Helyek, ahol még sosem jártunk

By Kasie West

Norah évek óta nem látta gyerekkori barátját, Skylert.  Amikor a fiú elköltözött, sokat beszélgettek, de az utóbbi időben kapcsolatuk arra korlátozódott, hogy lájkolják egymás Instagram-posztjait. Norah éppen ezért alig várja a családjuk nyárra tervezett közös lakóautó-útját.  De amikor Skyler végre megérkezik, úgy tűnik... mintha szívesebben lenne bárhol máshol. Norah megbántottan és zavarodottan reagál. A gyerekkori barátságuk mintha a semmibe tűnt volna.  Egy váratlan, országszerte autózással töltött nyár új utakra és új felfedezésekre vezeti Norah-t és Skylert. Nemsokára ismét más megvilágításban látják egymást. Változhat-e a barátságból fakadó rivalizálásuk valami többé?

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Jul 7, 2022
• ISBN: 9789635842636

Kasie West

Kasie West lives with her family in central California, where the heat tries to kill her with its 115-degree stretches. She graduated from Fresno State University with a BA degree that has nothing to do with writing. Visit her online at www.kasiewest.com.

Book preview

Borító

Kasie West

Helyek,

ahol

még sosem

jártunk

Menő Könyvek

Eredeti kiadás: Places We Have Never Been

Copyright © 2021 by Kasie West

Haper Teen

An Imprint of HarperCollinsPublishers

Minden jog fenntartva. A könyv sem egészében, sem részben nem másolható a jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül. Kivételt képeznek ez alól a könyvkritikáknál és recenzióknál felhasznált rövid idézetek.

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója.

A Manó Könyvek Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2022

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.menokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Hartinger Emese © 2022

Felelős szerkesztő: Kertész Edina

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

ISBN 978 963 584 263 6

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

1. fejezet

dekor

– Lélegezz, Norah – nevetett Willow. – Esküszöm, még soha életemben nem láttalak ennyire izgatottnak. Kezdek féltékeny lenni.

Megpaskoltam a karját egy összehajtogatott kék melegítőfelsővel, amit aztán az ágyamon heverő nyitott bőröndbe dobtam.

– Van is rá okod – cukkoltam. – Életem nagy részében ő volt a legjobb barátom, te meg alig három éve.

– Szerintem itt a volt-on van a hangsúly.

Persze, ebben igaza volt. Skylert a hetedik osztályt követő nyár óta nem láttam, amikor a családjával az ország másik felébe, Ohióba költözött. Az első évben rengeteget Snapchateztünk, chateltünk és sms-eztünk, de utána minden egyes évvel egyre távolabb sodródtunk egymástól, míg gyakorlatilag megszűnt közöttünk a kommunikáció. Néha belájkoljuk egymás Instagram-posztját, de ennyi.

– Csak vicceltem – mondta Willow. – Na, vágj már megint olyan cukin izgatott fejet! Mesélj inkább arról, hogyan sikerült legyőzni mindenkit a Pokémon edzőtermekben, meg gumigilisztás diorámákat csinálni, meg videójáték-maratonokat rendezni úgy, hogy egyszer sem csókoltad meg ezt a fiút.

Felnevettem.

– Tizenhárom évesek voltunk, amikor lelépett.

– És?

Beletúrtam a komódom legfelső fiókjába, felmarkoltam belőle annyi zoknit, amennyit csak tudtam, és konfettiként a levegőbe hajítottam őket.

– És most újra együtt leszünk!

– Három hétig – emlékeztetett. – Méghozzá egy lakókocsiban összezsúfolva. Nagyon… – Felkapta a földről a mellette landoló zoknit, és a levegőbe dobta, úgy fejezte be a mondatot: – …szórakoztatónak hangzik.

– Csodás lesz az egész út! Végre láthatom a gyerekkori legjobb barátomat, és ellátogathatok a leendő főiskolámra is. Olyan, mintha a múltam… – felemeltem a bal kezemet, majd a jobbat is – …és a jövőm egybeolvadna.

Színpadias tapssal összeérintettem a két tenyeremet.

– Mit csináltál a kezeddel? Nem nézett ki túl jól. Talán súlyos balesetet fogtok szenvedni az úton?

A homlokomat ráncolva a még mindig összekulcsolt kezemre néztem.

– Nem, ez a varázslatos együttállást jelképezi, amikor varázslatos dolgok fognak történni.

– Inkább tűnt hatalmas ütközésnek, amitől mindent összetekeredett fémdarab és üvegszilánk borít.

A szememet forgattam.

– Te tényleg féltékeny vagy.

– Igen, az vagyok. Nem szerzi vissza tőlem a legjobb barát címét! Utolsó vérig harcolni fogok érte.

– Milyen fegyverrel? – kérdeztem, miközben összeszedegettem az eldobált zoknikat, és bedobáltam a bőröndbe.

– Valószínűleg egy hosszú karddal. Vagy egy baltával. Attól függ. Magas?

– Négy éve még nem volt az.

Az ágyon heverő mobilom rezgéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett. Mögöttem Willow telefonja is zizzent. Leena írt a csoportunkba. Ki jön a hétvégi buliba?

Legszívesebben azt írtam volna, hogy Én nem, mert varázslatos együttállásban leszek a gyerekkori barátommal, de senki nem értette volna, és csak nevetségessé tettem volna magam. Csak olyanok előtt mondok ilyesmiket, akikkel teljesen el tudom engedni magam, mint amilyen Willow… és Skyler. Mellette soha nem aggódtam amiatt, hogyan hangzik, amit mondok, mert ő is ugyanolyan fura volt, mint én.

Újra kinéztem az ablakon. A várakozás szinte már elviselhetetlenné kezdett válni, de az utca még mindig kongott az ürességtől. Ismét vibrált a mobilom.

Benne vagyok, írta Willow. Ő nem az a fajta, aki mindent kielemezget, amit csak mond.

Én nem leszek a városban, pötyögtem be végül. Teljesen normális válasz.

– Nem kell harcolnod vele – tértem vissza a beszélgetésünkhöz. – Ahogy te is mondtad, csupán három hétre jön. És nem leszünk összezsúfolódva: ő az anyukájával és testvéreivel lesz az egyik lakókocsiban, míg én anyával és Ezrával a másikban.

Skyler jön, és meglátogat! Vagyis nem konkrétan engem, de olyan érzés.

– Miért pont most? – kérdezte Willow.

– Mi?

A bőröndömet és mellette heverő hátizsákomat tanulmányoztam, és próbáltam eldönteni, hogy beraktam-e, amire szükségem lesz. A vázlatfüzetem és a ceruzáim megvoltak. Skyler biztos látni akarja az összes rajzomat. Hogy meg fog lepődni, hogy mennyit fejlődtem! Remélem, ő is elhozta a vázlatfüzetét, hogy együtt rajzolhassunk, mint régen. Még azt a szénceruzát is eltettem, amit ő adott kölcsön, mielőtt elment, és amit elfelejtettem visszaadni.

Willow hangja elterelte a figyelmemet a bőröndömről.

– Azt mondtad, hogy anyukáitok már főiskolás koruk óta beszéltek egy lakóautós kirándulásról.

– Igen.

– Akkor miért pont most mentek? Ennyi év után?

– Hiányoztak egymásnak. Állítólag már hónapok óta tervezik, és meg akartak lepni minket.

Előhúztam a hátsó zsebemből a halom jegyzetet, és felemeltem őket.

– Ráadásul lesz ez az interjúizém is a fősulin, mondtam már.

– Az egy hétvégi kirándulás, nem pedig egy háromhetes, több állomásos és két, egymást évek óta nem látó családot összehozó dolog.

– Ez csak egy másik jó ürügy arra, hogy most menjünk. Ennyi.

– Igaaaaaz… – kúszott Willow a sarokban álló könyvespolcomhoz, és végigsimított a könyvek gerincén, miközben több kötetet is kihúzott, és félretette őket.

– Miért mondtad így, hogy „igaaaaz"?

– Így szoktam ejteni.

– Ez gyanúsan hangzott – vágtam zsebre a lapokat. – Ha már szóba került a főiskolai túrám és az interjú, mit gondolsz erről a ruháról?

Kikaptam a szekrényből a vállfát, amelyen az a ceruzaszoknya, blúz és blézer lógott, amiket anyukám vett nekem az előző héten.

– Könyvtárosnak jelentkezel? Vagy talán iskolaigazgatónak?

– Komolyan kérdezem, mit szólsz?

– Szerintem egyetlen általam ismert leendő videójáték-animátor sem viselne ilyet.

– Hányat ismersz?

– Csak téged. És te nem hordasz ilyesmiket.

A bőröndöm tartalmára fektettem a ruhát.

– Azt akarod, hogy pólóban és leggingsben menjek az interjúra?

– Igen, a Super Mario Bros Princess Peach pólód tökéletes lenne.

Azt még az iskolába se venném fel. Különben is, ez egy interjú, profinak kell lennem, meg kell mutatnom, hogy komolyan gondolom.

– Talán Collins dékán utálja Super Mariót. Talán inkább Street Fighter-rajongó. Nem szíthatok vitát már az első találkozáskor.

Megrázta a fejét, hogy jelezze, nem ért egyet, aztán a könyvhalomra mutatott, amit készített.

– Kölcsönvehetem ezeket, amíg távol vagy?

– Igen.

– Király – állt fel, és becsúsztatta a könyveket az ajtó melletti táskájába. – És igazad volt az igazammal kapcsolatban, tényleg gyanús volt.

– Tudom. Szóval mondd.

Belenézett a tükörbe a komódom fölött, és megsimogatta sötét fürtjeit. Willow gyönyörű volt: bőre sötétbarna, ajkai teltek, vesébe látó tekintet, csodás domborulatok.

– Csak úgy gondolom, hogy valószínűleg van egy másik oka is ennek a hirtelen jött, férjek nélküli lakókocsis kirándulásnak.

– Hirtelennek tartasz valamit, aminek a megtervezése legalább hat hónapig tartott?

– Két hete mondták el neked.

– Mert meglepetésnek szánták – mondtam. – És nagyjából egész életemben tudtam erről a tervről. Mindig is férjek nélkül tervezték. Hidd el, apám nem sértődött meg rajta, már egy csomó lakóautós kiránduláson részt vett.

– Valószínűleg igazad van. De ismersz, mindig gyanakszom. Viszont készülj fel néhány nagy hírre a következő három hétben, hátha ennek az utazásnak van valami rejtett célja.

– Mint például? – kérdeztem, és az agyam hirtelen különböző lehetőségeket kezdett el gyártani a felvetésére.

– Amíg nem mondják el, hogy Ohióba költözöl az ex legjobb barátodhoz, addig nem lesz semmi bajom.

– Neked nem lesz semmi bajod?

– Igen.

Felvettem egy plüssállatot az ágyamról, és hozzávágtam, de elkapta, és elkezdte Donkey Kong hímzett szemét tanulmányozni.

– Talán magaddal kellene vinned az interjúra – fordította felém a játékot úgy, hogy az szembenézzen velem. – Ő mászott fel egy épület tetejére, hogy megmentse azt a bajba jutott nőt, ugye?

Az ágyam felé dobta a plüsst, ami csont nélkül landolt a bőröndömben.

– Az King Kong volt, és biztos vagyok benne, hogy miatta jutott bajba a nő. De Donkey Kong sem egy herceg – dobtam vissza az állatkát a kupacba. – Ha valakit elvinnék az interjúmra, az Ms. Pacman lenne. Na ő igazi kemény csaj.

– Mint amilyen te is leszel.

Vettem egy mély lélegzetet. Reméltem, hogy igaza van. Csak koncentrálnom kell, nem szabad elkalandoznom, ahogy az agyam néha teszi, és ragaszkodnom kell a begyakorolt válaszaimhoz. Minden rendben lesz.

Mielőtt észrevettem volna, mit csinál, Willow kikapta a zsebemből a tanulókártyáimat, és lapozgatni kezdte őket.

– Ezekre a kérdésekre tanulsz?

Háttal állt nekem, én pedig átfogtam a karommal, megpróbálva visszaszerezni a jegyzeteket.

– Ki volt a legnagyobb hatással a művészetedre? Miért az animáció?

– Ezeket kérdezik majd – mondtam.

– Miért nézel ki úgy, mintha a könyvtárosunk akarnál lenni? – kérdezte, úgy téve, mintha az egyik kártyáról olvasta volna.

– Piszok vagy.

Széles mosollyal megfordult, és átnyújtotta nekem a lapokat.

– Lesz néhány olyan kérdés is, amiket nem írtál fel ezekre a kártyákra, ugye tudod?

Tudtam. Ezért mindennap újabb kérdéseket írtam fel. Mindenre fel kellett készülnöm. Még a váratlan kérdésekre is.

– Norah! Ezra! Itt vannak! – hallatszott anya hangja a folyosóról.

A tekintetem az ablakra szaladt, ahol most egy lakókocsi állta el a kilátást az útra. Elmosolyodtam.

– Itt vannak!

– Menj csak – hessegetett Willow. – Majd hagyok néhány cetlit a bőröndödben, hogy később megtaláld, ami emlékeztetni fog, kihez kell hűségesnek lenned.

Megöleltem, és kirohantam az ajtón, közben majdnem összeütköztem az idősebbik bátyámmal, Ezrával.

– Ma van a nagy nap! – ragadtam karon, és rázni kezdtem.

– Ez a fajta hozzáállás az, ami miatt anya azt gondolta, valamiért jó ötlet három hét egy guruló dobozban – mondta szárazon.

– Te is izgatott vagy, ne tagadd.

– Három hét, Norah. Csak az olyan különcök nem veszik észre, hogy ez kínzás, mint te.

És Skyler. Ő értékelni fogja, ezt biztosra vettem.

Megfogtam Ezra kezét, és a bejárati ajtó felé húztam, ahonnan már beszűrődtek a hangok.

– Újra láthatod Austint.

Austin Skyler bátyja volt, és akárcsak én és Skyler, Austin és Ezra is elválaszthatatlanok voltak, amikor még Fresnóban éltek.

Ezra megrázta a fejét.

– Szó szerint egy szót sem szóltam hozzá már vagy három éve.

– És?

– Csak azt mondom, hogy fura lesz.

– Csak ha furává teszed.

– Nyilván azzá fogom – viccelődött. – Tutira.

Ezra soha nem csinált semmi kínosat. Ő volt a menő király a gimiben, Mr. Népszerű, a sztárfocista és az osztályelnök. Szinte mindenki, akivel találkoztam, ismerte a bátyámat.

A folyosó végére értünk, és a sarkon befordultunk a nappaliba, ahol nevetés és ölelések váltották egymást. Anya szorosan átkarolta Oliviát, mindkettőjük szemében könnyek csillogtak.

– A legjobb barátoknak nem kellene négy évet külön tölteniük – mondta anya.

Olivia bólintott.

A tekintetem végigpásztázta a szobát, és először Paisley-n, Skyler húgán landolt. Amikor elköltöztek, még csak tízéves volt. Most, tizennégy évesen sötét haja hosszúra nőtt, és épphogy nem volt magasabb nálam. Austin úgy nézett ki, mint egy felnőtt, és gyakorlatilag tizenkilenc évesen már az is volt: arcát már szőrzet borította, sötét haja rendesen nyírt, testalkata megemberesedett, és kosarasnadrág helyett farmert viselt. Apám kezet rázott vele. Amikor hátralépett, Austin meglátott minket.

– Sziasztok, srácok – mosolyodott el.

Ezra, aki másodpercekkel korábban még úgy tett, mintha nem lenne izgatott, elsőként lépett oda hozzá. Gyorsan megölelték egymást, és megpaskolták a másik hátát, aztán nevetni kezdtek.

– Ó, Norah, nézzenek oda – mondta Olivia, kiszabadulva anyám öleléséből, és megindult felém, én pedig félúton találkoztam vele.

– Kész felnőtt lettél, és gyönyörű vagy.

Nem éreztem magam nagyon másnak, legalábbis külsőleg: ugyanolyan hosszú, hullámos barna hajam volt, hamar leégő, fehér bőröm, átlagos magasságom és testalkatom, mint korábban.

– Szia – öleltem meg. – Hogy utaztál? – kérdeztem, miközben valójában legszívesebben elüvöltöttem volna magam: Hol van Skyler? Mert biztosan nem ebben a szobában.

– Ma reggel repültünk ide, és körülbelül egy órája kaptuk meg a bérelt lakóautónkat – felelte.

Már el is felejtettem, milyen nyugodt Olivia. Míg anyám hangos volt és élénk, addig Olivia lassú és megfontolt.

– Eddig nagyszerű volt. De most kezdődik az igazi kaland!

Ezra megköszörülte a torkát.

– Hol van Skyler?

Legszívesebben megöleltem volna a bátyámat, amiért megkérdezte, de ehelyett mozdulatlanul álltam, nehogy lemaradjak a válaszról.

Olivia körülnézett a szobában, mintha most először döbbenne rá, hogy nincs itt.

– Én…

– A lakókocsiban – mondta Paisley. – Telefonál.

Olivia a szemét forgatta anyám felé.

– Nem mindenki gondolja úgy, hogy ez egy álomnyaralás, mint mi, Miranda.

Ezra felemelte a kezét, amikor anya ránézett.

– Most nem rólam van szó!

Austin felnevetett.

– A végére mindenkit meg fogunk téríteni – mosolygott anya. A szívem mintha a padlóra zuhant volna. Skyler nem akart itt lenni.

2. fejezet

dekor

– Mindent összepakoltál? – kérdezte anya.

– Micsoda?

A bejárati ajtót bámultam, miközben a többiek beszélgettek, és azon tűnődtem, hogy vajon ha Skyler valaha leteszi a telefont, és bejön, akkor – még ha nem is akar lakókocsiban lenni – legalább annak örülni fog-e, hogy lát engem… minket.

– Ja, igen. Már csak fel kell szednem a cuccaimat.

Willow tényleg jegyzeteket dugdosott a bőröndömbe, amikor visszaértem a szobámba.

– Nos? – kérdezte. – Milyen volt a nagy találkozó?

– Hát… – tettem a kezem a homlokomra.

– Az meg mi? – mutatott Willow a csuklómra. – Évek óta nem láttam.

Megforgattam a karkötőt. A kék gyöngyök mindegyikén egy-egy kifakult betű állt, amik kiadták, hogy legjobb barátok.

– Vicces és nosztalgikus, úgy volt, hogy Skylerrel együtt nevetünk rajta.

– És ő is azt gondolta, hogy vicces és nosztalgikus?

Az ablakon kívülre mutattam.

– Még nem találkoztunk. Még nem jött be, de majd fog.

Willow szemöldöke felszaladt.

– Ó.

– Mi az?

– Semmi.

– Semmi, mi?

Becipzároztam a bőröndömet, és leemeltem az ágyról.

– Én meg itt aggódtam, hogy el akarja lopni a legjobb barátomat, de azt hiszem, hogy feleslegesen. Igazi bunkó lett. Láttuk ennek jeleit korábban? Büszkék lehetünk rá, nem?

– Nagyon vicces vagy.

– Nem vicceltem.

A kezemmel integettem a levegőben.

– Nem, Skyler… a legkedvesebb, legviccesebb fiú volt, akit ismertem. Tökmindegy. Nincs baj. Csak éppen telefonál. Talán nyári házi feladatot kap, vagy ilyesmi. Nyilvánvalóan fontos.

– Vagy talán a felügyelőtisztje az. Vagy talán egy beteg rokonával beszél, vagy épp most tudja meg, hogy mégis el tudja távolíttatni a démonszarvat a homlokáról.

– A démonoknak két szarva van.

– Ő egyszarvú démon, higgy nekem.

Mosolyogva megráztam a fejem.

– Nos, ezt most felpakolom a lakókocsira, aztán pedig elindulunk.

– Hé, Norah.

– Igen?

– Sajnálom.

– Mit? Minden rendben. Hamarosan már bolondozós képeket fogok küldözgetni neked rólam és róla.

Willow megfogta a vállamat, a szemembe nézett, és ezzel együtt egyenesen a szívembe, ahogy csak egy legjobb barátnő képes.

– Tudom, hogy nem erre számítottál. És tudom azt is, hogy a gyerekkorod egy olyan részét képviseli számodra, amiről sosem mondtál el mindent, de ha a mostani énjéről kiderül, hogy egy bunkó, attól még a múltbeli énje maradhat nagyon fontos számodra. Továbbra is megőrizheted azt a varázslatos egybeolvadás-dolgot, oké? – csapta össze a kezét.

– Köszi – öleltem át.

– Most pedig elvárom, hogy hozzál nekem pár szuvenírt az útról, szóval válassz okosan.

– Ne kerülj bajba, amíg távol leszek.

– Abban mi a móka?

Felkapta a táskáját, és ezúttal ő is kijött velem a szobámból, majd végig a házon. A nappali kiürült, apám az előkertben segített bepakolni a csomagokat, anyám pedig a bérelt lakóautót kerülgette, hogy leellenőrizze. Június eleje volt, de a forró fresnói nyár gyorsan közeledett. A járdák repedéseiben és a virágágyásokban növő fűszálak már sárgára váltottak a tavaszi zöld helyett.

Odatoltam a bőröndömet apámhoz, ő pedig beemelte az oldalsó tárolórekeszbe a többi csomaggal, hűtőtáskával, vécépapírral és minden más dologgal együtt, amit anya felhalmozott.

– Jesszus, kölyök, mit pakoltál be?

– Három hétre, apa.

– Érthető – húzott magához, hogy átöleljen. Apám alacsony, így az arcunk összeért. – Hiányozni fogsz.

– Te is nekem.

– Szia, Willow – köszönt apa a vállam fölött.

– Üdv, Mr. Simons. Tudom, hogy én is hiányozni fogok, de hiszem, hogy túl fogja élni.

– Értékelem a bizalmat – fordult meg apa, hogy bezárja a csomagtér ajtaját. – Jön még ide valami?

– Nem, a hátizsákomat felviszem magammal.

Valami a vállam fölött magára vonzotta apa figyelmét.

– Jó látni téged, Skyler – intett.

A szívem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha lassított felvételen mozognék, ahogy megfordultam.

– Soha nem csókoltad meg ezt? – motyogta Willow mellettem.

– Úgy teszek, mintha nem hallottam volna – mondta apa, mielőtt csatlakozott volna anyához.

Willow befogta a száját, elnyomva a nevetését.

Skyler intett apámnak, majd a tekintetünk egy rövid pillanatra összeakadt, mielőtt elfordult.

Ugyanolyan volt, mégis nagyon más. Sokkal magasabb és szélesebb lett, mint korábban, de megmaradt ugyanaz a nyugodt arckifejezése, ugyanaz a sűrű szőke haja, és ugyanaz a világosbarna szeme. És a sok hasonlóság miatt egy emlék ötlött fel bennem, amikor legutoljára jött haza egy hosszú utazás után. Azon a nyáron egy hónapot töltött a nagymamájánál, és az a négy hét egy örökkévalóságnak tűnt számomra.

Aznap, amikor Skyler hazajött, a verandájukon ültem, túl izgatottan ahhoz, hogy odahaza várjam. A nap már lement, és az égbolt narancssárga színben pompázott. Az anyja kocsija behajtott a felhajtóra, és ő már azelőtt kinyitotta az utasajtót, hogy a motor leállt volna.

– Norah! – forrtunk össze egy ölelésben.

– Egy örökkévalóságnak tűnt, hogy elmentél. Ezra nem volt hajlandó velem együtt dolgozni a Minecraft-világomon, úgyhogy remélem, nem játszottál túl sokat Oregonban, különben nagyon fogsz unatkozni a héten.

– Lehetséges túl sokat Minecraftozni?

Levette a hátizsákját, és a fűre ült.

– Van valamim a számodra.

– Jó látni téged, Norah – köszönt Olivia, és megveregette a vállamat, ahogy elsétált mellettem. Skyler egyáltalán nem hasonlított az anyjára, aki magas volt és sovány, sötét hajjal, mint a többi gyereke. Skyler legnagyobb bosszúságára inkább az apjára hasonlított, pedig a személyiségük teljesen ellentétes volt.

Beletúrt a hátizsákja első zsebébe, és előhúzott egy gyöngyös karkötőt.

– A nagymamámé volt.

– Elloptad?

– Mit? Nem! Azt hiszed, hogy meglopnám a nagymamámat?

– Hát, elég gyanús vagy.

Felvillantotta foghézagos mosolyát.

– Gyanús, mint egy róka.

– Nem ravasz, mint egy róka?

– Úgy lenne? A rókák ravaszok?

– Mert inkább gyanúsak? – kérdeztem.

– Nagyon is.

A szemei tágra nyíltak, aztán felnevetett.

– Tessék, nézd. Ezt a nagyi adta nekem – mutatott a gyöngyökre és a rajtuk álló betűkre. – Azt hiszem, még a gyerekkorából származik.

Felemelte a kezemet, és a csuklómra csúsztatta a karkötőt.

Játszani kezdtem a gyöngyökkel.

– Vintage.

Aztán a tekintetem a csuklójára vándorolt.

– Hol van a tiéd?

– Az enyém?

– Ez egy barátságkarkötő. Az egyiket én viselem, a másikat pedig te.

Megvonta a vállát.

– Gondolom, a másik fele az akkori legjobb barátjánál van, bárki is legyen az.

– Megpróbáljuk ellopni? – kérdeztem.

– Persze hogy meg kellene – felelte játékos csillogással a szemében, mert mindig jól szórakoztunk egymás viccein, sosem tartottuk egymást furának.

– Mit fogsz csinálni? –