A hiéna

By Sven Elvestad

Létezik a tökéletes gyilkosság? Elvestad, a skandináv krimi nagy öregje szerint igen - persze csak akkor, ha azt a Hiéna követi el. Kötetünk egy igazi gyöngyszem, ritka kincs: azon kevés Elvestad-krimi közé tartozik, ami megjelent magyar nyelven. Első magyar kiadása 1924-ben látott napvilágot, és antikváriumok ritkaságai közé tartozik. Azért is ritka Elvestad-darab, mert főszereplője nem Krag detektív, és ugyanúgy szerepet játszik benne a pszichikai hadviselés, a megtévesztés (az olvasóé is...), hogy csak az utolsó oldalon derüljön ki a megdöbbentő igazság: hogyan kivitelezhető a tökéletes gyilkosság.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634749165

Book preview

Sven Elvestad

A HIÉNA

fordította

ismeretlen

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-916-5 EPUB

ISBN 978-963-474-917-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

The case of Robert Robertson

első kiadás: 1920 körül

az elektronikus változat az 1924. évi magyar

kiadás alapján készült, javított változat

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A nyájas olvasó talán nem is hiszi el, hogy olyan emberek, mint amilyenhez a Robertson Róbertról szóló históriában szerencséje lesz, a valóságban is előfordulnak. Eleinte magam is kételkedtem. Megkíséreltem, hogy ne gondoljak rá, de mindhiába. Szüntelenül foglalkoztatta képzelmemet, erősebben, mint valaha bármi más.

Robert Robertson zseniális gonosztevő volt, ha ugyan egyáltalán gonosztevőnek nevezhetjük öt. A rendőri krónika olyan tehetségről, mint az övé, mindez ideig nem számolt be. Lénye ijesztő volt, borzalmas, visszataszító. Hűvös, mint a jeges északi áramlat és mágikus erejű.

A könyvünkben lejátszódó események idején harminc esztendős lehetett. Norvégiában született. Az édesanyja angol származású nő volt. Robert kiskorában sokat tartózkodott külföldön és ott alaposan megtanult alkalmazkodni. Senki sem volt biztonságban tőle. Ma Poroszországban bukkant fel, Hegy katonai kaszinóban, holnap a nápolyi öböl részeg matrózai között. Egyszer óceánjáró gőzös luxuskabinjában szívja drága szivarját, máskor békés skandináv polgári család köréten piheni ki fáradalmait.

Elbeszélésünk legelején, három-négy esztendővel ezelőtt egy koppenhágai penzióban lakott. Egyelőre csak arról fogok beszélni, hogy milyen gonddal és hozzáértéssel figyelte meg a környezetét és hogy megfigyeléseinek milyen nagy jelentőséget tulajdonított.

*

- Még egy hete sem laktam a penzióban, - beszélte Robertson, - amikor már jól ismertem a penzió összes lakóit. Jól éreztem magam közöttük. Körükben igen jól esett a pihenés. Tagjai között volt levitézlett nemes, volt színész, kétes egzisztencia, botrányhős és néhány polgári egyén is, sőt a diplomáciai kar is képviselve volt.

Minden különös cél és terv nélkül vettem lakást a penzióban. Pihenni akartam. Ha a pénzszerzés vágya hajtott volna, nem békés penzióban telepszem meg. Pénzem különben is bőven, volt akkoriban. Gond nélkül éltem. Az idegeim elleniben csaknem teljesen felmondták a szolgálatot. Sokat dolgoztam. Pihenésre volt szükségem. Csak a véletlenen múlott, hogy nem pihenhettem.

Április huszadikán költöztem a penzióba és július végén már befejeződött a tragédia, amely két ember életébe került. Az első napokban nem történt semmi, ami bennem az alvó oroszlánt felingerelhette volna. Szándékosan mondok oroszlánt, mert higyje el, uram, ha a lelkem mélyére nézek, több rokon vonást találok magamban egy fenevaddal, mint például önnel.

Élénken él még emlékezetemben, hogy milyen kellemes és otthonias hangulatban ült együtt a társaság a table d’haute-n, tavaszi dél napsütésében villásreggelinél és csendes alkonyaton, mikor ebédeltünk… Az asztal végén ült a háziasszony. Kiválóan tapintatos hölgy volt, kedves és szerény, s kitűnően látta el a vendégeit. Mellette Trappmeyer kisasszony ült, idős hölgy, félreismert zenei tehetség, aki mindenkire féltékeny volt és zenekritikát irt. Mellette angol diplomata foglalt helyet. Az angol állandóan álmatlan éjszakáiról beszélt. Szobája ugyanis a norvég író szobája mellett volt. Az író, szegény, teljesen megsiketült, nappal teljesen szótalan volt, éjjel azonban hangosan kiabált álmában, úgy, hogy a szomszédjai nem alhattak miatta. Az író szomszédja az asztalnál a város görög-katolikusi lelkésze volt, majd csinos, jó társaságból való, nemrég elvált asszony következett a sorban, akinek történetemben tragikus szerep jutott.

Valamennyiük előtt azonban arról a jelentéktelen kis emberről kell beszélnem, aki a hölgy baloldalán foglalt helyet, s aki egyszerűen kis postatitkár volt. A neve azonban kitűnő csengésű: Marcus Friis Brockenberg, így hívták.

II.

Brockenberg = Friis Marcus, vagy Friis Marcus báró, az arisztokratáknak ahhoz a fajtájához tartozott, amelynek minden állam bővében van: az elszegényedett arisztokraták fajtájához. Szolgálataival természetesen az államot boldogította. Köztisztviselő volt. A postától éppen annyi fizetést kapott, amennyi a penziószámlája kiegyenlítésére kellett.

Jelentéktelen, nem kellemetlen külsejű, harmincöt-negyven éves férfi volt, minden jellegzetes egyéni vonás, érdekesség, különösebb ismertető jel nélkül. Mindig arra vágytam, hogy ilyen, a Friis báróéhoz hasonló külsővel rendelkezhessem. Terveim keresztülvitelét hathatósan megkönnyítené, ha színtelen, szürke emberke volnék… nem pedig ilyen jellegzetes figura, aki mindenkinek szemet szúr.

A báró szerelmes volt doktor Gravenhagnéba, abba az elvált asszonyba, akit az imént említettem. Úgy is mondhattam volna, hogy az asztal összes férfi vendégei szerelmesek voltak belé, mert nagyon szép volt és nagyon büszke. A báró azonban halálos komolyan szerette és idegesen, mindenre elszántan, hárította el a nő felől a többiek udvarlása kísérleteit.

A város rossz nyelvei minden igyekezetüket; összeszedték, hogy Gravenhagné válóperében valami szennyesre találjanak. De nem találtak. Az asszony és a férje ugyanis jó családból való emberek voltak, akik - miután egy ideig egymás mellett éldegéltek - belátták, hogy együtt unalmas az élet és elváltak, még mielőtt bajt okoztak volna egymásnak. Az asszony: Merete, a penzióba költözött, mert szabadon akart élni. Szerette a tragédiákat. Hűvös eleganciájából, látszólag közömbös lényéből, merev és hideg szépségéből a szenzáció után való vágy harsogott. Valami végzetes, nagy katasztrófát szeretett volna előidézni. Miért? Hogy szórakozzék.. Úgy találta, hogy meghal az unalomtól s a pasziánsz-játék vagy a morfium karjaiba kell menekülnie. Az ilyen nőket sokan szeretik, ők viszont nem szerettek senkit és gyűlölik a gyermeket. Gravenhagné szemeiből kiolvastam, hogy a bárót karmai között tartja, s ez épp úgy gyönyörködteti, mint a macskát, ha játszhat az egérrel. Az asztal többi vendégeivel még nem készült el: azokkal tehát kedveskedett is néha. Ha azonban a báróra nézett, a tekintete kegyetlenre, élettelenre, elutasítóra, szúrósra vált.

A báró epekedett, a nő rideg volt. így állott az ügy május elején. Eszemben sem volt, hogy beleavatkozzam, csak figyeltem őket messziről, érdeklődőén. Később azonban nagyon unatkoztam: az újságok elandalító politikai ostobaságokkal voltak tele s a tavasz sem mulattatott. Nem tudok gyönyörködni a természet szépségeiben,. Nem érdekelnek. Úgy véltem tehát, hogy egyrészt kellemes szórakozásra, másrészt kitűnő gyakorlatra tennék szert, ha beleavatkoznék a dolgaikba. Elhatároztam, hogy sakkozni fogok a társaságommal, ők lesznek bábuk, én pedig, kedvemre játszom velők.

Elhatározásom kialakulásába még egy körülmény is közrejátszott. A postán kisebb lopás történt. Friis báró, amint már említettem, postatiszt volt. Kinyomoztam, hogy családja az ország legszegényebb nemesi famíliáinak egyike s így a báró semmiféle rokonától segítséget nem kaphatott, ennek ellenére mégis költekezett.

Merete asszonyhoz való viszonya is megváltozott. Az ismeretségből szerelmi viszony lett. Az asszony már nem volt olyan fagyos a báróhoz, szemmel láthatóan melegedett, úgy hogy a többiek, akik eleinte közeledni akartak hozzá, az új helyzet kialakulásának láttára tiszteletteljes távolságba vonultak vissza. Az asztaltársaság férfitagjainak érdeklődése Gravenhagné iránt kialudt. Az enyém viszont csak most kapott lángra.

A báró kocsi- és autókirándulásokra vitte az asszonyt, legelőkelőbb vendéglőkben vacsoráztatta és úgy szórta a pénzt, mint az őrült. Ohó! - gondoltam magamban - úgy látszik, ön nem nagyon válogatós, szépasszony! Beéri azzal a szegényes kis szenzációval, hogy tönkretesz és halálba kerget egy szegény ördögöt, aki koldus volt világéletében?

III.

Május nyolcadikán Friis Márkus báró megszökött Merete asszonnyal.

A postán néhány sort hagyott hátra, amelyen közölte, hogy bizonytalan időre elutazott, és a postánál betöltött állásából magát, elbocsátottnak tekinti. Följebbvalói ijedten rovancsoltak, de mindent a legnagyobb rendben találtak. Eleinte nem tudtuk megmagyarázni szökése okát. Amikor azonban rájöttünk arra, hogy az asszony is vele szökött, kezdtük érteni a dolgot. A többiek azon csodálkoztak legjobban, hogy a postakassza rendben¹ volt. En azonban már jóval előbb megállapítottam annak a feltevésnek a képtelenségét, hogy a báró az esztelen tékozlás anyagi fedezetét a postapénztárból emelte el.

Figyeltem őket napról-napra és kiszámítottam, hogy két hét alatt mintegy hatezer koronát költhettek el. Arra is volt gondom, hogy figyeljem a báró működését a postán. Hogy ez hogyan és miképpen történt, nem mondom el, mert nagyon hosszadalmas volna. Elég, ha megjegyzem, hogy kitűnő detektívmunkát végeztem és megállapítottam, hogy a bárónak nem is lett volna módjában a postahivatalt nagyobb összeggel megkárosítani.

Honnan volt