A csillagok útja

By Adams L. Beck

Magyar címe nem segíti az olvasót a regény műfajának gyors felismerésében. Eredeti címe már igen: A csillagok útja: a lelkvándorlás regénye. A misztikus (ma azt mondanánk sci-fi) regényben keveredik a kaland, a misztikum, a vallásosság, ám alapvetően kalandregényről van szó. Európai kutatók egy sírkamrát fedeznek fel, ám arab kísérőjűek, aki angolul is alig beszél, hirtelen folyékonyan kezd beszélni és a nagy háborúból közvetít francia nyelven. A furcsaságokat csak fokozza, hogy másnapra a több ezer éves, ám tökéletes állapotban megőrződött és szépséges női múmia eltűnik... A kötetet Zigány Árpád remek műfordításában adjuk közre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634745631

Book preview

L. Adams Beck

A CSILLAGOK ÚTJA

fordította

Zigány Árpád

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-563-1 EPUB

ISBN 978-963-474-564-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

The Way of Stars:

A Romance of Reincarnation

első kiadás: 1925

első magyar kiadás: 1930 körül

a borító David Roberts (1796 - 1864) The Sphinx at Giza

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

Az acélkék ég reszkető ragyogással sugározta a fényt a sárga sivatagra. Itt-ott föléledt néha hirtelen a forró szél és apró forgatagok keletkeztek a homok fölött, rakoncátlan ördögök módjára futkostak szét... aztán csönd lett megint, a homok elsimult. Néhány arab álldogált mozdulatlan csöndben. Vártak. Ugyan mire vártak?

Az üreg szája olyan volt a homokban, mint a nyílt seb. Fekete száját gerendák és deszkák keretezték. Sötétbe veszve vezetett az alvilágba, a misztériumok közé. A nyílás előtt hét festett koporsófödél feküdt, néhány gyűrű, edénycserép - régi idők maradványai.

Vakondok módjára turkáltak itt az emberek az idők mélységeiben, hogy felszínre hozzák a múlt titkait. Most itt feküdtek a homokon - itt feküdtek és senki nem tudta, mire való volt a törött edény tulajdonképpen.

Odalenn, az üreg mélyén, tikkasztó volt a meleg. Mintha a világ középpontjának melege áradt volna ki ezen a kéményen. Régi korok csöndje feküdt itt sötéten, vészjóslón, fülledten.

Miles Seton letörölte az izzadságot káprázó szemeiről és Conwayhoz fordult, aki teljesen kimerülve dőlt egy kinyúló szikladarabra a belső sírkaMr.a lepecsételt, még érintetlen ajtaja előtt.

A folyosót már teljesen kikutatták. Két irányban nyúlt el a végtelen sivatag alatt, üresen, kitakarítva. Két esztendő óta keresték... Két hosszú esztendőn át szórták a pénzt hiába a homokba, viaskodtak a csalódásokkal, - reményük egészen elgyengült, már- már feladták a küzdelmet, vissza akarlak fordulni... és most, hogy mégis itt álltak a célnál, olyan fáradtak voltak már, olyan kimerültek, hogy még csak izgalmat sem bírtak érezni többé. Valóban, ebben a pillanatban végtelenül mindegy volt nekik, mit fognak találni odabent. Nem érezték értéknek a világ legváratlanabb csodáit sem...

De tudták, hogy ez a fáradtság majd elmúlik. Fizikai kimerültség az egész. Minden emberi erőnek van határa, ha a húr túlfeszült, megszűnik minden.

Az arabok is tudták, hogy mi következik. Hirtelen hangos kiáltozásba kezdtek, szerencsét könyörögtek és védelmet az ismeretlen átok ellen, amit a sír mélyében lakó sötét hatalmak hozhatnak rájuk:

- Allahban bízunk, nála keresünk oltalmat az ördög ellen! Egy az Isten, Allah és Mohammed az ő prófétája! Allah nevében! Legyen az ő áldása Mohammed próféta minden leszármazottjain, mirajtunk és a mi urainkon! Allah könnyítse meg minden dolgunkat!

Aztán újra elcsöndesedtek és várakoztak tovább.

Négy megbízható ember állt őrséget az alagút bejáratánál. Masoud, a vezetőjük, odalenn volt a két európaival.

Semmi nesz nem hangzott a mélységből.

Az arabok soha nem szegődtek még ilyen különös munkára. A két fehér ember, Conway és Seton, a háborúban találkozott egy Egyiptomból jött francia tiszttel. Barátságot kötöttek. Sajnálták a magános fiút és gyakran töltötték együtt az estét Seton fedezékében és megosztottak a franciával minden kényelmet, amivel az angol hadsereg ellátta őket. A francia katonák ellátásáról jobb nem is beszélni.

Ahogy később visszagondoltak reá, lassanként rájöttek, hogy a kis francia nem is volt olyan egyszerű és közönséges ember, amilyennek eleinte gondolták, mikor egy kis lenézéssel, pártfogói hangon beszéltek vele. A kis francia, aki különben igazi nevén Jules Geoggrin de Neuville kapitány volt, egyedül állt a világon, soha nem kapott levelet senkitől. A két angol fiú ragaszkodását azzal hálálta meg, hogy mesélt nekik. Megajándékozta őket a romantikának soha el nem halványodó ragyogásával - a legértékesebb kinccsel, amit ember embernek adhat.

Úristen, micsoda fantázia! Mindenütt járt már a világon és mindent látott. Ott üldögélt a palackba dugott gyertya fényében, sötét szemeivel a távolba bámulva. Sovány arcán az idegek játéka egyre változott. Olyan dolgokról mesélt a két angolnak, amiről fogalmuk sem volt azelőtt. Kambodzsáról, a királyok táncos leányairól, a gyémántszemű, aranyból való Buddháról, a lámák fáradt Buddhájáról, aki tele van aggatva gyönggyel és drágasággal... A távoli erdőségekről, ahol Angkor Wat kincsei fekszenek a mocsaras dzsungel mélyén, az ismeretlen világok titkairól, amit a bennszülöttek csak suttogva adnak egymásnak tovább, de soha nem árulják el fehér embernek...

Csodálatos elbeszélő képessége volt a kis franciának és Seton mondta is neki egyszer, hogy megkereshetné a kenyerét a keleti bazárokban. A kis kapitány rávillantotta a szemét.

- Meg is tettem, mon ami! Hanashíka voltam Japánban másfél esztendeig. Csakhogy ott is születtem. Másképen lehetetlen volna. A mesélőnek tökéletesen ismernie kell a nyelvet. Nem lehet meggazdagodni belőle, de nem is unalmas mesterség.

Aztán újra mesélni kezdett.

Most Egyiptom jutott az eszébe. Ott volt Abu Tishtnél De Cartier-vel, az ismert egyiptológussal és látta, mikor az Osiris-sírokat feltárták. Conwaynak nem volt valami elsőrangú képzelőtehetsége, de Setont egészen fölizgatta, amint a kis francia leírta a sötét, kísérteties folyosókat a sivatag homokja alatt, amiken négykézláb kúsztak keresztül, leírta a meredek aknát, a vak sötétséget - aztán a ragyogást, a fényt, a freskókat, az elképedt bámulatot, mikor a felfedezők körülnéztek a sírban és barbároknak, műveletlen vadaknak érezték magukat ennyi csodálatos művészet közepette.

- Tudjátok, pajtások - mesélte a kis francia - ezek az egyiptomiak többet felejtettek, mint amennyit mi európaiak összesen tudunk. Igaz, hogy nem csináltak gőzgépet és villanyvilágítást, nem bombázták egymást repülőgépről és elég volt nekik a nyíl és dárda, hogy öldössék egymást. Az élet titkait fürkészték, annak az életnek titkait, amely kacag a halálon. Amit mi varázslatnak mondunk, az a kisujjukban volt...

- A papjaik trükkje - dörmögte közbe Conway.

- Nem egészen. Annyiból, hogy az istenek művének tüntették fel a dolgokat, igen. De azért mégis csodákat tudtak tenni. Bűvös tudomány volt ez, amely valószínűleg az elsüllyedt Atlantiszból került hozzájuk...

Seton és Conway mindent meghallgattak, de ez már több volt a soknál. Conway elővette háromhetes «Times»-át és olvasni kezdte, Seton pedig egy csomag piszkos kártyát halászott elő valahonnan és pasziánszot játszott, mint a megsértett vénkisasszony. A francia nyugodtan ismételte meg, amit mondott.

- Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy láttam olyan papiruszt, ami Atlantiszból való?

- Ugyan eredj!

- Kafur völgyében láttam, nagyon különös írás volt rajta. Cartier meg is fejtette egy részét, de aztán jött a kolera. Az nem törődik vele, tudós-e valaki, vagy nem. Elviszi.

Elővette jegyzőkönyvecskéjét a zsebéből és hangosan olvasta:

- Isis holtteste fekszik itt. Figyeljetek gyászénekem szép szavaira. «Vége, vége a Nagy-Óceán földjének! Sírjatok, mert nincs már királynője, sírjatok, mert nincsenek már bölcsei, sem hadvezérei, akiktől rettegett az ellen a háborúban. Sirassátok a szüzeket, a föld legszebb világosságát! Mert elnyelte őket a tenger, halak úszkálnak palotáik fölött és öröm helyett sírás hallatszik a földön. íme, eltűnt minden, mint eltűnik az éjszaka után az álom. Mert az istenek haragja volt rajtuk és el kellett pusztulniuk a kevélységük miatt. Legyen irgalom irántuk szívedben, óh Osiris! Haragod ne tartson mindörökké! Helyezd lelkeiket országodba, amelyet nem ismertek. Add vissza szépségüket és engedd őket még egyszer élni»...

- És Osiris így felelt feleségének Isisnek, aki eléje járult: «A Hatalmas Fehér Nemzetség kapjon újra testet, inaik legyenek mint az acél és erejük rettenetes. Éjszakon lakozzanak és áradjanak szerte a világon, mint a sáskák, szállják végig a világot szárnyakkal és kerekekkel, a népek pedig hódoljanak nekik. És ennek jele lészen, hogy Nefert, a királynő, akinek teste Egyiptomban pihen, térjen vissza a holtak országából és szépsége diadalmaskodjék. Éljen és uralkodjon újra».

A kis francia becsukta a jegyzőkönyvét.

- De Cartier halála idején másoltam le a papiruszt és elvittem Buissonhoz, az egyik legkitűnőbb hieroglif-kutatóhoz, ö elolvasta és kijelentette, hogy a legrégibb eddig ismert írás a világon. - «Ám a jóslatról - mondta nekem - nem nyilatkozhatom. Költészet, vagy előérzet? Ki tudja? De bizonyos az, hogy az egyiptomiak jobban ismerték az emberi szívet nálunk, akik kereskedői szellemben élünk. Minden esetre különös lenne, ha valaki megtalálná Nefert királyné sírját.» - Ennyit mondott Buisson, a királynőt azonban még nem találták meg mostanáig...

- És csakugyan volt egy Nefert nevű királynője Atlantisznak? - kérdezte Seton.

- Nem tudja biztosan senki, de úgy vélik, hogy volt. Annyi bizonyos, hogy élt egy ilyen nevű királynő, akinek egyiptomi volt a szerelmese. Buisson még valami érdekeset mondott erről. Ezt: «Rettenetes vétek, hogy ezeket a régi egyiptomi sírokat sorra felbontják. A régieknek volt okuk rá, hogy lepecsételjék komor szertartások mellett és megtiltsák, hogy valaki felbontsa valaha. Ha nem hagyják abba a kutatásokat, különös dolgok történhetnek még a világon.»

- Valami betegség csíráira gondolt? - kérdezte Conway.

- Bizonyosan. Hiszen maga Buisson is titokzatos körülmények között halt meg, nem sokkal a beszélgetésünk után. És emlékezzetek csak: akkor söpört végig az első veszedelmes influenza-járvány Európán, mikor az ateti sírokat kinyitották. És, ha csak kis fáradságot vesztek is magatoknak, utána járhattok, hogy a kolera-járványok és egyéb vészek mindig összeesnek valami halott megháborításával. De ez még nem minden.

- Mi találsz ki még?

- Bajos megmagyarázni és talán nevetni is fogtok rajta. Olyan befolyásokról van szó, amelyeket csak az okkultisták ismernek igazában. Ezek a sírok le vannak pecsételve és úgy kellene maradniuk az idők végeztéig. Mindenki tudja különben, hogy a sírfosztogatók mindig szerencsétlenül jártak.

Elmondott néhány nevet. A két angol érdeklődéssel, de annál kevesebb meggyőződéssel hallgatta. A francia tovább beszélt:

- Hanem azért én mégis szerencsét próbáltam. A papirusz megjelölte a khari sírokat. Megkerestem és felnyitottam. Én, aki most itt beszélek veletek. És higyjétek el, azóta mintha az ördög lenne a nyomomban. Üldöz a balszerencse. Mindenkinek volt haszna a munkámból, a fáradságomból, csak nekem nem, itt ülök, szegényen, mint a templom egere, nincs egyebem, mint amit a hadseregtől kapok s ha a golyó meg is kímélne, megöl a szívbajom. Azért mégis újra kezdeném akár holnap is, ha Kharba mehetnék még egyszer! Megtaláltam a külső sírfolyosó nyomát, csak ki kellene kutatni az irányt. Esküdni mernék, hogy a khari sziklák irányában vezet, valahová a földalatti barlangokba s aki valaha feltárja, csodákat mutathat a világnak.

- Tudjátok mit? - mondta fellelkesülve Conway. - Ha ennek az átkozott háborúnak vége lesz, elmegyünk oda hárman.

A kis francia új cigarettára gyújtott.

- Én már nem leszek ott - mondta csöndesen - hogy vezesselek titeket. A régi írások jóslata szerint a khari szkarabeusz megháborítója erőszakos halállal fog kimúlni. Én pedig magamhoz vettem a scarabaeust Elviselem a reám mért büntetést, férfi módra. Nem fogok veletek Berlinbe vonulni a háború végén.

- Hol leszel hát? - kérdezte Seton meggondolatlanul.

- Kedves barátom, ha én azt tudnám, a világ összes fegyverei elnémulnának, hogy mindenki engem hallgasson. Az alvilágban fogok-e bolyongani, vagy meglátogatom Atlantisz régen alvó királynőit?... Mit tudom én! Csak az bizonyos, hogy testem a földben fog feküdni holtan.

Nevetett, mikor látta a két angol megdöbbent arcát.

- De, ha elmegyek - folytatta - fogadjátok el tőlem ezt a jegyzőkönyvet, viszonzásául annyi jó cigarettának és barátságunknak emlékéül. Van benne néhány gondos másolat régi egyiptomi okiratokról, megtalálhatjátok, ha akarjátok, a pontos helyet és az útirányt a khari sírokhoz is. Ha tetszik, ám kutassátok fel. De vigyázzatok! Jobb, ha Nefert királynő nem tér vissza többé a földre, hanem tovább pihen a sírjában. Elég baj és nyomorúság van már úgyis a földön.

Egy héttel a beszélgetés után a kis francia elesett. Nem volt kit értesítsenek a haláláról. Úgy temették el, mint a többi ismeretlen katonát. Conway és Seton voltak egyedül, akik meggyászolták őt. Természetesen eltették a kis jegyzőkönyvet, amit rájuk hagyott örökségképen és annyit olvasták, hogy minden szó szinte belefényképeződött az agyukba.

Így történt, hogy Egyiptomban találjuk őket, amikor a fegyverek elhallgattak végre s a világ már a békének örült...

II. fejezet

Ott álltak tehát ketten, Conway és Seton, a khari völgy sírkaMr.ájának legbelső ajtaja előtt.

Ebben a pillanatban különös dolog történt.

Masoud, az arab vezető, elájult. Hatalmas, bikanyakú ember volt, de ebben a fülledt forróságban nem lehetett csodálni, hiszen Seton és Conway is alig álltak a lábukon. Egy hang nélkül esett össze az arab, fehér burnuszában, a lábaik előtt. Seton néhány csöpp brandyt töltött nagy üggyel-bajjal a szájába s ketten megpróbálták magához téríteni.

Masoud lassan lélegzeni kezdett, aztán az ajkai mozogtak... Félig hunyt szemei alól elő villogott a szemgolyója. Beszélt...

Seton és Conway egymásra néztek. Francia szavakat mormogott ez az arab, akiről tudták, hogy egy szót sem tud franciául! Az angolt is épp csak törte. Most pedig tiszta párisi kiejtéssel mondta hangosan:

- A puskák... a puskák...

Elhallgatott; de, kissé halkabban, nemsokára megint megszólalt:

- A srapnel! úgy süvít, mint a sikoltó asszony... Beszélni sem lehet ebben a lármában!

Seton és Conway olyan csöndben voltak, mint maga az évezredes sír. Egyedüli zaj, amit hallottak, a saját szívük dobogása volt. Seton látta, hogy Conway keménytekintetű szeme elfátyolozódik. Mind a ketten megismerték a hangot... Bár, mintha végtelen távolságon szűrődött volna keresztül.

- Ami le van pecsételve, maradjon úgy! Az átok ajtaját őrültség kinyitni erőszakkal. A halál martaléka maradjon a sírban.

Újra csönd. Aztán vadul felkiáltott az arab:

- Borzalom, borzalom! Forduljatok meg, amíg nem késő!

Többet nem beszélt. Elgyengülve, kimerültén roskadt össze újra s a két európai egy pillanatig azt hitte, hogy meghalt. Conway a fejére öntötte kulacsából egész vízkészletét. Mást nem tehettek. Seton ott térdelt mellette és bátortalannak, csüggedtnek érezte magát.

Masoud hirtelen, meglepetésszerűen felütötte a fejét. Felült, körülnézett. Nyoma sem volt rajta az ájult embereknél szokásos lassú erőre jutásnak. Fel- tápászkodott és valami mentegetőzést kezdett morogni.

Conway megszólította őt franciául. Masoud rámeredt az angolra, mintha attól félne, hogy neki ártott meg a hőség. Egyetlen szót sem értett az egészből.

Egy pillanatnyi szünet után Seton intett neki, hogy folytassa a munkát és az arab csákánya döngve érte az ajtót, ami elől már eltakarították a homokot és sziklatörmeléket.

- Ez... ez furcsa - suttogta Seton fülébe Conway.

- Furcsa - bólintott Seton. - De ki tudja, nem szolgált-e ez az arab a kis francia mellett is valamikor és ki tudja, nincs-e valami oka reá, hogy minket a munka abba hagyására bírjon az utolsó pillanatban? Ezek az arabok olyan sötétek és kifürkészhetetlenek, mint akár ez az akna... és...

- Tudom... Mégis valami rossz érzésem van. Neked nem?

- Nem érdemes rágondolni.

- Igaz - nyugodott meg Conway. - Ezek született sírrablók és bizonyosan el akarja vinni a zsákmányt az orrunk elől.

Úgy tettek, mintha szikrányit sem hatott volna rájuk ez a dolog, pedig... pedig... A mélységes sötétség, aminek csak kis körét világította meg a lámpa, nyugtalanná tette a lelkűket, a halálos csönd a szívükre feküdt, a sziklafalon táncoló fény mintha élt volna...

Mégis, Conway felvette a földön heverő baltát és segített Masoudnak. Nem voltak tudós felfedezők, csak kíváncsi emberek, kalandos lelkű kutatók, akik türelmetlenül várják, mit fognak látni. A tompa baltaütések felhallatszottak a napvilágra is, oda, ahol a négy arab őrködött.

Az ajtó odalenn egyszerre kidőlt.

Mint mikor a gyermek összefogott papírzacskót durrant el a falon, úgy szabadult ki az évezredek óta bezárt levegő. A három ember rémülten, fejvesztve rohant vissza az aknaszájig és összekuporodva, a sötétbe meredve várták, mi fog történni. Mintha szárnyak suhantak volna el mellettük. Csak a léghuzam volt. Néma csönd lett... Masoud ott gubbasztott előttük és a sötétségbe hajolt, maga előtt tartva a lámpát.

Teljes félóráig vártak így. Aztán Masoud fölállt és indult a nyitott ajtó felé. A két fehér ember utána. Az arab gyertyát gyújtott, egy rúdra erősítette és benyújtotta az üregbe maga elé. Eleinte lobogva, kék lánggal égett, de aztán narancssárgán csillogott a nyugalmassá vált levegőben.

Conway megnyugodott, elővette a többi lámpást és intett Setonnak, aki idősebb volt nála s nem akarta elvitatni tőle az elsőséget. Magas küszöb állta útjukat. Seton átlépett rajta és benn volt a mélyebben fekvő sírkaMr.ában. A másik két ember utána ment. A lámpák nyugodtan égtek és meglehetős világosságot terjesztettek.

Természetes barlangban voltak, amelynek falait nagyjából lesimították. Itt-ott titokzatos mélységű üregek nyíltak belőle mindenfelé. Hosszúkás négyszög volt, amennyire láthatták, tökéletesen üres. Egyelőre nem volt idejük hozzá, hogy kikutassák az egyes üregeket, erre majd még sor kerül.

Seton egyszerre megállt és feljebb emelte a lámpáját, mert színeket látott a falon. Freskó volt ott. A mezítelen sziklára festették a képet, négy láb magas lehetett és vagy húsz láb hosszú. Simára csiszolták, mint a márványt. A művész belemélyítette a vonalakat és kitöltötte a rovátkákat színes kövecskékkel, vagy kőkeménységű keverékkel. Friss, üde színek voltak, mintha a kép még nedves lenne a művész keze nyomán. Olyan kemény volt, mint a gyémánt, kicsorbította Conway zsebkésének élét, mikor megpróbálta rajta.

Van a Bibliában egy rész, ami pontosan azt írja le, amit most ámuló szemekkel láttak:

«És ráírták vala a kősziklára a chaldeusok képmását...

Nemesek néma csoportja sorakozott egy trón körül. Egyetlen asszony sem volt közöttük. A trón oroszlánlábakon állott, aranyos mennyezet volt fölötte s valami bálvány oltárához hasonlított.

S az istenített uralkodó, aki a trónon ült, nő volt.

Sima nehéz fekete haj folyt le kétoldalt az arcán, ami elefántcsont fehéren világított elő, éles ellentéteképpen a körülötte udvarló fekete- és bronz-képű egyiptomiaknak és núbiai fejedelmeknek. Szemei be voltak hunyva, ajkait bíborszínűre festették. Fejét csodálatos mívű diadém ékesítette. Három összefont kígyó volt az egész s a három fej egyenesen felmeredt a homloka fölött... Nyakláncok és gyöngyök fogták körül sűrű sorban a nyakát, lecsüngtek a térdéig. Mezítelen lába alvó szfinx hátán nyugodott.

Némán állt a három férfi a hatalmas kép előtt. Aztán Conway egyszerre