Homo sum

By Georg Ebers

Georg Ebers a múlt században hallatlan irodalmi sikereket aratott Hadrianus császár korába, a Krisztus után II. évszázadba helyezett történelmi regényeivel. Ezek közül való a Homo sum is, mely Egyiptomban játszódik egy rendkívül izgalmas korban: a kereszténység már tért hódít, de még egyáltalán nem elfogadott vallás. A római birodalom már politikai-katonai problémákkal küzd keleti határai mentén. Ebben a helyzetben csöppenünk bele egy tehetséges fiatal művész életébe, akit magas ambíciók fűtenek, hogy a bizánci császári palotába juthasson. Ám a Núbiából, Petrából érkező karavánok más híreket hoznak, és Afrika kincsei közt gyönyörű nők is vannak, akik magukban hordják a kísértést. Miként képes az ókori ember megtalálni az útját egy bonyolult változó világban? - erre keresi a kérdést Ebers remek regénye.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746539

Georg Ebers

Georg Moritz Ebers (Berlin, March 1, 1837 – Tutzing, Bavaria, August 7, 1898), German Egyptologist and novelist, discovered the Egyptian medical papyrus, of ca. 1550 BCE, named for him (see Ebers Papyrus) at Luxor (Thebes) in the winter of 1873–74. Now in the Library of the University of Leipzig, the Ebers Papyrus is among the most important ancient Egyptian medical papyri. It is one of two of the oldest preserved medical documents anywhere—the other being the Edwin Smith Papyrus (ca. 1600 BCE).Ebers early conceived the idea of popularising Egyptian lore by means of historical romances. Many of his books have been translated into English. For his life, see his "The Story of My Life" — "Die Geschichte meines Lebens". (Wikipedia)

Book preview

Georg Ebers

HOMO SUM

fordította:

Törs Kálmán

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-653-9 EPUB

ISBN 978-963-474-654-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

Homo sum

Első kiadás: 1878

Első magyar kiadás: 1878

a borító Herbert Gustave Schmalz (1856 - 1935) Zenobia

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Előszó

A Sinai félsziget történetéhez megkezdett előmunkálataim folyamában sok ideig igénybe vette erőmet a keresztyénség első századainak stúdiuma, s a martyrologiai és aszkéta iratok halmaza között, a szentek és szerzetesek történeteiben, melyeket szűk határok közé szorított. Célom elérése kedvéért át kellett dolgoznom és tisztáznom, rá akadtam egy történetre - és pedig a »Cotelerius, ecclesiae graecae monumenta«-ban - mely minden igénytelensége mellett is rendkívül sajátságosnak és meghatónak tűnt fel előttem. Színhelye a Sinai-hegy volt és a tövében elterülő oázis, Pharan.

Midőn aztán utamban a sziklás Arábia felé tulajdon szemeimmel láttam a sinai anachoréták barlangjait, s beléjük tevém lábamat: ama történet megint eszembe jutott, s nem hagyott el többé a sivatagon keresztül vezető utamban.

A legsajátságosabb nemű lelki szövevények egyikének tűnt az fel előttem egyszerű legombolyodásában.

Egy anachoréta, kit hamisan vádoltak egy más ember helyett, a nélkül, hogy védelmezné magát, elvállalja a számkivetés büntetését. Csak midőn a vétkes bevallja vétkét, akkor derül ki az ő ártatlansága.

Kiváló ingert találtam abban, hogy gondolkozzam a lélek mozzanatairól, melyek ily elfásultságra (artátiua), az érzelmek ily önkéntes megsemmisítésére bírhatták, s amint én bennem önmagamban mindinkább szemmel látható körvonalakban fejlett ki a különös barlanglakok cselekvési és gondolkozási módja: - azonképpen testesült meg képzeletemben, mintegy példakép, Paulusom alakja. És csakhamar egész sora csoportosult köréje az eszméknek s végre egy határozottan átérzett és fölismert fogalom, mely addig unszolt és hajszolt, míg megkockáztattam a kísérletet, hogy azt elbeszélés alakjában művészi kifejezésre juttassam.

A külső indító okot, a bennem már rég teljesen szemlélhetővé érett anyagot regényalakba öntenem a kopta szerzetesek történetének olvasása bírt rá, melyeket Ábel tanulmányaiban találtam. Későbben Weingartennek kicsi, de tartalmas irata a szerzetesség eredetéről hatott rám rendkívüli módon, mely még most is fogva tart a keresztyénség első századainak - kiváltképp Egyiptom földén - szentelt tanulmányaimban.

Nem látom itt helyén mutogatni ama pontokat, melyekben azt hiszem, hogy Weingartentől eltérek. Az én éles elméjű boroszlói kollegám sok mindent félre dob, ami nem érdemes, hogy fennmaradjon; de könyve egynémely helyei úgy tűnnek föl nekem, mintha mégis kelletén túl éles seprővel sepert volna.

Bármily könnyű szerrel ejthettem volna meg, hogy történetemet a negyedik évszázad harmincas éveinek kezdete helyett a negyedik évtizedbe helyezzem, még se tettem; mert teljes bizonyossággal vélem kimutathatni, hogy már az általam említett idő előtt is voltak a Szeraphisz-templomokban nem csak pogány szerzetesek, de keresztyén anachoréták is. Abban teljesen egyezem vele, hogy a szervezett keresztyén, szerzetesség kezdete semmi esetre sem tehető a 350-ik év előtti időkre.

Hisz az én Paulusom nem tévesztendő össze a thebei Paulusszal, az »első remetével,« a kit Weingarten teljes joggal kitörült a történeti személyek sorából. Az én Paulusom, mint általában minden többi személy, csupán képzelt egyéniség, egy eszme harcosa, sem több, sem kevesebb. - Hősöm számára nem választottam határozott történeti mintát s nem követelek számára több engedményt, mint a lehetőség megengedését abban a korban. Szent Antoniusra, - ki már szinte megfosztatott előkelő életírójától, Athanasiustól, aki igen józan, természetes eszű, de oly csekély képzettségű embernek rajzoltatik, hogy csak egyiptomi nyelven tudott, - legkevésbé sem gondoltam.

A dogmatikus vitákat, melyek már elbeszélésem idején is dühöngtek, szándékosan hagytam érintetlenül. A sinaiták és az oázislakók később élénk részt vettek bennük.

A Sinai, melyhez olvasómat vezetem, nem tévesztendő össze a jó egynapi járóföldre délre eső heggyel, mely Justinián óta viseli e nevet, melynek tövében a megdicsőülés híres kolostora áll s mely az írás Sinai-hegyének tartatik. Sziklás- Arábiában tett utam leírásában megkísérlem újra bebizonyítani a tudományban Lepsius által meghonosított ama nézetet, hogy a manapság »Szerbal«-nak nevezett hegyóriás, nem pedig a barátok Sinai-ja tartandó a törvénytáblák hegyének s hogy a Justinián előtti korban is azt tartották annak.

Míg előbbi regényeimben a tudós a költő, a költő a tudós iránt engedményekre' kényszerült, - ebben a regényben, nem tekintve jobbra, nem balra, nem akarva sem oktatni, sem tanulmányaim eredményét húsba és vérbe önteni, egyáltalában nem céloztam egyébre, mint arra, hogy a lelkemet foglalkoztató eszmét művészileg kikerekített formában állítsam elő. Az igénytelen személyek, kiknek legbensőbb lényét fel kívánom tárni az olvasó előtt, azok töltik be e képet, melynek sötétlő hátterében a világtörténet hullámzó tengere háborog.

A latin címre engem egy gyakran használt mondás indított, mely annak belátásán alapszik, a mihez engem az emberek gondolkozásának és életének megfigyelése szinte elvezetett, azon embereké is, kik azt hiszik, hogy már a lépcső magasabb fokaira, az égbe vezetőkre is feljutottak.

Terentius »Heautontimorumenosá«-ban az I. felv. 1. jelenés 77. versében így felel Menedemus-nak szomszédja, Chremes:

»Homo sum, humani nil a me alienum puto.« »Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi.«

De már Cicero és Seneca e mondást mint példabeszédet használják, oly értelemben, mely túl van azon, ami, összefüggésben olvasva e helyet, benne rejleni látszik, és én, csatlakozva hozzájuk, midőn e könyv címére mutatok, így fordítom azt le:

Ember vagyok, s azt hiszem, hogy mindenütt az vagyok.«

Lipcse 1877. november 11.

Ebers György

Első fejezet

Sziklák, kemény, kopasz, vörösbarna sziklák körös-körül; sehol egy bokor, sehol egy fűszál, sehol az a lágyan simuló moha, melyet a természet - mintha életet teremtő lélegzetének egy lebbenése érte volna a terméketlen követ - máskülönben a kőhegyek szirtes oldalára szokott föllehelni. Sima, tar gránit mindenütt s fölötte az ég is oly puszta a legkisebb felhőtől, mint ama szirtek a bozóttól és a fűtől.

És mégis, ama sziklafalak között emberi élet nyüzsög s két barna madárka fürdik a déli nap hevétől átfüllött, tiszta, könnyű pusztai levegőben, eltűnve egy sziklasor mögött, mely emberi kéztől emelt fal gyanánt, egy mély völgytorkolatot körít.

Itt kedves az élet, mert üde forrás nedvesíti köves talaját, s körötte, mint mindenütt, a hol nedvesség éri a sivatagot, zamatos zöld fii kelt ki a földből s barátságos cserje.

Midőn Ozirisz, - így tartja az egyiptomiak mítosza, - megölelte a sivatag királynőjét, ott hagyta ágyán szép zöld koszorúját. De abban az időben és ama körökben, melyekben történetünk játszik, nem ismerik többé a régi mondákat, nem is akarják, hogy ismerjék.

A megváltó születése utáni negyedik század harmincas éveibe vezetjük az olvasót; a Sinai-hegyre, melynek megszentelt földjén egyes vezeklő anachoréták laktak, a kik megunták a világot s most itt élnek néhány év óta, még minden összetartozandósági érzet és szabály nélkül,

A völgytorkolatban fakadó forrás mellett, melyet fentebb említettünk, egy sokágú legyező pálma emelkedik, de nem tudja megóvni a forrást ez égöv napjának függélyesen szúró sugarai elől. Csak tulajdon gyökerére vet némi árnyékot; de pelyhes gallyai elég erősek arra, hogy egy kopottas kék kendőcskét elbírjanak, mely, mint valami ernyő, egy leányka arcát árnyékolja be, aki egész hosszában kinyújtózva fekszik az áthevült kövön, és álmodik, - mialatt néhány sárgás színű hegyi kecske, legelőt keresve, oly vidoran ugrál kőről-kőre, mintha a déli nap hevét kellemesnek és üdítőnek találná.

A leány néha-néha mellette fekvő pásztorbotja után nyúl s messze elható sziszegő hanggal hívogatja kecskéit.

Egy kis gödölye ugrándozva közelit hozzá. Kevés állat tudja kifejezni örömét; de a kis kecske tudja.

A leány most kinyújtotta karcsú, meztelen lábát s a játszani akaró kis gödölyét vidám dévajsággal taszítja vissza, mindig újra, valahányszor az közelebb kerül. S e közben annyi kellemmel hajlanak meg lábujjai, mintha ingerelni akarná a nézőt, hogy csodálja meg finomságukat.

A kis gödölye megint előkerül s most már támadásra lehajtott fejjel közeleg. Homlokát odaüti a leány sarkához, de amint görbe orrocskáját gyöngéden a- pásztorleány lábához dörzsöli, ez oly hevesen löki vissza, hogy a szegény kis állat megretten s mekegve hagyja abba enyelgő játékát.

Úgy látszott, mintha a leány csak azt a pillanatot akarta volna bevárni, mikor a kis gödölyét érzékenyebben taszíthatja meg, mert az igazán heves, csaknem rossz indulatú rúgás volt. A kék kendő eltakarta arcát, de azért bizonnyal, föllángolt két szeme, mikor a játékot oly durván félbeszakította.

Most percekig maradt mozdulatlan fekve, de az arcára omlott kendő csendesen fel s alá hullámzott lehelete lebbenéseitől. Hallgatózni látszott feszülten, szenvedélyes várakozással. Meg lehetett ezt látni kis lába görcsösen összegörbülő ujjain.

Most egyszerre nesz hallatszott messziről. E nesz ama durva, faragatlan szikladarabok felől hangzott, melyek a völgytorkolat meredek faláról a forráshoz levezető lépcsőt alkották.

Ijedtség borzongott végig a pásztorleány gyöngéd, csak félig kifejlett tagjain; de nem mozdult meg helyéből. A szürke madarak, melyek ott ültek mellette a tüskebokron, fölrebbentek. Meghallották a neszt, de még nem tudhatták, mi okozta.

A pásztorleány hallása élesebb volt, mint az övék.

Meghallotta, hogy ember közeleg, s kivette, hogy így csak egyetlen egy ember szokott lépni.

Kinyújtotta kezét egy kő után, mely ott feküdt mellette, s begördítette a forrásba, melynek vize azonnal felzavarodott. Aztán oldalára feküdt s tette magát, mintha aludnék, fejét karjára hajtva.

A közelgő erőteljes léptek mind kivehetőbbekké lőnek.

A lépcsőkön egy magas, nyúlánk ifjú haladt lefelé. Öltözetéből ítélve, a Sinai-hegy anachorétái közé tartozott, mert nem volt rajta egyéb, mint egy ingszerű ruha durva vászonból, melyből szinte kinőttnek látszott, s lábán nyers bőrtalp, pálmarostból font madzaggal kötözve bokájához.

Szegényebbül a rabszolgát sem öltöztethette volna ura; de az ifjút mégse tarthatta senki szolgának, oly önérzetes magatartással lépdelt lefelé. Alig lehetett több húsz évesnél; ezt gyaníttatá a felső ajkán, állán és arcán serkedni kezdő pehely; de szeméből nem az ifjú kor üdesége mosolygott, kedvetlenség látszott azokban s ajkai mintegy dacosan szorultak együvé.

Most megállt s hátrasimította homlokából barna hajfürtéit, melyek természetes rendetlenségben, gazdagon, mint az oroszlán sörénye, hullámzották körül fejét.

Majd a forrás felé közeledett s lehajlott, hogy a kezében tartott száraz tökkéreggel vizet merítsen belőle. Akkor látta csak, hogy a forrás vize zavaros, s akkor vette észre a közelben legelő kecskéket s végre a szendergő pásztorleányt.

Bosszúsan tette le az edényt s hangosan kiáltott rá a leányra. De ez meg se mozdult, míg az ifjú gyöngédtelenül nem érintette lábával. Ekkor felugrott, mintha kígyó csípte volna meg s két szem, fekete mint az éjszaka, lángolt elő ifjú, barna arcából. Élesen meghajlott orrának finom kis cimpái, mint két rózsaszirom a fuvallatban, sebesen tágultak, meg összevonultak s hófehér foga szinte tündökölt, amint megszólalt:

- Hát kutya vagyok én, hogy így riasztasz fel?

Az ifjú elpirult, kedvetlenül mutatott a forrásra s mondta durván:

- A nyájad megint fölzavarta a vizet; most itt kell vesztegelnem, míg megtisztul, hogy megmeríthessem a korsómat.

- Elég hosszú a nap - válaszolta a leány s mintegy véletlenül újra egy kövecset taszított a forrásba lábával.

Az ifjú figyelmét nem kerülte el a diadalmas pillantás, melyet a leány az újra fölzavart vizű forrásra vetett, - s haragosan mondta:

- Igaza van neki! Te csakugyan az vagy, s minek ő mond: mérges kígyó, pokolbeli ördög!

Hangosan fölkacagva kelt föl a leány s fintort vágott arcával, mintha meg akarta volna mutatni az ifjúnak, hogy ö csakugyan olyan borzasztó szörnyeteg. Mozgékony fiatal arcvonásainak rendkívüli élessége könnyűvé tévé ezt neki. S el is érte célját, mert az ifjú borzadva hökkent vissza tőle, elébe tartotta két kezét, mintha el akarná hárítani magától. Isten nevét említette s a leányt mind pajzánabbul, mind hangosabban hallván nevetni, fölkiáltott:

- Vissza, sátán, vissza! Az úr nevében kérdelek, mondd: ki vagy?

- Mirjam vagyok, ki más? - válaszolta ez dévajon.

Az ifjú más feleletre volt elkészülve. A leány vidámsága felháborította s bosszúsan kérdezte:

- Akármi legyen a te neved, kárhozott lélek vagy s én kérni fogom Paulus-t, tiltsa meg neked, hogy nyájadat ami forrásunkból itassad.

- Ha volna dajkád, ahhoz futnál, annál vádolnál be, - mondta a leány, megvetőleg biggyesztve föl ajkait.

Az ifjú ismét elpirult. A leány azonban merészen folytatta, élénk arckifejezéssel kísérve beszédét:

- Férfinak kellene lenned, mert erős vagy, nagy vagy; de téssz, mint valami gyermek, vagy egy szánni való leánycseléd. Gyökeret és bogyót keresni, vagy abba a mihaszna csöbörbe vizet meríteni: ez a te egész hivatásod. Ennyit én már akkor tudtam, mikor csak ekkora voltam.

S ezzel két kezének mereven kiterjesztett hegyes ujjaival, melyek éppoly mozgékonyak voltak, mint arcizmai, megmutatta, hogy milyen kicsiny volt ő akkor.

- Szégyelld magad! Erősebb vagy és termetesebb, mint akármelyik az amalekita legények között ott alant; de mérkőznél csak bármelyikkel is közülük a nyíllövésben vagy lándzsa-vetésben!

- Csak tehetném, a hogy szeretném! - válaszolt az ifjú s élénk láng borította el ábrázatát. - Tízzel bánnék el ama sovány kamaszokból egyszerre.

- Elhiszem, - mondta a leány s élénk tekintete a büszkeség kifejezésével méregető az ifjú széles mellét s izmoktól duzzadó karjait. - Elhiszem, De hát mért nem teheted? Rabszolgája vagy te annak az embernek oda fönn?

- Ő atyám és aztán...

- Mit aztán? - vágott szavába a leány s oly mozdulatot tett kezével, mintha denevért akarna elhajtani. - No hiszen, az lenne csak egyszer a nyüzsgés, ha a tolladzó madár nem akarna kiröppeni a fészekből! Nézd az én gidáimat! amíg szükségük van rá, hogy futnak az anyjuk után; de amint magok is meg tudják keresni élelmüket: meg is keresik, ott a hol találják s azt mondom én neked, hogyan az az egy éves ma már azt sem tudja, a sárga kecske tőgyéből szopott-e, vagy a fejéréből? Aztán mi az a nagy dolog, a mit te érted tesz az apád?

- Hallgass! - szakította félbe a hu őszinte felháborodással. - A gonosz beszél belőled. Távozz tőlem, mert nem szabad olyat hallanom, a mit magam is nem mondhatok.

- Hatok - hetek, nem mondhatok, nem tehetek! - mondta a leány gúnyosan. - Mi szabad hát neked? Ha még hallgatni sem szabad?

- Legkevésbé pedig azt, a mit te mondasz, te kísértet! - kiáltotta az ifjú hevesen. - Gyűlölöm még a hangodat is, s ha újra itt talállak a forrásnál, kövekkel kergetlek el innen!

A leány némán meredt reá, míg az ifjú beszélt. Ajkai elhalványodtak, minden vér kiment azokból s kis keze ökölbe szorult.

Az ifjú el akart haladni mellette, hogy vizet merítsen, de a leány útjába állt s megdermesztette szemének merev tekintetével.

Az ifjú teste végig borzongott, mikor a pásztorleány reszkető ajakkal, tompa hangon kérőé:

- Mit vétettem én te neked?

- Hagyj békét, - mondta ez s fölemelte kezét, hogy eltolja a forrástól.

- Hozzám ne nyúlj! - kiáltotta a leány magán kívül, - mit vétettem én te neked?

- Te nem ismered Istent - válaszolta amaz - s aki nem Istené, az az ördögé!

- Ezt te nem magadtól mondod - felelt a leány s újra átrezgett hangját az előbbi csendes gúny. - Amit'te veled elhitettek, az mozgatja a te nyelvedet, mint a kéz mozgatja a madzag-rángatásra táncoló fabábot. Ki mondta azt neked, hogy én az ördögé vagyok?

- Hát miért titkolnám előtted? - mondta a fiú büszkén. - A kegyes Paulus óvott engem tőled és én intését hálával fogadom. A te szemeidből, mondta, a gonosz tekint ki. És igaza van, százszor igaza van. Ha rám tekintesz, olyan az, mintha biztatnának, hogy lábbal tiporjak mindent, ami szent. Még a múlt éjjel is azt álmodtam, hogy tánc közben együtt repültem te veled...

E szavaknál minden komolyság és harag egyszerre eltűnt a Mirjam arcából.

Összecsapta kis tenyerét s mondta:

- Oh bárcsak igaz lett volna az az álom! Ugyan ne ijedj meg megint, te bohó! Hát tudod-e te, Hermasz, milyen az, ha a furulya szól és a húr peng s a táncban úgy repül a láb, mintha szárnya lenne?

- A sátán szárnya az, - válaszolta Hermasz szigorúan. - Te pedig démon vagy, csökönyös pogányleány.

- Azt mondja a kegyes Paulus.

- Azt mondom én is! - felelt az ifjú. - Ki látott valaha téged a hívők gyülekezetében? Tudsz te imádkozni? Gondolsz te az Úrra, s a mi Megváltónkra? Hálával gondolsz te rá? Mondasz te neki köszönetét?

- Mit köszönjek én neki? - kérdezte Mirjam szomorúan. - Azt talán, hogy még az is, aki köztetek a legjámborabb, gonosz szellemnek szidalmaz?

- Éppen mert bűnös vagy, azért vonja el tőled az ég azt, ami jó.

- Nem, nem, az nem igaz! - kiáltotta Mirjam. - Soha semmiféle isten nem gondolt én velem. Hogy rossz vagyok? Hogy ne lennék, ha magam iránt is csak rosszat tapasztalok? Hát tudod-e te, én ki vagyok s hogyan lettem olyanná, a milyen vagyok? Avagy tán rossz voltam már akkor is, mikor zarándok utunkban erre felé, apámat anyámat agyonütötték? Hat éves voltam akkor, nem több: mi még az ilyen gyermek! De arra még jól emlékezem, hogy ami házunk táján sok teve legelt, és sok paripa s az mind a miénk volt; és azt is tudom, hogy azon a kézen, mely annyiszor simogatta arcomat, - talán édes anyám keze volt, - egy nagy drágakő tündökölt. Volt egy fekete szolgaleányom is; az az enyém volt, mert nekem engedelmeskedett. Ha ellenkezett velem s nem azt tévé, a mit én akartam, bele ragadtam szürke, gyapjas hajába és cibálhattam és meg is verhettem. Ki tudja, hová lett? Én nem szerettem őt; de ha most itt volna, mi jó tudnék lenni hozzá! Most magam is, tizenkét esztendeje már, a szolgaság kenyerét eszem s őrizem a Petrus senator kecskéit, s ha azt merészelném, hogy az ünneplő piacon a szabad születésű leányok közé mennék: kilöknének, elűznének onnan s kitépnék hajamból a koszorút. És én legyek hálás? Én? Miért? És jámbor, istenfélő? Hát hol az az isten, aki engem szeret, a kinek én is gondviselése alá tartozom? Csak mondjatok engem kárhozott léleknek, legyek én csak gonosz démon! De ha Petrus és a te Paulusod azt mondják, hogy az ott oda fönn, aki engem ily sorsra fölnevelt, jó és kegyes, - akkor hazudnak. Az isten gonosz és a mit tesz is az, ha azt oltja a szívedbe, hogy kövekkel űzz el engem innen a ti forrástoktól.

A leányka e szavaknál fájdalmas zokogásban tört ki s arca vonásai remegtek, változtak ez alatt.

Hermasz szíve megesett a síró leányon.

Hiszen eddig ő már százszor is találkozott vele, de az mindig vagy bosszúsnak, vagy elégületlennek, vagy kihívónak, vagy gúnyosnak mutatkozott előtte; soha szomorúnak, soha megindulnak.

A leány szíve most tárult föl előtte először, s a könnyek, melyek arcát eltorzították, oly értéket kölcsönöztek neki, a mellyel nem bírt az előtt az ifjú szemében. Hermasz fölérzé most, hogy nő áll előtte s gyengének és elbúsultnak látva őt, szégyellni kezdte előbbi ridegségét, barátságosan közeledett hozzá s mondta:

- Ne sírj. Csak jöjj el megint a forráshoz; nem tiltalak el többé tőle.

Mély szava lágyan, szelíden hangzott, amint ezt mondta.

De a leány tovább zokogott, még hevesebben, csaknem görcsösen. Szólni akart, de nem tudott. Gyöngéd tagjainak minden idege reszketett a fájdalomtól, mely urává lőn. Az ifjú elnézte a búbánattól remegő karcsú pásztorleánykát s úgy érezte magában, hogy meg kell őt szánnia.

Elénk részvét lopódzott szívébe s megkötözte, úgy se igen forgékony nyelvét.

Nem találva vigasztaló szavakat, balkezébe fogta a korsót, s jobbját, melyben eddig tartotta, szelíden a leány vállára teve.

Ez összerezzent, de engedte.

Hermasz ott érezte a leány meleg leheletét arcán.

Vissza akart vonulni, de mintegy megbűvölve állott ott. Sír-e a lány vagy nevet? Ő nem tudta, amint kezét annak fekete fürtjeire nyugtatta.

A leányka nem mozdult.

Végre fölemelte fejét, szemei beleégették sugaraikat az ifjú szemébe s az ugyanabban a pillanatban érezte, hogy két gyöngéd kar kulcsolja át nyakát.

Ekkor úgy tetszett, mintha egy tenger háborgása zajgana fülében s tűz lángolna szemei előtt.

Valami ismeretlen aggodalom szállta meg, erőszakosan elszakította magát a leánytól s hangos kiáltással, mintha pokolbeli szellemek űznék, felrohant a forráshoz vezető lépcsőkön, nem törődve vele, hogy korsója a sziklafalon ezer darabra törött.

A leány kővé dermedve állt s nézett az ifjú után. Aztán megsimította homlokát keskeny kis kezével, levetette magát a forrás mellé s a semmiségbe bámult.

Mozdulatlanul hevert ott, csupán ajaka reszketett.

Amint a pálma árnya megnyúlt, fölugrott helyéből, előhívta kecskéit s figyelve hallgatódzott a lépcső-út felé, a melyen az ifjú elrohant.

A térítőkörök közelében rövid az alkonyat, s Mirjam jól tudta, hogy ha tovább késik, a köves, szakadékos hegyi úton lefelé, utoléri az éj.

Félt az éj rémeitől is, a szellemektől és démonoktól és az ezer meg ezer veszélytől, melyet csak sejtett, de nem ismert. És még se mozdult helyéről, még mindig hallgatódzott és várt, hogy az ifjú tán visszatér, amíg csak a nap le nem tűnt a szent hegyek mögött s a nyugati pír el nem halványult.

Halotti csend volt körötte. Tulajdon lélegzetét is meghallotta s az éjjeli hűs lég fuvallatára borzongva rázkódott össze.

Most egyszerre hangos zaj hallatszott feje fölött.

Egy falka kőszáli kecske, mely megszokta szomját ez órában a forrás vizéből oltani, mind közelebb-közelebb vonult, de ismét visszatért, amint észrevette, hogy ember van ott.

Csak a falka vezére állott meg a völgytorkolat párkányán s a leányka tudta, hogy az csak az ő távozását várja, hogy a többit itatni vezethesse.

Már-már, valamely szelídebb indulattól késztve, megindult, hogy átadja helyét amazoknak, midőn eszébe jutott a Hermasz fenyegetése, s bosszúsan követ ragadva, a vezérbak felé dobott vele, mely megrettenve iramlott tova s utána az egész vad falka.

Mirjam hallotta, hogy rohannak el s aztán lecsüggesztett fővel az utat lábával tapogatva a sötétben, megindította nyáját haza felé.

Második fejezet

A forrást őrző völgytorkolat fölött, magasan itt-ott terült egy szerény terjedelmű sziklasíkság, melynek hátterében, vörös-barna kopár porfírból, szakadékos fal emelkedett.

A porfírfal alján acélkeménységű diorit-ér vonult végig, mint egy zöld szalag, s ez alatt nyílt egy kerekded, kis barlang, melyet a természet teremtő keze alkotott.

Az előtt vad állatok, párducok vagy farkasok tanyáztak benne; most az ifjú Hermasznak és atyjának szolgált lakó helyül.

Számos hasonló barlang volt itt a szent hegyen s azok között a legnagyobbakat az anachoréták foglalták volt el a maguk számára.

A Stephanus barlangja kiválóképen magas és mély volt, s mégis csekély volt a köz, mely a szárított hegyi füvekből vetett ágyakat elválasztotta, melyek egyikén az apa, másikán a fiú nyugodott.

Rég elmúlt az éjfél, de úgy látszott, hogy sem az öreg, sem az ifjú barlanglaké szemére nem akar ereszkedni álom.

Hermasz hangosan nyöszörgött s nyugtalanul, hevesen vetette magát egyik oldaláról a másikra, nem is törődve az öreggel, aki pedig fájdalmaktól gyötörve, ugyan rászorult egy kis nyugalomra. Az öreg Stephanus ellenben még azt is megtagadta magától, hogy megforduljon, vagy fölsóhajtson, ha azt hivé, hogy ép, erőteljes