Nővérek

By Michelle Frances

A barátnő és az Anyja lánya című bestsellerek szerzőjétől
A vér tényleg nem válik vízzé?
Abby és Ellie gyerekkorukban sem álltak közel egymáshoz. Most mindketten a harmincas éveikben járnak, és állandósult közöttük az ellenszenv. Abby nem szíveli Ellie-t, mert csinosabbnak tartja magánál, és úgy érzi, az anyjuknak is mindig Ellie volt a kedvence. Ellie viszont a mesébe illően tökéletes férjét és otthonát irigyli Abbytől - utóbbi ugyanis Olaszországban él, Elba napsütötte szigetén.
Abby meghívja Ellie-t, és mindketten megpróbálják félretenni az ellenérzéseiket. De ott van az édesanyjuk, Susanna is, és a múltbeli feszültségek ismét felszínre törnek. Ellie arra gyanakszik, hogy Abby és az anyjuk valami veszedelmes dolgot titkol előle...
Bízniuk kellene egymásban, ámbár könnyen lehet, hogy épp a bizalom jelenti majd a legnagyobb kockázatot.
Együltő helyemben kiolvastam. Száguldó tempó, tökéletes élmény.
- Louise Candlish, a Mi házunk szerzője
Michelle Frances vérfrissítést jelent a versengő nővérek és családi titkok régi témája számára. Az utolsó csavar is éppolyan pompás, mint amilyet reméltünk.
- Daily Mail
Mérgező családi kapcsolatok, kánikula, rafinált cselekmény - ideális olvasmány.
 - Catherine Cooper, The Chalet című thriller szerzője
Irgalmatlanul jó... tekervényes, feszültséggel teli, az ember csak úgy falja az oldalakat.
- Jo Spain, The Confession című thriller szerzője

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Aug 18, 2022
• ISBN: 9789635682232

Book preview

Borító

Nővérek

Michelle Frances

21. Század Kiadó

Budapest, 2022

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Michelle Frances: Sisters

Copyright © Michelle Frances 2020

All rights reserved.

Hungarian translation © Goretity Franciska, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

Cover images: women © OJO Images/Getty, all other images © Shutterstock

borítóterv © MACMILLAN PUBLISHERS INTERNATIONAL LIMITED

ISBN 978 963 568 223 2

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Tegyi Tímea

Előkészítés Török Judit

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Prológus

2017 karácsonyestéje

Ellie a másnapra összekészített váltásnyi ruhával teli bőröndjével és ajándékokkal megrakodva leszállt a vonatról a redhilli vasútállomáson, és azonnal megcsapta a jeges fuvallaton át szitáló ónos eső. Vágott egy grimaszt, majd kasmírsálját szorosabban a nyakára tekerte, de nemcsak azért, hogy jobban melegítse, hanem azért is, nehogy tönkremenjen ebben az ítéletidőben. Hála az égnek, hogy megjutalmazta magát és megvette! Egy kisebb vagyonba került, de éppen az ilyen napokon bizonyult jó befektetésnek. Ha elutazott volna karácsonyra, ahogy azt nyáron is tette, amikor a harmincadik születésnapja alkalmából meglepte magát egy kéthetes vakációval, és elrepült a Maldív-szigetekre, akkor most egyáltalán nem lenne szüksége sálra. Ám a hitelkártyán már így is túl magasra rúgott a kiadások összege, olyannyira, hogy kezdett álmatlan éjszakákat okozni a lánynak. Korábban az volt a terve, hogy majd a fizetésemeléséből visszatörleszti, amikor felajánlják neki azt a tanári gyakornok állást az iskolában, ahol dolgozott. Ellie ehelyett még mindig a sebeit nyalogatta, mert az előző héten elutasították.

Felsóhajtott, amint a jegyét a beléptetőrendszer nyílásába dugta. Amikor elhagyta az állomást, végignézett a forgalmas úton, és mérlegelte, legyalogolja-e a húszpercnyi távot a gyerekkori otthonáig. Az ónos eső egyre kitartóbban szakadt, valósággal megtámadták a nagy, fagyott vízcseppek. A taxiállomáshoz ment, és beszállt az első kocsiba. Ott egye meg a fene az árát, ez most vészhelyzet!

Abby az órájára nézett. Késésben volt. Küldött az anyjának, Susannának egy bocsánatkérő üzenetet: bent kellett maradnia az irodában, hogy befejezzen pár jelentést. Igazából nem lett volna muszáj, de már annyira hozzászokott, hogy a teljes napot végigdolgozza, hogy szorongott, ha nem így tett. Ezt az érzést csak súlyosbította a tudat, hogy az anyjához megy karácsonyozni. Abby erre úgy tekintett, mint valami heroikus küzdelemre.

Az utóbbi pár évben mindig sikerült kibúvót találnia: többnyire valami üzleti útra hivatkozott, egyszer pedig, hogy ne bántsa meg az anyját, azt mondta, hogy a barátaitól kapott meghívást, míg valójában az egész napot egyedül töltötte a lakásán. Üzenetben kívántak egymásnak boldog karácsonyt. Ellie csinált az anyjával egy szelfit, amin papírkoronával a fejükön átkarolják egymást, és azt írták, hiányzik nekik. Abby ezt nem tartotta valószínűnek.

Ahogy Abby az anyja házához vezető úton lépkedett, meglátta az ismerős fekete kaput és az ablakokon kiszűrődő fényt. Tudta, hogy Ellie már ott van, az anyjukkal pletykálkodik egy pohár bor mellett, és konspirálóan összedugják a fejüket. Abby valahányszor belépett a szobába, úgy érezte, hogy elrontotta a szórakozásukat, és csak szemrehányóan megtűrik őt. Mindössze harminchat óra az egész, emlékeztette magát, és széles mosolyt erőltetett az arcára. Megnyomta a csengőt, és eltökélte magát, hogy igyekezni fog.

Kinyílt az ajtó, ám az anyja helyett Ellie fogadta. Röhejes volt, de Abby azonnal megalázottnak érezte magát: mintha az anyja még arra sem venné a fáradságot, hogy üdvözölje őt.

– Vizesnek tűnsz – mondta Ellie. Az ónos eső még mindig zuhogott Abbyre, ám Ellie-nek esze ágában sem volt félrehúzódni.

– Hát, akkor engedj be! – felelte Abby, majd belépett a házba, és lerázta magáról a kabátot.

– Meg kellene kérned anyát, hogy adjon neked kulcsot – jegyezte meg Ellie.

Abby nem gondolta, hogy ezt kellene tennie. Úgy tűnt, Ellie-nek már évek óta volt saját kulcsa, és még csak kérnie sem kellett.

A húga csak úgy ragyogott, mint mindig. Ellie odahajolt, hogy puszit adjon neki.

– Jó látni téged – mondta, és Abby érezte Ellie bőrének puha melegségét, beszívta a fényes, hullámos, szőke hajából áradó luxussampon illatát. Ezzel egy időben meglátta a tükörben vörös orrát és esőtől lelapult haját.

Kettejük közül mindig is Ellie volt az, aki vonzotta az emberek tekintetét. Azon ritka alkalmakkor, amikor együtt mentek el szórakozni, Abby folyton úgy érezte, Ellie árnyékában él. Ő volt a láthatatlan lány, míg a férfiak a húgát méhrajként dongták körül. Azt mondogatta magának, hogy mindez nem számít, és ezek a férfiak amúgy sem abból a fajtából valók, amilyet ő szeretne magának, ám amikor ez minden egyes alkalommal újra megtörtént, nem tudta megállni, hogy ne legyen ideges miatta. Meg aztán ott volt az eset, amikor Ellie jócskán átlépett egy határt, közvetlenül az után a hajókirándulás után. Abby érezte feltörni a fortyogó dühöt, ám a neheztelést gyorsan eldugta az agya egy hátsó szegletébe. Nem most volt itt az ideje, hogy régi sérelmeket hánytorgasson fel.

– Jó rég találkoztunk – mondta Ellie szárazon, és Abbynek azonnal eszébe ötlött, hogy a húga nemrég írt neki egy e-mailt, amiben elhívta vacsorázni egyik este. Abby próbált visszaemlékezni az összes konferenciára és értekezletre, amelyeken azóta részt vett, és azt gondolta, hogy ez valószínűleg valamikor ősszel lehetett. Az már hónapokkal ezelőtt volt, tudatosult benne, és némi bűntudatot érzett.

– Ah, Abby, hát te vagy az – mondta Susanna, amikor feltűnt a konyhából egy pohár borral a kezében.

Ki más lenne?, gondolta Abby.

– Szia, anya. Köszönjük, hogy vendégül látsz minket.

Susanna nagyvonalú gesztust tett a kezével.

– Ó, részemről az öröm. Tudjátok, hogy imádok a lányaimmal karácsonyozni. – Bár ezt az érzést rá is kiterjesztette, a szemkontaktust csak Ellie-vel vette fel, jegyezte meg magában Abby.

Töltöttek még bort, és egy bolti pásztorpite is előkerült a sütőből. Evés közben megosztották egymással az újságaikat. Ellie-nek volt egy kollégája, akit nem nagyon kedvelt, valami Zoe nevű nő, akit nemrég léptettek elő a gyakornoki tanári állásba.

– Mi a baj vele? – kérdezte Abby.

– Csupa céltudatosság és tervezés – mondta Ellie. – A tanítást nem lehet így beskatulyázni.

Abby titokban úgy gondolta, a céltudatosság jól hangzik, de rájött, túl keveset ért ehhez a szakmához.

– Ráadásul csak nagyon rövid időt töltött az iskolában… mindössze egy évet. Még nem érti a gyerekeket, legalábbis nem elég jól.

A húga nyilvánvalóan rosszkedvű volt. Abby úgy döntött, piszkálni kezdi.

– Neked kellett volna jelentkezned arra a munkára. Hiszen már évek óta tanársegédként dolgozol… És egy csomó órát saját kezűleg vezényelsz le, nem igaz? Biztosan sokkal több gyakorlatod van, mint ennek az új lánynak. Lefogadom, ha jelentkeztél volna az állásra, felmostad volna vele a padlót.

Csend lett. Abby felnézett a tányérjából, és meglátta, ahogy az anyja és a húga őt bámulják. Hirtelen leesett neki.

– Ó. Bocsánat, nem tudtam…

– Nem akartam e-mailben közölni – vetette oda Ellie szúrósan. – Sosem tudom, egyáltalán elolvasod-e őket.

Abbyt elöntötte a szégyen. Tudta, Ellie arra utal, hogy találkozniuk kellett volna. Sosem válaszolt neki.

– Sajnálom – szólalt meg. – A munka… változott egy s más – dadogta bizonytalanul. – Elfoglaltabb vagyok, mint általában.

– Miféle változásokra gondolsz? – kérdezte Susanna.

– Tessék?

– Azt mondtad, változott egy s más.

Ő változott, a fenébe is! Miért nem gondolta ezt végig, mielőtt kinyitotta azt a lepcses száját? Most megint mindketten őrá meredtek.

– Én… szóval, előléptettek.

– Ó, értem – mondta Ellie. – Hogyhogy előléptettek?

– Hát… igazgatóvá. – Abby tudta, hogy bocsánatkérően hangzik, és ez nyomta a szívét. A hetedik mennyországban érezte magát az új pozíciója miatt, amiért olyan keményen megdolgozott.

– Gratulálok – szólalt meg végül Ellie.

– Köszönöm.

– Igen, gratulálunk, Abby. Ez nagyszerű – mondta az anyja élénken. – Ki kér desszertet?

Abby tudta, hogy már nem gyerek, és nincs szüksége az anyja elismerésére, de mégis fájt. Mikor múlik el ez a fajta sóvárgás a szüleink elismerése után? Ezen tűnődött, amikor este az ágyban feküdt. Olyan kimerült volt, hogy ő ment aludni elsőnek. Bolond volt. Itt volt ő, egy sikeres cégvezető hatalmas fizetéssel, és mégsem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy otthon ő legjobb esetben is csak második lehet. Ám még ennél is rosszabb volt, hogy ez még mindig ilyen mélyen meg tudta sebezni.

– Boldog karácsonyt! – mondták ki kórusban mindnyájan másnap reggel. Az ónos esőből az éjszaka folyamán hó lett, és ez váratlanul érte őket, valahogy az újdonság erejével hatott a kertet vastagon beborító fehérség, mintha mindent tiszta lappal lehetne kezdeni. Susanna kipukkasztott egy üveg pezsgőt, és mindegyiküknek töltött egy pohár Buck’s Fizzt.1

– Na jól van, egybegyűltek! – jelentette be Ellie, miközben a nappali felé vette az irányt, és előhúzott a fa alól két ajándékdobozt. Egyet átadott Abbynek, majd az arcán hatalmas mosollyal hátradőlt, miközben tűkön ült, hogy a nővére végre kinyissa.

Abby kioldotta a szövetmasnit, és lehámozta a gyönyörű csomagolópapírt, amely alatt egy ékszerdoboz lapult. Egy arany karkötő volt benne, ötvösmunka. Olyan elegáns és stílusos volt, hogy Abbynek elakadt a lélegzete. Azonnal beleszeretett, de nehezére esett elfogadnia. Aggódni kezdett.

– Tetszik? – kérdezte Ellie elégedetten.

– Gyönyörű – mondta Abby.

Látta, hogy Ellie várakozóan néz rá. Nem volt menekvés. Abby előhozta az ajándékait a fa alól, és átnyújtotta Ellie-nek. A húga arcáról lelohadt a mosoly, amikor eltávolította a csomagolópapírt.

– Ez egy naptár – mondta Ellie.

– Tanévi naptár – vágta rá Abby. – Gondoltam, hasznos lehet… tudod, az iskolában. Szeptembertől szeptemberig. – A húga annyira elszontyolodott, hogy Abby alig bírt ránézni. Aztán Ellie talált még egy tárgyat a csomagban.

– És egy toll – tette hozzá.

Abby bólintott. Amikor megvette, igazán elégedett volt vele. Nem Montblanc vagy ilyesmi, de azért egy flancos golyóstoll volt, kék színű, krómozott tokban. Lenézett a karkötőjére. Nyilvánvaló volt, hogy az ajándékaik értéke még csak meg sem közelítette egymást. Abbyt elnémította egy pillanatra a bűntudat, de aztán azon kapta magát, hogy bosszankodik.

– Azt hittem, megbeszéltünk egy költségkeretet – szólalt meg.

– Micsoda? – kérdezte Ellie.

– Küldtem róla e-mailt. Húsz font fejenként. Biztos vagyok benne.

– Hát, bocsi, ha nem kaptam meg a szűkös karácsonyról szóló emlékeztetődet.

– Nem szűkös – heveskedett Abby. – Csak… – Nem volt ötlete, hogy mit mondjon. Belátta, hogy egyesek szemében ez fösvénységnek tűnhet, de amúgy is túl sok pénz megy el a karácsonyra; az egész annyira anyagiassá vált. – Csak észszerű – bökte ki végül.

Ellie félrenyelte a Buck’s Fizzt.

– Oké, akkor jó. Ha már észszerűek vagyunk…

– Tudod, hogy nem úgy értem.

– Ha egyszer ezt mondtad – mormolta Ellie.

– Na, lányok? – szólalt meg Susanna, feltartva a pezsgősüveget. – Kinek tölthetek még?

– Egyszerűen csak nem látom értelmét egy csomó pénzt elverni olyan dolgokra, amiknek az emberek nem is örülnek igazán – mondta Abby.

Ellie lassan letette a poharát az oldalsó asztalra. Reszketett a keze.

– Először is – kezdte halkan – időt szánsz arra, hogy végiggondold, mi az, aminek az emberek valóban örülnek, esetleg azáltal, hogy több időt töltesz együtt velük, és jobban megismered őket. Amúgy meg mi a rossz abban, ha az ember elkölt egy kis pénzt? Főleg, ha egy rakatot keres belőle! – A szeme vádlón csillogott a megbántottságtól.

Abby neheztelt az emberekre, amikor beleszóltak abba, hogyan költse el a fizetését. Ott volt az elvárás, hogy csak azért, mert ő jól keres, az átlagnál bőkezűbben kellene osztogatnia a bankjegyeket. Ellie-nek aztán semmi köze nem volt hozzá. Abby szorosra húzta a nadrágszíjat, és ehhez fogja tartani magát!

– Sajnálom, hogy nem kaptad meg az e-mailemet – mondta –, és sajnálom, hogy megbántottalak. – Megköszörülte a torkát, és helyes mederbe próbálta terelni a beszélgetést. – Tulajdonképpen egész sokat gondolkodtam az ajándékodon.

– Egy naptár! – csattant fel Ellie. – Hogy könnyebb legyen megszervezni a tanévemet! Istenem, úgy hangzik, mintha egy elkényeztetett picsa lennék! Fel vagyok háborodva! Tessék, tudom, hogy illetlenség, hihetetlenül bunkó dolog ezt kitárgyalni, de igazán nem tudom elhinni. A következő mondatod meg az lesz, hogy a tollal húzogassam alá a hibákat a dolgozatokban!

Abby kinyitotta a száját, de aztán jobbnak látta becsukni. Lesütötte a szemét.

Ellie-nek leesett az álla.

– Édes istenem. Nem, nem akarom hallani. Most komolyan?

– Légyszi, ne – mondta Susanna.

– Van róla fogalmad, én mennyit keresek? – kérdezte Ellie. – Van? Évi húsz rugót! Neked, gondolom, az éves prémiumod ennyi, ugye?

Igazából ez az éves prémiumának az egyharmadának felelt meg, ám Abby ezt az információt inkább bölcsen megtartotta magának.

– És mégsem kapok normális karácsonyi ajándékot, annak ellenére, hogy szeretném azt gondolni, amit én vettem neked, elég különleges! – Ellie hirtelen elernyedve rogyott a kanapéra. – Nem érdekes. – A szobában feszült csend állt be.

Egy idő után Abby megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, kicsit kimegyek a friss levegőre. Öt perc az egész. – Senki nem szólt egy szót sem, úgyhogy kiment az előszobába, felvette a kabátját és a bakancsát, majd a húga kulcsát felkapva kisietett.

Miközben Abby a szűz havon sétált, azon tűnődött, hogy fogja túlélni a nap hátralévő részét. Őszintén nem akarta megbántani a húgát, az egész egy nagy félreértés volt (meg kell néznie az elküldött levelek listáját, hogy ellenőrizze, a költségekről szóló e-mailt ténylegesen elküldte-e), ám ugyanakkor nem tudott nem szemrehányó lenni. Egyáltalán, mi volt ez a nagy felhajtás? A húgának mindig mindenből ekkora hisztit kellett csinálnia. Mindig mindennek Ellie-ről kellett szólnia.

Megnyugodott, mire körbejárt a földön, amit gyerekkorában is annyiszor végigtaposott. Mosolyt csalt az arcára a hó váratlan szépsége. Az ég kékje vonzotta a tekintetét, és ez felvidította. Ennyire semmi sem lehet rossz, tökélte el magában, majd elhatározta, hogy bocsánatot kér, amikor visszatér a házba. Ami ennél is jobb, végiggondolta a vacsorameghívást, amit Ellie küldött neki hetekkel ezelőtt. Némi szégyent érzett akkor, amiért olyan sokáig rá se hederített, de most itt volt az idő, hogy jóvátegye.

Abby idegesen ért vissza a házhoz, majd belépett. A konyhából hangosan szólt a karácsonyi zene. Felakasztotta a kabátját, és a bakancsát letette száradni a radiátor mellé. Mély levegőt vett, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez.

Az anyja és Ellie neki háttal, az asztalnál nyüzsögtek, és izgatottan bámultak Ellie laptopjára. Egyikük sem hallotta, amikor Abby megérkezett. Már-már bejelentette, hogy megjött, de aztán megpillantott egy képet a monitoron: egy tengerpartot.

Hirtelen észrevették, hogy Abby is ott van, és Susanna bűnbánóan kilépett az oldalból.

– Az ott mi? – kérdezte Abby, és olyan dühös volt, hogy a hangja vékonyan és sértetten csengett.

– Csak helyeket nézegettünk, ahová elmehetnénk – dadogta Susanna. A száját széles mosolyra húzta. – Jót sétáltál?

– Elmenni? – visszhangozta Abby.

Ellie feszengett.

– Anyával úgy gondoltuk, hogy elmehetnénk valahová néhány napra. Tudod, kiruccannánk valahová Európába.

– Ó, igen? Mikor?

– Ő… valószínűleg március körül. Menekvés a hideg elől. Úgy akartuk… ő… – Ellie Susannára nézett. – Téged is el akartunk hívni, de úgy voltunk vele, biztos elfoglalt vagy. Tudod, a munkáddal. De nagyon szeretnénk, ha jönnél – tette hozzá élénken.

Leszámítva, hogy Abby tudta, Ellie egyáltalán nem szeretné. Mellesleg, ha történetesen nem nyit rájuk pont abban a pillanatban, az egészről tudomást sem szerez.

– Majd megnézem a naptáramat – hazudta –, de szerintem a március eléggé tele van… egy új szerződés ügyében tárgyalunk…

Ellie elmosolyodott.

– Látod, folyton dolgozol. Azért néha tarthatnál egy kis szünetet.

– Igazad van – mondta Abby. Hirtelen azt hitte, kitör rajta a zokogás. Ez sokkolta. Kimentette magát valami kifogással, és elvonult a nappaliba, ahol heroikus erőfeszítések árán leküzdötte a könnyeit. Szégyellte magát a gyengesége miatt. Nem hagyhatta, hogy lássák, mennyire feldúlt.

Ellie és anya. Anya és Ellie. Ez mindig is így volt. Magányos dolog volt a család másodhegedűsének lenni. Mit tudott a húga, ami miatt az anyjuk úgy imádta, mióta Abby csak az eszét tudta? Abby tudta, hogy valahányszor Ellie belépett az ajtón, az anyja arca úgy felragyogott, mint a csúcsdísz a karácsonyfa tetején, és nem számít, meddig él és mit csinál, Abby biztos volt abban, hogy ő ezt a hatást soha, de soha nem lesz képes az anyjából kiváltani.

A tőle telhető legjobban végigcsinálta a napot, és másnap reggel korán útnak indult. Miközben hazafelé utazott a vonaton, rádöbbent, hogy nem beszélte meg a vacsorát Ellie-vel.

Egy

Tizenkilenc hónappal később

Amikor a taxi bearaszolt Portoferraio külvárosának erdős dombjai közé, Ellie kibámult az ablakon, és nyújtogatta a nyakát, hogy lásson valamit. Egy kis olasz szigeten járt: igazi ékszerdoboznak tűnt, amely még mindig zöld volt, annak ellenére, hogy már július vége felé járt: a pálmákon és fenyőfákon keresztül megpillantotta a szikrázó Földközi-tengert. Ez lesz a hely, ahol a következő hat hetet fogja tölteni: ritkán tudott elszakadni az örökké rengeteget követelő tanári állásából, ahol balhés kamaszokkal kellett foglalkoznia. A munka során úgy alakult, hogy végül teljes felelősséget vállalt az osztályért, mivel az eredeti pedagógus idegkimerültségre hivatkozva határozatlan időre felmondott. Ez a hely valóságos Paradicsom, a saját túlterhelt agyára és lelkére is gyógyírként hat majd. Néhány hét teljes elvonulás, csak ez a dolog ne zavarná őt annyira! A húga itt töltötte az év ötvenkét hetét. Abby három hónappal korábban Elba szigetére költözött, amely épp csak egy ugrásra van Toszkána partjaitól. Lényegében nyugdíjazta magát.

Nyugdíjazta. Már magától a szótól is szétvetette Ellie-t az irigység. Abby most már kedve szerint élhette az életét, nem kellett dolgoznia, zavartalanul élvezhette a napsütést. Mit is mondott, milyen hobbiba kezdett mostanság? Kenuzás, ez az. Gondtalanul lebeghetett a csillogó tengeren az elkövetkezendő negyvenakárhány évben, ha erre vágyott, a rendkívüli teljesítménye miatt. Harminchat évesen visszavonult.

Ellie is harminchat lesz három év múlva, de a nyugdíj gondolatára felkacagott: keserűen nevetnie kellett, ha elképzelte, hogy még három évtizednyi robotolásra van kilátása.

A taxi behajtott a csinos kis középkori faluba, ahol macskák sütkéreztek az utcaköveken, és idős vendégek fecserésztek az eszpresszóik fölött a kávéházak teraszain. Kakukkfű és borókabogyó illata áradt a nyitott ablakon át. És a fények! Úgy tetszett, mindent varázslattal vonnak be. Ellie-nek elakadt a szava az elé táruló szépségtől. Nemrég megpróbált némi romantikát csempészni a nyolcadikosok földrajzleckéibe, és mesélt nekik Venus mítoszáról, aki előlépett a habokból, majd hét drágakő esett le a tiarájáról, amelyek belepotyogtak a tengerbe, és ezekből lett a Toszkána partjainál elhelyezkedő hét sziget. Melyik is volt Elba?, tűnődött el. Egy erdőzöld smaragd? Mélyazúr zafír? Vagy egy tökéletesre csiszolt gyémánt, amely minden színt kaleidoszkópként vert vissza?

A taxis egy villa mellé érve lehúzódott az útról, mire Ellie felült. Szóval ez Abby háza. Nem tűnt palotának, és külsőre nem is vonzotta a tekintetet. Ellie valami prospektusba illő utópiát képzelt korábban maga elé. Tudhatta volna; Abby sosem szórta a pénzt. Ez a ház tulajdonképpen szerénynek látszott, sőt átlagosnak, és csak mutatóba volt rajta néhány dísz. A bejárati ajtó mindkét oldalát egy-egy vörös gerániumcserép ékesítette, és egy barackszínű murvafürt szerényen olvadt bele az okkerszínű falba. Abby itt élt az új férjével, akivel Ellie még sosem találkozott.

A bejárati ajtó kinyílt, majd megjelent Abby. Kezével ellenzőként árnyékolta le a szemét a napfény elől. Ellie másfél éve nem látta őt, de semmit sem változott. Még most is ugyanazt a régi, tíz éve hordott, kifakult farmerszoknyát viselte egy olcsó pólóval.

Ellie kiszállt a kocsiból, és elkapta a bőröndjét a sofőrtől, amint az kilendítette a táskát a csomagtartóból. Mihelyt kifizette a fuvart, a nővére felé fordult, hogy rendesen üdvözölje. Amikor utoljára látták egymást, komoly feszültség támadt közöttük. Most itt volt az esély az újrakezdésre, hogy végre megpróbáljanak rendes testvérként élni.

Kettő

Abby nézte, ahogy a húga kiszáll a taxiból. A nap közvetlenül Ellie mögül sütött, és megvilágította hosszú, hullámos, szőke haját, amely felragyogott, ahogy belekapott a szellő. A lába áttetszett a fehér nyári ruha alatt, a fény kirajzolta annak hosszú, formás alakját. Abby kezéből szemellenzőt formált, hogy védje a szemét, miközben nem kerülte el figyelmét a taxisofőr Ellie-re szegeződő, csodáló tekintete. Belé hasított a kisebbrendűség ismerős érzése. Önbizalomhiányában megérintette saját seszínű, egyenes haját, és lopva megpróbált egy kis tartást borzolni belé: ez a mozdulat már gyerekkorában automatikussá vált nála.

Ellie elindult feléje, és Abby széles mosolyra húzta a száját. A nővérek egy pillanatra megtorpantak a küszöbön, majd egymáshoz hajoltak puszit adni a levegőbe, miközben alig érintve végigsimították egymás vállát.

– Bújj be! – invitálta a húgát Abby, miközben a konyhába vezette a folyosón át. – Kérsz valamit inni? – kérdezte, miközben kinyitotta a hűtőt és kivett belőle egy üveg helyi készítésű limonádét. Kimondottan erre az alkalomra vette, úgy gondolta, Ellie-nek ízleni fog.

Ellie bólintott.

– Köszönöm.

– Jól utaztál?

– Igen, jól. Gyönyörű ez a sziget – jelentette ki nagyvonalúan.

Abby elmosolyodott. Miközben limonádét töltött az előtte álló három pohárba, léptek robaja hallatszott a lépcső felől.

– Ciao! Benvenuto! – rikkantotta el magát Abby férje, amikor belépett a szobába, és a két vállánál fogva azonnal megmarkolta Ellie-t, csókot nyomva az arca mindkét oldalára. Abby nem tudta nem észrevenni Ellie hirtelen ellágyuló mosolyát és Matteónak a húga meztelen bőrén landoló ujjait. A férje még mindig gyűrött volt az ágytól az előző napi éjszakai műszak után. Csak egy sortot és pólót kapott magára, az egyetlen ruházatot, amit a rendőri egyenruháján kívül valaha viselt. A darabok kihangsúlyozták napbarnított, izmos karját és combját. Azon szerencsés kevesek közé tartozott, akik minden erőfeszítés nélkül voltak dögösek. Valahogy úgy, mint a húgom, gondolta Abby.

Egy-egy pohár limonádét nyújtott nekik, majd magához vette a sajátját.

– Úgy örülök, hogy el tudtál jönni – mondta Ellie-nek, mert úgy érezte, mondania kell valami udvariasat és vendégszeretőt.

– Én köszönöm a meghívást.

– A vakációra! – mondta Matteo lelkesen, és mindnyájan nevetve koccintottak.

Abby látta, hogy Ellie szemével végigpásztázza a konyhacsempét, és szőrszálhasogató kifejezés jelenik meg az arcán, amikor meglátja a kis kockákról lelógó, vékony műanyag foszlányokat. Furcsa, hámló rétegeknek tetszettek, mintha a csempék vedlettek volna, hogy új bőrt növesszenek.

– Celofán – mondta Matteo szórakozottan. – Abby szerint újra kell hasznosítanunk. Kimossa, és a csempére ragasztja őket száradni.

Miért is ne?, gondolta Abby. Semmi baja annak a fóliának, akkor meg miért ne spórolhatnánk meg egy kis pénzt?

– Mindig ennyire zsugori volt? – kérdezte Matteo Ellie-től, miközben odalépett a feleségéhez, hogy megcsókolja.

– Igen – mondta Ellie. – Amióta megkapta az első fizetését.

Abby kereste a rosszindulatot a húga hangjában, de nem sikerült kihallania. Furcsa klausztrofóbia fogta el.

– Gondoltam, elmehetnénk úszni – szólalt meg végül, miközben lehajtotta az itala végét. – Ha gondolod, gyorsan körbevezetlek a házban, és megmutatom a szobádat. Ha berendezkedtél, vedd fel a fürdőruhádat, és találkozunk a belső udvaron. – Ránézett Ellie-re, és elmosolyodott. – Jó lesz így?

Abby keresztülvezette a húgát a belső udvaron, el a háztól, nem pedig az utcafrontra, a kocsi felé. Ellie össze volt zavarodva.

– Az ösvény erre vezet, hátul – magyarázta Abby, miközben átszelték a teraszos kertet. Egy lanyha, megereszkedett fenyőn túlra mutatott, egy meredélyes lépcsősor felé, amely csábítóan hívogatta őket, majd el is tűnt a szemük elől. Abbynek úgy tűnt, a húga egy pillanatra megtorpan, majd amikor hátranézett, Ellie gyorsan elmosolyodott, táskáját a vállára húzta, és követte őt a lépcsőn lefelé. Matteo odalent várt rájuk, és törülközőket teregetett egy köves kiszögellésre, amelynek szélét nyaldosták a kristálytiszta Földközi-tenger hullámai.

Ellie elbámult.

– Ez a tiétek? Úgy értem, privát?

– Ő… ja.

– Azta. Saját strand.

– Ez nem strand – jegyezte meg Abby.

– Legközelebb már saját hajótok is lesz.

Abby látta, ahogy a húga tekintete a sziklákról egy egyszerű kikötőhely felé téved, amelyhez egy kis hajót rögzítettek.

– Ó. Szóval már van is.

Abby lehúzta magáról a ruháit, és szégyenlősen elfordult, hogy Ellie ne lássa meg a vállát. Alatta egy régi bikinit viselt.

– Bejössz? – kérdezte, a testvére pedig bólintott, és kibújt a ruhájából. Mindketten belecsobbantak a kellemesen hűsítő vízbe, és amikor felbukkantak, Abby körülnézett. Imádta ezt a kilátást. Mérföldekre el lehetett látni, odáig, ahol a tenger szikrázó kékséggel nyúlt a végtelenbe. Néha eltűnődött, hogy vajon azért indítja-e meg ennyire ez, mert az elmúlt tizenöt évet London belvárosában,