A szerencsés fiú

By Max Maurey

Ez a szórakoztató történet - magyarul így mondhatnánk - Hapci úr (monsieur Haps) és Levesem úr (Ma-Soupe) együttműködéséből származik, és Haps úr felemelkedését mutatja be a csatornák aljából a királyok magasán át az árokszél magányáig Forró Pál remek fordításában. A szerző, Max Maurey (aki nem mellesleg kiváló színházi ember volt) ebben a művében nem akar mást, mint szórakoztatni.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635590490

Book preview

Max Maurey

G. Jubin

A SZERENCSÉS FIÚ

fordította:

Forró Pál

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-049-0 EPUB

ISBN 978-963-559-050-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

Les Aventures de monsieur Haps

első kiadás: 1908

az elektronikus változat az 1930. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító I. Erzsébet temetési menetéről készült

metszet részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

(Haps a cselekmény színterére lép.

Felbosszantja Rondint és bizalmasa lesz Ma-Soupe-nak,

egy jelentéktelen személyiségnek)

I

Ha Rondin úr, a Germain Pilon utcai éjjeli menedékhelynek az igazgatója nem is volt a világ legmogorvább embere, el kell ismernünk, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a címet.

A nevezett hivatalnok úr természetesen csak alattvalóival vagy személyes barátaival kapcsolatban mutatkozott meg ilyen kedélyállapotban, viszont, ha olyanokról volt szó, akik árthattak vagy használhattak neki (praktikus szempontból ez a kettő egyre megy) akkor, bár nagy erőfeszítésébe került, egyszerűen elragadó is tudott lenni. Közvetlen elöljáróival szemben ez a modora már egészen szolgaiassá vált. De Rondin szerencsés összetételű karaktere nem volt mindig egységes. Reggel még csak mogorva volt, délutánra már tűrhetetlenné vált, hogy estére tartogassa rossz kedve nem sejtett meglepetéseit. Háromnegyed kilenckor mutatkozott meg igazi mivoltában: civakodó, brutális, betyár fiú volt, ilyenkor érezte legnyomasztóbban hivatala terhét. Az éjjeli menedékhely szabályzata értelmében minden hajléktalannak joga van, hogy este kilencig személyesen jelentkezzék az igazgató urnái fölvétel végett. Ez az intézkedés már csak azért is igen helyén való, mert a menhely egész személyzete sokszor magából a főnök úrból állt.

Persze az olyan furfangos, ravasz direktorok, mint amilyen Rondin úr is volt, jól értik a módját annak, hogyan kell alkalmilag önkéntes munkatársakat szerezni. Kiválasztanak egyet az éjjeli vendégek közül, már pedig mindig akad egy szegény ördög, aki úszik a boldogságban, ha fizetésiden „hivatalnok" vagy akár szolga is lehet, csak kapjon kenyeret és levest, a szabályszerűen megállapított három napon túl.

Az a kiváló személyiség, aki a rue Germain Pilonban ezt a bizalmi állást élvezte, a sokat mondó Ma-Soupe (Levesem) névre hallgatott. Rondin úr rája bízta néhány adminisztratívtechnikai feladat elintézését.

Sajnos azonban, Ma-Soupe helyesírása olyan ingatag alapon nyugodott, hogy csak a legvégső szükség esetén lehetett szolgálatát igénybe venni, amikor az éjjeli hajlékot keresők vezeték- vagy keresztnevét kellett beírni az iktatókönyvbe. Rondin emiatt kénytelen volt a késő esti órákig hivatalában kuporogni.

De ismerte az embereket s főleg a szegényeket s igy néha-néha elcsenhetett a maga számára egypár szabad percet, mégpedig úgy, hogy a menedékhely kapuját negyedórával hamarább záratta be. Igaz ugyan, hogy a későbbjövők csöngethettek volna, de viszont a szegény ember szemérmes és alig akadt valaki, aki kapuzárás után meg merte volna rántani a csengőt.

Rondin úr igy megszabadult egy csomó fölösleges kérdezősködéstől, amit különösen a hivatalos órák vége felé utált, mert minden irka-firka csak késleltette a szabadulás boldog perceit.

Rondin úr ma este ismét kijött a sodrából.

- Ma-Soupe - förmedt rá a szegény ördögre. - Megyek! A botomat és a kalapomat.

Ma-Soupe úgy rohant, mintha puskából lőtték volna ki. Oda adta főnőkének a kalapot és a botot, mikor egyszerre élesen megszólalt a csengettyű.

- No tessék, már megint! - dörmögte a direktor. - Biztosan elfelejtették a kaput bezárni.

Szó sincs róla! Ma-Soupe nem szokott elfeledkezni. Tudta jól, mi a dolga, ma is háromnegyed kilenckor zárta be a kaput.

Még csak a mentegetődzését sem mondhatta el a szegény ördög, amikor másodízben is megszólalt a csengettyű. Az igazgató arca elsötétült. A harmadik csengetésre elzöldült. Biztosan valami „pasas lesz. Annyi baj legyen! Nem kell kaput nyitni, a vendég megunja a meddő harcot és el- kotródik. A „pasas azonban nem volt hajlandó meghátrálni. Negyedszer, ötödször is csengetett, diszkréten, de makacsul. S még mindig hiányzott néhány perc kilencből. Átkozottul kellemetlen história!

- A teremburáját! - szólalt meg végre Rondin úr, - ugyan menjen ki s kergesse el azt a szemtelen frátert.

Ma-Soupe engedelmeskedett. Hallani lehetett a gyors, elfojtott vita foszlányait. Az illető, úgy látszik, nem volt hajlandó elvonulni, mert Ma-Soupe csakhamar beállított igen alázatos képpel s mögötte jött az idegen, akinek a képéről lerítt a nyomor. Olyan ember volt, akinek az arcáról az éhség letörülte évei nyomát. Lehetett harmincötéves vagy ötven: senkisem tudta volna megmondani.

Az ismeretlen már a küszöbön hétrét görnyedt és úgy közeledett bizonytalan lépésekkel. Torz mosoly húzódott meg a szája szegletén. Az igazgató úr értelmetlen mormogással fogadta, amiből lassankint kikristályosodott néhány szó.

- Hát maga miért veri fel az egész házat?

- Mert be volt zárva.

- Mit akar?

- Itt aludni.

- Itt aludni?

- Hát ez nem éjjeli menedékhely?

- Kétségkívül az. Tehát mit akar még?

- Semmit.

- Maga előbb megvárja a zárórát és csak azután csenget be... Nem tud idejében jönni?

- Azt hittem, hogy csak kilenc órakor zárnak...

- Nos?!

- Még nincs kilenc!

- Úgy! Még nincs kilenc?! Jó lesz, ha megjavíttatja az óráját barátom! Hány órakor zárnak itt? Kilenckor! Be volt már a kapu zárva, mikor csengetett? Igen? Nos, akkor éppen kilenc óra volt...!

Ebben a pillanatban ütötték el a kilencet. Az ember kurtán elnevette magát és mutatóujját kinyújtva igy szólt:

- Úgy látszik igaza van. Az óra is azt bizonyítja-

Ez a megdönthetetlenül igaz állítás teljesen kihozta a sodrából Rondin urat.

Ma-Soupe ezalatt elragadtatással szemlélte az idegent. A jövevénynek teljes mértékben sikerült felbosszantani az igazgató urat. Ma-Soupe-ot a szolgáknak az a tiszta öröme töltötte el, melyet akkor éreznek, mikor imádott gazdájukat a guta kerülgeti.

A „derék" ember ezalatt előkereste az iktatókönyvet és dühös önmegadással belefogott az írásba:

- És ha én most magát kidobnám, akkor belátná, hogy elmúlt kilenc? - kiáltotta a csavargó arcába.

Mire az félénken igy válaszolt:

- Kidobhat, de amikor csengettem, még nem volt kilenc óra!

Néhány pillanatig Rondin úr egész -komolyan töprengett azon, vajon ne csapjon-e öklével ennek a toprongyos alaknak az arcába, aki itt adja alogikust. Képmutató tisztelettel, amely azonban csak rosszul palástolta mélységes megelégedését, szemlélte Ma-Soupe főnökét. Néhány ismert külső jelből arra következtetett, hogy az igazgató felhagy a küzdelemmel. Utána pedig epegörcsökkel fog feküdni. Dehát, ismételjük, boldog volt, hogy tanúja lehetett a zsarnok egyik bukásának.

Es ez a bukás tökéletessé lett.

Rondin úr belátta, hogy lehetetlen megtörni ennek az embernek a makacsságát, aki mereven ragaszkodik a szabályzat betűihez. Letette a kalapját az asztalra és egy halom hivatalos papirost véve elő, barátságtalanul hozzáfogott a kérdezősködéshez:

- Honnan jött?

- Honnan jövök? - ismételte a férfi.

- Igen ... Azt hiszem, nem beszélek kínaiul.

- Istenem, nagyon messziről jövök ... Sokat jártam és fáradt vagyok.

A részvétlen Rondint nem nagyon érdekelték ezek a személyes apróságok.

- Azt kérdezem, hol töltötte a tegnapi éjszakát?

- Nem tudom.

A szegény ördög nagyon szívesen felelt volna. Csak éppen maga sem tudta hol - hogyan töltötte a tegnapi éjszakát? Istenem, nem tudja pontosan megmondani... Hol az egyik, hol a másik pádon...

Már látom, hova akar kilyukadni, - csapott le rá diadalmasan Rondin, - azt akarja velem elhitetni, hogy szegény, szánalomra méltó szerencsétlen ember? Hát én inkább azt hiszem, hogy közönséges csavargó! Ez a szó egyébként szava- járása volt Rondinnek.

- Csavargó? - vélte a jövevény.

- Igen; tehát röviden, magának nincsen lakása...

- Valószínűleg nem lennék itt, ha volna...

Rondin immár másodszor volt kénytelen ebben a párharcban meghátrálni. Ma-Soupe igen szellemesnek és találónak találta ezt a feleletet; de tudatában alárendelt helyzetének magának tartotta a véleményét. Rondin úr nagyon bosszús volt. De ha már mindenáron meg kell történniük ezeknek a felvételi formaságoknak, hát legalább minél gyorsabban essünk túl rajta.

- Hogy hívják? - kérdezte gőgösen.

Felelet helyet a megszólított érthetetlen hangot hallatott, mintha a gyomrából beszélne. Ahhoz a hanghoz lehetett azt leginkább hasonlítani, amilyet az ember valami túlságosan bő ebéd után ad. És végül is valami efféle hang böffent ki belőle:

- Haps!

Rondin úr felfortyant:

- Átkozott gazfickó! Még egy ilyen illetlenség, azután majd megmutatom!

- Illetlenség?

- Elég!... Neve...

- Nos... Haps!

És ugyanaz az átkozott kétértelmű hang tört ki a torkából. A maga nemében elég különös hang volt. Először úgy hangzott, mint egy elfojtott ásítás, azután nőtt, kikerekedett és végül, mint Homérosz mondaná, vidáman kiröppent a fogak sövénye közül.

- Ez már sok! - mondotta Rondin, kinek félreértése megbocsátható volt. - Azonnal takarodjon! Utálatos teremtés... Majd megtanítom magát az orrom alá böfögni...

S a felháborodott igazgató az ajtó felé tuszkolta ezt az embert, aki előbb bátortalanul, majd, amint az éjjeli fekhely reménye mind jobban távolodott tőle, mind több és több erővel védte magát.

- Jóságos Isten, uram, ön a nevemet kérdezi. Megmondom önnek. Haps! H-A-P-S... Annyira lehetetlen, hogy valakit Hapsnak hívjanak?

Rondin kétkedve szemlélte, miközben magában betűzte azt a szerencsétlen nevet. Még mindig nem volt sziklaszilárdan meggyőződve, vajon nem űznek-e bolondot belőle?

- Haps, Haps! - rágódott a névén, - Haps! Mit jelent ez a név...? Haps? Ki adta magának ezt a nevet? Milyen nemzetiségű maga?

- Francia vagyok.

- Francia? Ilyen névvel, amilyenre kutyákat szoktak keresztelni?

- Embert, is, meg kutyát is nevezhetnek így. Ezért...

Rondin úr figyelmesen tekintett Hapsra, vájjon nem fedez-e fel valami gúnyos vonást az arcán? Haps azonban szomorú, ártatlan arccal állt előtte. Az őszinteségéhez kétség sem férhetett. Rondin újra helyet foglalt.

- Keresztneve?

- Jules - Marie - César!

- Foglalkozása?

Az óra fél tízet ütött. Rondin úr, mint akit a tarantella csípett meg felugrott és megtörte a hallgatást:

- Jóságos Isten, már féltíz! Valóban már fél! No, jól nézek ki! ... Haps, majd holnap reggel folytatjuk a kötelező kérdések felvételét. Most egyelőre menjen aludni. Ma-Soupe majd a hálóterembe vezeti...

Haps néhány köszönőszót rebegett. Ám ezek elvesztek az igazgató ordítozásának zuhogó áradatában, amint a nagy halom papiros alatt kalapját keresve átkozódott.

- Mennydörgős ménkű, - kiabált, - miközben előhúzta felöltőjét és kétségbeesett oldalpillantást vetett az órára ... Már elmúlt fél...! Mit fognak ott mondani...!

Nagyon izgatottnak látszott s mikor végre megtalálta a kalapját, a fejébe vágta és kirobogott az ajtón.

A küszöbről még visszafordult és így szólt Ma-Soupe-hoz:

- Ha történik valami, tudja, hol vagyok...

És merően az idegenre nézve, még hozzáfűzte:

- Jelentést kell tennem az Elöljáróságnál... az Elöljáróságnál!

És azzal elviharzott.

Amit Rondin úr olyan hangsúlyozottan nevezett az idegen előtt az Elöljáróságnak, tulajdonképen a Pommeau kávéház volt.

A Pommeau kávéházat, a Germain Pilon utcában idősb Pommeau alapította és jelenlegi tulajdonosa az ifjabb Pommeau volt.

Itt találkoztak esténként a kerület előkelőségei.

Az urak a következők voltak:

Troude, az állami zálogházak „Z fiókjának első segéde, Florizon, a színiakadémia vígjátékosztályának egykori társkitüntetettje, aki egy ázsiai turnén Taillades kísérője volt. Radot, - pontosabban Radot őrnagy, - aki valamikor, mint törzsőrmester szolgált a pékeknél, s végül Arthur, az „Arthúr hölgyfodrász szalon tulajdonosa.

E kiváló személyiségeket, a kikkel Rondin úr naponta eszmecserét folytatott, úgy ifj. Pommeau úr, mint a kávéház kevésbé előkelő törzsvendégei megkülönböztetett tisztelettel vették körül. Szemükben ők képviselték a hivatali méltóságot, a művészetet, a hadsereget és a kereskedelmet. Érthető tehát, hogy a legnagyobb figyelmességgel halmozták el őket.

Senkisem merte volna átlépni a hátsó szoba küszöbét, ahol a magas Aeropag tartotta üléseit.

A két pincér egyike külön az ő szolgálatukra volt kirendelve. És a közönségesebb vendégek közül senkisem kaphatott addig újságot, míg Troude, Arthur, Rondin, Radot és Florizon azt át nem lapozták. A kasszíros kisasszony személyes sértésnek vette volna, ha olyan pálinka kerül az urak asztalára, melyet nem sajátkezűleg kevert meg.

Az urak néha maguk közé hívták a tulajdonost, ifj. Pommeau urat is és megengedték, hogy részt vegyen beszélgetésükben vagy játékaikban. Pommeau rendkívüli megtiszteltetésnek vette, hogy vendége lehetett ama asztaltársaságnak, melynek tagjai szerinte az Élet ormaira kapaszkodtak, akik mindent tudtak és láttak és akik