Fehér éjszakák

By Ann Cleeves

A Hollófekete szerzőjétől
„Lenyűgöző detektívtörténet.”
Financial Times
A Shetland című tévésorozat alapjául szolgáló regényfolyam második kötete.
Nyárközép van Shetlanden, a fehér éjszakák ideje, amikor éjfélkor is csivitelnek a madarak, és a nap egy percre sem nyugszik le.
Bella Sinclair, a festőművész kiállításmegnyitót tart, hogy bemutassa Fran Hunterről készült képeit. A megnyitó helyszíne a Herring House nevű galléria, amely Biddistában található, a sziget távoli, északnyugati szegletében, a beachen. Az eseményt furcsa jelenet tarkítja: egy különös angol férfi sírva fakad, és azt állítja, fogalma sincs, ki ő, és honnan került ide.
Az angolt másnap felakasztva találják egy csónakházban. Bohócmaszkot visel. Jimmy Perez, a nyomozó meg van győződve róla, hogy a tettes helybeli. Perezt megerősíti a feltételezésében, amikor Bella unokaöccsét, Roddyt, a zenészt is meggyilkolják.
De vajon képes-e pártatlan maradni a nyomozó, vagy Fran Hunterhez fűződő kapcsolata beárnyékolja az ítélőképességét?
A napok és az éjszakák egybefolynak: ilyenkor mindenkinek nehezére esik megőriznie az ép elméjét, és a látszatok a valóság helyére lépnek.
ANN CLEEVES New York Times bestsellerszerző, akinek könyvei világszerte több millió példányban keltek el. 2017-ben a CWA, a brit Detektívregényírók Szövetsége Gyémánttőr-díjjal tüntette ki. Cleeves regényei alapján készültek a nagy sikerű Shetland és Vera tévésorozatok.
„Cleeves szeretettel rajzolja meg e távoli kis közösség portréját, és ez a regény egyik legnagyobb erőssége.” – Sunday Times
„Nehezen megközelíthető, érdekes helyszínen játszódó, lebilincselő bűnügyi regény.” – Peter Robinson
„Ann Cleeves érdekfeszítő bűnügyi regényét a szereplőknek az a megváltozott tudatállapota teszi különlegessé, amelyet a shetlandi nyáron le nem nyugvó napnak tulajdonítanak.” – Financial Times
„Erős karakterekre épített, kitűnően elmesélt történet, amely nem erőszakos jelenetekkel teremt feszültséget.” – The Sunday Telegraph
„Ann Cleeves, az Észak írónője közreadta annak a regényének a folytatását, amelyért elnyerte a világ legrangosabb krimiírói díját.” – Sunday Sun
„A távoli, nehezen megközelíthető Shetland-szigetek kitűnő helyszínt kínál egy bűnügyi regényhez.” – Literary Review
„Csodálatos olvasmány: hitelesen mutat be egy mára szinte teljesen letűnt életformát.” – Eurocrime.com
„Egyszerűen bámulatos... Részben a regényben ikonikussá váló aprólékos jellemrajzokkal nyűgözi le az olvasót.”  – Radio 4
„A Fehér éjszakák remek olvasmány. A szereplők érdekesek, a helyszín pazar, a cselekmény izgalmas, és nincs benne semmi, amitől egy érzékeny gyomor felfordulna.” – Reginald Hill
„A Fehér éjszakák igazán szórakoztató a kies helyszínével, bámulatos szereplőgárdájával és lebilincselő cselekményével.” – Shotsmag

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Aug 31, 2022
• ISBN: 9786156414212

Ann Cleeves

Ann Cleeves is the author of more than thirty-five critically acclaimed novels, and in 2017 was awarded the highest accolade in crime writing, the CWA Diamond Dagger. She is the creator of popular detectives Vera Stanhope, Jimmy Perez and Matthew Venn, who can be found on television in ITV’s Vera, BBC One’s Shetland and ITV's The Long Call respectively. The TV series and the books they are based on have become international sensations, capturing the minds of millions worldwide. Ann worked as a probation officer, bird observatory cook and auxiliary coastguard before she started writing. She is a member of ‘Murder Squad’, working with other British northern writers to promote crime fiction. Ann also spends her time advocating for reading to improve health and wellbeing and supporting access to books. In 2021 her Reading for Wellbeing project launched with local authorities across the North East. She lives in North Tyneside where the Vera books are set.

Book preview

BorítóAnn Cleeves: Fehér éjszakákNext21 Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Ann Cleeves: White Nights

Copyright © 2008 by Ann Cleeves

All rights reserved.

borítókép © Shutterstock

Logotype: Pan Macmillan Design Department

Hungarian translation © Szabó Olimpia, 2022

© Next21 Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6414 21 2

Next21 Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Szekeres Dóra

Előkészítés Tomka Eszter

Korrektúra Bérci Ágnes

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Előhang

A kirándulóhajóról partra özönlöttek az utasok. Könnyű kabátot és napszemüveget viseltek, pulóverüket a nyakukba kötötték. Felhívták rá a figyelmüket, hogy ennyire északon kiszámíthatatlan az időjárás. Akkora volt a hajó, hogy innen, a Morrison-féle kikötőből nézve egészen kicsinek látszott a mögötte elterülő város. Ablakok megszámlálhatatlan sora, mind saját erkéllyel, egy lebegő város. Lerwickben délre járt az idő. A mozdulatlan víz visszatükrözte a napfényt, és olyan fényesen ragyogott a nagy fehér hajótest, hogy hunyorognia kellett annak, aki ránézett. A parkolóban buszok várakoztak; délre, a régészeti ásatásokhoz szállítják majd a turistákat, a parti sziklákhoz, ahol lundákat fényképezhetnek, valamint az ezüst tárgyakat bemutató kiállításra. Teázni is megállnak majd valahol.

A hajóhíd aljában egy utcaművész várakozott. Egy két lábon járó műalkotás, valóságos utcaszínház. A vékony férfi Pierrot-nak öltözött, és bohócálarcot viselt. Nem beszélt, csupán pantomimmal fogadta a városba érkező vendégeket. Bonyolult koreográfia szerint, egyik kezét a hasára fektetve, a másikat a föld felé lendítve hajolt meg. A turisták megmosolyogták. Örültek, hogy szórakoztatják őket. Egy nagyvárosban másképpen reagáltak volna, ha odalép hozzájuk valaki – ott koldusokkal és zavart elméjű emberekkel is találkozhattak, akiktől tanácsos volt elfordulni, nem a szemükbe nézni –, de ez Shetland volt. Sehol sem lehetnének nagyobb biztonságban. Szívesen ismerkedtek a helybeliekkel. Különben miről mesélnének otthon?

A bohócnál flitterekkel kivarrt vörös bársonytáska volt. Csillogott, ahogy mozgott. A testén átvetve viselte, mint az utcai tolvajoktól tartó idős hölgyek a kézitáskájukat. Egy kisebb köteg szórólapot vett elő belőle, és osztogatni kezdte őket.

Ekkor megértették. Ez csupán reklámfogás. Talán mégsem különbözik annyira ez a város Londontól, New Yorktól vagy Chicagótól. De jó képet vágtak hozzá. Nyaraltak. Elvették a színpompás papírlapot, és elolvasták. Estére szabadprogramot kaptak Lerwickben. Talán beülnek valamilyen műsorra. Rokonszenvesnek találták ezt a bohócot. A baljós vigyorú álarca ellenére megmosolyogtatta őket.

Miközben buszra szálltak, követték a tekintetükkel, amíg el nem tűnt a kisváros egyik szűk utcájában. Szórólapjait a helybelieknek is kiosztogatta.

Első fejezet

Jimmy Perez hátulról látta az utcaművészt, de fel sem fogta, hogy egy bohóc az. Más dolgokkal volt tele a feje.

Nemrég szállt le a tingwalli repülőtéren, miután rövid szabadságát a Fair-szigeten, a szülei croftján* töltötte. A három nap azzal telt, hogy az anyja kényeztette, az apja pedig a birka árára panaszkodott. Miután otthon járt, mindig eltűnődött, hogy miért viseli olyan nehezen az apja társaságát. Nem arról volt szó, hogy veszekedtek volna, vagy hogy valamiben nem tudtak közös nevezőre jutni, de Perez állandóan kevésnek és ingerlékenynek érezte magát, ez utóbbi miatt pedig furdalta a lelkiismeret.

Aztán ott volt a munka. A nagy halom papír, amely az asztalán várja majd. Sandy Wilson költségelszámolása önmagában egy egész napra ellátja munkával. És jelentést kell írnia egy lerwicki bárban történt verekedésről is.

Na és Fran. Megbeszélték, hogy fél nyolcra érte megy Ravenswickbe. Előtte persze még haza is kell szaladnia, hogy lezuhanyozzon. Elvégre randevúra megy, hát nem? Ez lesz az első igazi randevújuk. Hat hónapja találkozgattak már, de csak mint barátok, és most úgy izzadt a tenyere, mint egy tinédzsernek.

Halálpontosan érkezett meg Franhez. A haja még nedves volt, és kényelmetlenül érezte magát a vadonatúj ingében, amely egyelőre merev volt a keményítőtől, és függőleges hajtásnyom látszott az elején. Pereznek nem volt erőssége az öltözködés. Mit vegyen föl az ember egy kiállítás megnyitójára, ha az egyik kiállító művész az a nő, aki miatt elkerüli az álom, és nem tud a munkájára figyelni? Ha abban reménykedik, hogy este aztán az ágyban kötnek ki?

Fran is ideges volt. Látta rajta, amint beült mellé a kocsiba. Vadítóan nézett ki a testhez simuló fekete ruhájában, és Perez hihetetlennek találta, hogy esélye lehet egy ilyen kifinomult nőnél. Rávillantotta azt a sajátos mosolyát, amelytől Pereznek mindig liftezni kezdett a gyomra, mintha három órán keresztül viharos erejű nyugati szélben hánykolódott volna A Jó Pásztoron. Megszorította Fran kezét. Szeretett volna bókolni neki, hogy milyen lélegzetelállítóan fest, de nem tudta úgy megfogalmazni, hogy ne hasson se leereszkedőnek, se ízléstelennek, ezért néma csendben autóztak Biddistáig.

A galéria épülete a Hering Ház nevet viselte, mert valamikor halat szárítottak benne. A sziget nyugati partvidékén, egy völgy végében állt a tengerparton. Valamivel arrébb kis kőmóló nyúlt a vízbe, ahol a halászhajók kirakodhatták a zsákmányukat; néhány helyi lakos továbbra is a parton tartotta a hajóját. Ha az ember kilépett a Hering Ház ajtaján, megcsapta a hínár és a só szaga. Bella Sinclair azt mondta, hogy amikor az épületet átvette, még a falakból is enyhe heringszag áradt.

Bella volt a másik kiállító művész. Perez ismerte, Shetlandon szinte mindenki ismerte. A többség persze csak hallomásból, a róla keringő történetekből. Bella tősgyökeres shetlandi volt, Biddistában született, ott is nőtt fel. Fiatal éveiben állítólag meglehetősen zabolátlan életet élt, mostanra viszont megközelíthetetlen, félelmet parancsoló nagyasszony lett belőle. És gazdag.

Perez még mindig feszült volt az egész napos rohanástól és a tudattól, hogy itt a várva várt esélye Frannel. Szívügyekhez nemigen értett. Mi lesz, ha elszúrja? Amikor kezet fogott Bellával, látta, hogy az övé remeg. Talán átragadt rá a lámpaláz Franről, aki a festményei fogadtatása miatt izgult. Amikor elvegyültek a vendégek között, és a falakra kifüggesztett képeket szemlélték, Perezben még tovább nőtt a feszültség. Szinte fel sem fogta, mi zajlik körülötte. Beszélgetett Frannel, biccentett az ismerősöknek, de ennél többre nem futotta az erejéből. Egyre erősebb nyomást érzett a homlokában. Mint amikor viharfelhők gyülekeznek egy fullasztóan meleg napon. Csak amikor kijött Roddy Sinclair, hogy játsszon nekik, akkor tudott végre lazítani egy kicsit. Mintha megérkezett volna az eső.

Roddy a terem közepén, fénykeretben állt. Este kilencre járt az idő, de még napfény áradt be a magas, ferde tetőbe vágott ablakokon, visszaverődött a csiszolt padlóról meg a meszelt falakról, és megvilágította Roddy arcát. Roddy vigyorogva várta, hogy a vendégek feléje forduljanak, mint akinek szemernyi kételye sincs afelől, hogy figyelni fognak rá. Abbamaradt a beszélgetés, a terem elcsendesedett. Roddy a nagynénjére nézett, aki egyszerre elnéző és hálás mosolyával megadta a jelet. Roddy fölemelte a hegedűjét, az álla alá szorította, és ismét várt. Egy pillanatig csend volt, aztán játszani kezdett.

A közönség tudta, mire számíthat, és nem is csalódott. Roddy úgy játszott, mint az őrült. Erről volt híres. A show-műsoráról. És a zenéjéről. Shetlandi zenét játszott, amely valami okból találkozott a közízléssel, játszották a közszolgálati rádiók, televíziós beszélgetős műsorok házigazdái áradoztak róla. Megtörtént, amit lehetetlennek tartottak – egy shetlandi fiú bekerült a pletykalapokba, amint pezsgőt iszik, és tinédzser színésznőkkel randevúzik. Hirtelen világraszóló siker lett. Egy rocksztár őt nevezte meg a kedvenc előadójaként, és ezután a csapból is Roddy folyt, szerepelt az újságokban, a televízióban és a színes-szagos magazinokban.

Ugrált és táncolt, mire a decens középkorú vendégek, a délről** érkezett műkritikus és a Lerwickből érkezett potentátok letették a poharukat, és ütemre kezdtek tapsolni. Roddy térdre hullott, lassan hátrahajolt, és végül már a padlón feküdt, de közben egyetlen hangot sem tévesztett, nem bicsaklott meg a ritmus, aztán talpra ugrott, és zavartalanul folytatta. A galéria egyik sarkában egy idős pár meglepően könnyed léptekkel, kart karba öltve táncolt.

Roddy olyan boszorkányosan hegedült, hogy lehetetlenség volt követni az ujjait. Aztán egyszer csak elhallgatott a zene. A fiú meghajolt. A közönség éljenzett. Perez sokszor látta már játszani, de még mindig meghatódott tőle, elöntötte a lokálpatrióta büszkesége, ettől viszont zavarba jött. Franre pillantott. Talán ő is szentimentálisnak találja. De nem, Fran is együtt éljenzett a többi vendéggel.

Bella kilépett az árnyékból, és Roddy mellé áll a fénycsíkban. Visszafogottan teátrális mozdulattal, az egyik karját kitárva fogadta Roddy nevében a tapsot.

– Roddy Sinclair! – mondta. – Az unokaöcsém. – Körülnézett. – Csupán azt sajnálom, hogy nem jöttek el többen meghallgatni. – És valóban, az esemény meglehetősen gyér közönséget vonzott, és a megjegyzésétől most nyilvánvalóvá is vált. Erre maga is ráeszmélhetett, mert komor arcot vágott. Szemlátomást megbánta, hogy szóba hozta.

A fiú vigyorogva újra meghajolt, egyik kezében a hegedűjét, a másikban a vonóját emelte a magasba.

– Vegyenek festményeket! – kiáltotta. – Ezért vannak itt. Én csak az előzenekar vagyok. A festmények a fő attrakció.

Elfordult a vendégektől, és elvett egy pohár bort a terem egyik kopár falánál megterített hosszú, kecskelábú asztalról.

Második fejezet

Fran több pohár bort megivott. Jobban izgult, mint várta. Amikor egy londoni magazinnál dolgozott, rengeteg ilyen eseményen, premiereken, megnyitókon, kiállításokon vett részt, elvegyült a résztvevők között, beszélgetett, megjegyezte a neveket és az arcokat, eltitkolta, hogy unja magát. De ez most más volt. A falakon függő festmények egy részét ő festette. Kiszolgáltatottnak és védtelennek érezte magát. Ha a közönségnek nem tetszenek a művei, az olyan, mintha őt magát utasítanák el. A legszívesebben odakiáltott volna a vendégeknek, akik a festményeknek háttal buzgón pletykáltak: Rendesen nézzék meg a képeket a falon! Vegyék őket komolyan! Nem baj, ha nem tetszenek, de kérem, vegyék őket komolyan!

És az érdeklődés is kisebb volt a vártnál. Bella megnyitóira mindig sokan voltak kíváncsiak, de azok közül sem jött el mindenki, akiket Fran meghívott, pedig őket a barátai között tartotta számon. Lehet, hogy csak udvariasságból nem hárították el a meghívását. Látták a képeit, és nem tetszettek nekik; vagy legalábbis nem annyira, hogy eljöjjenek a megnyitóra, amikor annyi minden mással is elfoglalhatták magukat ezen a szép estén. Ez volt a kerti grillezések és a hajókirándulások időszaka. Fran személyes sértésnek vette a lanyha érdeklődést.

Perez állt meg a háta mögött; Fran megérezte, és odafordult hozzá. Amikor a férfi váratlanul bukkant fel, neki mindig az volt az első gondolata, hogy milyen szívesen lerajzolná. Bizsergett az ujja, nyúlt volna a faszénért. Lendületes rajz lenne, éles kontúrok nélkül. Nagyon sötét tónusú. Perez shetlandi volt. A családja a tizenhatodik század óta élt a szigeteken, de nem viking vér csörgedezett az ereikben. Az egyik ősét akkor sodorta partra a tenger, amikor odaveszett a spanyol armada egyik hajója. Perez legalábbis így mesélte. Fran kíváncsi lett volna, hogy csupán azért hisz-e a legendában, mert az magyarázattal szolgál a másságára. A furcsa névre. Néhány helybelinek ugyanilyen sötét haja és olívaszínű bőre volt – az itteniek fekete shetlandiaknak hívták őket –, ebből a társaságból azonban kilógott, egzotikusnak, külföldinek látszott.

– Úgy látom, minden a legnagyobb rendben – jegyezte meg Perez óvatosan. Frannek feltűnt a férfi különös hangulata. Talán ő is izgul. Tudja, milyen fontos Fran számára ez az este. Az első kiállítása. És persze egyelőre a kapcsolatuk elején jártak. Fran távolságot tartott, őrizte a függetlenségét. Ha lehorgonyoz Perez mellett, nem csupán őt veszi a nyakába, hanem a családját, az egész Fair-szigeti miskulanciát. Perez pedig egy egyedülálló anyát kap az ötéves gyerekével. Ezt alaposan meg kell gondolni, vélte. És ő a maga részéről sokat is gondolkodott rajta. Ezeken a hosszú nyári éjszakákon, amikor soha nem sötétült el teljesen az ég, Perezt látta maga előtt. Különféle képeken jelent meg, mint amikor régimódi diapozitívok ugranak be a vetítőgép keretébe. Néha fölkelt, és kiült a szabadba, nézte a napot, amely sosem nyugodott le a szürke vízfelszín mögött, és elképzelte, hogyan rajzolná meg Perezt. A csontokat a bőre alatt. A kemény gerincet és a fenék görbületét. Mindez kizárólag a képzeletében létezett. Perez adott már puszit az arcára, megérintette a karját, de másféle testi kapcsolat nem jött létre közöttük. Talán van egy másik nő az életében, akiről olyankor álmodozik, amikor ő sem tud aludni a világosságtól. Talán annak a nőnek a döntésére vár.

A megismerkedésük után nem sokkal Fran egy hónapra délre utazott. Azzal indokolta magának, hogy a lánya kedvéért. Cassie olyasmin ment keresztül, ami egy felnőttnek is lelki traumát okozott volna, és Fran úgy gondolta, hogy segíti a felépülését, ha egy időre elmennek Shetlandról. Amikor visszatértek, Perez felhívta, és megkérdezte, hogy érzik magukat. Hivatalból érdeklődik, gondolta akkor Fran, mindazonáltal reménykedett benne, hogy mégis csak többről van szó. Laza barátság alakult ki közöttük. Fran nem erőltette; még kívülállónak érezte itt magát, és nem volt tisztában az elvárásokkal. Házassága kudarca után romokban hevert az önbizalma. Egy újabb visszautasítást nem viselt volna el.

– Semmi sincs rendben – mondta most. – Alig jött el valaki. – Tudta, hogy hálátlanság ilyet mondani, de nem bírta türtőztetni magát. – Azt hittem, sokan leszünk, ha másért nem, az ingyenborért eljönnek, és még Roddy Sinclairt is láthatják.

– De akit érdekel, az eljött – mondta Perez. – Nézz körül.

Fran a vendégek felé fordult. Pereznek igaza volt. Beteltek a borral meg a zenével, és most körbejártak, a festményeket tanulmányozták, és néha megálltak, hogy egy-egy részletet alaposabban szemügyre vegyenek. Bella egyenlő arányban osztotta meg a rendelkezésre álló helyet kettejük alkotásai között. A kiállítást Bella Sinclair-retrospektívnek tervezték, és harminc év termését mutatta be. Szerte az országból kértek kölcsön hozzá Bella Sinclair-festményeket és -rajzokat. Frant derült égből villámcsapásként érte a híres művésznő felkérése, hogy állítson ki vele.

– Büszke lehetnél magadra – jegyezte meg Perez. Fran nem tudta eldönteni, hogyan reagáljon erre. Azt remélte, hogy Perez tesz valami elismerő megjegyzést a képeire. Rettentően izgult, és úgy érezte, kitárulkozott, hát örült volna néhány dicsérő szónak.

Perez azonban a vendégeket figyelte. – Van ott valaki, aki komoly érdeklődést mutat. – Fran a tekintetét követve egy középkorú férfit látott, aki a lazán elegáns öltözéke alapján valamilyen művész lehetett. Vékony, szinte lányos alkat. Fekete lenvászon zakó, fekete póló, bő fekete nadrág. Bella egyik korai önarcképe előtt állt. A sokkoló korszakából származott. A képen piros ruhát viselt, egy skarlát rúzscsík volt a szája, a haját mintha a szél fújta volna ki az arcából – egyszerre volt nyomasztó és izgató. Olajkép volt, a festékréteg vastag és textúrált, az ecsetkezelés lendületes.

A férfi továbblépett, megállt Roddy Sinclair mellett, és Fran egyik rajzát vette szemügyre, amely Cassie-t ábrázolta a ravenswicki tengerparton. Olyan mohó figyelemmel nézte, hogy Fran egészen kellemetlenül érezte magát, bár a kép alapján semmiképpen sem ismerhette föl Cassie-t az utcán. Elszörnyedés ült ki arcára, gondolta Fran, nem elismerés. Mintha valami ocsmányságot látott volna. Vagy kísértetet.

– Nem idevalósi – állapította meg Perez. Fran egyetértett vele. Nem pusztán azért, mert nem ismerte a férfit, hanem mert lerítt róla, hogy déli. Erről árulkodott a ruházata, a testtartása, még az is, ahogyan a képet nézte.

– Szerinted ki lehet ez? – Fran a borospoharán keresztül figyelte, hogy ne legyen olyan feltűnő az érdeklődése, de mivel a férfi továbbra is elmerült a kép világában, akkor sem vehette volna észre, ha megfordul.

– Egy dúsgazdag gyűjtő – válaszolta Perez mosolyogva. – Felvásárolja az összes képedet, és híres leszel.

Fran halkan kuncogott. Egy kis időre oldódott a feszültsége. – Vagy valamelyik vasárnapi lap műkritikusa. Meg fogja írni, hogy én vagyok az év felfedezettje.

– Most komolyan – mondta Perez. – Miért is ne?

Fran odafordult hozzá, azt hitte, megint viccel, de látta, hogy nem.

– Hidd csak el – mosolyodott el a férfi. – Nagyon jó vagy.

Fran nem tudta, mit mondjon erre, valamilyen szellemes és önkritikus válaszon törte a fejét, amikor észrevette, hogy a fekete ruhás férfi megfordul. Térdre esett, valahogy úgy, ahogyan Roddy hegedülés közben. Aztán az arcára tette a kezét, és elsírta magát.

Harmadik fejezet

Az évnek ebben a szakában mindenki megbolondul egy kicsit, gondolta Perez. A fény miatt, amely napközben erős, és éjszaka sincs sötét. Sosem nyugszik le teljesen a nap, éjfélkor is lehet olvasni a szabadban. A sivár és sötét tél után nyáron valami nyughatatlanság, folytonos tenni akarás szállja meg az embereket. Mintha a legtöbbet akarnák kihozni a nyárból, a szabadban lenni, élvezni az életet, amíg újra sötét nem lesz megint. Ebben az évben még súlyosabb volt a helyzet. Rendszerint kiszámíthatatlan volt az időjárás, óránként változott, hogy esik-e az eső, fúj-e a szél, vagy éppen kisüt rövid időre a nap, ezen a nyáron viszont két hétig egyfolytában kitartott a szép idő. A sötétség hiánya a délről érkezetteket is megviselte. Előfordult, hogy ők még szélsőségesebben reagáltak, mint a helyiek. Nem voltak hozzászokva: késő estig énekeltek a madarak, a szürkület egész éjszaka tartott, a természet kibillent a megszokott egyensúlyából – mindez rosszul hatott rájuk.

Ahogy nézte a férfit, aki egy fénytócsában térdepelt és a könnyeit hullatta, Perez arra gondolt, hogy ez a nyárközépi őrület tipikus esete, és remélte, hogy valaki közbelép. Színpadias jelenet volt. Magától nem találhatta ki a férfi, hogy eljön a Hering Házba. Biztosan Bella Sinclair hívta meg, vagy olyasvalaki, aki rendszeresen látogatta a kiállításait. Délről nem volt egyszerű eljutni a Hering Házba, még Lerwickből sem. Alighanem egy nő áll a háttérben. Vagy a férfi is művész, aki így akarja felhívni magára a figyelmet. Perez azt szűrte le a tapasztalataiból, hogy aki tényleg depressziós, akinek állandóan sírhatnékja van, az nem keresi a feltűnést. Az bebújik egy sarokba, és láthatatlanná válik.

De senki sem sietett a férfi segítségére. A vendégek abbahagyták a beszélgetést, és elképedve, zavartan bámulták, ahogy arcát a fénynek fordítva, kezét az oldala mellé engedve zokog.

Franből szinte sugárzott a rosszallás. Nyilván azt várja, hogy Perez intézkedjen. Nem számított, hogy most nincs szolgálatban. Neki tudnia kell, mi ilyenkor a teendő. De nem csak ez a gond. Fran kihasználja, hogy Perez ennyire odavan érte. Fran szabja meg a tempót. Mennyi ideje is várt Perez erre a randevúra? Bármi áron Fran kedvére akart tenni, ezért mindenbe beleegyezett. Mindig. Pereznek eddig fel sem tűnt, hogy mindig Fran akarata érvényesül, de most tisztán látta. Aztán rögtön elszégyellte magát, amiért ilyeneket gondol. Fran kis híján elveszítette a lányát. Nem jár neki egy kis idő, hogy kiheverje? Olyan nő, akire érdemes várni. Perez odalépett a síró férfihoz, leguggolt mellé és fölsegítette, aztán kivezette a teremből.

A konyhában ültette le, ahol a fiatal séf, Martin Williamson miniszendvicseket rakosgatott tálcára. Perez ismerte, fel tudta volna mondani az élettörténetét, némi gondolkodás után a nagyszülei keresztneve is eszébe jutott volna. A Hering Ház éttermét Martin Williamson üzemeltette. Aznap este természetesen a hering is szerephez jutott apró, kunkori szeletekben a szódáskenyér-karikákon. Éles ecet- és citromszag terjengett a konyhában. Volt helyi osztriga és shetlandi füstölésű lazac is. Perez dél óta nem evett, és most összefutott a nyál a szájában. Martin felnézett, amikor beléptek.

– Nem bánja, ha üldögélünk itt egy ideig?

– Csak az étel közelébe ne jöjjenek. Élelmiszer-biztonsági előírás. – De közben vigyorgott. Gyerekkorában is mindig jókedvű volt, Perez emlékezett rá. Esküvőkön és mulatságokon találkozott vele, és úgy élt az emlékezetében, mint aki mindig nevet, mindig rosszban töri a fejét.

Martin folytatta a munkáját, közben ügyet sem vetett rájuk. A galériából hegedűszó hallatszott. Roddyra hárult a feladat, hogy kitöltse a kínos csendet, és meghozza a vendégek kedvét a pénzköltéshez. Az idegennek azonban továbbra is patakzottak a könnyei. Perezben együttérzés ébredt, és megrótta magát a szívtelenségéért, amiért az étel elvonta a figyelmét. A maga részéről el sem tudta volna képzelni, hogy nyilvánosan kimutassa az érzelmeit, és arra gondolt, valami rettenetes történhetett a férfival, ha mindenki szeme láttára sír. Vagy talán beteg. Igen, erről lehet szó.

– Ugyan már… – mondta. – Csak nem lehet olyan rossz a helyzet! – Odahúzott neki egy széket, és leültette.

A férfi úgy meredt rá, mint aki csak most veszi észre, hogy Perez is ott van.

A keze fejével megtörölte a szemét. Gyerekes, őszinte mozdulat volt, és Perez megenyhült a férfi iránt. Elővette a zsebkendőjét, és odanyújtotta neki.

– Nem tudom, hogy kerültem ide – szólalt meg a férfi. Angol, de nem az ország déli részéről, állapította meg Perez. Roy Taylor, a kollégája jutott eszébe, aki Invernessben dolgozott, de Liverpoolból származott. Ennek a férfinak is olyan az akcentusa, mint Roynak? Nem egészen, döntötte el.

– Ezzel mindannyian vagyunk így néha.

– Maga kicsoda?

– Jimmy Perez vagyok. Nyomozó. De nem ezért jöttem a Hering Házba. Az egyik művész a barátom.

– A Hering Házba?

– Ez a hely. A galéria. Így hívják.

A férfi hallgatott. Mintha megint bezárkózott és elmerült volna a bánatában, mintha már nem hallaná, amit mondanak neki.

– Magát hogy hívják? – kérdezte Perez.

A férfi most sem válaszolt. Üres tekintettel meredt maga elé.

– Abból csak nem lehet baj, ha elárulja a nevét. – Kezdte elveszíteni a türelmét. Úgy készült, hogy ezen az estén dűlőre viszi a dolgot Frannel. Elképzelte magát nála, a házában. Olyasmikről fantáziált, amelyek megbotránkoztatnák az ismerőseit, őt magát is megbotránkoztatták. Cassie az apjánál alszik. Ezt maga Fran mondta el neki, és ugye hogy ez jó jel? Perez általában túlságosan könnyen mások hatása alá került. Most mégis erős motivációt érzett, hogy ellenálljon a férfi könnyeinek.

Az felnézett rá.

– Nem tudom, hogy hívnak – jelentette ki szenvtelen hangon. Minden színpadiasság nélkül. – Nem emlékszem rá. Nem tudom, hogy hívnak, és nem tudom, miért vagyok itt.

– Hogyan jött ide? A Hering Házba? Shetlandra?

– Nem tudom. – Most kezdődő pánik hallatszott az idegen hangjában. – Nem emlékszem semmire a festmény előttről. Van bent egy festmény, egy piros ruhás nőt ábrázol. Mintha akkor születtem volna meg, amikor azt a festményt megláttam. Mintha rajta kívül nem ismernék semmit.

Pereznek megfordult fejében, hogy a bolondját járatják vele. Sandy pontosan az efféle tréfákat szerette. Sandyt, aki Whalsayról származott és együtt dolgozott Perezzel, gyerekes humorral verte meg a sors. Az egész csapat tudta, hogy a főnök aznap este ide jön az angol festőművésznővel, és kinézte belőlük, hogy megpróbálják tönkretenni a randevúját. Rendkívül viccesnek tartanák.

A férfin nem látott fejsérülést. Jól fésült és jól öltözött volt, nem úgy nézett ki, mint aki balesetet szenvedett. De ha csupán színészkedett, nagyon ügyesen csinálta. A könnyek, a remegés. Azokat nem olyan könnyű megjátszani. És ugyan honnan ismerné Sandy? Mivel vette volna rá, hogy jelenetet rendezzen?

– Nézzük meg, mi van a zsebeiben – javasolta Perez. – Találunk jogosítványt, hitelkártyákat. Megtudjuk a nevét, megkeressük a rokonait, magyarázatot kapunk rá, hogy mi történhetett.

Az angol felállt, benyúlt a zakója zsebébe. – Itt nincs – mondta. – Mindig itt tartom a tárcámat.

– Erre tehát emlékszik?

A férfi elsápadt. – Azt hittem, igen. De hogyan lehetnék biztos benne? – Lassan, aprólékosan átkutatta a többi zsebét is. Semmit sem talált bennük. Levette a zakóját, és Perez kezébe nyomta. – Nézze át maga is.

Perez átnézte, jóllehet tudta, hogy ő sem fog találni semmit. – És a nadrágja?

A férfi kifordította a zsebeit. Rémült ábrázattal állt ott, és kissé nevetségesen nézett ki, ahogy a fekete nadrágból kilógott a fehér bélés.

– Semmit sem hozott magával? – kérdezte Perez. – Bőröndöt? Aktatáskát? – Hallotta, hogy egyre elkeseredettebb a hangja. Gyorsan fogyatkozott a remény, hogy Frannel töltheti az éjszakát.

– Honnan tudhatnám? – kérdezte szinte sikoltva a férfi.

– Megyek, körülnézek.

– Ne! – kérte a férfi. – Ne hagyjon itt!

– Bántotta valaki? Mitől fél?

A férfi gondolkodott egy pillanatig. Visszatért volna egy emlék? – Nem tudom.

– Akkor jöjjön velem, ha jobb úgy.

– Nem. Nem akarom, hogy lássanak.

– Tehát emlékszik rá, hogy mások is vannak itt?

– Mondtam már. A festmény után mindenre emlékszem.

– Volt valami azon a képen, ami zavarta?

– Lehet. Nem tudom.

Perez felállt. Az asztal fölött néztek egymásra. A séf időközben kiment a konyhából, Roddy Sinclair pedig nem játszott már. A galériából halk beszélgetés hangja szűrődött be. – Kiderítem, hozott-e magával bőröndöt – mondta Perez. – És hogy ismeri-e magát valaki, látta-e megérkezni. Itt biztonságban van.

– Igen – mondta az idegen. De a hangja bizonytalanságról árulkodott. Úgy beszélt, mint az a gyerek, aki szeretné meggyőzni magát, hogy nem fél a sötétben.

A galériában Fran kissé kipirulva, elmélyülten társalgott egy virágos sátorleplet viselő nagydarab nővel. Ahogy Perez elment mellettük, annyit kivett a beszélgetésükből, hogy a nő megvette az egyik festményt, és most a délre szállítás módjáról tárgyaltak. Turista, állapította meg. Ilyenkor nem ritka. Nyilvánvalóan tehetős turista. Éppen azt ecsetelte, hogy mennyire tetszenek neki Fran művei, és van-e mód rá, hogy képet rendeljen tőle. Perez hirtelen nagyon büszke lett Franre.

Bella lépett oda hozzá, miután levegőnek nézett egy idősebb férfit, aki megpróbált szóba elegyedni vele. Nagyon rövidre vágott ősz hajával, hosszú, ezüst fülbevalójával és szürke selyemingében Perez egy nagy, ezüstös halnak látta. A szája is ezt a képet erősítette, és az egymástól távol ülő két fakó szeme is. Ennek ellenére jól nézett ki. Fiatalabb korában híres szépség volt, valóságos legenda, és volt benne valami, amitől még most is felfigyeltek rá. – Köszönöm, hogy foglalkozott azzal a szegény emberrel, Jimmy. Mi baja volt? – Bella pislogás nélkül nézett rá szürke szemével.

– Nem tudom. – Perez sosem osztott meg információt másokkal, hacsak nem volt feltétlenül szükséges. Ezt a szokását gyerekkorában vette föl. Olyan kicsi volt a magánszféra abban a közösségben, amelyben felnőtt, hogy amit lehetett, igyekezett megtartani magának. Később a munkájában végképp felértékelődött az információ, amely ha kiszivárgott, akár bajt is hozhatott a fejére. Másutt, nagyobb közösségekben nem számított, ha egy rendőrnek néha eljárt a szája. Egy vacsora közben a házastársnak elejtett szó, egy bárban elmesélt vicces történet. Nem járt következményekkel. Itt azonban mindig visszaütött az ilyesmi. – Ismeri, Bella? Műkereskedő? Újságíró? Angol.

– Nem. Azt hittem, hogy talán Fran hívta meg.

– Úgy láttam, el volt ragadtatva a maga önarcképétől.

Bella egy vállrántással jelezte, hogy nincs abban semmi rendkívüli, ha valakinek tetszik a művészete.

– Látta, amikor megérkezett?

– Közvetlenül azelőtt jött, hogy Roddy játszani kezdett. Én rengetegszer láttam már játszani, azért másra is tudtam figyelni.

– Egyedül volt?

– Igen, ez egészen biztos.

– Azt nem látta véletlenül, hogy táska volt nála, amikor megérkezett?

Bella egy pillanatra lehunyta a szemét, felidézte a képet. Meg lehetett bízni a vizuális memóriájában. Festőművész volt.

– Nem – válaszolta. – Nem hozott magával táskát. Zsebre volt dugva a keze. Ekkor látszólag jól érezte magát. Megállt hátul, a többi vendég mögött, és hallgatta Roddyt. Utána odament a festményemhez, aztán a Cassie-ről készült rajzhoz. Nagyon megindította, nem gondolja? – Bella állt, választ várt.

– Egy kissé zavartnak látszik – szólalt meg végül Perez. – Nem is