A láthatatlan menyasszony

By Anne Swärd

A sokszoros díjnyertes, Európa-szerte olvasott és népszerű svéd írónő, Anne Swärd nagyszabású, érzelmileg is letaglózó, a második világháborút és az azt követő korszakot gyermeki szemmel bemutató regényében tűpontos látleletét adja erőszak terhelte világunknak, amelyben az emberi gonoszság természetes adottságként lepleződik le.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Aug 10, 2022
• ISBN: 9789635044764

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Fordította

PAPOLCZY PÉTER

Gyerekeimnek, Henricnek, szeretettel

EGY

Téli menyasszony

Vanna öltözteti fel a fiatal menyasszonyt, szorosra húzza a fűzőt a teste körül. Talán ő az egyetlen, aki csakugyan érti, miről szól ez a házasság, így aztán némi felelősséget érez azért, ami történni fog. Egész éjjel egyetlen hunyást sem aludt, csak forgolódott a cselédszobában, várta a hajnalt, és mindazt, amit ez a nap hoz. Nincs más választása, ő csak teszi, amire utasítják, de a részvétel mégis csak részvétel, és ő kézzelfoghatóbban vesz részt bárki másnál – ő húzza meg egyre erősebben a zsinórokat, mígnem a menyasszony a lehető legkarcsúbb. Sőt kicsit még annál is karcsúbb.

Vanna szemét a fáradtság tejszerű fátyla vonja be, ahogy nézi a művét a tükörben, máskor nem szokott ilyen hűvös lenni a tekintete. Ma minden fagyott, a fűző zsinórjait húzkodó ujjai éppoly hidegek, mint a tenger, amin át kell majd kelniük a szigetre, ahol az esküvőt tartják. De a hangulatnál semmi sem fagyosabb. Egy csepp vidámság sincs a levegőben, egyáltalán nem érezni a várakozást. Ilyen szorosra húzni a zsinórokat egy fűzőben kíván némi tapintatlanságot, és Vanna ennek nincs híján, ha a szükség úgy hozza. A Ceder családdal általában kesztyűs kézzel kell bánni, de most nem. Vanna elsődleges feladata tudni, hogy mit várnak tőle, még mielőtt munkaadói maguk ráébrednének, és ő ennek tökéletesen eleget tesz. Ő a Ceder család életének néma tanúja. Mindig is az volt.

Vanna már az ötödik menyasszony fűzőjét húzza meg, ez az utolsó, a legfiatalabb, a legtürelmesebb. Ahogy a mellkas a tüdőre szorul, a légzése egyre felszínesebbé válik, de nem panaszkodik, nem fájlal semmit, még egy kérlelő pillantást sem lövell a tükör felé. Csak áll mozdulatlanul, és tűr széttárt karral, alig látható verítékgyöngyök jelennek meg a halánték szőke pihéinél. Csak mered előre, míg Vanna egyre csak húzza a zsinórokat, erősen, a vőlegény anyjának utasítása szerint. Amennyire meri. És Ivanért szinte bármihez van mersze.

A menyasszony keble domborodik a fűző fölött, a hasa egyre inkább belapul. Folytatódik a harc, amíg a mesterségesen létrehozott derék kellően vékony nem lesz. Az alkalomra varratott ruha nemrég érkezett meg, egy lila-fehér kreáció, amit a város legügyesebb varrója készített az anyós utasításai alapján. Ő választotta az anyagot, egy kiváló, méregdrága chintz volt, selyem- és organzakiegészítőkkel, azonkívül a szabóját is kölcsönadta – nagy kegyesen, de ha nem kérték volna, ragaszkodott volna hozzá. Ha már egyszer minden hibádzik ezzel a házassággal, legalább a ruha legyen tökéletes. Ceder asszonyság szerint ez az öreg zsidó, akit a háború megkímélt, a legügyesebb szabó Koppenhágától északra. Sőt Berlintől északra nála jobbal még nem volt dolga, és sokat elkoptatott már. Kérte, hogy semmivel ne fukarkodjon, ne próbáljon neki megspórolni semmilyen költséget. Isten a részletekben rejlik, és most tényleg nagy szükség van rá.

Az utolsó átalakulásra a pár majdani szobájában kerül sor, ahol a hitvesi ágy már meg van vetve az örökölt ágyneművel. A nagypolgári lakás legfelső ablakain át látszanak a hajók, amik lehorgonyozva várják, hogy a násznépet kivihessék a szigetre. A Strandväg mentén a hársfasoron a villanylámpák igencsak lengedezni kezdtek vékony vezetékeiken, kezd felerősödni a szél. Hó kavarog a levegőben.

Vanna komoran áttér a magas szárú csizmára, és pont olyan erősen köti meg, mint a fűzőt, mint aki így akarná elejét venni, hogy a menyasszony eldőljön. Csak halvány sejtése van, mi várhat rá. Befogadják a családba, csak egy hajóút és egy „igen" választja el tőle – ez az egyetlen szó, amit a menyasszonynak tudnia kell jövendőbelije nyelvén, rövid szó, Vanna megtanította neki a tökéletes kiejtést. Ivan az öt fivér közül a legidősebb, mégis ő nősül utoljára, pedig mindig is az ő kegyeit keresték a leginkább. Már betöltötte a harminchármat, a menyasszony tizenhét éves, és a semmiből bukkant elő. Mintha mindenkinek bűzlene a dolog.

*

Különös nyugalmat érzek. Mindennek vége, régi életem kitörölve. Vanna olyan szorosra húzza a fűzőt, hogy a csigolyáim ropognak. A bordák rugalmasabbak, mint hinné az ember, őt legalábbis mintha ez a meggyőződés hajtaná. A magas szárú csizmát is pont olyan feszesre húzza a bokámon, mint a fűzőt a csípőm és a mellem között. Mint aki azt szeretné, hogy egyenes gerinccel nézzek szembe azzal, ami vár. Minden milliméternél emlékeztetnem kell magamat, hogy jót akar nekem. Az utolsó húzásnál mélyen a szemembe néz. A gyengédség kemény fűzője.

Rajtam kívül mindenki jelen van. Én vagyok az űr a szobában. A chintznek és organzának nagy fehér halomba kellene rogynia az üres tér körül, ami én vagyok. Én valahol messze járok, egy olyan helyen, aminek a létezéséről a többiek még csak nem is tudnak.

Vannának Eva, Cecilia és Irene segít az öltöztetésemben. A neveik törékeny virágokat idéznek, de gyorsan ráébredek, hogy ők maguk nem. A beházasodott Ceder nők. Majdani sógornőim, csak Nora hiányzik. Betöltik a szobát hűvös szépségükkel, világos sminket viselnek. Az én szempillámat annyira lehúzza a festék, hogy alig tudom nyitva tartani a szememet. Irene feketítette.

– Tudunk valamit csinálni a hajával? – kérdezi Eva.

– Hajtű. Ezer darab – mondja Cecilia nyomatékkal, és fehérre púderezett homlokát ráncolja a nap tiszteletére különösen feszes frizura alatt.

Az egyforma vörösesszőke hajszín és a hófehér bőr miatt Eva és Cecilia testvéreknek tűnnek – és Irene a sötétebb, hosszú lábú nővérük. Istennek legyen hála a hajtűkért, mit csináltak a nők a feltalálásuk előtt – haj mindenhol, tartás és stílus nélküli, zabolátlan fürtök… Amikor hallom, hogy nézetük szerint egy rakoncátlan frizuránál rosszabbat elképzelni sem lehet, sejtem, hogy soha nem fogunk tudni szót érteni. Tekintetük elégedetten pásztáz rajtam. A bőrömön, ami még mindig a nyár árnyalatát viseli, a karomon, amin meglátszik a favágás, homoktövisszedés, gazolás, a nyakszirtemen, ami barnára sült, miközben hínárt szedtem, borostyánkövet kerestem a part mentén, és nagyokat sétáltam a tenger mellett. Mindent el kell fedni, rejteni, bepúderozni: a karomat, a nyakamat elöl-hátul, a mellemet. Mit gondolna a nővérem és a húgom, ha most látna… Erről álmodtál?

Most már versenyt futunk az idővel, a sógornőim szemrehányásokat tesznek maguknak, amiért nem látták előre, mennyire időigényes lesz a közös anyósunktól kapott feladat, amit szemmel láthatóan halálosan komolyan vesznek. Egész délelőtt ezzel foglalatoskodtak, de még mindig messze nem tűnnek elégedettnek.

Ivan nincs itt, de érzem a tekintetét az ajtónyíláson át, távolról követi a harcot, hogy menyasszonyt faragjanak belőlem, akivel meg lehet jelenni. Vanna, a keménykezű cseléd gondoskodásával. A sógornőim az utolsó kritikus részletekkel. És egy idő után Ivan anyja is jön, és hűvösen szemrevételez. Amikor belép, mindenki elhallgat, visszatartja a lélegzetét, míg ő szótlanul besuhan a hálóba. Még a sógornőimnél is magasabb, és a hatást csak növeli, hogy az ő haját is feltornyozták, ezüst oszlopként meredezik a feje tetején. Egy csepp sötét rubint a fehér nyaka előtt. Hűvös, világos szempár. Vizslatva körbejár, szemügyre veszi az átalakulást. Nem mond semmit. Csak néma biccentéssel jelzi a jóváhagyását, megigazítja a hálószoba karosszékein a hajolajillatú háttámlavédőket, és kimegy a szobából.

Mindez valahol a messze távolban történik. Egy menyasszonyt felöltöztetnek, hogy férjhez adják. Látom őt a mennyezetig érő, aranyozott keretű tükörben. Foglyul ejti az üveg, ami annyira ferde, hogy az arcvonások a felismerhetetlenségig szétcsúsznak. Vagy csak már én nem ismerek régóta magamra. Figyelem a testemre irányuló gondosságot és erőfeszítést, ahogy egyre jobban szorít az idő, egyre kevésbé gyengéd a kezelés. Egy kemény ondolálófésű, éles hajtűk, Vanna váratlanul érzéketlen csípései. Nézem a körülöttem tüsténkedő kezeket. A tükörben leendő sógornőim átalakítanak saját másukká. Legalábbis megpróbálják, nem tűnnek éppen elégedettnek az eredménnyel, de legalább egyáltalán nem kímélik magukat. Én a rendelkezésükre bocsátom a testemet, ez minden. Csak arra van szükségük. Csak azt fogják férjhez adni.

A menyasszonynak ilyenkor nincs más dolga, mint tűrni, adják az értésemre. Újdonsült férjem engedélyével korán vissza fogok tudni vonulni az ünneplésről anélkül, hogy különösen felkelteném vele bárki figyelmét. Hát nem így szoktak végződni a lakodalmak ebben a családban? Az ünneplés női tárgya az izgalomtól kimerülten eltűnik a táncparkettről, amikor még fiatal az este, mert nincs hozzászokva a pezsgőhöz és a tánchoz magas sarkúban. És a helyét átveszik más nők… akiket kevésbé dermesztett meg a pillanat komolysága, tapasztaltabbak, közvetlenebbek, jobban élvezik a mulatságot.

*

Irene lassan leereszti a fátylat az arcom elé. Tekintetével nem ereszti az enyémet, hogy minél mozdulatlanabbul álljak, amíg rögzíti az anyagot. Egy adott hangulatban őzikeszeme hirtelen nedvessé válik, és furcsa, hűvös, fémes fénnyel csillog, átható, ugyanakkor vak tekintettel mered. Óvatosan beszívom az enyhe púderillatot felfedett hónaljából, ahogy áll a fejem fölé emelt karral. Púder, a veríték enyhén édeskés beütésével, ez Irene erőfeszítéseinek nem várt következménye. De a mindig éber Vanna ott terem a púderpamaccsal Irene simára borotvált bőrénél, és diszkréten menti a helyzetet. Ujjatlan, patinazöld fényű ruhájában Irene a legszebb mindannyiunk közül. Bárki más döglégynek hatna ebben a színben, ő hosszú, hófehér karjával olyan, mint egy tüneményes pillangó. Sötét haja két tökéletes, művészi victory roll-ba van feltekerve.

Hirtelen leereszti a kezét, és kifakad:

– Most őszintén…

– Mi az? – kérdezi Cecilia és Eva kórusban.

Hiába igyekeztek, hogy felnőttnek nézzek ki, csak azt érték el, hogy úgy festek, mint egy kisminkelt, felcicomázott gyerek, állítja Irene, és közben figyeli, amint Cecilia a már így is teljesen sima bőrömre újabb és újabb púderrétegeket visz fel – mintha a bőrt a sok tökéletes réteg alatt szem nem illethetné.

– És ez a fátyol – mondja tovább Irene, és megigazítja, hogy pont jó távolságra legyen az arcomtól, ne takarjon, csak fedjen, és közben készségesen lefordítja nekem a gondolatait a fátyol esetlenségéről. Egy gyerek szintjén beszél franciául, de hát én is.

– Hogy a menyasszonynak fátyollal a szája előtt kelljen férjhez mennie… mint akinek nincs hangja.

Cecilia és Eva vidáman nézik Irene-t, míg beszél. Vanna kevésbé szórakozik jól. Ez most kérdés, megállapítás, vagy egyenesen nyílt provokáció? Vanna azon nyomban lepisszegi őt, Ivan anyja még meghallhat minket a nyitott ajtón túl.

Egy szomszédos szobában szól a rádió. Nürnbergben még tart a per:… egymás mellett a vádlottak padján, tudósít egy kifejezéstelen hang, Dönitz, Frank, Frick, Fritzsche, Funk, Göring, Hess, Jodl, Kaltenbrunner, Keitel, Von Neurath, Von Papen, Raeder, Von Ribbentrop, Rosenberg, Sauckel, Schacht, Von Schirac, Seyss-Inquart, Speer, Streicher… Ezek azok, akik nem végeztek magukkal, akiknek nem sikerült megszökniük, vagy akiknek valami mondvacsinált okból megkegyelmeztek.

Ivan kénytelen volt írni a királynak, hogy megtarthassák az esküvőt. Túl fiatal vagyok, de hát a körülmények is – ahogy azt hosszú fejtegetésében hangsúlyozta – „rendkívüliek". Szinte mintha akarná a botrányt, suttogják a rossz nyelvek. Tudatosan keresi. De miért? A pletyka hullámai veszélyesen magasra csapnak az ismeretségi körében. A gyerek menyasszony, a lányara, ki ő, a lány a semmiből, a háborúból, az isten tudja, honnan? Ivan, aki bárkit megkaphatott volna, tényleg, akárkit. Ugyanakkor, úgy tűnik, tényleg egy „akárkit" kapott. A vőlegényt magát mintha teljesen hidegen hagynák a szóbeszédek. Mégis rászegeződik az összes tekintet. Bármennyit is találgatnak velem, az idegen menyasszonnyal kapcsolatban, mégis Ivan a nagy talány. Ő kel el utoljára a sokak által áhított fivérek közül, aggasztóan sokáig maradt agglegény. Míg az öccsei szép sorban megállapodtak – ráadásul mind olyan nővel, akit Ivan korábban elutasított. Legalábbis ezt beszélik. Hogy a sógornőim mind utána epekedtek és koslattak, aztán beérték valamelyik öccsével.

Beöltöztetve és a kibírhatatlan hideg miatt szőrmébe bugyolálva vezetnek ki a partra, ahol a násznép kékre fagyva várakozik. Mindenki bámész szeme láttára az evezősök beemelnek a vezérhajóba. És a nők szemében megpillantom az irigységen túl a szánakozást. Ilyen fiatalon máris a házasság kelepcéjében, a gyereknevelés kalickájában…

Sajnálnak? Engem? Ó, ha tudnák.

Szigetvilág

Az év leghidegebb napján a szigetvilág fehér és mozdulatlan, egészen Finnországig be van fagyva. Nyitott hajók hosszú karavánja szállítja a násznépet a sziget felé a jégtörő vágta keskeny folyosóban a végtelenbe nyúló jégtengeren át. A hó és a hideg minden hangot tompít, csak a bátor evezősök fújtatása és az evezőcsapások hallatszanak a hajósorból. Miközben mi, utasok, egy helyben ülve próbáljuk magunkat melegen tartani. Minden belégzéssel megfagy a levegő a torkomban, de én üdvözlöm a hideget, tisztító az égetése, rendezi az ember gondolatait. A hadseregtől kölcsönzött jégtörő előreküzdi magát a tenger kemény, csillámló páncélján át. Bundánkban azokra az állatokra hasonlítunk, melyeknek a szőrméjét magunkra öltöttük, csak kicsit tépázottabbak vagyunk a fagyos szélben: ezüstróka, coboly, ocelot. Ragadozókkal körülvéve ülök én is egy állat bundájában, amit még csak fel sem ismerek – vakítóan fehér téli prém, puha, mint egy simogatás, de nehéz, mint a bűn.

A Ceder-szigetre tartunk. Ez a legtávolabbi sziget a tengersávban, sehol nincs szárazföld a láthatáron, csak az, ami az ember talpa alatt van. Szép napokon odakint az ember úgy érzi, övé a világ, más napokon meg mintha ő lenne az utolsó túlélő a Földön, mondta Ivan, de nem árulta el, neki melyik van inkább kedvére. Ezen a félreeső helyen lesz az esküvő. Még egy hagyományos nyári esküvőre is művészet lett volna mindenkit kiszállítani oda – télen kész téboly. Hazardírozás, ahol a mérleg egyik serpenyőjében az időjárás hatalmasságai vannak, a másikban a puszta szerencse.

Az anyós, Fredrika, fenséges magányában trónol felénk fordulva a vezérhajó orrában, komor gyászruhájának vállára elegáns mókusprém terül. Ott vannak a fiai, Maurits, Karl, Nils és Måns, annyira nem hasonlítanak egymásra, hogy csak a szemük színe árulkodik a rokonságról. Ivané is ilyen, biztos az apjuktól örökölték. Akárcsak talán az arisztokratikusan magas homlokot. Négy átható, borostyánkőszínű szempár szegez az ülésemhez, és mögöttük Fredrika vizenyős, világos szeme. Komoly arcok, leszámítva Maurits alig látható, sikamlós vigyorát.

Mint kiderült, Ivan köztük az egyetlen, aki fel tud venni egy frakkot úgy, hogy ne nézzen ki röhejesen. Kifogástalanul visszafogottan, hűvös távolságtartással, mondhatni elérhetetlenül ül mellettem. A bőre halvány, mint a tajték az öbölben, amikor szemem sarkából rásandítok, tökéletes arcvonások, mint amiket vésővel készítettek. Csak az orr ferdesége ront a tökélyen. Mintha valamikor eltört volna, és csak a felét nyomták volna vissza a helyére. Karl az egyetlen, aki nem frakkot vett, katonásan egyenes háttal feszít tiszti egyenruhájában. Mellette Måns, aki az öltözékére egy inkább nőhöz illő bundát vett. Ő a legfiatalabb fivér, és van benne valami könnyed huncutság, ami a testvéreiből mintha hiányozna. A teljes arcát belepő szeplőknek köszönhetően fiatalabbnak tűnik a koránál. Nilsben van valami merev és kemény, olyan, mint egy cédrus, amire nyilván szüksége volt, mivel nem sokkal Maurits, a család fenegyereke után született, és ez meglátszik. Ivan orra lehet akár Maurits műve is.

A hajó közepén ülnek a keményen dolgozó evezősök. A tatban meg mi: menyasszony és vőlegény, dermedten ülünk a tatülés irhaszőnyegein a fehér vitorlavászonból készült tető alatt, amit máris lehúz a bőséges hómennyiség. És a mögöttünk lévő hajókban szétosztva ülnek a Ceder fivérek asszonyai, a gyerekek, a pesztonkák, a tanúk, a koszorúslányok, a rokonság, a család barátai, a kórus, a szakácsnők, a felszolgálók. A pap. És a szórakoztatásért felelős csapat.

Nem tartjuk magunkat a szokáshoz, miszerint a házaspár az utolsó pillanatig ne találkozzon – még ha szerencsétlenséget is hoz látni egymást, mielőtt megkötjük életre szóló frigyünket. Érzem Ivan testének melegét, ahogy ül mellettem, de nem ér hozzám. A szeme annyira fénylik a hidegtől, hogy látom benne saját tükörképemet, amikor egy pillanatra felém fordul. A hajamban gyöngyvirág, a kezemben fehér liliom, az arcom komor a fátyol mögött, amire Vanna egy ormótlan cobolyprém sapkát nyomott az anyós tiltakozása ellenére. Milyen kár lenne, ha halálra fagyva érkeznék a saját menyegzőmre, mondta Vanna.

Ivanon nem lehet kiigazodni hűvös, jól nevelt viselkedése miatt. Továbbra sem tudom, mit gondol, amikor rám néz. Tökéletes rejtélynek tűnök a számára, vagy olyan valakinek, aki veszélyessé válhat, ha nem vigyáznak velem? Talán csak veszélytelen, kihasználható, fiatal nőnek lát? Vagy egy szokatlanul kemény rügynek, ami remélhetőleg valami szépet fed fel, ha végre kifakad.

Mindenki próbálta lebeszélni Ivant erről a szigetről, de ő kitartott mellette. A sziget vagy semmi. Kivitelezhetetlen ötletnek tűnt; ilyen sok embert ilyen messzire vinni befagyott vizeken át, ráadásul egy olyan területen, ami nemrégiben még háborús övezet volt. A nap hősei ebben a hófúvásban az evezősök lettek. Az utat vágó jégtörő Karl érdeme, a tiszté a családban – megmozgatott minden követ, amit a hivatása lehetővé tett, és neki köszönhetően a lehetetlen lehetségessé vált. Ez az ő hozzájárulása a katasztrófához.

Arról nem Ivan tehet, hogy az év elképzelhető legrosszabb időszakára esett az esküvő, a családja a lehető legtovább akarta halogatni, ezért alakult így. Ez az esküvő a szó minden értelmében botrány lesz, de azt senki nem állíthatja, hogy nem szép – káprázatos téli tájban zajlik majd, hatalmas fehér tengeri rónák szolgáltatják a hátteret. Szálló porhó, fátyolos napsütés és csodálatos talaj menti fények kísérnek végig az úton, míg meg nem pillantjuk a szinte éteri ragyogást a sziget fölött. De akkor már annyi dér gyűlt a fátylamra, hogy csak a hókristályokat látom, és nagyon átfagytunk, mintha készülnénk átsiklani a túloldalra, átlépni a vékonyka határvonalat élet és halál között.

A matriarcha lép ki először a szárazra, az evezősök segítik. Merevvé fagyva, de ünnepélyesen lépdel a fehér szigeten, a mókusprémet palástként viseli a vállán, és orcája izzik a hidegtől az amúgy nagyon sápadt arcbőrén. A sziget a ropogó hókéreg és a zúzmara tokjában. Leendő sógornőim csúszós cipősarkokon vezetnek el egy kellemesen felmelegített mellékszobába egy végső szemlére. Púder a pirosan virító arcomra, még egy kis szemfesték, még egy kis rúzs, le a bundával és a cobolysapkával, egy kis sherry, hogy oldódjon a nyelv, és a szám ki tudja mondani a mindent eldöntő igent.

A termet gyertyákkal és téli virágokkal díszítették fel az esküvőre, kék szellőrózsák, sápatag gyöngyvirágok, boglárkafüzérek. Egyetlen vendégnek sem jut eszébe levenni a bundát, muffot, fejfedőt, annyira dermesztően hideg van még házon belül is. Még a férfiak is magukon hagyják a szőrmesapkát, mintegy dacolva Istennel és ezzel a szertartással.

A házasságkötő terem máris tele van széttaposott rózsaszirmokkal, és a pocsékolás még csak most kezdődött. A fejadagrendszer még mindenkinek elevenen él az emlékezetében. Sok mindent továbbra is nehéz beszerezni, de ennek nem szabad megmutatkoznia a lakodalmi menün. Ami heteken át álmatlan éjszakákat okozott Vannának.

A szertartás közepén a pap int nekem és Ivannak, hogy forduljunk az egybegyűltek felé. Talán azt várják, hogy félénken lesütöm a szememet, de egyenesen előrenézek. Meglep a sok csillogó tekintet a tömegben, fátyolosak a hidegtől vagy a terem visszafogott pompájától, vagy talán az Ivan iránti viszonzatlan érzések miatt? Vagy rám néznek, és eszükbe jut valami… a kiházasított lányuk vagy a saját esküvőjük; a félelmetes nászéjszaka, talán egy boldog kezdeti időszak friss házasokként, valami keserédes emlék? Könnyekért nekem sem kellett soha a szomszédba mennem. De eszembe sem jutna kimutatni az érzéseimet ezeknek az embereknek. Soha nem voltam még egy teremben, ahol ily kevés a gond, és ily sok a könny. De a jégkirálynő szeme száraz. Vajon megkönnyebbült, hogy végre megnősítheti utolsó fiát? A „visszautasítót", aki mindig meghúzta a vészféket jóval azelőtt, hogy a házasság fennálló akadályait egyáltalán vizsgálták volna. Az utolsó gyerekét, ha nem számoljuk jócskán túlkoros lányát, és őt mintha már senki nem számolná. Soha nem beszélnek róla, pedig legalább az anyjának hiányozhatna egy ilyen napon. De Fredrika most minden figyelmét Ivanra irányítja. Egyetlenegyszer sem illet engem a tekintetével, ahogy pici és dermedt, fehér kesztyűs kezem eltűnik Ivan nagy kezében. Pedig hamarosan az ő nevét fogom viselni, és fia jó híre az én kezemben lesz.

*

A nászéjszakán történik meg. Éppen hogy bejutottam a Ceder családba a hátsó bejáraton, a házasságnak nevezett keskeny hasadékon. De ezen az estén semmi sem terv szerint halad, annyira hideg van, hogy a tortát nem lehet felvágni, jég csapódik ki a bólén, a buborékok belefagynak a pezsgőbe, és a férfiak hátrafésült, pomádés haja fényes sisakká merevedik. A menyasszonyi csokor érzékeny liliomai elfeketednek a hidegtől, és a finom menyasszonyi fátyol szétszakad, mint a leheletvékony pókháló, amikor átmegyek a kapun. A mulatság egész éjszaka tart, a hóvihar miatt egyre nyúlik, mert még a katonai jégtörővel sem lehet most visszamenni, olyan erőteljesen süvítenek a jeges szelek a sziget körül. A vendégek kénytelenek bátran megpróbálni itallal és tánccal melegen tartani magukat, és ahogy telnek az órák, és az alkohol meg az álmosító ünnepi ételek folyamatosan áramlanak, a személyzetnek nem kis feladat ébren tartani a vendégeket. Rossz vége lehet, ha valaki elalszik a kihűlt ünnepi teremben, ezt a házat röpke nyári látogatásokra tervezték, és megveszekedett hideg van bent, még így is, hogy tele van emberekkel. A lécfalak hasadékai között befurakszik a hóvihar.

A vihar és a hideg foglyai vagyunk. Az egész násznép oda fog fagyni a székére az éjszaka – téli napforduló, az év leghosszabb, legsötétebb, leghidegebb éjjele –, és mivel Ivan családja a végletekig halogatta ezt a nemkívánatos esküvőt, annyira terhes vagyok, hogy menten szétpukkadok.

Az első hitvesi keringővel kezdődik. Csendes, mégis feszültséggel teli. Ivan jó táncosnak bizonyul, nekem csak követnem kell őt, pont, ahogy a megismerkedésünk percétől tettem. Most először vagyunk ennyire közel, most először tart egyáltalán a karjában. Az alkoholtól már felmelegedett a keze a derekamon. A teremben a zavartalanul bámész tekintetek kizökkentenek, ahogy vizslatnak minket, miközben tartjuk egymást, mozgunk, összenézünk. Mint akik fel akarják mérni, mennyire volt őszinte az igen, amit kimondtam. Csupa idegen tekintet, ismeretlen emberek. Az én életemből nincs itt senki.

Az utolsó ütemek még le sem csengenek, Maurits máris megkaparint. Egy óvatlan pillanatban bukkan elő a semmiből, és magához ránt, átkarolja kőkemény fűzőmet a derekamon, és azt mondja, ideje, hogy a vőlegény átengedjen másoknak.

Ivannak nem lenne szabad átadnia az öccsének, de mit tegyen, rendezzen jelenetet a táncparketten már az este elején? Amikor a tánc forgatagában keresem őt, sehol nem látom. Biztos elvegyült az alkoholos asztal vagy az esküvői mézeskalácstorony köré gyűlő rajban, vagy kiment elszívni egy cigarettát és könnyíteni magán a süvítő szélben. Mindenesetre sorsomra hagy az öccsével, jelen esetben Mauritscal, aki olyan vadul pörget a parketten, hogy végül már úgy érzem, a fűző rácsa ki fog szakadni a helyéről, és majd hegyes dárdahegyek koszorújaként fog körbevenni. Mindenki óva intett Mauritstól, és nyilván nem csak ördögi szépsége miatt. Még a saját felesége, a saját anyja is figyelmeztetett. És Vanna, félreértelmezhetetlen kézmozdulatokkal. A megismerkedésünk estéje óta nagyon vigyáztam vele, de talán mégis alábecsültem? Most könnyű prédává váltam, hiszen a menyasszony soha nem utasíthatja vissza a táncot, minden férfival táncolnia kell a lakodalomban, ahogy azt Irene-től megtudtam. Az ő férje, Maurits, azonban igencsak vét az etikett ellen, amikor nem enged át másnak, miután megszerzett. Bármennyire is remélem, hogy valaki megment durva rángatásától, ez elmarad.

Ha azt, ami ezután történik, Maurits tudatosan eltervezte, akkor valami ördögi terv volt. Pontosan tudja, milyen állapotban vagyok. Még ha szeretné is, hogy ez az esküvő zajos véget érjen, és a bátyja botrányba keveredjen, át kell látnia a kockázatokat. A gyerek születését veszélyesen korán beindítani mindennemű segítségtől távol, játszadozás egy élettel. Most éppen túl részegnek tűnik ahhoz, hogy ennyire rafinált legyen, de elképzelhető, hogy ez is a terv része? Próbálom felkelteni valamelyik másik fivér figyelmét, de egyikük sem jön a megmentésemre. Még Irene sem, pedig észreveszem, hogy minket méreget. Ivant sehol nem látom, habár az egész terem a szemem elé tárul Maurits féktelen manővereinek köszönhetően.

Teszek egy utolsó próbálkozást, hogy kicsavarjam magam a szorításából, és végre elszabaduljak, hallom, ahogy elveszti az egyensúlyát, és belezuhan a zenekarba mögöttem, míg én eliszkolok a táncparkettről. Beszaladok a nászszobába, és remélem, nem jön utánam, mert az ajtót nem lehet belülről beriglizni. De már amúgy is késő. Lassan terjedő fájdalom kezdett el terebélyesedni a derekamban. Hamarosan már olyan erős, hogy nem tudok nem tudomást venni róla, pedig még nincs itt az ideje… Nem így kellett volna lennie.

*

A pokol alighanem egy soha véget nem érő mulatság. Merevre fagyva az oroszországi teleket idéző hidegben a legtávolabbi szigeten a legkegyetlenebb napon az embert elfogja egy érzés, hogy ez most már mindörökké így lesz; ünnepség és szülés a végtelenségig. Harapom a törülközőt, amit Vanna sebtében összehajtogatott, és benyomott a számba. A végsőkig próbálja titkolni, mi folyik idebent. Már megtanultam, hogy az a legjobb, ha az ember teszi, amit Vanna szeretne, így hallgatok, harapok és nyomok. De mit fog tenni, amikor a gyerek először levegőt vesz, és felüvölt? A násznépnek mintha még fogalma sem lenne, hogy én az éjszakánkra gondosan feldíszített nászszobában fekszem,