Meggyőző érvek

By Jane Austen

Jane Austen hatodik, egyben utolsó regénye már halála után, 1818-ban jelent meg először. A történet Sir Walter Elliotról és három lányáról szól, akik közül csak Mary, a legkisebbik ment férjhez. A legidősebb, Elisabeth hiába vár gőgösen somersetshire-i kastélyukban rangos házasságra, a középső testvért, a regény főhősét, Anne-t pedig, lebeszélték arról, hogy házasságot kössön szerelmével, a fiatal, vagyontalan Wentworth tengerésztiszttel. Az egykori szerelmesek nyolc év után véletlenül újra találkoznak, ami azért is érdekes, mert az idő múlásával aztán fordult a kocka: Sir Walter pazarló életmódja miatt kénytelen bérbe adni a birtokát, és elköltözni, az azóta kapitányi rangra emelkedett korábbi udvarló viszont fényes pályát futott be, meggazdagodott, és most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet... csak Anne Elliot nem...  Hosszas bonyodalmak, kölcsönös büszkélkedés és féltékenykedés után vajon végül újra egymásra találnak hőseink?  A Meggyőző érvek a legérettebb - és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott - Austen-regény, amit nem az erény és a hűség felemelő példái tesznek maradandóvá, hanem a karikaturisztikusan jellemzett, hiú, üresfejű, páváskodó, csacska alakok pompás galériája.

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: Jul 7, 2022
• ISBN: 9789635842629

Jane Austen

Born December 16, 1775, Jane Austen is one of the most celebrated authors of the English language. Her fiction is known for its witty satires on English society. Austen wrote anonymously during her life and wasn't widely recognized as a great English writer until after her death in 1817.

Book preview

BorítóJane Austen: Meggyőző érvek

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jane Austen: Persuasion

A mű eredeti címe: Persuasion

Szöveg: Jane Austen

Copyright © © 1818 by Jane Austen

Hungarian translation © Tomori Gábor

All rights reserved.

Kiadta a Menő Könyvek, a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2022

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.menokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Tomori Gábor

Felelős szerkesztő: Edinger Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

ISBN 978 963 584 262 9

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

1.

dekor

Sir Walter Elliot, a somersetshire-i Kellynch-kastély ura a maga örömére soha nem vett könyvet a kezébe, eltekintve a Nemesi Almanachtól; ebben talált elfoglaltságot ráérő idejében, és vigasztalást, amikor rossz kedve volt; csodálat és tisztelet töltötte el, amint a legrégibb famíliák gyérülő számú sarjaihoz hajtott; az otthoni gondokból fakadó összes nyomasztó érzés helyébe szánalom és megvetés lépett, miközben a legutóbbi évszázadban felkapaszkodottak jószerével végtelen sorát böngészte, s ilyenkor, ha az addig olvasottak nem is hatottak volna rá, a saját történetét soha nem szűnő érdeklődéssel olvashatta. Kedvenc kötete mindig ezen az oldalon nyílott ki:

„ELLIOT, KELLYNCH-KASTÉLY

Walter Elliot, született 1760. március 1-jén, 1784. július 15-én nőül vette a Gloucester grófságbéli South Park urának, James Stevenson úrnak leányát, Elizabethet, amely (1800-ban elhunyt) hölgytől való leszármazottai Elizabeth, született 1785. június 1-jén; Anne, született 1787. augusztus 9-én; egy 1789. november 5-én halva született fiúgyermek; Mary, született 1791. november 20-án."

Pontosan ekként szólt a nyomdász keze alól kikerült bekezdés, azonban Sir Walter önmaga és a családja tájékoztatása végett Mary születése után még megtoldotta ezt azzal, hogy „1810. december 16-án nőül ment a Somerset grófságbéli Uppercrossból való Charles Musgrove úr Charles nevű fiához és örököséhez", továbbá roppant akkurátusan közbeiktatta felesége elvesztésének hónapját és napját.

Ezután következett a nagy tiszteletnek örvendő ősi család története és felemelkedése, ahogy az lenni szokott; hogy miként telepedtek meg Cheshire-ben; miként emlegették őket Dugdale-ben, ahol is a család, a főszolgabírói hivatal ellátása és egy választókerület három egymást követő parlamentben való képviselete során tanúsított hűségéért II. Károly uralkodásának első esztendejében baroneti rangra emeltetett; szó esik valamennyi Maryről és Elizabethről, akit feleségül vettek; mindez szépen megtölt két tizenkettedrét lapot, és a címerrel meg a jelmondattal végződik: „Fő tartózkodási hely a Somerset grófságbeli Kellynch-kastély", és befejezésképpen ismét Sir Walter keze írása következik:

„A birtok várományosa William Walter Elliot úr, a második Sir Walter dédunokája."

Sir Walter Elliot jellemének a hiúság volt a legfőbb vonása; a személyével és a pozíciójával kapcsolatos hiúság. Ifjúkorában figyelemre méltóan jóképű volt, és ötvennégy évesen még mindig szép férfi. Kevés nő foglalkozik a megjelenésével annyit, mint ő tette, és egy újdonsült lord inasa sem örülhetett jobban társadalmi helyzetének. A szépség áldásánál csak a baroneti rang áldását értékelte többre; és állandó, mély tisztelettel és hódolattal viseltetett ama Sir Walter Elliot iránt, aki személyében egyesítette ezeket az áldásokat.

Jó külsejének és rangjának egyetlen okból tulajdonított méltán jelentőséget; bizonnyal ezeknek köszönhette feleségét, aki jellemét tekintve magasan fölötte állt mindannak, amit ő a magáéval megérdemelt. Lady Elliot kiváló asszony volt, józan és szeretetre méltó, akinek ítélőképessége és viselkedése, ha nem számítjuk fiatalkori elvakultságát, melynek folytán Lady Elliot lett, a későbbiekben soha nem hagyott kívánnivalót maga után. Tizenhét esztendőn át alkalmazkodón tűrte, enyhítette, takargatta férje gyarlóságait, és öregbítette a jó hírét; és bár ő maga nem tartozott a világon a legboldogabbak közé, kötelességei, barátai és gyermekei igen erősen kötötték az élethez, és korántsem volt könnyű beletörődnie, amikor elszólíttatott mellőlük. Borzasztó egy anyának hátrahagyni három leányt, akik közül a két idősebb is csak tizenhat és tizennégy éves, s még borzasztóbb egy önhitt, ostoba apára bízni a jövőjük egyengetését. Volt azonban Lady Elliotnak egy igen meghitt barátnője, egy józan, kiváló asszony, aki az iránta érzett szeretetből, hogy közel legyen hozzá, Kellynch faluba költözött; s Lady Elliot legfőképpen e hölgy kedvességétől és tanácsaitól remélte, hogy leányai továbbra is oly kitűnő neveltetést kapnak majd, amilyet ő igyekezett megadni nekik.

Ez a barátnő és Sir Walter nem házasodtak össze, bármire is számítottak e tekintetben az ismerőseik. Tizenhárom év telt el Lady Elliot halála óta, és ők, özvegy voltukon nem változtatva, megmaradtak közeli szomszédoknak és bizalmas barátoknak.

Hogy a korából és jelleméből adódóan komoly, továbbá rendkívül jómódú Lady Russell nem gondolt második házasságra, az nem igényel mentegetést a közvélemény előtt, mely inkább hajlamos oktalanul rosszallani, ha egy nő ismét férjhez megy, mint ha nem teszi; ám az, hogy Sir Walter tartósan nőtlen maradt, magyarázatra szorul. Megemlítendő, hogy Sir Walter (miután egy-két igen esztelen közeledési kísérlete csalódással végződött) jó apához illőn azzal tetszelgett magának, hogy szeretett leányai kedvéért maradt nőtlen. Egyikükért, a legidősebbért valóban kész lett volna lemondani bármiről, amit megtenni amúgy sem érzett nagy kísértést. Tizenhat évesen Elizabeth minden lehetséges vonatkozásban megörökölte anyja előjogait és tekintélyét, s mivel igen szemrevaló volt, és nagyon hasonlított az apjához, mindig nagy befolyással bírt fölötte, s remekül kijöttek egymással. Sir Walter két másik gyermekének nagyon is alárendelt szerep jutott. Mary szert tett némi megjátszott fontosságra, amikor Mrs. Charles Musgrove lett belőle; ám a finom lelkű és kedves természetű Anne-t, akit bármely igazán értelmes ember nagyra becsült volna, apja és nővére semmibe vette, a szavának nem volt súlya, s kényelme mindig másodrendűnek minősült – csak Anne-ről lévén szó.

Lady Russellnek viszont ő volt a legkedvesebb, nagyra becsült keresztlánya, kedvence és barátnője. Lady Russell mindannyiukat szerette, de csak Anne-ről tudta azt gondolni, hogy az édesanyja éledt benne újjá.

Néhány évvel korábban Anne Elliot nagyon csinos lány volt, ám hamvassága korán tovatűnt, és még amikor virágzott, apja akkor is kevéssé találta tetszetősnek (finom vonásai és szelíd, sötét szeme olyannyira különböztek az övéitől), most pedig, hogy halovány lett és lefogyott, nem akadt benne semmi, ami kiválthatta volna a megbecsülését. Soha nem fűzött hozzá nagy reményeket, s immár egyáltalán nem hitte, hogy Anne nevét valaha is kedvenc könyve bármely más lapján lesz módja olvasni. Egyenrangú házasságra csakis Elizabethnek lehetett esélye, hiszen Mary csupán egy régi, köztiszteletben álló és igen vagyonos család tagjává lett, mely így minden viszonzás nélkül részesült megtiszteltetésben. Elizabeth egy napon rangjához méltó házasságot köt majd.

Megtörténik olykor, hogy egy nő szebb huszonkilenc esztendősen, mint tíz évvel korábban, és általában véve, ha sem betegség, sem gond nem érezteti hatását, ebben az életkorban a báj még alig-alig szokott megkopni. Így történt ez Elizabeth esetében is, aki még mindig ugyanaz a szép Elliot kisasszony volt, aki tizenhárom évvel ezelőtt, ilyenformán megbocsátható, ha Sir Walter megfeledkezett a koráról, vagy legalábbis csak félig-meddig megy botorságszámba, ha ennenmagát és Elizabethet éppoly virulónak vélte, mint valaha, jóllehet körülöttük mindenki más szépsége tönkrement; azt ugyanis világosan látta, mennyire öregszik mindenki más a családjában és az ismeretségi körében. Anne ösztövérré, Mary közönségessé vált, a szomszédságban minden arc egyre csúnyább lett, a Lady Russell halántékán gyorsan szaporodó szarkalábak pedig régóta aggodalommal töltötték el.

Elizabeth korántsem osztozott apja elégedettségében. Immáron tizenhárom éve volt a Kellynch-kastély úrnője, oly nyugalommal és határozottsággal viselve e méltóságot, hogy senki nem gondolta volna őt fiatalabbnak valódi koránál. Tizenhárom esztendeje töltötte be a háziasszony szerepét, szabta meg otthonában a törvényeket, szállt be elsőnek a négylovas hintóba, s lépett ki közvetlenül Lady Russell nyomában a környék összes szalonjából és ebédlőjéből. Tizenhárom fagyos télen át nyitotta meg ő a gyér szomszédság által rendezett valamennyi említést érdemlő bált, és tizenhárom virágos tavaszon utazott fel Londonba az apjával, hogy minden évben élvezzék néhány hétig a nagyvilág örömeit. Mindezt emlékezetében tartotta, tudatában volt huszonkilenc esztendejének, s ez valamelyes búslakodásra és nyugtalanságra késztette; teljes elégedettséggel nyugtázhatta, hogy még mindig éppoly szép, mint egykor, de érezte, hogy közeledik a veszélyes évekhez, s örült volna, ha az elkövetkező tizenkét-huszonnégy hónap leforgásán belül illendő módon feleségül kéri egy baronetsarjadék. Akkor talán ismét oly élvezettel venné kezébe a könyvek könyvét, mint kora ifjúságában, ám az adott helyzetben nem szívesen tette. Rossz érzéseket ébresztett benne a könyv, mely mindig azzal szembesítette, hogy a ő születése dátumát nem követi házasságkötésé, csak a legfiatalabb húgáét; s nemegyszer előfordult, hogy amikor az apja nyitva hagyta az asztalon a könyvet a közelében, elfordított tekintettel becsukta és arrébb tolta.

Ráadásul része volt egy csalódásban is, melyet a szóban forgó könyv, kiváltképpen pedig a családja története óhatatlanul az emlékezetébe idézett. A csalódást nem más, mint a cím várományosa, William Walter Elliot úr okozta neki, akinek jogait az apja oly nagylelkűen pártfogolta.

Még kisleány korában, amikor megtudta róla, hogy amennyiben nem születik fivére, Elliot úr lesz a baronet, tervbe vette, hogy feleségül megy hozzá, és az apja mindig is úgy vélekedett, hogy ez lenne a helyénvaló. Gyermekkorában nem ismerték a fiatalembert, ám röviddel Lady Elliot halála után Sir Walter igyekezett találkozni vele, és bár kezdeményezésére válaszul nem sok szívélyességet kapott, kitartott igyekezetében, ifjonti szerénységnek és visszahúzódásnak tudva be a dolgot; s egy tavaszon, Londonban járván, amikor Elizabeth hamvassága teljében volt, rákényszerítették Mr. Elliotot a bemutatkozásra.

Nagyon fiatal ember volt még akkoriban, éppen megkezdte jogi tanulmányait; Elizabeth rendkívül rokonszenvesnek találta, és a személyével kapcsolatos összes terv megerősítést nyert. Meghívták a Kellynch-kastélyba, az év hátralévő részében róla beszéltek, és reá vártak; ámde mindhiába. A következő tavasszal ismét találkoztak vele a városban, hasonlóképpen rokonszenvesnek találták, újfent bátorították, invitálták és várták, ő pedig ismét nem jött el; majd ezt követően arról értesültek, hogy megnősült. Ahelyett, hogy az Elliot-ház örököse számára kijelölt irányban kereste volna boldogulását, egy alacsonyabb születésű, gazdag nővel frigyre lépve függetlenséget vásárolt magának.

Sir Walter zokon vette a dolgot. Mint a ház feje, úgy érezte, ki kellett volna kérni a véleményét, különösen azután, hogy nyilvánosan pártfogásába vette a fiatalembert. „Mert bizonyára láttak bennünket együtt – jegyezte meg –, egyszer a Tattersallban, és kétszer a Parlament folyosóján." Kifejezésre juttatta rosszallását, ám annak szemlátomást vajmi kevés foganatja volt. Mr. Elliot meg sem kísérelt bocsánatot kérni, s olyannyira nem törődött rokonaival, hogy Sir Walter szerint nem is érdemelte meg azok figyelmét: teljesen megszakadt közöttük az érintkezés.

Ez a roppant kínos história Mr. Elliottal kapcsolatban még évek múltán is bosszúsággal töltötte el Elizabethet, akinek a fiatalember önmagában véve is tetszett, s még inkább mint apjának örököse, és aki erős családi büszkeségével csakis őt tekintette megfelelő partinak Sir Walter legidősebb leánya számára. A-tól Z-ig nem akadt az Almanachban olyan baronet, akit ennyire készségesen ismert volna el önmagával egyenrangúnak. De Mr. Elliot oly hitványul viselkedett, hogy bár Elizabeth éppen e történet idején (1814 nyarán) az ő feleségét gyászolván fekete szalagot viselt, nem tartotta méltónak őt arra, hogy újfent neki szentelje gondolatait. Elliot úr első házassága szégyene, mivel nem volt ok feltételezni, hogy gyermek született belőle, talán még feledhető lett volna, ha ennél nagyobb rosszat nem művel; ámde, amint arról kedves barátok szokásos közvetítésével értesültek, valamennyiükről módfelett tiszteletlenül beszélt, lekicsinylően és megvetően szólt a vérről, amelyből származott, és a rangról, amelynek várományosa volt. Erre nem lehetett bocsánat.

Efféle gondolatok és érzelmek kavarogtak Elizabeth Elliotban; efféle gondok vegyültek, efféle izgalmak hoztak változatosságot élete színterének egyhangúságába és eleganciájába, jómódjába és jelentéktelenségébe; efféle érzések színesítették az egyazon vidéki körben való hosszas, eseménytelen tartózkodását, s töltötték ki az ürességet, hiszen házon kívüli hasznos tevékenységeket űzni nem volt szokása, az otthoniakhoz pedig nem volt sem tehetsége, sem hajlama.

Most azonban másfajta kérdések is kezdték magukra vonni a figyelmét. Az apja egyre súlyosabb pénzügyi gondokkal küszködött. Elizabeth tudta, hogy apja azért veszi kézbe mostanság a Nemesi Almanachot, hogy megfeledkezzék a kereskedők nyomasztó számláiról és meghatalmazottja, Mr. Shepherd nem szívesen hallott intelmeiről. A kellynchi uradalom szépen jövedelmezett, de nem annyira, amennyire Sir Walter felfogása szerint a birtokosának kijárt volna. Amíg Lady Elliot élt, a rá jellemző módszerességnek, mérsékletnek és takarékosságnak köszönhetően a költekezés nem haladta meg a megengedhető mértéket; de felesége magával vitt a sírba minden efféle józanságot, és Sir Walter ezután állandóan túllépte a lehetőségeit. Nem tudott kevesebbet költeni, nem tett ő semmi egyebet, csak amit Sir Walter Elliotnak óhatatlanul tennie kellett; ám bármennyire is feddhetetlenül járt el, nem csupán szörnyen eladósodott, de olyannyira gyakran emlékeztették erre, hogy hiába próbálta volna a leánya elől eltitkolni a dolgot. A legutóbbi tavaszon, amikor Londonban tartózkodtak, szót ejtett neki erről; egészen odáig ment, hogy azt kérdezte:

– Nem tudnánk takarékoskodni? Nincs valami ötleted, miként tudnánk visszafogni a kiadásainkat?

S Elizabeth, becsületére legyen mondva, nőies riadalmának első fellángolásában komolyan fontolóra vette, mit tehetnének, s végül két területen javasolt takarékosságot: hagyjanak fel a szükségtelen jótékonykodással, és mondjanak le a szalon újrabútorozásától; e két leleményt később még kiegészítette egy jó gondolattal, mondván, évente gyakorolt szokásuktól eltérően ne vegyenek Anne-nek ajándékot. Ámde önmagukban véve bármilyen jó ötletek voltak ezek, nem feleltek meg a baj valódi mértékének, amit Sir Walter röviddel utóbb kénytelen volt feltárni a leánya előtt. Elizabethnek nem akadt használhatóbb javaslata. Igazságtalanul szenvedőnek és szerencsétlennek érezte magát, akárcsak az apja, és egyikük sem tudta, miként csökkenthetnék úgy a kiadásaikat, hogy közben ne essék tűrhetetlen csorba a méltóságukon vagy a kényelmükön.

Sir Walter a birtoknak csupán csekély részével rendelkezett tetszése szerint, de még ha minden hold elidegeníthető lett volna, az sem számított volna semmit. Amit lehetett, azt már méltóztatott jelzáloggal megterhelni, de az eladásig soha nem süllyedt volna. Nem, ilyen szégyent soha nem hozna a nevére. A Kellynch-birtoknak egészben és sértetlenül kell öröklődnie, ahogy ő kapta egykoron.

Tanácskozni hívták két bizalmas barátjukat, a szomszédos mezővárosban élő Mr. Shepherdet és Lady Russellt; s olybá tűnt, apa és leánya egyaránt arra számítanak, hogy egyikük vagy másikuk fejéből majd kipattan valami, ami megszabadítja őket szorult helyzetükből, és úgy csökkenti a kiadásaikat, hogy közben jó ízlés és büszkeség dolgában nem kényszeríti őket megalkuvásra.

2.

dekor

Mr. Shepherd, ez az udvarias, megfontolt ügyvéd, bármilyen befolyása volt Sir Walterre, és bármiként vélekedett róla, jobban örült volna, ha valaki más önti szavakba a kellemetlen kényszert, ezért ódzkodott a legcsekélyebb célzást is tenni, egyszersmind bátorkodott felhívni a figyelmet Lady Russell kiváló ítélőképességére, aki ismeretes józanságával, ezt teljesen biztosra vette, éppoly határozott intézkedéseket javasol majd, aminőket végső soron ő maga is alkalmazandónak gondolt.

Lady Russell aggodalmas buzgalommal, igen komolyan tanulmányozta és mérlegelte a kérdést. Inkább józanul, semmint gyorsan gondolkodó asszony volt, aki ebben az esetben nagy nehézségekkel szembesült, hiszen két fontos szempontot kellett összebékítenie. Becsületbeli ügyekben szigorú elveket vallott, és pontosan érzékelte a tisztesség követelményeit; ugyanakkor azonban éppúgy igyekezett kímélni Sir Walter érzéseit, mint ahogy oltalmazni vágyott a család tekintélyét, és olyan arisztokratikusan vélekedett arról, mi az, ami kijár nekik, amennyire csak azt egy józan és tisztességes ember megteheti. Jóindulatú, könyörületes, gyengéd érzésekre képes, derék asszony volt; kifogástalanul viselkedett és soha nem tévesztette szem elől az illendőséget, a modora pedig a jólneveltség mércéjeként szolgált. Pallérozott elméjének köszönhetően általában véve észszerűség és következetesség jellemezte; származás dolgában azonban nem maradt mentes az előítéletektől, méltányolta a rangot és ami azzal járt, ami némiképp elvakította őt a rangos emberek gyarlóságait illetően. Minthogy jómaga csak egy lovag özvegye volt, minden, baronetnek kijáró minden tiszteletet megadott Sir Walternek, és úgy vélte, hogy Kellynch ura a jelenlegi nehézségei közepette nem csupán régi ismerősként, közeli jó barátként, figyelmes szomszédként, legkedvesebb barátnője férjeként, Anne és testvérei apjaként, hanem rangja okán is joggal számít nagy együttérzésre és tapintatra.

Takarékoskodniuk kellett, ehhez nem fért kétség. De Lady Russell nagyon ügyelt arra, hogy ez a lehető legkevésbé váljék keservessé Sir Walter és Elizabeth számára. Takarékossági terveket dolgozott ki, pontos számításokat végzett, és megtette, amire senki más nem gondolt: kikérte Anne véleményét, akire a többiek soha nem látszottak úgy tekinteni, mintha a kérdéshez köze volna. Kikérte a véleményét, és annak bizonyos fokú figyelembevételével fogalmazta meg a takarékossági tervet, melyet végül Sir Walter elé tárt. Anne valamennyi javaslatával a tisztesség, és nem a nagyzolás oldalán foglalt állást. Még nyomatékosabb intézkedéseket, teljesebb reformálást szorgalmazott, hogy gyorsabban szabaduljanak az adósságoktól, és az igazságosság és méltányosság szempontjain kívül mást nemigen kívánt figyelembe venni.

– Ha apádat rá tudjuk beszélni erre – mondta Lady Russell a papírját tanulmányozva –, az sokat jelenthetne. Ha elfogadja ezeket a rendszabályokat, hét év múlva nem lesz adóssága, s remélem, sikerül meggyőznünk őt és Elizabethet, hogy a Kellynch-kastély eredendő jó hírét ezek a megszorítások nem csorbíthatják; s hogy Sir Walter Elliot igazi méltóságát értelmes emberek szemében korántsem csökkenti, ha elvszerűen cselekszik. Tulajdonképpen mi mást tesz, mint amit legelőkelőbb családjaink közül nagyon sok megtett már, vagy meg kellene, hogy tegyen? Semmi kivételes nincs az ő esetében, márpedig a szenvedést gyakorta a kivételesség teszi kínossá. Nagyon remélem, hogy sikerrel járunk. Komolyan és határozottan kell cselekednünk, hiszen végső soron aki adósságot vállal, annak fizetnie kell; s bár jócskán ügyelnünk kell arra, hogy miként érez apád mint nemesúr és a ház feje, még inkább ügyelnünk kell egy tisztességes ember jó hírére.

Anne azt kívánta, hogy az apja ezt az elvet kövesse, és erre ösztönözzék őt a barátai is. Úgy vélte, feltétlen kötelesség kielégíteni a hitelezők igényeit, amilyen gyorsan az a legátfogóbb takarékossági intézkedések révén lehetséges, s amíg ez meg nem történik, nincs értelme méltóságról beszélni. Ezt akarta előírni, ezt érezte kötelezőnek. Nagyra értékelte Lady Russell befolyását, s ami a lelkiismerete diktálta szigorú önmérsékletet illeti, úgy gondolta, hogy a családot nem volna sokkal nehezebb rávenni egy teljes reformra, mint egy tessék-lássék félmegoldásra. Apját és Elizabethet ismerve hajlott arra a feltételezésre, hogy az egyik pár ló feláldozása csupán alig volna kevésbé fájdalmas számukra, mint mindkettőé, és így tovább, a Lady Russell listáján szereplő valamennyi megtakarítást túl óvatosnak minősítette.

Vajmi kevéssé számít, hogy Anne szigorúbb követelései miféle fogadtatásra találtak volna. Lady Russell egyáltalán nem járt sikerrel: ez elviselhetetlen, ez tűrhetetlen. – Micsoda? Hogy minden kényelemről lemondjanak az életben? Az utazásokról, Londonról, a szolgákról, a lovakról, az asztali örömökről – lefaragások és megszorítások mindenütt?! A jövőben még egy közönséges úriember életvitelét se folytathassa? Nem, inkább azonnal távozik a Kellynch-kastélyból, semmint hogy ilyen szégyenteljes viszonyok közepette maradjon itt,

Távozna a Kellynch-kastélyból? A felvetést azonmód magáévá tette Mr. Shepherd, aki érdekelt volt Sir Walter kiadásainak tényleges visszafogásában, és tökéletesen meggyőződött afelől, hogy a lakóhely megváltoztatása nélkül semmit nem érnek el. Mivel az ötlet éppen a döntést meghozni hivatott személytől származik, mondta, immár skrupulus nélkül bevallhatja, hogy ő maga is éppen ezen a véleményen van. Nem úgy tűnik neki, hogy Sir Walter lényegesen meg tudná változtatni az életstílusát egy olyan házban, amelynek vendégszerető hírét és ősi méltóságát óvni kénytelen. Bárhol másutt Sir Walter maga ítélhet a kívánatos életvitel dolgában, és bárhogyan határoz, követendő példaként fognak tekinteni reá.

Sir Walter távozik tehát a Kellynch-kastélyból; s néhány napi kétség és habozás után eldőlt a nagy kérdés, hogy hová is menjen, és kirajzolódtak e fontos változás körvonalai.

Három lehetőség kínálkozott: London, Bath vagy egy másik vidéki ház. Anne mindenképpen ez utóbbit szerette volna. Egy kicsiny ház valahol a környéken, ahol továbbra is élvezhetnék Lady Russell társaságát, Mary közelében lennének, s részük lehetne az örömben, hogy olykor lássák a kellynchi pázsitot és ligeteket, ő erre vágyott. Ámde szokás szerint olyan döntés született, mely éppen ellentétes volt Anne óhajával. Nem szerette Batht, nem gondolta, hogy neki való hely volna; és otthonául mégis Bath jelöltetett ki.

Sir Walter eleinte inkább Londonra gondolt, ám Mr. Shepherd úgy érezte, nem lehetne bízni benne, ha Londonban lakna, ügyesen lebeszélte hát őt erről, s meggyőzte Bath előnyeiről. Sokkal biztonságosabb hely ez egy magafajta nemesúr számára: ott viszonylag csekély költségen fontos ember lehet. Súlyuknak megfelelően figyelembe vették Bath két fontos előnyét Londonnal szemben: nincs messze Kellynchtől, csupán ötven mérföldre, amellett Lady Russell a tél egy részét mindig ott tölti; és Lady Russell nagy megelégedésére, aki elsőként Batht ajánlotta volna, Sir Walter és Elizabeth arra a következtetésre jutottak, hogy sem tekintélyükből, sem kedvteléseikből nem kell engedniük, ha ott telepszenek le.

Lady Russell úgy érezte, kénytelen szembehelyezkedni szeretett Anne-je ismert óhajaival. Túlzás lett volna elvárni Sir Waltertől, hogy a saját szomszédságában egy kis házig alacsonyodjék. Maga Anne is úgy találná, hogy az ebből fakadó megaláztatás súlyosabb, mint gondolta, Sir Walter érzései szempontjából pedig irtózatos lenne a dolog. Ami pedig Anne Bathszal szembeni ellenszenvét illeti, Lady Russell ezt előítéletnek és helytelen vélekedésnek tartotta, mely először is ama körülményből fakad, hogy anyja halála után három évig ott folytatta tanulmányait; másodszor pedig abból, hogy az egyetlen télen, amelyet utóbb ő vele együtt ott töltött, Anne nem volt maradéktalanul jó hangulatban.

Röviden, Lady Russell odavolt Bathért, és hajlott a feltételezésre, hogy az valamennyiüknek megfelel majd; ami pedig fiatal barátnője egészségét illeti, ha a meleg hónapokat nála tölti a Kellynch-lakban, minden veszélyt elkerülhet; a változás pedig bizonnyal jót tesz majd mind az egészségének, mind a kedélyének. Anne ez idáig túl kevés időt töltött az otthonán kívül, túl keveset forgott társaságban. A hangulata nem volt jó. Nagyobb társaság előnyére válna. Lady Russell azt akarta, hogy Anne több ismerősre tegyen szert.

Egy fontos szempont, melyet szerencsére a tervezés elején számításba