így kívánja - mormogta Pryde és elindult. - De, kérem, nyugodjék meg.

Odament látogatójához a szoba küszöbéig. Ez remegő ujjal rámutatott egy névjegyre, mely rá volt erősítve az ajtóra.

- Ez itt az ön névjegye? - kérdezte.

Stephen Pryde megdöbbenve meredt reá.

Mr. Stephen Pryde

32 Colmayne-udvar

s a sarokban még ez állt: St. Batolph Club

- Igen, ez az én névjegyem - ismerte el.

- Persze, hogy az - felelte az öregűr türelmetlenül. - Tehát hová üljek?

Stephen Pryde még egy meg nem értő pillantást vetett a névjegyre és betette az ajtót. Azután így szólt:

- Nem tájékozódhattam még kellőképpen az ön szokásairól, uram, hogy erre a kérdésére bizonyossággal felelhessek; de ha ön le akar ülni, akkor csak erre az egyetlen székre ülhet, vagy pedig a padlóra.

A látogató felhördült: - Mit gondol, ki vagyok? - kérdezte.

Stephen Pryde csendesen rázta a fejét. - Nem mesebeli királykisasszony - mormogta. - És úgy sem hat, mint egy szelíd jótékony idegen. Azt hiszem, hogy ön az én Indiából jött bácsikám. Arcszíne mintha…

- Ördög vigye az arcom színét, uram! - bömbölte a látogató.

- Kérem szépen - helyeselt Stephen Pryde. - Azt tehet, amit akar, rizsporozhatja, ha úgy tetszik. A tény az, hogy nincsen nagybácsim Indiában, sem másutt, tehát kicsoda ön? Leplezze le magát!

- A nevem John Picardo - jelentette ki a látogató.

- Ezt tudhattam volna - mondotta Stephen Pryde. - Fogadja szerencsekívánataimat, Mr. Picardo. Fogadja őszinte szerencsekívánataimat.

Az öregúr ránézett kétkedőn. - Mihez? - kérdezte.

- A nevéhez, uram - felelte Stephen rögtön. - Ráillik önre Páratlan. Büszke vagyok, hogy megismerkedhettem önnel, Mr. John Picardo.

- Fiatalember - kérdezte a látogató. - Ön humorista?

- Honnan tudjam? - felelte Stephen. - Soha senki még nem vádolt meg ezzel. Talán megvan ez a tehetségem és nem tudok róla.

- Nem tudja, hogy ki vagyok?

- Sejtelmem sincsen róla.

- Talán ügyfél vagyok - jelentette ki Mr. John Picardo.

Stephen Pryde egy pillanatig meghökkent.

- Nagyon sok a dolgom - mormogta.

- Dolga van! Badar beszéd!

- Igaza lehet - ismerte el a zavarba jött fiatalember. - Sőt. ez nagyon is valószínű, ön úgy hat, mint az olyan ember, akinek a legtöbb esetben igaza van.

Mr. Picardo az órájára nézett. - Térjünk a dologra - mondta.

- Rögtön - szólt a másik. - Legközelebbi tárgyalásom…

- Hagyjuk az ön legközelebbi tárgyalását - szakította őt félbe John Picardo - Idehallgasson. Gazdag vagyok. És nem vagyok szűkmarkú. Meg akarom önt nyerni egy vállalkozás számára, mely az ön képzelőerejéhez fordul. Mondja meg ön maga az árát, amiért a legközelebbi huszonnégy órára kizáróan engem szolgál.

Stephen Pryde felállt - íróasztala szélén ült - és így szólt: - Bocsásson meg egy pillanatra.

- És most kiment és tanulmányozta ajtaján a névjegyet.

- Ha foglalkozásomnak csak a legkisebb megjelölése állna rajta! - sóhajtotta. - Fogorvos vagyok vagy jövendőmondó, frenológus, vagy tyúkszemirtó?

Visszatért a szobába. Döntött. - Rendben van - jelentette ki. - Az említett időtartamra rendelkezésére állok.

Mr. Picardo kimutatta megelégedését, mely mintha kissé rejtelmes volna. Márpedig mondja meg, kérem, hogy mi a honoráriuma?

Stephen Pryde tétován mondotta: - Ez természetesen attól függ, hogy mit kell…

- Kap ezért, mondjuk, száz guineát - szakította őt félbe Mr. Picardo s kezével belső zsebéhez nyúlt; - száz guineát és a költségeit, természetesen.

- A költségeimet, természetesen - mormogta Stephen Pryde.

Mr. Picardo elővett egy jókora tárcát és leszámolt tíz darab tízfontos bankjegyet. - Sohase lehet tudni - szólt halkan. - Én ezt önnek előre kifizetem. Ne takarékoskodjék semmivel.

Egyik kezével az asztal fölött odanyújtotta neki a bankjegyeket, míg a másikkal zsebéből kivette a Daily Times egy számát.

- Olvassa ezt!

Stephen Pryde az asztal fölé hajolt. Látogatójának vastag mutatóujja rámutatott a hirdetések között egy sorra.

Ritáért ma este 8 15-kor kell Doverbe menni.

- Ritáért Doverbe kell menni - ismételte Stephen Pryde.

- És ön fog érte menni - jelentette ki Mr. John Picardo határozottan.

Stephen Pryde megkönnyebbülten fellélegzett. Új foglalkozásával még nem volt egészen tisztában, de nem tűnt neki lehetetlennek Ritáért menni.

- Ma nyolc negyvenötkor - ismételte.

Mr. Picardo az órájára nézett. - A hat órai vonattal fog odautazni - mondotta.

- És hogyan fogom megismerni Ritát, ha meglátom? - kérdezte Stephen

John Picardo egy pillanatig igen egyenesen állt. Arca még mindig kövér és vörös volt, haja és szakálla fehér és tüskés, de egész kifejezése megváltozott. A tragédia szele lengte körül.

- Megszokta a veszedelmeket, Mr. Pryde? - kérdezte.

- Kétségtelenül - felelte Stephen nyomban.

- Azt mondták nekem - folytatta a látogató, - hogy meg lehet önben bízni baj esetén... hogy ön, egyszóval, bátor.

Stephen Pryde mosolygott és pillantása elsuhant a betett fiók fölött.

- Mindenféle-fajta bátorság van - jegyezte meg; - nem valami sokra értékelem az életemet.

Mr. John Picardo helyeslőén bólintott.

- Ne is tegye ezt senki az ön hivatásában - helyeselte.

- Az én hivatásomban - ismételte Pryde elgondolkodva.

- Most rátérünk a részletekre - folytatta Picardo. - Eddig ön csodálatos tapintattal viselkedett. Nem kérdezett semmit.

- Nem szokásom - jelentette ki a fiatalember.

- Nem kételkedem benne, hogy az ön módszere kitűnő - jegyezte meg John Picardo. - Ezúttal önnek más tennivalója nincsen, csak hallgatnia kell, ki kell lesnie az alkalmat, szükség esetén csínyt alkalmaz, és szó szerint hajtja végre a kapott utasításokat. Idefigyeljen A Calais-ból Doverbe érkező hajón ma este egy nő és két férfi utazik. A nő Rita: nem mondok önnek más nevet; ha olvas képeslapokat, akkor talán rá fog ismerni. Ebben az esetben felejtse el. Legjobb, ha csupán úgy ismeri, mint Ritát.

- És miről fogom megismerni? - kérdezte Pryde.

- Szőrmével szegélyzett barna köpenyt visel, barna kalapot és keblén egy ibolyacsokrot. Az ön feladata az, hogy kiszabadítsa a hölgyet kísérői keze közül és beültesse egy autóba, mely Doverben a városi pályaudvar előtt fog várakozni.

- Szabad megkérdeznem, hegy ennek az esetnek mik a különös nehézségei? - szólt Stephen.

John Picardo játszott az óraláncával, mely végigvonult terjedelmes testén. - A nő nincsen letartóztatásban - mondta. - ettől nem kell tartania. Sem ennek, sem másmilyen ország rendőrségének nincsen rá a legkisebb oka sem, hogy beleavatkozzék a dologba. A férfiak, kik őt kísérik, más hatalmat és más elveket képviselnek, amiről ne szóljunk. Lehetséges, hogy egyszer már keresztezték az ön útjait. Az is lehetséges, hogy, ha az utóbbi hónapokban figyelemmel kísérte Európa déli országainak politikai sorsát, tisztába jön a helyzettel. Talán észrevette, hogy elvétve, amikor izgatott vagyok, idegenszerű kiejtéssel beszélek, egy olyan ország kiejtésével, ahol jelenleg tombol az anarchia és a forradalom. Ha az ön vállalkozása ma este sikerül, akkor ez a szegény ország még jobb időket láthat… ha nem ez a nemzedéke, akkor a következő.

Stephen Pryde mozdulatlan arccal hallgatta, látogatójának komolysága meggyőzően hatott.

- Hogy újra visszatérjünk az eset gyakorlati részére - mondotta lassan, - hová kell vezetnem a hölgyei?

- Az autó sofőrje már tudja - felette Picardo. - Ha ez a dolog sikerülne…

- Sikerülni fog - szakította őt télbe Stephen Pryde.

Mr. John Picardo már nem volt az a hirtelenmérgű idősebb kövér úr. Arca felragyogott a lelkesedés tüzében.

- Ebben az esetben - felelte - viszont fogjuk egymást látni.

Stephen Pryde rendelkezett az igazi kalandor képességével Először is felkereste a liftkezelőt és különböző dolgokat kérdezett tőle. Azután lement, felváltotta az egyik bankjegyet és a legdrágább cigarettából vett egy dobozzal és egy rózsacsokrot is. Ezt tartotta kezében, amikor visszatért lakóházába és kopogott egy lakás ajtaján a harmadik emeleten. Tiszta, de halk hang mondotta: - Tessék. - Egyszerűen bútorozott lakószobába lépett. Fiatal leány ült az írógépnél, melyen dolgozott, és most felpillantott Stephen rögtön megismerte.

- Remélem, hogy nem alkalmatlankodom? - kérdezte.

A leány alig észrevehető mosollyal nézett reá. - Egyáltalában nem - mondotta. - Jöjjön, kérem, közelebb. Ön Mr. Stephen Pryde, nemde? A nevem Grace Burton.

- Megengedi - kérte őt Stephen és átnyújtotta neki a rózsacsokrot.

A leány szemrehányóan csóválta fejét, de azután mégis a csokorért nyúlt és az egyik virágot kitűzte egyszerű szürke ruhájára,

- Attól tartok, hogy ön tékozló, Mr. Pryde - mondotta. - Elmondaná nekem, hogy miért látogat meg és miért jóval vidámabb most a képe, mint az imént lenn a vendéglőben?

- Új foglalkozásba kezdtem - jelentette ki a fiatalember, és közelebb lépett, - még nem igen tudom, hogy ez mi, de nagyon el vagyok foglalva.

- Új foglalkozása van?

Stephen bólintott.

- Mielőtt folytatnám, egy kérdést kell önhöz intéznem - mondotta; - ma délután ön tűzte névjegyemet az ajtóra és küldött hozzám egy pulykavörös vérmes öregurat, a neve Picardo?

A leány arcán a mosoly most már jobban volt látható.

- Igen - ismerte el, - én küldtem őt. Elismeri, hogy ez jó ötlet volt?

- Kétségtelenül jó volt - helyeselt Stephen, - de nekem tisztára rejtelmes. Mr. John Picardo garas nélkül talált, remény nélkül... és éppen azon voltam... de hagyjuk ezt. Miután elment, több pénzt hagyott nekem, mint amennyit már régóta láttam, hozzá még kellemesen zsibongó izgatottságot és egy karriert. De nem magyarázná meg nekem ezt a dolgot? Kissé nyugtalan vagyok, ami ezt a karriert illeti. Itt én minden lehetek, kezdve a rózsakertészen, egészen a gonosztevőig.

A leány elgondolkodva nézte. Most, hogy Stephen őt közelről látta, egyre jobban nőtt az érdeklődése, melyet a leány benne keltett. Ámbár megjelenése valahogyan gyermekies volt, friss sima bőre, ártatlan barna szeme és világos haja kimondhatatlanul fiatal hatást tett, vonásain mégis megvolt a nyugodt érettség egy kifejezése, mely egyúttal elárult erőt és képességeket, melyek erős ellentétben állottak fiatalos megjelenésével. A