Az idők jelei

By Rakovszky Zsuzsa

A dolgos és szabadságára büszke Münster városában az 1530-as évek elején egyre nagyobb lett a felekezeti feszültség. Előbb a katolikusok és a lutheránusok álltak szemben egymással, később az új tanok hívei között dúltak a harcok, végül az anabaptisták megalapították az Új Jeruzsálemet. A forradalmi változásokat, a terror mindennapjait és a téboly színeváltozásait egy szemtanú visszaemlékezésén keresztül ismerhetjük meg: Liza, a néma cselédlány mindent lát és mindent hall, s mivel nem tud beszélni, előtte őszintébbek az emberek, és figyelme van a rejtett összefüggésekre is. Az idők jelei a történelmi kataklizmák és az emberi kiszolgáltatottság komor dimenzióit tárja fel, azt, ahogy egy város magára zárja az egész világot. A groteszk részletek iránti érzékenység és a szikár líraiság Kemény Zsigmond és Mikszáth Kálmán történelmi regényeihez hozza közel Rakovszky Zsuzsa münsteri krónikáját.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631433616

Book preview

Borító

Rakovszky Zsuzsa

Az idők jelei

Magvető Kiadó

© Rakovszky Zsuzsa, 2022

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Szegő János

Kézirat-előkészítő Tomka Eszter

Korrektor Kalocsai Judit

A kötetet Pintér József tervezte

Műszaki vezető Takács Klári

ISBN 978 963 14 3361 6

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

I. FEJEZET

Részlet Hermann von Kerssenbroch verses beszámolójából

Üdv, olvasó! Köszöntlek, s arra kérem

Istent, engedje végig elbeszélnem,

amit tulajdon két szememmel láttam,

diákkoromban Münster városában:

mint lepte el fokonként városunkat

a téboly és a bűn, míg káoszba s vérbe fulladt,

hamis próféták megdicsőülését,

igazak keserű száműzetését,

apácákat, kik eldobták a fátylat,

sorát sok fertelmes paráznaságnak!

Láttam sárban fetrengeni a nőket,

a főtéren tisztes kereskedőket

körtáncolni mezítláb hóesésben,

három napot az ólomszürke égen,

nagy hóvihart májusban, sáskajárást,

Isten megannyi rettentő csodáját!

Láttam, hogy az erőszak mint dúlta fel a földet,

mikor egyetlen rossz szóért megöltek,

cipészek és szabók fegyvert ragadtak,

férges gyümölcseit vak indulatnak,

s önhitt észnek, s aztán a szörnyű véget,

mikor a bűnösökre lesújtott az ítélet,

Adja Isten, minket efféle szégyen

és szörnyű szenvedés többé ne érjen!

Nevem Hermann Kerssenbroch. Egykor ebben

a híres, régi városban születtem,

apám- s anyámnak első gyermekük,

felserdülvén is itt éltem velük:

szívemnek minden háza s népe kedves,

ámbár, tudom, sokan úgy vélekednek,

e nép rideg, makacs és önfejű,

fukar és zárkózott természetű,

bár énszerintem, semmivel se rosszabb

lakóinál a többi városoknak,

talán az égöv és a csillagok hatása

egynémely furcsa és bárdolatlan szokása:

jól és sokat, de nem falánkul esznek,

ha valamit egyszer fejükbe vesznek,

amellett tűzön-vízen át kitartanak,

iparkodóak és szorgalmasak,

gyakran éri őket munkálkodva az este,

s méltók lennének minden tiszteletre,

hogy ha a Szaturnusz-hatás miatt

nem lennének buják és kapzsiak,

pletykálkodóak és féltékenyek,

irigyek, álszentek, kegyetlenek.

Előbb a városról lenne néhány szavam:

számos jól épített utcája van,

s már messziről az égre rajzolódva

látszott a templomok sokféle tornya,

mígnem a vész miatt, mely fejünk fölött keringett,

a városi tanács leromboltatta mindet.

Épen a Szent Lambert tornya maradt csak,

ott találtak helyet az ágyútalpnak,

mikor Münstert az ostromgyűrű körbefogta,

hogy onnét lőjenek a zsoldosokra.

Kevés város van, annyit mondhatok,

amely erődítésben nála jobb,

csak városkapuból számlál tízet,

mindegyik más-más templomhoz vezet,

s nevet is mind e templomokról kaptak,

a Szent Szervác a téli virradatnak

irányában nyílik és délkelet-

kelet felől fogadja a szelet.

Amelyiktől az út kertek s füzek

közt a Szent Móric-templomhoz vezet,

s arra néz, ahol a tavaszponton a nap

fölkel, azt nevezik Szent Móric-kapunak.

A Szent Giles-kapun haladva át,

láthatod szélmalmok hosszú sorát;

amely felé nyaranta a szelíd

szél abból az irányból közelít,

hol a lenyugvó nap fényén nyúlnak az árnyak,

azt nevezik a Szent Szűz kapujának.

A Szent Kereszt-kapu nyugatra nyit utat.

S ne feledjem a Horst- és Bishoping-kapukat,

a Ludger-, Judenfeld- és az Új híd kaput, amely

északkelet felé néz. Mellette hagyja el

az Aa folyó a várost, mely Münstert átszeli,

s habjai közt annak szennyét hengergeti,

mosván a part menti házak falát

tavasztól őszig, s száraz lábbal kelhet át

a nép vastag jegén a téli fagyban –

nem gondolnám, hogy egyet is kihagytam.

Most még arról mondanék valamit,

hogy épült meg az első templom valaha itt:

Hogy Nagy Károly volt az építtetője,

vélik sokan, de ki ilyesmit hinne, dőre:

mert az igazság az, sokkal korábban

emeltetett, még Szent Swibert korában,

Utrecht szent püspökéében, aki

Vesztfáliába jött, a hitet terjeszteni,

ő és kísérői csodákat is tevének,

hogy a pogányok szíve megnyíljék az igének,

akik az Igaz Isten szavára nem ügyeltek,

s oltárt üres bálványoknak emeltek.

Lakott ekkor egy gazdag özvegy itt,

ki már mozdítani sem bírta tagjait,

s mit tíz orvostudor sem, elérte ő, a szent:

a sorvadó test új életre kelt,

nem felcserek, borbélyok gyógyszerével,

egyes-egyedül Jézus szent nevével

kúrálta őt, s a boldog nő legott

e helyen emeltetett templomot,

hol most is látható, bár az egykori falak

már sok-sok éve, hogy nem állanak,

mert úgy özönlött egykor e templomba a nép itt,

hogy szűknek bizonyulván, lerontották a régit,

s újat emeltek a romok felett,

mit aztán Winzenburgi Derek felégetett,

majd holtei Borchard újjáépítette,

a réginél jóval nagyobbra-szebbre,

hogy két tornya felnyúlt szinte az égig,

mígnem – de most legyen ennyi elég itt.

Elizabeth vagyok, a veres Liza, ahogy fiatal koromban emlegettek, vagy az öreg Betha, ahogyan mostanában. Frau Hinterthaler immáron harminc esztendeje, Fritz Hinterthaler szabómester felesége, az utolsó tíz esztendőben özvegye. Anyám neve is Elizabeth volt, Elizabeth Paur, de ő meghalt fiatalon. Apám minden valószínűség szerint Bernard Knipperdolling tekintélyes münsteri kereskedő, akit tüzes fogókkal kínoztak halálra az események után, csontváza most is ott függ egy ketrecben Münster főterén a „királyé" és hamis prófétáé, Leydeni Jánosé és még egy további szerencsétlen társuké mellett. Az Úr irgalmazzon árva lelküknek!

Ezen írásba Isten segedelmével az Úrnak 1570-es esztendejében fogtam, közel negyven esztendővel a történtek után, hogy ha lesz rá még elegendő időm és Isten is úgy akarja, elmondjak mindent, töviről hegyire, úgy, ahogyan volt. Mert sokan kiáltanak még most is kígyót-békát amazokra – mintha nem lenne elegendő, hogy olyan szörnyű véget értek! –, eretnekeknek és parázna gyilkosoknak nevezik őket, sőt némelyek szerint Leydeni János maga volt az Antikrisztus. Ezek, ha engem meglátnak, elfordítják a fejüket, de akad éppenséggel olyan is, nem is egy, aki ha meglát, karon ragad, bevonszol magával a házba, igaz, nem a fogadószobába, csak a konyhába vagy holmi homályos, szűk és dohos kamrába, és azokról az időkről faggat, a gyilkosságokról meg a fosztogatásról, a tizenhat feleségről és az éhínségről, ami akkoriban a városban dúlt. Nemde úgy vélem én is, kérdezik tőlem, ha már jól kiszörnyülködték magukat, hogy az a néhány hónap maga volt a pokol, és én rájuk hagyom, mert az volt csakugyan. Mások meg, jóval kevesebben és ők is csak olyankor, ha egymás között vagyunk, suttogva és a válluk fölött hátrapislogatva, mártíroknak és az Isten szentjeinek nevezik Jant és társait, a várost meg, amikor az az ő uralmuk alatt állt, az új Jeruzsálemnek. Énrám pedig olyan döbbent áhítattal merednek, mintha én magam is holmi ereklye volnék, valamelyik régi szent lábszárcsontja vagy egy szilánk Urunk keresztjéből. Ők arról faggatnak, hogy ismertem-e közelebbről ezt a Leydeni Jánost – ők úgy mondják, a királyt –, hogy csakugyan ő oldotta-e meg a nyelvemet, ahogy beszélik, merthogy azelőtt néma voltam, hogy láttam-e a tulajdon két szememmel leszállni a főtérre Gábriel arkangyalt, és még sok más effélét is kérdeznek. Irigykedve néznek rám, és azt hajtogatják, milyen szerencsések vagyunk mink, kiválasztottak, hogy már ebben a földi életben megismerhettük, ha csak rövid időre is, a mennyei Jeruzsálemet. Őrájuk is rájuk hagyom, mert hát ebben is van némi igazság, ha úgy vesszük.

Elsőbben is magamról egynéhány szót, nem mintha bármiféle fontosabb szerepem lett volna a történtekben, leginkább csak figyeltem, és igyekeztem megjegyezni mindent, amit hallottam – mert hallani azért hallottam mindenfélét. Azokban az időkben olyan mindenesféle voltam Knipperdolling kereskedő, vagyis hát az apám házánál, és így alkalmam nyílott sok mindent megfigyelni, talán több is, mint más cselédeknek, merthogy még azelőtt, hogy a házhoz kerültem volna, történt velem egy s más, aminek következtében elveszítettem a beszéd képességét, és csak jóval későbben nyertem vissza – bár korábban annál, mint ahogyan ezt másoknak is tudtára adtam. Elég az hozzá, hogy a világ szemében még sok esztendeig némának számítottam, és így gyakran beszéltek előttem olyan dolgokról is, amelyekről aligha szóltak volna ilyen nyíltan olyan személy jelenlétében, akinek könnyen eljárhatott volna a szája. És talán ennek a hosszú szótlanságnak köszönhettem azt is, hogy a mások szavait meglehetős pontosan megjegyeztem, és hűségesen be tudok számolni róluk – így hiszem legalábbis, bár az emlékezete időnként csúnyán megtréfálja az embert.

És hogy hogyan kerültem én, ágrólszakadt árva fattyú gyermek létemre ebbe a gazdag és tekintélyes házba – hát az hosszú történet. Nem, nem is hosszú, inkább kissé siralmas… vagy még csak az sem, hanem valójában egészen mindennapi történet. Anyám, szegény, leányfővel hozott a világra: cseléd volt ő is egy papi szabó házánál, ahol történetesen a templomi kórus egyik tagja bérelt szobát (ezt nem őtőle tudom, hanem azóta hallottam egy öregasszonytól itt Münsterben, aki már akkor is itt lakott, és ismerte ezt a bizonyos szabót). Mármost a kórus tagjai világi emberek voltak ugyan, de úgy szólt a szerződésük, hogy nem nősülhetnek mindaddig, amíg a kórusban énekelnek. Hogy igazából azért nem élhettek valami nagyon önmegtartóztató életet, arról az a máig élő szokás is tanúskodik, hogy ha valamelyikük teherbe ejt egy leányzót, amikor megszületik a gyermek, az illető köteles a kórus többi tagját bőkezűn megvendégelni, ugyanakkor megengedik neki, hogy ha netalán maradna a sörből, azt, ha úgy tartja kedve, odaajándékozhatja a gyermek anyjának. Kapott-e anyám a sörből vagy sem, erről nem beszélt nekem semmit, nem is igen beszélhetett Neudorfban, nagyapám házában, ahová magával vitt néhány napos koromban, mert hát ugyan hová is vihetett volna? Nagyanyám meghalt nem sokkal az én születésem előtt, s attól fogva anyám töltötte be az ő helyét, hogy csak a ház körüli teendők tekintetében-e, vagy egyebekben is, azt nem tudhatom, mint ahogy azt sem, milyen lehetett leánykorában, amikor az apám szemet vetett rá. Az a bizonyos münsteri öregasszony, aki ismerte akkoriban, azt állította, csinos teremtés volt, és hogy a veres hajamat tőle örököltem. Az én emlékezetemben már csak szürke hajú, elgyötört kis árnyék, aki örökös rettegésben élt, és gyakran takargatta szégyenkezve karján és lába szárán a kék foltokat, nagyapám öklének és csizmájának nyomait. Volt anyámnak két idősebb nővére is, tisztes férjes asszony mind a kettő, kik igen ridegen és lenézően bántak anyámmal, de azért azt hiszem, igazából nagyon is örültek neki, hogy gondját viseli nagyapámnak, és így nem kellett attól tartaniuk, hogy az újból asszonyt hoz a házhoz, és nekik avval és az ő születendő gyermekeivel kell majd osztozniuk az örökségen (nem mintha a házon meg egy kevés földön kívül bármi örökölnivaló lett volna…).

Kisleány koromban sokáig jóformán ki sem mozdultam a házból. Mert ha mégis, a falubeli gyermekek csúf dolgokat kiáltoztak utánam, az asszonyok pedig ridegen bántak velem és anyámmal. Amikor anyámat arról faggattam, hogy mi ennek az oka, azt felelte, azért teszik, mert nekem nincs apám. Jobban mondva van, csak nincs itt velünk, hogy megvédelmezzen bennünket, holott különben gazdag és tekintélyes férfiú. Dehát az ember nem teheti mindig azt, amit szeretne, mondta anyám sóhajtva. Ettől fogva gyakran ábrándoztam, különösen olyankor, ha a környékbeli fiúk csúfoltak vagy megkergettek, az én gazdag és nagy hatalmú apámról, aki egyszer bizonyosan eljön majd érettünk és magával visz. Eleven védelmező híján pedig gyakran térdepeltem a kis erdei kápolnában Jézus és Mária szobra előtt: szelíd arcukról azt olvastam le, hogy ők nem haragusznak rám, nem vetnek meg, és bizonyára védelmeznek is odafentről.

Amikor anyám megbetegedett, már nagyobbacska voltam, olyan tizenegy-tizenkét esztendős, talán egy kevéssel több is. Anyám ekkor egy ideje már csak nagy üggyel-bajjal vonszolta magát, és ha valamilyen nehezebb munkát végzett, mosott vagy súrolt, sokszor félbehagyta, amit csinált, leroskadt egy konyhaszékre, és néhány percig csak ült halálsápadtan, levegő után kapkodva. Többször láttam azt is, amint véres rongyokat tömköd be a tűzhely nyílásán, hogy eltüzelje őket, nem mint korábban, havonta egy-két napon át, hanem mindennap, sokszor naponta többször is, s azután a legnagyobb hidegben is tárva-nyitva hagyta az ajtót, hogy az erős szél kivigye az égett vér szagát. Még szerencse, hogy ekkoriban már tudtam segíteni neki egyben-másban, s ezzel legalább néha megmenthettem nagyapám öklétől vagy csizmás lábának rúgásaitól Egy darabig még igyekezett eltitkolni a betegségét nagyapám elől, de amikor az egy alkalommal a szokásosnál korábban talált hazajönni a kocsmából, s anyámat a szalmazsákon fekve, engem a tűzhelynél sürgölődve talált, nem titkolhattuk tovább a dolgot. Nagy ordítozásra és ütlegekre számítottunk, de tévedtünk: nagyapám mindössze egy viszolygó pillantást vetett anyámra, engem viszont csodálkozó, de kedvtelt pillantással méregetett. Ez után nem sokkal, egy viharos éjszakán történt az az eset, aminek következtében hosszú időre megnémultam.

Egészen addig többnyire anyámmal aludtam a tűzhely mellett, bár anyám olyankor, amikor nagyapám sokáig elmaradt, és félő volt, hogy igen részegen tér haza, többnyire kiküldött az istállóba aludni, mondván, elég nagy leány vagyok már hozzá, hogy ne féljek egyedül a sötétben. Valójában, azt hiszem, attól félt, hogy ha mellette maradok, nekem is kijut majd nagyapám ütlegeiből. Így történt azon a bizonyos éjszakán is. Ott aludtam a szalmán, tőlem karnyújtásnyira ott szuszogott Rózsa, az egyetlen tehenünk, amelyet nekem kellett hajnalban megfejnem.

Ezen az éjszakán heves vihar dúlt, és sokáig, valahányszor eszembe jutott, ami akkor történt, újra hallottam a mennydörgést, láttam kivágódni az istálló ajtaját, s az ajtónyílásban kirajzolódni a villámfényben a démon görbe, fekete alakját, éreztem csupasz combomon és hátamon az istálló szalmájának szúrását, ahogy az ingem a nyakamig felgyűrődött, orromat megcsapta az a fertelmes bűz, és újra hallottam a démon rekedt suttogását, hogy ha bárkinek el merem mondani, hogy mit tett velem, akkor megöl, elvágja a nyakamat, vagy belefojt a Weser folyóba. Azután eltávozott a démon, belé veszett a kinti sötétségbe, mert akkor már nem villámlott, csak az eső szakadt, hallottam a zúgását és éreztem bőrömön a hideg légáramot, ahogy a rosszul záródó istállóajtót be-belökte egy-egy szélroham. Reggel anyám ott talált összekuporodva a véres szalmán; furcsa, de nem kérdezett semmit, mintha magától is kitalálta volna, mi történt. Hanem amikor később észrevette, hogy hiába erőlködöm, nem jön ki hang a torkomon, hosszan, kutatóan nézett a szemembe, és másnap mindjárt elment a paphoz, mint utóbb kiderült, azért, hogy egy levelet írasson vele.

Hogyan tudódott ki mégis, mit mívelt velem a démon, holott anyám minden erejével igyekezett eltitkolni, máig sem tudom. Annyi bizonyos, hogy ettől fogva még kevésbé volt nyugtom a környékbeli fiúktól: gyakran megkergettek, és ha sikerült elkapniuk, tapogattak és markolásztak, és röhögve fölrántották a szoknyámat. Egyszer, amikor átvágtam a kiserdőn, vagy öten körülvettek, a földre löktek, ketten lefogtak, a harmadik rám vetette magát, és nekem még ekkor sem jött ki hang a torkomon, hogy segítségért kiáltsak. Szerencsére öreg papunk éppen akkor haladt át az erdőn, és botjával szétkergette őket.

Nem sokkal ezután meghalt a nagyapám – részegen az árokba fulladt –, és mi anyámmal, aki akkor már igen beteg volt, és naphosszat az ágyat nyomta, átköltöztünk az idősebb nővéréhez, holott könyörögtem neki, hogy maradjunk, majd én ápolom, és elvégzek a ház körül mindent, ami kell. De anyám erősen nyugtalankodott, hogy mi lesz velem, ha egyedül maradok, és megnyugvást talált a gondolatban, hogy a nénéméknél mégiscsak van férfiember a háznál. A néném férje tagbaszakadt, durva képű, kese hajú ember volt, valamivel fiatalabb is a feleségénél, és én nem sok bizalmat éreztem iránta. A néném meglehetősen kelletlenül, savanyú képpel fogadott bennünket, és később is egyfolytában fölhánytorgatta, mennyivel több a dolga most, hogy egy beteget is ápol, és kettővel több szájat kell etetnie, holott anyám alig evett már, és én se sokat. Ezenfelül igyekeztem minél többet én magam végezni a ház körüli teendőkből is, hogy ne nyűgnek és megtűrt személynek tekintsenek.

Anyám testi állapota rövidesen még rosszabbra fordult. A levelet, amelyet a pappal íratott, egy cérnaszálon függő kis Mária-éremmel együtt, már a halálos ágyán csúsztatta a kezembe, amikor néhány percre magunkra maradtunk. Azt suttogta, a levelet csak végső esetben használjam fel, ha semmiképpen nem tudok megmaradni ebben a házban, akkor menjek Münsterbe, és keressem ott Knipperdolling kereskedőt. Münsterben mindenki tudja, hol lakik, csak mutassam majd oda valakinek a levél címzését, és útba igazítanak. Ott majd biztosan találnak valami alkalmazást számomra a konyhán vagy a gyermekek mellett. Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam tőle, mert rövidesen elveszítette az eszméletét, és néhány órán belül meg is halt.

Anyám halálával helyzetem néném házánál még rosszabbra fordult. Az ura már korábban is kedvtelve méregetett, azután pedig, hogy végképp elárvultam, ha egyedül talált valahol, rögtön szorongatni és markolászni kezdett. Néném is észrevehette a dolgot, mert ettől fogva még csúnyábban nézett rám, örökösen azt hánytorgatta, hogy engem is etetnie kell, holott semmi hasznomat nem veszi, ami pedig nem volt igaz, és többször meg is ütött. Egy este, amikor éppen megetettem a malacokat, és az udvaron át igyekeztem visszafelé a házba, a férje, aki alighanem már régen lesett rám, elkapott, és bevonszolt magával az istállóba. Segítségért kiáltani nem tudtam ugyan, de kétségbeesetten próbáltam szabadulni, még a kezébe is beleharaptam, de mindhiába, végül maga alá gyűrt. – Ugyan, mit okoskodsz, nem mindegy az már neked? – sziszegte a fülembe, és ezektől a szavaktól mintha minden erő kiment volna a tagjaimból, csak feküdtem, mint egy holttest, és engedtem, tegyen velem, amit akar. Mert hát csakugyan: ha senkinek nem vagyok fontos, hogyan lehetnék fontos önnönmagamnak? Arra gondoltam, talán ha lenne apám, akinek fontos a becsületem, én magam is inkább bírtam volna küzdeni érte. Akkor éjjel összeszedtem és batyuba kötöttem a kevéske holmimat, a Szűz Mária-érmet a nyakamba akasztottam, a levelet a keblembe csúsztattam, és elindultam.

Enyhe tél volt abban az évben, de éjszaka azért fagyott, és igencsak vacogtam, ahogyan szaporán lépkedtem az egyre növekvő sötétben, de talán csak a félelemtől, mert holmi fehér ködöket is láttam lebegni távolabb az út felett, és az éjszakai szél is igencsak zúgott a csupasz gallyak között. Nem járhattam már messze a várostól, a hajnali szürkületben már ki tudtam venni a messzeségben a tornyok körvonalait, amikor annyira elfáradtam, és úgy megfájdult a lábam, hogy nem bírtam tovább menni, és lekuporodtam egy út menti fa tövébe pihenni egy keveset. Azt hiszem, elnyomhatott az álom kis időre, mert máig sem tudom, álmodtam-e vagy már ébren voltam, amikor úgy tűnt, ahogy ültömből elnéztem Münster felé, hogy valami rőt izzást látok a város tornyai felett. Először azt hittem, a kelő nap fénye süt át a felhőkön, de aztán eszembe jutott, hogy az nem lehet, mert lemenni is arrafele láttam a napot előző este. Az az izzó veres fény pedig folyton csak növekedett, mintha az egész város égne, és még a tűz ropogását is hallani véltem, kiáltásokat, a félelem és a kétségbeesés jajgatását, és kárörvendő, sátáni nevetést. És még valamilyen erős és félelmetes hangot, amely leginkább mennydörgésre emlékeztetett. Ég a város, gondoltam, most mit tegyek, hova menjek? Nem lenne jobb, ha visszafordulnék? De ha csak rágondoltam, hogy ismét meg kellene tennem azt a hosszú utat visszafelé, a néném házáig, mintha minden porcikám jajgatva tiltakozott volna. Feltápászkodtam hát a fa tövéből, és alig tettem meg száz lépést, amikor egy gazda, aki befele szekerezett a városba a hetivásárra, felvett a kocsijára. Fényes reggel lett, mire beértünk Münsterbe.

Az ember még útközben elmagyarázta, merre találom azt a bizonyos teret, ahol a Knipperdolling-ház áll, de amikor beértünk a városba és én lekászálódtam a szekérről, egyszerre minden kiröppent a fejemből, annyira összezavart a tágas terek, magas házak és égbe nyúló tornyok látványa, nemkülönben a széles utcáké, ahol már kora reggel sok ember nyüzsgött. A pusztító tűznek, amit látni véltem, nyoma sem volt. Gondoltam, körülnézek, mielőtt bekopogtatnék a Knipperdolling-házba, mert azután ki tudja, mikor lesz megint alkalmam rá, hogy szabadon kószáljak és bámészkodjak (no meg, mi tagadás, tartottam is tőle, hogyan fogadnak majd: még az is lehet, gondoltam, hogy elzavarnak, mielőtt a levelet átadhatnám).

Emlékszem, mentem, amíg a lábam bírta, aztán leereszkedtem egy kis téren egy padkára, amely egy öreg hársfa törzse körül futott körbe, és ültömből nézegettem az elhaladókat: a gyalogosokat meg a szekereket, és jólesett itt idegenben érezni az orromban a lovak verejtékének ismerős, szúrós szagát. Azután egyszer csak olyan zengés-bongás támadt, mintha az ég akart volna a fejemre szakadni, mert a város valamennyi templomában egyszerre kezdtek delet harangozni. Betapasztottam a fülemet a tenyeremmel, és így már csak tompán hallottam a harangzúgást, már csak annyira, mintha a tulajdon vérem lüktetett volna a fülemben. Amikor ennek is vége szakadt, és elvettem a tenyeremet a fülemről, egynéhány pillanatig csönd volt, aztán kiáltásokat és harsány röhögést hallottam, lópaták dobogását, majd láttam, hogy lovascsapat fordul be a térre. Furcsa lovasok voltak: a ruhájukat mintha színes rongyokból öltögették volna össze, néhányuknak hegyes sipka volt a fején, amelynek végéről csöngettyű csüngött, mások trombitát fújtak, volt egy köztük, aki dobot vert, és a csöngettyűk, a trombiták és a dob együtt éktelen lármát csaptak. Az egyik lovas nőnek volt öltözve, a fején virágkoszorú, két orcájára nagy piros foltot mázolt, de jókora, sáros férficsizma kandikált ki a szoknyája alól. Kényesen léptetett apró pejlován, és kacéran illegette magát: a bohócruhások közül néhányan körbefogták, mintha el akarnák rabolni, mire vágtába kezdett, mélyen a lova nyakára hajolva, és a tér túlsó oldaláról orrot mutatott az üldözőinek.

Ekkor a lovascsapat kettévált, hogy helyet adjon egy tarkára festett, nyitott hintónak, amelynek elülső ülésén ketten ültek, jobban mondva hárman: mert két tagbaszakadt, meggyszín ruhás alak egy harmadikat, jóval kisebbet fogott közre. Ez a harmadik bolondos, tarka fodrokkal ékesített és aranyfonállal kivarrott, cifra öltözéket viselt; ernyedten ült, mintha nem lenne ura szétvetett vézna tagjainak, s úgy tűnt, azok ketten kétfelől erősen támogatják, hogy orra ne essék. Amikor közelebb értek, láttam, hogy nem emberi lény az, hanem bábu, mindenféle dirib-darab rongyokból összevarrva, amelynek emberi arcot festettek: álmélkodó, kerek szemet és szélesen mosolygó, nagy vérveres szájat. A nyakában aranylánc, félrebillent, gyámoltalan rongyfején papirosból kivágott aranykorona. Ahogyan a hintó elhaladt közöttük, a lovasok harsányan megéljenezték. Egyik kísérője, az, aki jobb felől ült mellette, magasra emelte a bábu jobb karját, és úgy lengette le s föl, mintha integetne vele. A másik, a balján ülő, a tarkójánál fogva jobbra-balra mozgatta a mosolygó rongyfejet, az összeverődött mindenféle népség pedig kiáltozott és füttyögetett örömében. Egyesek mélyen meghajoltak, mintha a bábu királyi személy lett volna, az asszonyok kendőjüket lobogtatták és boldogan sikongattak. A hintó mögött is álarcos lovasok haladtak, egyiküknek hosszú csőrű madárfeje volt, a másik maszkája koponyát formázott, a lovas kezében kasza, feje búbján tollas kalpag. Mögöttük zenészek lépegettek és harcias, vidám indulót fújtak, trombitájuk öblében meg-megvillant a napfény.

Láttam azután néhány héttel későbben, már mint szolgálóleány a Knipperdolling-házban, gyászos vesztét is a szerencsétlen bábunak. Akkor már tudtam, mert hallottam a konyhán, hogy amit láttam, az a Karnevál hercegének bevonulása volt, a diákság minden évben így szokta megünnepelni a farsang érkezését. S hogy ugyanilyen bolondos ünnepséget rendeznek azután a farsangi időszak végeztével, a nagyböjt beköszönte előtt is. Egy keddi napon történt, alighanem húshagyókedd lehetett, a piacról igyekeztem hazafelé, de nemigen siettem, ott őgyelegtem és bámészkodtam kissé a városban, melynek látványosságaival még mindig nem tudtam betelni. Ahogy a Főtéren átvágtam, észrevettem, hogy a templomtéren a katedrális tövében valami hevenyészett pulpituson mindenféle rémületes, fekete alakok állanak, olyanszerű öltözékben, mint a bírák talárja, talán éppen ugyanazok, akiket a farsangi menetben bolondos bohócöltözékben láttam. Még igen tudatlan voltam a város dolgaiban, és először nem is értettem, hogy egy bírósági tárgyalás gúnyképét látom (ezeket máskor is ott szokták tartani a Főtéren). De azután észrevettem, hogy az emelvénnyel szemközt a tömeg üresen hagyott egy kis térséget, ahová két markos alak, a városi darabontok egyenruhájához hasonló öltözékben, éppen akkor vonszolta be két karjánál fogva a szegény rongybábut, akit alig néhány héttel korábban úgy ünnepeltek, mint valami külországból érkezett herceget. A pulpituson középütt álló alak harsány, fenyegető hangon sorolta a bábu bűneit: iszákosnak nevezte, kurvapecérnek, rablónak és tolvajnak, és kiváltképpen az ifjúság megrontását hányta a szemére. Állítólag ő bujtogatta volna a diákságot, hogy minden pénzüket elszórják a farsangi időszakban, és most üres bukszával vágjanak neki a nagyböjtnek. A bábu aligha védekezett ezek ellen a vádak ellen, de azért fogvatartói egy kormos serpenyővel időről időre a fejére csaptak, amelyen még ott csillogott a korona összelapított maradéka. – Ni, hogy vickándozik! – kiáltotta valaki a tömegből –, szökni szeretne a nyavalyás! – Hazudik! – kiáltották mások –, ne engedjétek szóhoz jutni! –, és tojással, száraz tehénlepénnyel meg