Az álom

By H.G. Wells

Sarnac, a híres és sikeres tudós, szerelmével Napsugárral vidékre látogat. A távoli jövőben élnek, és nyaralásuk során értesülnek arról, hogy egy szomszéd völgyben 2000 éves sírokat tártak föl, melyek egy háború (az I. Világháború) borzalmaiban elesettek maradványait rejtik. Ám Sarnac csodálatos képességei révén vissza tud menni az időben, és az álom keretei közt éli meg az angliai emberek mindennapjait - kétezer évnyi távolság tudásának birtokában. Maga a történet izgalmas családregény is lehetne, ám Wells az időbeli távolság tükröző hatását kihasználva moralizál az emberi társadalom jövőjéről, a lélek halhatatlanságáról. S mára ugyan a sci-fi műfaja ezeket a kliséket jelentősen meghaladta, Wells írói zsenije a korabeli Anglia viszonyainak visszaadásában szépen csillog: úgy érezzük magunkat, mintha az idő távlatából ítélhetnénk meg embereket, sorsokat.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 26, 2019
• ISBN: 9789634746911

H.G. Wells

H.G. Wells is considered by many to be the father of science fiction. He was the author of numerous classics such as The Invisible Man, The Time Machine, The Island of Dr. Moreau, The War of the Worlds, and many more. 

Book preview

Herbert George Wells

AZ ÁLOM

fordította

Kiss Dezső

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-691-1 EPUB

ISBN 978-963-474-692-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

The Dream

Első kiadás: 1924

a borító John Singer Sargent (1856 - 1925) Portrait of George Hitchcock

című akvarellje részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első fejezete

A kirándulás

1. §

Sarnac az éj java részén keresztül, úgyszólván megszakítás nélkül dolgozott a szimpatikus idegrendszer sejtjeinek bizonyos igen finom vegyi reakcióin. Első kutatásai friss és meglepő lehetőségeket nyitottak meg előtte, e lehetőségek pedig lenyűgöző és messzebbmenő reményeket ébresztettek benne. Talán túlságos feszültséggel dolgozott, kíváncsisága és reményei nem csökkentek ugyan, de kezének a munkája már nem volt elég finom és az esze sem járt olyan pontosan és gyorsan. Pihenőre volt szüksége. Munkájában elérte egy fejezetnek a végét és az új kezdéshez új erőt akart gyűjteni. Napsugár már régóta remélte, hogy együtt mennek szünidőre, a lány is elérte munkájának azt a pontját, amikor a megszakítás nem jár kárral és így a két ember együtt utazott el, hogy a hegyek és a tavak között vándorútra keljenek.

Jópajtási viszonyuknak igen gyönyörűséges korszakát élték. Szoros összetartásuk és barátságuk régi keletű volt már, úgy hogy szabadon és nyíltan érintkeztek egymással, de nem voltak túlságosan bizalmas viszonyban és így még nem tompult le kölcsönös érdeklődésük éle egymás élete iránt. Napsugár nagyon szerelmes volt Sarnacba és vidám, míg Sarnac mindig boldog volt és kellemesen felhevült, ha Napsugár a közelében volt. Napsugár volt a melegebb szívű és az eszesebbik a két szerelmes közül. Mindenről elbeszélgettek e világon, csak Sarnac munkájáról nem, mert a fiúnak nyugalomra volt szüksége és arra, hogy friss erőt gyűjtsön. A maga munkájáról Napsugár sokat beszélt. Elbeszéléseket irt, boldog és szomorú meséket, a világ elmúlt századaiból és mindig tele volt a feje azzal, hogy miként érzett és gondolkozott rég elporladt őseinek lelke.

Néhány napon keresztül csónakon járták be a nagy tó vizét, vitorláztak, eveztek, csónakjukat kihúzták a szigetek édes illatú bokrai közé, fürödtek és nagyokat úsztak. A víz partján álló vendégházakat sorra járták, igen sok érdekes és mulatságos emberrel találkoztak. Az egyik házban egy kilencvennyolc esztendős öregember lakott, aki múló éveit azzal mulatta el, hogy nagy szépségű és igen vidám kis szobrocskákat gyúrt. Csodálatos volt elnézni, hogy ölt alakot az agyag ujjai alatt. De ezenfelül rendkívül étvágygerjesztő módon tudta megfőzni a nagy tó halát is, nagy tállal főzött belőle, úgy hogy mindenki, aki a házban lakott, kivehette belőle a maga részét. Aztán volt itt egy muzsikus is, akivel Napsugár elmúlt századokról beszélgetett, aztán a zenész muzsikálni kezdett - saját kezével! - egy ósdi zongorán, hogy kifejezze az emberek régi érzelmeit. Játszott egy darabot, amely úgy mondta, kétezer esztendős volt, egy bizonyos Chopin nevű ember volt a szerzője és „Forradalmi etűd" volt a neve. Napsugár sohase hitte volna, hogy a zongorán ilyen szenvedélyes haragot lehessen megszólaltatni. Azután fura és dühös csatadalokat játszott, durva indulókat e félig elfeledett időkből, végül saját szerzeményű indulatos és szenvedélyes muzsikát improvizált.

Napsugár az aranyos lámpa alatt ült, a muzsikust figyelte és fürge ujjait, de Sarnac sokkal mélyebben meg volt indulva. Életében nem hallott még sok muzsikát idáig és ez a zongorás mintha mély, sötét és erőszakos dolgokról libben- tette volna fel a függönyt, melyek hosszú időn keresztül el voltak rejtve az emberek szeme elől. Sarnac a terasz szélén ült, könyökét a kert falának peremére támasztotta, arcát tenyerébe fektette s az Ívelő égbolt alkonyi borulatát figyelte a tó acélos kék tükrén túl. Az éjszaka csillagos volt, de felhők szörnyű serege, mint összeszoruló tenyér markolta össze a csillagokat fekete öklébe. Lehet, holnap esni fog az eső. A lámpák mozdulatlanul csüngtek s csak a levegő könnyű fuvallata lendítette meg őket néha-néha. Itt-ott nagy fehér éjjeli pille libbent ki a sötétből, körül repdeste néhány percig a lámpát és azután eltűnt. Hamarosan megint visszatért, vagy helyette egy másik éjjeli pillangó jelent meg. Néha háromnégy röpködött körülöttük e tűnő jelenségek közül, mintha ők lettek volna egyedül ébren a rovarok közül ez éjszaka.

Lent a víz színén halk csobogás egy csónak lámpájára terelte a figyelmét, kerek sárga világossága, mely olyan volt, mint egy fénylő narancs, az éjszaka mély kékjéből suhant a terasz tövébe. Hallotta, amint bedobták az evezőt a csónakba, a víz csöppenése lassan elhalt, de a csónakban ülők mozdulatlanul és némán megvárták, míg a muzsikus befejezte a játékát. Azután feljöttek a lépcsőn a teraszra és szobát kértek a ház gazdájától ez éjszakára. A tó partján valamivel feljebb fekvő fogadóban vacsoráztak volt.

A csónakon négy ember érkezett. Retten testvérek voltak, fiú, meg leány, csinos barnaképű, délszaki eredetű emberek, a másik kettő szőke nő, az egyik kékszemű, a másik gesztenyeszín szemű, akik nyilván nagyon szoros barátságban voltak a két testvérrel. Letelepedtek, zenéről beszélgettek és arról a hegymászó kirándulásról a tó fölött emelkedő nagy hegyek közé, amelyre már régóta készülődtek. A két testvérnek Sugárzó és Csillagfény volt a nevük, hivatásuk pedig, így magyarázták, állatok nevelése. Olyan munka volt ez, amelyhez szinte ösztönös ügyességgel értettek. A két szőke lány, Fűzvessző és Pillangó elektrotechnikusok voltak. Napsugár már napok óta szüntelenül és sóváran nézte a háttérben emelkedő, szikrázó hómezőket. Havas hegyormok mindig bűvös erővel vonzották magukhoz. Mohó örömmel vett részt a hegyekről folyó beszélgetésben és hamarosan meghívták őt, meg Sarnacot új ismerőseik, hogy együtt menjenek a csúcsokra, ahova készültek. De mielőtt megindultak volna a hegyek közé, Sarnac és barátnője meg akarta látogatni a régi romokat, amelyeket nemrégiben tártak fel abban a völgyben, amely kelet felől torkollott a tóra. A négy újonnan érkezett vendéget rendkívül érdekelte, amit a romokról hallottak és azért megváltoztatták útitervüket, hogy Sarnac és Napsugár kíséretében ők is megnézzék ezt a romvárost. Aztán majd mind a hatan megindulnak a hegyek közé.

2. §

Ezek a romok jóval idősebbek voltak kétezer esztendőnél.

Egy régi kis város maradványai voltak, továbbá egy vasúti állomásé, amelynek valamikor volt bizonyos jelentősége és egy vasúti alagúté, amely a hegyek közül egyenest idenyílott. Az alagút összeomlott, de az ásatások folyamán feltárták és néhány összezúzott vonatot találtak benne, amelyek nyilván zsúfolásig tömve voltak katonákkal és menekülőkkel. Ezeknek az embereknek a maradványai, amiket a patkányok és egyéb csúnya férgek meglehetősen elpusztítottak, ott hevertek a vonatokban és a vasúti síneken. Az alagutat nyilván robbantással zárták el és az emberekkel tömött vonatok elpusztultak benne. Később aztán magát a várost és minden lakosát elpusztították mérges gázokkal, de hogy ez milyen gáz volt, azt tudósok még nem tudták megállapítani. Rendkívül erős konzerváló hatása volt, úgy hogy a holttestek közül nagyon sok inkább múmiának látszott, mint csontváznak. Sok házban könyvet, papirost és különböző egyéb papírtárgyat találtak, meglehetősen jól megőrzött állapotban. Még a könnyű, pamutszövetből varrt ruhadarabok sem pusztultak el, bár a színüket tökéletesen elvesztették. A nagy katasztrófa után a világnak ez a része jóidéig úgyszólván teljesen lakatlanul maradt. Nem sokkal később hegyomlás zárta el a völgy alsó felét, elzárta a völgy vizének a lefolyását, úgy hogy a város víz alá került, finom iszap lepte be és teljesen és tökéletesen eldugaszolta az alagutat is. A völgyzáró gátat most átvágták, a völgy vizét megint levezették és az emberi történelem utolsó háborús korszakának e jellemző katasztrófája minden nyomával együtt megint napvilágra került.

A hat vakációs utas rendkívül érdekesnek találta e romokat, mondhatnók, talán túlságosan érdekesnek. Sarnac fáradt lelkére a romváros különösen mély hatást gyakorolt. A város területén összegyűjtött tárgyakat acélból és üvegből épült hosszú, muzeális teremben állították fel. Volt köztük néhány, majdnem érintetlen állapotban lévő hulla; egy beteg öregasszonyt, akit bebalzsamozott a fojtó gáz, visszafektettek az ágyba, ahonnan a víz kimosta s volt ott egy összezsugorodott kis csecsemő is, akit visszatettek a bölcsőjébe. A paplan és a lepedő elszíntelenedett és megsárgult, de nagyon jól meglátszott rajtuk, hogy milyen volt valaha színük és formájuk. A lakosságot, úgy látszik, hirtelen érte a szerencsétlenség, ebédfőzés közben. Sok házban biztosan meg volt már terítve az asztal és most századok hosszú sora után, az iszap, a sás és a halak közül a régészek kiásták és újból visszarakták az asztalokra e régi, gép szőtte szöveteket és préselt evőeszközöket. A múlt elszállt életének igen sok ilyen szegényes, elszíntelenedett lim-lomja volt a múzeumban összegyűjtve.

A társaság nem hatolt nagyon mélyen az alagútba, nagyon lehangolta őket a szörnyű pusztulás, amelynek képét látták, Sarnac pedig megbotlott egy sínben és egy vasúti kocsi ablakának csorba szélén bevágta a kezét. Később nagyon fájlalta a sebet, amely nem gyógyult be olyan gyorsan, mint ahogy kellett volna. Mintha valami mérges anyag jutott volna beléje, úgy hogy a fájdalomtól egész éjjel nem tudott aludni.

Aznap nem is beszéltek egyébről, mint a világ utolsó háborúinak szörnyű napjairól és arról a borzalmas életről, amit e korban őseik éltek. Csillagfény és Pillangó úgy érezte, hogy ez úgyszólván elviselhetetlen élet volt, gyűlölet, fenyegetések, szükség és szenvedés szövevénye a bölcsőtől a sírig. De Sugárzó úgy okoskodott, hogy az emberek azért tán semmivel sem voltak boldogabbak, vagy boldogtalanabbak, mert minden embernek minden korban meg van szabva a maga átlagos állapota és minden lelkesítő remény vagy öröm, ami ezen túl vitte, boldogságot, míg minden depresszió e vonal alá nyomorúságot jelentett. Nem fontos az, hol van megvonva ez a vonal. „Mindkét irányban igen mélyre hatoltak", jelentette ki. Életük jóval sötétebb volt és sokkal fájdalmasabb, de azért nem volt boldogtalanabb. Napsugár is e vélemény felé hajlott.

De Fűzvessző nem fogadta el Sugárzó pszichológiáját. Az volt a véleménye, hogy elképzelhető egy állandó depressziós állapot egy egészségtelen testben vagy kényszer alatt élt életben. Vannak emberek, akik általában szerencsétlenek, mint ahogy vannak általában szerencsés természetűek is.

- Ez magától értetődik, - szólt közbe Sarnac, - hogy ha életük mértéke rajtok kívül fekszik.

- De miért folytattak ilyen háborúkat, - kiáltott fel Pillangó. - Miért követtek el ilyen szörnyű dolgokat egymás ellen? Hiszen olyan emberek voltak, mint jómagunk.

- Nem voltak nálunknál jobbak, - felelte Sugárzó - és nem voltak rosszabbak sem, amennyiben természetes tulajdonságaikat vesszük csak számba. Hiszen nincs még száz nemzedéke se, hogy itt éltek!

- A koponyáik elég nagyok és jó formájúak.

- Szegény emberek, akik beszorultak az alagútba - szólott Sarnac. - De abban az időben azt hiszem, mindenki úgy érezte, hogy alagútba szorult belé.

Kis idő múlva vihar érte el őket és megszakította beszélgetésüket. A tó felső végében álló vendégház felé tartottak egy alacsony szoroson keresztül és már a szoros legmagasabb pontjához közel jártak, amikor a vihar kitört. Rettentően villámlott és alig száz lépésnyire tőlük ütött bele egy fenyőfába. De nem rémültek meg a látványtól. Az elemek bömbölése és csapkodása rendkívül felvillanyozta őket, az eső ostorcsapásként érte izmos meztelen testüket és a szél olyan hirtelen el-elkapta őket, hogy elfulladt lélegzettel nevetve imbolyogtak egy helyben s egy lépést sem tudtak tenni. Abban se voltak biztosak, hogy melyik a helyes út s egy ideig a sziklákra és fákra festett jeleket is elvesztették szem elől. Azután hatalmas és egyenletes zápor következett és a tajtékzó vízzel teli sziklás ösvényen ballagtak a menedékház felé. Bőrig ázva, kihevülve érkeztek meg, mintha nagyot úsztak volna, csak Sarnac, aki Napsugár kíséretében a többi mögött haladt, volt fáradt és beteg. A vendégház gazdája becsukta a zsalukat s fenyőgyökérből és tobozokból nagy tüzet gyújtott számukra, amíg elkészítette a forró vacsorát.

Némi idő után megint a kiásott városról kezdtek beszélgetni és a kiszáradt holttestekről, amelyek a csöndes és üvegfalú múzeum villanyos lámpái alatt kiterítve feküsznek, s akinek a falakon túli élet verőfénye és vihara most már mindörökre közönyössé vált.

- Vajon nevettek-e valaha úgy, mint mi? - kérdezte Fűz vessző. - Tiszta életörömből?

Sarnac nagyon keveset beszélt. Odaült a tűz elé, tobozokat hajigált a lángokba és figyelte, amint tüzet fognak és pattognak. Aztán hamarosan felállott, bevallotta, hogy fáradt és nyugvóra tért.

3. §.

Egész éjszaka szakadatlanul zuhogott az eső, majdnem délig. Csak akkor tisztult ki az ég. Délután a kis társaság megindult a völgy mentén a hegyek felé, amelyeknek csúcsait el akarta érni, de lassú léptekkel haladt és másfél napig eltartott az út, amit tulajdonképpen egy nap alatt kényelmesen meg lehetett volna tenni. A völgy felső részében mindent felfrissített az eső és virágok egész tömegét csalta ki a földből.

Másnap aranyos, csöndes verőfény ömlött a földre.

Kora délelőtt egy fennsíkra érkeztek, amelyet aszfodéliákkal teli rét borított s itt telepedtek meg, hogy elköltsék az útravalót, amit magukkal hoztak. Csak két órányi ütjük volt még felfelé a menedékházig, ahol az éjszakát szándékozták eltölteni és nem volt semmi szükség arra, hogy siessenek. Sarnac lusta is volt, bevallotta, hogy szeretne egyet szundítani, az éjszaka kissé lázas volt, álmok gyötörték, az összeomlott alagútba zárt és a mérges gázoktól fulladozó emberekről álmodott. A többieket nagyon mulattatta, hogy valaki világos nappal kívánja az álmot, de Napsugár kijelentette, hogy vigyázni fog az álmára. A rét szélén talált számára fekvőhelyet, Sarnac kinyújtózott mellette, ölébe hajtotta fejét s olyan hirtelen és nyugodalmasan elaludt, ahogy csak gyermek tud elaludni. Napsugár ülve maradt, ahogy gyermek dajkája szokta tenni és a többieket kezével csöndre intette.

- Az alvás majd rendbe hozza, - nevetett Sugárzó s ő és Pillangó egyik irányba osontak el, míg Csillagfény és Fűzvessző másfelé mentek, hogy a nem messze kiugró sziklás csúcsra kapaszkodjanak, ahonnan úgy vélték, nagyon széles és talán nagyon szép kilátás is nyílik a völgy ölében fekvő tavakra.

Sarnac egy ideig tökéletesen nyugodtan feküdt a lány ölébe fektetett fővel, azután nyugtalanul kezdett mozogni és fészkelődni. Napsugár figyelőn, szorosan hajolt fölébe meleg arcával. Egy ideig megint nyugodtan maradt, azután dünnyögni kezdett és mozgolódni, de a lány nem tudta kivenni egy szavát sem. Aztán legurult az öléből, ide-oda csapkodta a karját és ezt mondta:

- Nem bírom tovább, nem tudom elviselni. Semmi ezt többé meg nem változtatja. Tisztátalan lettél és becstelen!

Napsugár szelíden karjaiba vette és megint kényelmesen lefektette, mint ahogy dajka teszi a gyerekkel.

- Drágám, - súgta a fülébe és a fiú álmában keze után nyúlt.

Mikor a többiek visszajöttek, Sarnac fölébredt.

Almos arccal felült, Napsugár melléje térdelt és a vállára tette a kezét.

- Ébredj fel! - szólott hozzá.

A fiú ránézett, mintha meg sem ismerné, azután csodálkozó szemmel pillantott Sugárzóra.

- Szóval, mégis van másik élet, - szólalt meg végre.

- Sarnac, - kiáltott rá Napsugár és megrázta, - hát nem ismersz meg?

Sarnac végig simított kezével az arcán.

- De igen, - mondotta lassan, - Napsugár a neved. Mintha emlékeznék rá! Napsugár... és nem Hetti... Nem. Pedig nagyon hasonlítasz hozzá. Különös! S az én nevem, az enyém Sarnac! Persze, persze, Sarnac vagyok. - Rámosolygott Fűzvesszőre. - Pedig azt hittem, hogy Smith Henry Mortimer a nevem, - mondotta aztán. - Komolyan azt hittem. Egy pillanattal ezelőtt valóban Smith Henry Mortimer voltam... Smith Henry Mortimer. - Lassan körülnézett. - Hegyek, - mondotta aztán, - verőfény, fehér nárciszok!... Persze, hiszen ma reggel jöttünk ide fel. Még Napsugár lefecskendezett a vízesésnél... Nagyon jól emlékszem. És mégis... ágyban feküdtem... Lőtt sebbel. Ágyban feküdtem. Álom volna?... Akkor nagyot álmodtam, végig álmodtam egy egész életet, amit kétezer esztendővel ezelőtt éltem.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Napsugár.

- Egész emberi életet, gyermekkort, férfikort. És a halált is. Megölt az az ember. Szegény fráter, bizony megölt!

- Ez volt az álmod?

- Álom volt, de nagyon élénk álom. A legvalószerűbb álom, amit valaha álmodtam. Ha ugyan álom volt... Napsugár, fiacskám, minden kérdésedre pontosan meg tudok most már felelni. Végig éltem abban a régi világban egy egész életet. Most már tudom... Úgy érzem, hogy az az élet volt a való és ez az életem csak álom... Ágyban feküdtem, öt perccel ezelőtt még ágyban feküdtem... És utolsó perceimet éltem... Az orvos azt mondta: vége van és hallottam a feleségem szoknyáinak a suhogását, amint végigment a szobán...

- A feleséged? - kiáltott rá Napsugár.

- Igen, a feleségem, Milly!

Napsugár elcsodálkozó arccal nézett Fűzvesszőre és összeráncolta a szemöldökét.

Sarnac álmos és zavart arccal bámult rá.

- Igen, Milly! - ismételte egészen halkan. Az ablak mellett állott.

Néhány percig egyikük sem szólott egy szót sem.

Sugárzó Pillangó vállára támaszkodva, mozdulatlanul állott.

- Meséld el a dolgot, Sarnac. Nehéz volt meghalni?

- Úgy éreztem, mintha egyre mélyebben és mélyebben süllyednék a mozdulatlan nyugalomba - s aztán itt ébredtem fel.

- Mondd el most, mindjárt, amíg élesen benne van az emlékezetedben.

- Nem az volt-e a tervünk, hogy napnyugta előtt elérjük a hegyi menedékházat? - kérdezte Fűzvessző és a napra nézett.

- Van itt egy kis vendégház - szólott Pillangó. - Nincs is messzi, ötpercnyi út az egész.

Sugárzó leült Sarnac mellé a fűbe.

- Mondja el ezt az álmot. Ha egy-kettőre elhalványodik az emlékezetében, vagy pedig nem érdekel bennünket, akkor tovább mehetünk, de ha mulatságos, akkor végig hallgatjuk, és itt a közelben tölthetjük el az éjszakát. Nagyon kellemes ez a hely és az orgonaszínű sziklák a szakadék fölött nagyon kedves képet mutatnak, elmosódó ködfátyol leng a redőik között, úgy hogy egy álló hétig türelmesen el tudnám nézni őket. No, halljuk az álmot, Sarnac.

Megfogta a barátja vállát és gyöngén megrázta.

- Ébredj, Sarnac!

Sarnac megdörzsölte a szemét.

- Furcsa história nagyon - mondotta aztán - és sok mindent meg kell majd magyaráznom.

Egy ideig elgondolkozott.

- Hosszú lesz a mese!

- Az természetes, hiszen egész élet története van benne.

- De előbb hozok valamennyiünknek egy kis tejfölt, meg gyümölcsöt a vendégházból, - szólott Pillangó, - aztán majd elmondhatja Sarnac az álmát. Kedvesem, öt percen belül itt leszek!

- Magával megyek! - kiáltotta Sugárzó és utána szaladt.

Ami itt következik, az a történet, amit Sarnac elmesélt.

Második fejezet

Az álom kezdete

1. §

- Ez az én álmom, - szólt Sarnac, - úgy kezdődött, mint valamennyiünk élete, töredékekkel, összefüggés nélküli benyomások sorozatával. Emlékszem, hogy egy díványon feküdtem, furcsa, kemény, csillogó szövettel bevont díványon, amelynek vörös és fekete volt a mintája és nagyban bőgtem. De hogy miért bőgtem, arra már igazán nem emlékszem. Aztán megláttam az apámat, amint ott állott az ajtóban és úgy nézett rám. Nagyon rémítőnek láttam, csak félig volt felöltözve, nadrág volt rajta és flaneling, szőke haja csapzott csomókban meredt szét a fején. Éppen borotválkozott és az álla tele volt habbal. Dühös volt rám, mert bőgtem. Azt hiszem, hogy aztán el is hallgattam, de nem vagyok benne biztos. Azután arra emlékszem, hogy ugyanazon a fekete-vörös mintás, kemény díványon térdeltem az anyám mellett és kinéztem az ablakon. A dívány háttal az ablaknak állott és kint az utcán szakadt az eső. Az ablak fájának gyenge festékszaga volt, rossz, puha festékkel volt bemázolva, amely megpattogzott a napon. Erős vihar verte az esőt és az út sárga homokos, agyagos talajú, rosszul épített út volt. Iszapos víz borította és a záporeső számtalan csillogó buborékot vert rajta, amit maga előtt hajtott a szél. Sorban pattant el a sok buborék és új buborékok támadtak helyükbe.

- Nézd csak a buborékokat drágám, - szólott anyám. - Olyanok, mint a katonák.

Azt hiszem, nagyon fiatal voltam még akkor, mikor ez történt, de nem voltam olyan fiatal, hogy ne láttam volna gyakran elvonulni előttünk sisakos, szuronyos katonákat.

- Ez, - szólt Sugárzó, - valamivel a nagy háború előtt történt, mielőtt az európai társadalom összeomlott volna.

- Nem, sokkal előbb, - folytatta Sarnac. Gondolkozni kezdett. - Huszonnégy évvel előbb Az a ház, amelyben születtem, alig két mértföldnyire volt az angol hadsereg nagy katonai táborától, Lowclifftől és a tábor vasúti állomása csak néhány száz lépésnyire volt tőlünk.

„Tatonát voltak a külvilág legfeltűnőbb jelenségei a szülei ház falain túl. Sokkal cifrább ruhájuk volt, mint a hétköznapi embereknek. Az anyám mindennap kitolt a szabad levegőre kis kocsimban és valahányszor katonák mentek el mellettünk, mindig azt szokta mondani: „Látod, milyen szép tatonát!

„Tatona lehetett az a szó, amelyet legelőször tudtam kimondani. Gyapjú-kesztyűbe bujtatott kis ujjammal szoktam mutatni rájuk - mert abban az időben borzasztóan bebugyolálták a kis gyereket, még kesztyű is volt rajtam és azt mondottam ilyenkor, „Tatona!

Próbáljuk csak leírni, milyen családi kör volt is ez az én családom, mifajta ember volt az én apám és anyám. Az ilyen otthonok és az ilyen házak, az ilyen városok réges-régen eltűntek a föld színéről, nem sok példány maradt meg a régészek kezén és bár lehet, hogy maguk is ismerik életük legfontosabb adatait, nagyon kétlem, hogy pontosan el tudják képzelni azoknak a dolgoknak a valódi képét, amelyek engem körülvettek. A várost Chejéry-Gardensnak hívták, körülbelül két mértföldnyire volt a tengertől, amely Sandbourne-nál esett hozzá a legközelebb. Egyik irányban Cliffstone volt a szomszédja, ahonnan gőzhajók jártak át a tengeren Franciaországba, a másik irányban Lowcliff feküdt és csúnya vörös téglából épült kaszárnyáinak hosszú sora, a nagy gyakorlótér és mögöttük a szárazföld felé alacsony fennsík terült el, amelyet durva kavicsolt, kemény utak hálóztak be - el sem tudunk képzelni manapság ilyen utat! - veteményes kertek, újonnan épült, vagy épülőfélben lévő házak, azután zöld hegyek hosszú sora, amelyek nem voltak nagyon magasak, de meredekek és csupaszok. A hegyek kecses vonalban zárták el a szemhatárt és elhatárolták előlem a világot észak felé, mint ahogy a tenger zafír-zöld vonala elzárta délfelé és ez a két vonal volt úgyszólván az egyedüli tiszta és gyönyörűséges dolog ebben a világban. Minden egyében rajta volt az ember nyoma és az emberi zűrzavar elviselhetetlenné tette őket. amíg kis fiú voltam, sokat törtem a fejem azon, hogy mi lehet is vajon a hegyek mögött, de soha odáig el nem jutottam, amíg hét vagy nyolc éves nem lettem.

- Ez még a repülőgépek korszaka előtt történt? - kérdezte Sugárzó,

- Akkor jelenlek meg a világban, amikor tizenegy vagy tizenkét esztendős voltam. Magam is láttam azt a gépet, amely elsőnek szállott át a csatornán Európa és Anglia között. Akkoriban nagyon csodálatraméltó dolognak nézték. (Csodálatraméltó is volt, - jegyezte meg Napsugár.) Egy egész csapat fiúval együtt mentem oda, keresztülfurakodtunk a tömegen, amely a furcsa, öreg masina körül állott és bámészkodott. Olyan volt, mint egy nagy, kiterjesztett szárnyú vászonszöcske. Egy rét közepén állott, valahol Cliffstone mögött. Örök állották körül és az embereket kifeszített kötelekkel tartották tőle távol.

Nehéz leírnom, hogy tulajdonképpen milyen helyek voltak ezek a kis városok, Chery Gar- Jens és Cliffstone, bár az imént néztük végig Domodossola romjait. Domodossola gyorsan növekedő, elég unalmas, haszontalan kis fészek lehetett, de ezek a városok még gyorsabban növekedtek és még céltalanabbul bámultak fel Isten szalad egére. Hiszen tudják, hogy a születésem előtt eltelt 30-40 esztendő az aránylagos bőség és termékenység korszakát jelentette az emberiségnek. Ez akkoriban természetesen nem előrelátó államférfim bölcsességnek volt az eredménye csak úgy éppen bekövetkezett, mint ahogy a hegyi patak medrében is lát az ember néha sima víztükröt a zuhatagok között. De a pénz és a hitelrendszer elég simán működött, lüktetett a kereskedelem és a közlekedés, nem volt pusztító dögvész, kivételesen bőséges a termés és kevés a véres háború. A kedvező körülmények összejátszása eredményeként a köznép életrendje észrevehetően megjavult, de e javulás legnagyobb részét lerontotta a népesség nagyméretű szaporodása. Ahogy iskolás könyveinkben meg van írva: „Ebben az időben az ember önmagának volt a sáskája!" Életem későbbi folyamán hallottam, sugdostak ugyan valami nagyón tilalmas témáról, amit úgy hívtak, hogy a születések csökkentése, de gyermekkorom napjaiban a világ egész lakossága, nagyon kevés kivétellel, tökéletes és gondosan ápolt tudatlanságban élt az emberi élet és az emberi boldogság elemi tényeit illetően. Gyermekkorom jellemző vonása az előre nem látott és nem szabályozott szaporodás zsarnoki uralma volt. Az olcsó gyermekáldás volt életem színhelye, légköre, drámája.

- De hiszen volt elég tanítójuk, papjuk, orvosuk. uralkodójuk, hogy jobbra tanítsa őket! - szólt Fűzvessző.

- Nem azért voltak, hogy jobbra tanítsák a népet, - felelte Sarnac. - Az élet e vezetői és mesterei egészen csodálatos emberek voltak. Nyüzsögtek a földön és még sem vezettek senkit. Ahelyett, hogy arra tanították volna a férfiakat és a nőket, hogy csökkentsék a szülések számát, kerüljék el a betegségeket és általában támogassák egymás munkáját, inkább azt akadályozták, hogy mások tanítsák erre az embereket. Szülővárosom nagyobb része, úgy ötven esztendővel születésem előtt, egy egészen kis faluból nőtt azzá, amit mi vidéki városnak szoktunk nevezni. A régi világban, ahol sem szabadság nem