Benjámin bácsi

By Claude Tillier

Ez a fergeteges humorú, szatirikus, néhol filozofikus regény Jacques Brel főszereplésével a filmvásznon is sikert aratott. A XV. Lajos korába helyezett cselekmény főszereplője Benjámin, a vidéki orvos, aki menthetetlenül szerelmes lesz Manette-be, a fogadós leányába, aki azonban hallani sem akar semmilyen házasságról - ha csak nem köttetik köztük házassági szerződés. Benjamin mindent elkövet, hogy megszülessék az óhajtott szerződés, csínytevését követően börtönbe kerül, ahonnan megszökik és szeretett Manette-jével elmenekülnek, aki rájön, hogy a boldogságot mégis csak a házassági szerződés hozza meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634748991

Book preview

Claude Tillier

BENJÁMIN BÁCSI

fordította

Gergely György

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-899-1 EPUB

ISBN 978-963-474-900-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe

Mon oncle Benjamin

első kiadás: 1842

A borító Eugenio Zampighi (1859 - 1944) Egy öreg ember bort iszik

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Ki volt Benjámin bácsi?

Valóban nem tudom, miért helyez az ember olyan nagy súlyt az életre. Vajon mi kellemes van az éjszakáknak és nappaloknak, a télnek és tavasznak ebben a minden Ízlés nélkül való örökös váltakozásában? Mindig ugyanaz az év, ugyanaz a nap, mindig ugyanazok a zöld rétek és ugyanazok a sárga mezők, mindig ugyanaz a szóbeszéd a korona sorsáról, mindig ugyanazok a szélhámosok és ugyanazok a megcsalottak. Ha isten nem tudta ezt jobban megalkotni, akkor bizony, szánalmas mesterember és az opera gépésze is jobban érti a mesterségét, mint ő.

„Már megint személyeskedik - mondják önök bizonyára -, íme, most már isten ellen támad." De mit akarnak? Isten tulajdonképpen közhivatalnok és hozzá magas állású közhivatalnok, noha a hivatala egyáltalában nem mondható szinekurának. Mégsem tartok tőle, hogy a bordeaux-i bíróság előtt kártérítési port indít ellenem, hogy ennek jövedelméből templomra teljék neki, viszonzásul azért az előítéletért, amellyel iránta viseltetem.

Jól tudom, hogy a papok és ügyészek sokkal féltékenyebben vigyáznak az ő tekintélyére, mint ő maga. De éppen ez az, amit rosszallok. vajon milyen címen arrogálják maguknak ezek a fekete urak a jogot, hogy ők torolják meg azokat a sértéseket, amelyek teljesen az ő személyes ügyét teszik? Talán Jehova sajátkezű aláírásával ellátott bélyeges meghatalmazásuk van erre?

Azt hiszik, neki kedvére való, hogy a rendőrség kiveszi kezéből a mennykövet és brutálisan leüt vele szerencsétlen emberekre holmi meggondolatlan kifakadásukért? Egyáltalában milyen bizonyítékuk van rá, hogy isten megsértődött¹? Ő ott van keresztjére feszítve, mialatt ők itt terpeszkednek karosszékükben. Kérdezzék meg tőle és ha ő igennel felel a kérdésükre, hajlandó vagyok beismerni, hogy nincs igazam. Tudják, miért döntötte meg a Capet-ek dinasztiáját, ezt az öreg és felséges királyi salátát, amelyet annyi szentelt olaj mosott át? Én tudom és megmondom. Azért, mert a Capet-ek hozták be az istenkáromlásról szóló törvényt.

Azonban nem erről van szó.

Mi az élet? Fölkelni, lefeküdni, reggelizni, ebédelni és másnap újra kezdeni az egészet. Amikor az ember már negyven évig végezte ezt az egyhangúi föladatot, végül unalmasnak találja.

Az emberek színházi közönséghez hasonlítanak. A színházban egyesek bársonyszékben, mások meg csupasz deszkákon ülnek, a többség azonban egyáltalában nem ül, hanem áll. És így nézik végig minden este egy és ugyanazt a darabot. És valamennyien úgy ásítanak tőle, hogy szinte kificamodik az állkapcsuk. Valamennyien egyetértenek abban, hogy mindez halálosan unalmas, hogy sokkal jobb lenne nekik otthon az ágyukban, azonban senki sem akarja otthagyni a helyét.

Megéri-e az élet, hogy az ember kinyissa érte a szemét? Minden vállalkozásunknak csak a kezdete a mienk. A ház, amit építünk, az utódaink számára való. A házi köntös, amelyet szeretettel béleltettünk ki, hogy öregségünkre melegítsen, pólyául szolgál majd unokáink számára. Mondjuk magunknak: íme, nyugovóra tér a nap, fölgyújtjuk a lámpát, megigazítjuk a tüzet, arra készülünk, hogy életünk estéjét kellemesen, nyugodalmasan eltöltjük tűzhelyünk mögött, de íme: kip-kop, valaki kopog az ajtón. Ki az? A halál: el kell mennünk. Amikor megvan ifjúságunk minden vágya, amikor vérünk tele van akarattal, tűzzel, nincs egy fagarasunk. Amikor pedig már sem fogunk, sem gyomrunk nincs, milliomosok vagyunk. Alig jut rá időnk, hogy megmondjuk a nőnek: „szeretlek" és második csokrunkra a nő már fonnyadt, öreg anyóka. Alig jön létre valamelyik hatalom, máris összeomlik. A bolyhoz hasonlítunk, amelyet szegény hangyák nagy erőfeszítéssel emelnek és amikor már csak egyetlen szalmagerenda hiányzik, hogy készen legyen, egy ökör széles patája, vagy egy taliga kereke alatt összelapul az egész. Amit a föld termékeny ölének neveznék, nem egyéb, mint egymásra következő nemzedékek ezernyi rétege. Azok a nevek, amelyek az emberek szájában tovább élnek, a nagyvárosok, az uralkodók, a tábornokok nevei, nem egyebek, mint tovatűnő, elvénhedt hatalmak foszlányai. Nem tudtok tenni egyetlen lépést, hogy föl ne verjétek vele ezernyi olyan dolog porát, ami mind tönkrement, még mielőtt elkészült volna.

Negyvenéves vagyok, négyféle mesterségem volt már. Voltam segédtanító, katona, iskolamester és íme, most újságíró vagyok. Éltem szárazon és tengeren, sátor alatt és házi tűzhely előtt, fogság vasrácsai mögött és az élet szabad területén, engedelmeskedtem és parancsoltam, volt részem a bőség óráiban és a nyomorúság esztendeiben. Szerettek és gyűlöltek, megtapsoltak és csúffá tettek. Voltam gyermek és voltam apa. Voltam szerető és voltam férj, áthaladtam - ahogy a költők szokták mondani - a tavasz virágai és az ősz gyümölcsei között. És mindezek között az állapotok között nem találtam egyetlen egyet, amelyben boldogabb lettem volna azért, mert emberbőrbe bújtatottan élvezem mindezeket, mintha farkas- vagy rókabőrben, vagy osztriga kagylójában, vagy fakéreg, vagy burgonya hártyája alatt éltem volna keresztül. Lehetséges, hogy abban az esetben, ha tőkepénzes lennék és legalább ötvenezer franknyi járadékom lenne, másképpen gondolkoznék.

De addig is, amíg ez bekövetkezik, az a véleményem, hogy az embert fájdalomra teremtették. Csak öt érzéke szolgál az öröm észlelésére, de a szenvedés teste egész területét érheti, mert akármelyik részén szúrják meg, vérzik és akármelyik részén égetik meg, fölhólyagzik. A tüdeje, a mája, a belei semmiféle öröm számára nem szolgálnak szervül, azonban a tüdeje gyulladásba jön és köhögteti, a mája eldugul és lázat okoz. A belei összecsavarodnák és a kólika szenvedései juttatják eszébe, hogy belei vannak. Nincs olyan idegetek, izmotok, rostotok a bőrötök alatt, amelynek révén ne lenne lehetséges, hogy ordítsatok a fájdalomtól.

Szervezetetek, mint valami rossz óra, minduntalan elromlik. Ég felé emelitek szemeteket, hogy segítségét kérjétek és fecskeganéj hull bele, amely megvakít benneteket. Bálba mentek és kificamítjátok lábatokat és hordágyon visznek haza. Ma még nagy író, nagy bölcselkedő, nagy költő valaki és az agyában megszakad egy szál, eret kell rajta vágni, jeget kell rakni a fejére és az író, bölcselkedő, költő holnap már csak szegény gyámoltalan hülye.

A fájdalom mindig ott leselkedik örömötök mögött. Nem vagytok egyebek, mint nyalánk patkányok, amelyeket jó szagú csalétekkel édesgetnek a fogóba. Kertetek árnyékában jártok és gyönyörrel kiáltjátok: „ó, milyen szép rózsa és a rózsa tövise megszűr. Vagy: „ó, milyen szép gyümölcs és a gyümölcsön darázs van, amely megcsíp.

Azt mondják, hogy isten arra teremtett minket, hogy őt szolgáljuk és szeressük. Nem igaz. Az isten szenvedésre teremtette az embert. Az olyan ember, aki nem szenved, rosszul készített szerkezet, tökéletlen teremtés, erkölcsi nyomorék, a természet torz szüleménye. A halál nemcsak a vége az életnek, hanem az orvossága is. Az ember sehol sincs meg olyan jól, mint a koporsóban. Higyjétek el, jobban teszitek, ha új felöltő helyett koporsót rendeltek magatoknak. Ez az egyedül kényelmes ruhadarab.

Mindezt, amit itt elmondok, természetesen filozófiai tételnek vagy paradoxonnak veszitek, ami az én szempontomból egyre megy. Kérlek azonban, tekintsétek legalább előszónak, mert ennél különbet úgy sem nyújthatok nektek és mert nincs olyan előszó, amely jobban illenék ahhoz a szomorú és siralmas történethez, amelyet a következőkben elmondok nektek. Elbeszélésem visszanyúl az előző második generációig éppen úgy, mint amikor valami herceg, vagy hős fölött gyászbeszédet készülnek tartani. Nem vesztetek ezzel semmit. Az akkori erkölcsök fölértek a mieinkkel. A népen bilincs volt akkor is, de akkor táncolt a bilincsekben és zörgésüket kasztanyetta csörgésének vette.

Mert figyeljétek csak meg, a vidámság mindig a szolgaságihoz szegődik. Adomány ez, amelyet isten, a kárpótlások nagymestere egyenesen azok számára teremtett meg, akiknek sorsa úrtól függ, vagy akik a szegénység kemény és nehéz keze alatt szenvednek. Ez a kincs arra való, hogy vigasztalást nyújtson nekik nyomorúságukban. Aminthogy van bizonyos fű, amely azok között a kövek között is megnő, amelyeket a tömeg lába tapos, vagy ahogy vannak bizonyos madarak, amelyek a vén tornyokban énekelnek és ahogy van zöld folyondár, amely mosolygóvá tesz régi, torz romokat.

A vidámság éppen úgy, mint a fecske, elszáll a ragyogó, nagy háztetők alól, azonban tanyát ver az iskolák folyosóin, a kaszárnyák kapuja alatt, a börtönök korhadt gerendái között. Odatelepszik, mint valami szép pillangó a tanuló tollszárára, amint iskolai föladatán rágódik. Együtt iszik a kantinban az öreg gránátosokkal és sohasem dalol olyan hangosan, már amennyire engedik, hogy daloljon, mint azok között a fekete falak között, ahová a szerencsétlen rabokat bebörtönzik.

A vidámság utóvégre is a büszkeség egy neme. Szegény voltam a legszegényebbek között, de íme, örömem telt benne, hogy így szólhattam a sorsomhoz: Nem roskadok össze a kezed súlya alatt. Olyan büszkén eszem száraz kenyerem, mint amilyen büszkén ette Fabricius diktátor egykor a répáját, ügy viselem nyomorom, mint a királyok a koronájukat. Verj, ahogy jól esik, gúnnyal felelek ostorcsapásaidra. Olyan vagyok, mint a fa, amely virágzik, miközben gyökerét metszik, mint az oszlop, amelyen az acélsas még beleragyog a napiba, holott a fejsze már lesújtott a talapzatára.

Kedves olvasó, elégedj meg ezzel a magyarázattal, mert különbbel úgy sem szolgálhatok.

Milyen más ez a mi mostani időnk, mint amilyen az a régi volt. Az alkotmányos világ embere nem tud nevetni, hiányzik belőle a jókedv tehetsége.

Álszenteskedő, fösvény és mélységesen önző. Akármilyen kérdésbe ütközik bele a feje, ez mindig olyan hangot ad, mintha nehéz garasokkal teletömött ládafiók volna.

Követelő és hiúságában fölfuvalkodott. A szatócs szomszédját, a cukrászt tiszteletreméltó barátjának szólítja és a cukrász kéri a szatócsot, hogy fogadja mély tiszteletének kifejezését, amellyel van szerencséje őt üdvözölni és így tovább.

Az alkotmányos világ polgárának sajátsága, hogy különbözni akar a néptől. Az apa kék vászonzubbonyában, a fiú pedig elbeufi szövetből való felöltőben jár. Semmi áldozatot nem sajnál azért, hogy valaminek lássák. Azt akarja, hogy világfinak nézzék. Kenyéren és vízen él, télen nélkülözi a tüzet, nyáron a sört, hogy finom szövetből való ruhát, bársonymellényt, sárga kesztyűt húzhasson. Ha rendes embernek nézik, nagy embernek hiszi magát.

Modora cikornyás és mesterkélt. Soha föl nem kiált hangosan és nem kacag. El nem káromkodna magát a világért sem és nincs mozdulata, amely ne illeszkednék szorosan a másikhoz. Nagyon szépen mondja: „jó napot, uram - jó napot, asszonyom. Ez hozzátartozik a jó modorhoz. De hát mi is az a jó modor? Hazug pác egy darab fán, hogy spanyolnádnak nézzék. így jelenik meg hölgyek előtt. Ám legyen. De hogyan jelenik meg majd isten előtt?

Pedáns, a szellemet, amely hiányzik belőle, jól betanult szólásmódokkal helyettesíti, mint ahogy a jó háziasszony a hiányzó bútorzatot rendszeretettel és tisztasággal pótolja.

Mindig kimért. Ha részt vesz valami lakomán, némán hallgat és elfoglalt, dugót nyel kenyér helyett és krémet vesz ki mártás helyett. Vár az ivással, amiig föl nem köszöntik. Mindig újság van a zsebében és csak kereskedelmi szerződésekről meg vasúti vonalakról beszél és sehol másutt el nem neveti magát, mint a képviselői kamarában.

De abban a korban, amelybe, íme, elvezetlek, a kisvárosok erkölcsét még nem rontotta meg az elegancia. Kedves nemtörődömség és szeretetreméltó egyszerűség lakozott bennük. A gondtalanság jellemezte ezt a boldog korszakot. Mindezek az emberek csukott szemmel rábízták életük hajóját, vagy dióhéját az árra és nem nyugtalanította őket, hogy hol teszi őket partra.

A polgárok akkor még nem hajszoltak hivatalt és nem gyűjtöttek kincset sem. Boldog bőségben éltek és utolsó fillérig elköltötték jövedelmüket. A kereskedők, akik akkor még kevesen voltak, lassan gazdagodtak, anélkül, hogy nagy erőfeszítéseket tettek volna a vagyonért és egyedül a dolgok rendes folyására bízták ezt a kérdést. Az iparosok meg dolgoztak. Nem azért, hogy vagyont gyűjtsenek, hanem hogy egyik napról a másikra megéljenek. Nem járt a sarkukban a félelmetes verseny, amely most állandóan kiáltja feléjük: gyorsan, gyorsan, hanem kényelmesen éltek. Eltartották apáikat, ahogy aztán az ő gyermekeik őket eltartották, amikor erre került a sor.

Olyan fesztelen volt az élet abban a gondtalan társadalomban, hogy még a vezetőkörök és a bíróság tagjai is kocsmába jártak, ott csaptak dáridókat, és hogy mindenki tudomást vegyen róla, legszívesebben a kocsmacégér mellé oda függesztették volna a talárjukat is. Mindezek az emberek, kicsije úgy, mint nagyja, olybá tűntek föl, mintha mulatságnál egyéb gondjuk nem lenne. Mindig csak valami sikerült csínyen törték a fejüket, vagy jóízű históriákat eszeltek ki. Azok pedig, akikben volt szellemesség, ahelyett, hogy intrikára fordították volna tehetségüket, tréfák kigondolására használták föl.

A semmittevők, akik pedig akkoriban nagy számban voltak, naponta összegyűltek a piacon. A vásárok voltak mulatságaik ünnepnapjai. A parasztkofák, akik a városba hozták portékájukat, voltak jókedvük áldozatai. A legfurcsább és legpajkosabb csínyeket követték el velük és ilyenkor a szomszédok mind összeszaladtak, hogy kivegyék részüket a látnivalóból. A rendőrség manapság a hivatalos eljárás ridegségével kezelné ezeket a dolgokat, de az akkori igazságszolgáltatás éppen úgy mulatott ezeken a bohóságokon, mint mindenki más, sőt gyakran ő maga is vállalt bennük cselekvő szerepet.

A nagyapám bírósági végrehajtó volt. A nagyanyám kistermetű asszonyság volt. Azt beszélték róla, hogy amikor tele volt a templom előcsarnoka, nem lehetett tudni, hogy mikor lépett be a templomba. Alakja úgy él az emlékezetemben, mint valami tizenhét éves kislányé. Hatévi házasság után öt gyermeke volt, fiuk és leányok vegyest. Mindezek nagyapám szűkös jövedelméből éltek és mégis nagyszerűen megvoltak. Heten voltak és három heringből megebédelték, de kenyér, az volt annyi, amennyi csak kellett. A nagyapámnak ugyanis volt egy szőlője, amely kimeríthetetlen forrása volt a fehér bornak. A nagyanyám valamennyi gyermekét korához és erejéhez mérten dolgoztatta. A legidősebb közülük az apám volt. Gáspárnak hívták. Neki kellett edényt mosogatnia és ő járt a mészároshoz húsért. Nem volt a városban uszkárkutya, amelyet erre a célra jobban beidomítottak volna, mint őt. A második gyereknek kellett a szobát söpörnie. A harmadik dajkálta a negyediket és az ötödik ott ringott a bölcsőben. A nagyanyám pedig a templomban volt vagy szomszédolt, mialatt így vagy úgy, jól-rosszul minden haladt a maga útján és elérkeztek az év végére anélkül, hogy adósságba keveredtek volna. A fiuk erősek voltak, a lányokkal nem esett semmi baj és apa, anya boldogan éltek egymással.

Benjámin bácsi a nővérénél, a nagyanyámnál lakott. Öt láb és tíz hüvelyk magas ember volt, hosszú kard lógott az oldalán, skarlátvörös kelméből való frakkot, ugyanilyen színű és kelméjű nadrágot, gyöngyösen fénylő selyemharisnyát és ezüstcsatos cipőt hordott. Kabátja hátát szinte olyan hosszúságban, mint amilyen hosszú volt a kardja, verte hosszú fekete copfja. Ez a copf folyton ide-oda hányódott és úgy behajporozta a nagybátyám frakkját, hogy ez rózsaszín és fehér foltjaival olyannak látszott, mintha valami pikkelymező diarabja lenne. A nagybátyám orvos volt, ezért járt kardosán. Nem tudom, hogy a betegek nagyon bíztak-e benne, ő azonban gyakran mondogatta, hogy az orvos teljesen eleget tesz a hivatásának, ha nem öli meg a betegét. Amikor Benjámin bácsi megkeresett vagy harminc garast, nagy pontyot vásárolt és odaadta nénjének, hogy készítsen belőle halászlét, amiből aztán az egész család nagy lakomát csapott. Benjámin bácsi, ahogy mindenki, aki ismerte, elmondta róla, a legvidámabb, a legmókásabb, a legszellemesebb ember volt hetedhét határon és ő lett volna a leg... no, hogy is mondjam, hogy meg ne sértsem az emlékét?... ő lett volna a legkevésbé józan életű ember a városban, ha a dobos, az a bizonyos, akit ő Cicerónak nevezett el, nem osztozott volna vele ebben a dicsőségben.

Benjámin bácsi mindazonáltal nem volt olyan ember, akit közönségesen részegesnek szoktak nevezni, ezt jól jegyezzék meg maguknak. Egyszerűen epikureus volt, aki bölcseleti életelméletét egészen a mámorig fejlesztette. Ez az egész. Fennkölt és nemes gyomra volt. Szerette a bort, de nem magáért a borért, hanem azért a néhány órai mámorért, amelyet okoz. Azért a mámorért, amelyben az eszes emberek is olyan együgyűek, olyan érdekesen, olyan eredeti módon eszelősek, hogy szinte kívánatos lenne, hogy bár mindig, józan állapotukban is ilyenek legyenek. Ha a misézés részegséggel járt volna, úgy mindennapos templomlátogató lett volna. Benjámin bácsi elve volt: a józan ember aluszékony ember és a részegség a teremtő egyik legnagyobb jótéteménye, ha nem okoz főfájást és hogy az egyedüli dolog, ami az embert az állat fölé emeli, az a képessége, hogy lerészegedhetik.

A józanság - szokta mondogatni a nagybátyám - az semmi. Ez nem egyéb, mint az arra való képesség, hogy az ember átérezzen és emlékezetébe véssen mindent, ami rossz. Ezzel szemben igenis, nem semmi, hanem nagyon jelentős az az előjogunk, hogy eltávolítsuk magunktól az értelmet. Persze, erre azt mondjátok, hogy aki eszét borba fojtja, elállatiasodik. Már pedig tisztára osztálygőg, ami ezeket mondatja veletek. Azt hiszitek, hogy az állat sorsa rosszabb, mint a tiétek? Amikor az éhség gyötör, szívesen lennétek ökör, amely hasig gázol a fűben, amikor rabságban vagytok, szívesen lennétek madár, amely szabadon röpül az ég azúrjában és amikor ki akarnak benneteket lakoltatni, szívesen lennétek csúnya csiga, amelytől senki sem vitathatja el a házát.

Az az egyenlőség, amelyről álmodoztok és amely után kívánkoztok, a valóságban egyedül az állatok osztályrésze. Az erdőben nincs király, nincs nemes ember és nincs harmadik rend. A közösség kérdése, amelyet olyan nagy buzgalommal igyekeznek bölcseitek megoldani, az olyan szegény kis férgeknél, mint amilyenek a hangyák és méhek, már ezernyi évszázad előtt megoldódott. Az állatok között nincs orvos, de nincs is közöttük sem vak, sem púpos, sem sánta, sem görbelábú és az állatok nem félnek a pokoltól.

Benjámin bácsi akkoriban huszonnyolc éves volt. Akkor már három éve folytatott orvosi gyakorlatot, de ez a gyakorlat nem hozott neki gazdagságot, ó, egyáltalában nem. Három skarlátvörös frakkra való kelme árával tartozott a szövetkereskedőnek, háromévi fésülésért tartozott a fodrásznak és a város minden valamirevaló vendéglőjében csinos kis kontói voltak, amelyeknek összegét legföljebb néhány orvosság árával törlesztette.

A nagyanyám három évvel volt idősebb Benjámin bácsinál. Ő ringatta térdén, hordozta a karján és ezért az öccse gyámjának tekintette magát. Ő vásárolta a nyakkendőit és zsebkendőit, ő foltozta az ingeit és látta el jó tanácsokkal, amelyeket Benjámin bácsi - meg kell neki adni - nagyon figyelmesen végighallgatott, de sohasem követett.

Rendesen minden este vacsora után azt ajánlotta neki a nagyanyám, hogy házasodjék meg.

- Pfuj! - felelte Benjámin bácsi. - Megházasodjam? Hogy aztán nekem is hat gyerekem legyen, mint Machecourt-nak? - Machecourt-nak hívták a nagyapámat. - És én is heringfarkat ebédeljek?

- De szerencsétlen, legalább kenyered lesz.

- Igen, kenyerem lesz, de milyen. Ma túlságosan megkelt, holnap keletien marad és holnapután összeszárad. Meg lesz a kenyerem! Mit jelent ez? Azt, hogy annyim lesz, amennyi sok az éhenhaláshoz, de kevés a megéléshez. Ugyancsak jól járnék. Volna feleségem, aki sokallná a cukrot, amit a kávémba teszek, a rizsport, amit a copfomra hintek, aki utánam járna a vendéglőbe, dúlna-fúlna, amikor lefekszem, és három köpönyeget vásárolna addig, amíg én egyet.

- De a hitelezőid, Benjámin? Hogyan akarod őket kifizetni?

- Először is, amíg az embernek hitele van, egészen úgy él, mintha gazdag lenne és amikor az ember hitelezői jól viselik magukat és nem türelmetlenkednek, egészen olyan a helyzete, mintha, nem is lenne adóssága. Aztán milyen csekélység kell ahhoz, hogy rendbe jöjjenek anyagi viszonyaim. Össze-vissza egy jóravaló járványnak kell bekövetkeznie, hogy talpra álljak. Márpedig az isten jó és nem hagyja el azt, aki az ő legszebb művét, az embert foltozgatja.

- Igen - vetette közbe a nagyapám - és aki úgy elbánik ezzel a mesterművei, hogy aztán mindjárt el is lehet földelni.

- Nos hát, ez ellen is van kifogásod? - felelte a nagybátyám. - Hiszen ez az orvosi hivatás egyedüli haszna. Orvos nélkül túlságosan népessé válnék a világ. Mert