Reményfutam

By Keresztury Tibor

Keresztury Tibor mára már kultikus kisprózakötete 2000-ben látott napvilágot a Magyar Narancs gondozásában. A szerző hatvanadik születésnapjára megjelenő új, változatlan kiadás immár történeti távlatból, ám eredeti kifejezőerejéből mit sem veszítve ad hírt a "keleti kilátásokról". A szövegek a kilencvenes évek magyar mindennapjainak összetéveszthetetlen hangú, fanyar humorú, groteszk-abszurd-realista élménybeszámolói. A könyv a magyar irodalom markáns műfajának, a publicisztikának nagy teljesítménye: tavaly megjelent Artisjus-díjas regénye, a Hűlt helyem mellett a rövid történetek, tárcák, tárcanovellák révén lett Keresztury a kortárs próza meghatározó egyénisége.Megjelenésekor Esterházy Péter ezt írta a Reményfutamról: „A könyvet kötelező olvasmánynak tenném, nemcsak honismeretórára, hanem főleg politikusoknak. Hogy lássák, hol is vagyunk, vannak, kinek beszélnek. - Most jó, most ne mozogj, most próbálj átadni (röhögés és sírás nélkül!) egy millenniumi faluzászlót.”

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631436983

Book preview

Erika fölturbózása

Itt van az ősz, munkás évszak, fogjunk hát bele: kétheti üzemmód, nem túl lelkesen. Megkopott ember hozzá illő tájban – a kilátások nem túl biztatók. „Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak", az önbizalmam evvel azonos; szeretet van, megint a zsarnok szeretet, ami addig csökkenti a nemet mondás karcos hangerejét, míg végül a válasz már igennek is hallható, ha valaki nagyon odafigyel. Meg még mi van. Erről szól majd a dal, a varjúdal, pontosítok gyorsan egy ideillő ős-P. Mobil-címmel, hogy jókedvem mellett rögtön az elején kiváló neveltetésem is világos legyen.

Papírt fűzök be, felturbózom az Erikát, patológus apámtól örököltem optimista alaptermészetemmel együtt. Csöppet zajos, de megbízható, semmi perc alatt a sztrádára röpít, információs, szuper. Ó, ó, én Macintoshom, ó (mindig beragad az ó), nyugodtan légy, ne csöngessél, váltom a sort! Olvashatnak általad Szikszótól Sárbogárdig, belegondolni is szédület. Megtudhatja ekképp a nép, hogy sorsom nehéznek, hányatottnak mondható, miáltal tudása gyarapszik, csökken az információhiány. Ért ez-az az elmúlt időkben, megrogytam rendesen, a napra visszamásznom – például itt vidámkodnom – eléggé nehéz, megterhelő. Mindezen túl hajnalonta, bamba fejjel, éhgyomorra, ilyenekre kell rendszeresen megfelelnem: mi a gyorsabb, apa? A szél, a szélvész, a Ferrari, a villám, a hurrikán, a Dombi vagy a gondolat? Emberpróbáló feladat a lassan oszló szürkületben, volna ok panaszra tehát. Ha ettől most magamat meg is türtőztetem, a debreceni egyetem hajdani docensének szívből jövő mondatát minimumnak föltétlenül vállalhatom a sajátomként.

Fiatal tanárként protekciót ment eszközölni szakmája vezető tekintélyéhez Budapestre, de a megadott címet az istennek se találta. Fél napig bolyongott étlen-szomjan negyven fokban a Rózsadombon, fújtatott, izzadt, mint a ló, az ötórás gyors is elment közben, tisztán látszott, a protekció elmarad. Reményt, hitet, szebb jövőt feladva megpihenni kicsikét egy magas kerítésnek dőlt, omoljon össze házastul, ha mellette legalább ötször el nem haladt. De felnézve látva látta, a kerítés másik oldalán, egy méterre tőle maga a nemzetközi hírű kapált személyesen. Ekkor a jeges rémület a napokon át begyakorolt szöveg helyett e szavakat csalta a kisdoktor cserepes ajkaira, mielőtt végképp megfutott: Professzor úr, nézzen ide, én hátrányos helyzetű vagyok!

Az vagyok én is, s ha elfogadtuk ezt alapnak, ezennel magam is megfutok: ennyi volt mára, kurta bemutatkozás, hasonló színvonalon. Talajfogás, begerjesztése az Erikának, műfaj- és terjedelem-feltérképezés. Jövök, ha leszek, legközelebb; addig is mondja meg valaki Bencének, ki erősebb, Batman, Toldi, Zorro, Tarzan, Superman vagy János vitéz, mert én, őszinte leszek, nem tudom.

A Prozac-füzet

Prozac® 20mg, ez van a felhajtós füzet letéphető lapjainak tetejére írva, új kiút a depresszióból, ez meg az alján biztat és informál. Amennyiben e két kékkel nyomtatott sor közti fehér terület rendszeresnek mondható, kitartó nézése s ritka jó napokon nyolc óra/oldal sebességű megtöltése munkának nevezhető, akkor ebbe dolgozom. A legnagyobb örömet a lapozás adja benne, amikor – ünnepi alkalom – az egyik végre megtelik: jé, Prozac, mindig meglepődöm, a szűz oldal nem csap be soha. Maga a szer egyébiránt szart sem ér, egy évig voltam rajta, garantálhatom. Eleve nem lehet jó, ha a fél USA ezen él – akkor már inkább reklámja legyen a terápiám. Ez se segít, de a mellékhatása biztosan kevesebb.

Nézem a papírt, esik kint az eső, amúgy meg fejlődök, a korral haladok. Bár a múltkor még Erikáról tettem őszinte vallomást, a prozacos lapokon összeálló szerény produktumot újabban TOP Writer típusú gépen verem nyomdakészre, már amennyiben eljut, ugye, egy nyomdáig egyáltalán. 150-es, nemrég vettem, az Erikát oktató szándékkal a gyerekeknek adtam, onnantól még körülbelül tíz percig működött, ez biztos tovább bírná, nyugati. Van rajta olyan funkció is, hogy CAPS. Még nem tudom, hogy ez micsoda, de az automatikus szó- és sortörlés fantasztikus, emberré tesz, felszabadít, csak ajánlani tudom. További fejlesztésre sarkall, gerjeszti a vágyat egy számítógép iránt, pusztán csak a lényegesen hatékonyabb Delete gomb okán.

Lehetne ezen is nemcsak egy sort: mindent kitörölni, úgy azért jobb volna az élet, kétségtelen. Bevinni gondosan, kijelölni szépen, majd elvetni, kibaszni a hóra egyetlen durva mozdulattal az egész Prozac-füzetet, a sok félbemaradt, elvetélt kezdeményt a könyvrészlettől az effajta, épp most gyártott bekezdésekig – kínlódásaimnak nyoma se legyen. S ha már törlünk, kitörölni valamiképp a füzettel együtt az elmúlt négy évemet, mert ha az tényleg nemesít, ami történt bennem és velem, akkor tévedni tetszenek: Keresztury Tibor helyett Teréz anya az én nevem, ő rója e sorokat, stílusa felismerhető. És volna tán egy fájl ezután nyitható, kezdődhetne abban valami tartós és biztató, a reggeleknek újra az a régi íze volna.

Most hogy akkor ez is megvolt, a poézis, a panaszkodás, gyorsan térjünk újra észhez, ne álmodjunk, ne kapkodjunk, béke legyen, türelem! Derecskéről nincsen járat Szingapúrba, Debrecenben át kell szállni, fájdalom. Amiként az Erikától az internetig sincsen az út kikövezve a parasztnak, sajnos ez is belátható. Ez most az én TOP Writer-korszakom. Ha betelik a Prozac-füzet, s ígérete, az új kiút nem lesz minden véget érni nem akaró, meddő napon szükségképpen olvasható, talán ezen is túl leszek. Félig-meddig, hellyel-közzel addig is itt vagyok, persze, s nyilvánvaló életjeleket adva időnként lejelentkezek.

Valami a helyről

Debrecen olyan hely, ahol a sugárút a Nagytemplomba fut bele, ha időben el nem ágazol. Szabadság van, te döntesz, én jobbra szoktam, srégen, az 1-es, egyben egyetlen villamos vonalán. De lehet balra is, arra megy a busz, a 31-es számú fővonal, benne kiírva szépen, hogy álló utasok kapaszkodjanak. Így védelmez, így óv a jóságos Tefu, vagy mi, az emberszállítmányozás, nehogy fölbukjon az utas. Fogja is a fogantyút keményen, körme fehér, ritka a borulás. Kanyarban nagyot rúg gyereken, szatyorban gágogó libán. Bethlen utca, Végh Dezső utca, majd az igazi vég, a Doberdó. Ott le kell szállni, nincs mese, s szaporán húzni valahová. Iszkol a nép, viszi a cuccokat, fáradt szeme megpihen a bolt málló oldalfalán. Mindent vissza, szól a festett felirat, s ez máma tényleg a szívéből beszél.

Debrecenben minden Hajdú, Cívis, Főnix és Hortobágy, s – úgy tűnik, sokáig – a diákévek múltán tényleg semmi sincs. Van persze biztos pontnak Walke Károly (DSI-Tegáz), na jó, és az Alföld (irodalmi havilap) – tömeges gyökérveréshez a homokon ez azért mégis elég kevés. Nem csoda hát, hogy Oravecz, Rakovszky, Kulcsár Szabó Ernő, Térey és Ficsku egyként elszelelt. Azt érezték nyilván, amit Rózsika néni, az utolsó főutcai talponálló mindennapi első vendége, aki mentségéül el nem mulasztaná közölni az összes betérővel: „Úgy vagyok én, tudja, hogy fölébredek, körbenézek, oszt’ rájövök, hogy indulnom kell: nem fog a hely."

Debrecen nem fogós hely. Ez Csokonaitól kezdve tisztán látható. Nem megtartó, de megszokható, ha az első rémület lefut az agyakon. Állsz először, mikor az egyetem utáni nyáron kiürül, és nem egészen érted, mi dolgod itt. Nézel szerteszét – sík vidék, minden belátható. Tiszták a viszonyok, a városszerkezet egyszerű, hogyan is lesz ezután. Van négy ember, két normális étterem, egy közepes futballcsapat, strand, jó szauna és könyvtár: később már elégnek látszik, ha bent béke van. Két fő marad aztán, de lesz – az arányok miatt – négy étterem, jobb lakás: ennyi bárhol volna, de a közben eltelt tíz év lassan hatni kezd. Jó például, hogy a hat egyetem a légkörnek szívósan odahat. Meg hogy az ellenőrt a buszon arcról felismered. S jó az is, hogy csend van és nyugalom, tartós bizonyosság: a gróf úr, Caruso, meg a reszketeg kezű Rázókeverék például ott ül most is a Loki-klubban, biztosan. Tiszta a levegő, a tempó lassú, kevés a brutális arc: Tar Sándor hőseit én inkább Miskolcról ismerem.

Felizzik néha a hely, esély UEFA-kupára, virágkarnevál, tűzijáték, ilyenek. A gyötrelmes másnapok aztán, a mámor után, hogy valami csoda helyett megint az marad, ami volt, mozdulatlanul. Szerénységre intő, fontos tapasztalat – vidámságra az ok amúgy is kevés. Megtörten áll Ady a Nagyerdő fái alatt, háttal a Vigadónak, ahol fogyasztott egykor hajnalokig. Bent csönd van és félhomály; hol egész évfolyamok nőttek fel, most néhány szomorú jegyes kanalaz menüt. Mulatságra itt már se kedv, se alkalom. Legyen fürdőház újra, mint volt hajdanán, tegyenek megint nyolc kádat bele.

Nem nagy hely Debrecen, de egy szelete berendezhető. Legyen ez a szélén, messze kint, a peremen, hívják Vezér utcának, vezessen ki a sínig, amin túl már csak Bagoly úr lakik – a bemutatás elmulasztható. Legyen itt egy Rózsaszín Párduc nevű egység, ahonnan már nincs tovább. Legyen egy ház rajta, benne egy nő meg három kisgyerek. Legyenek ők megőrizhetők, s szóljon akkor most már erről Debrecen.

A péntek mint olyan

A péntek mintegy évtizede érdemileg az ebéddel veszi kezdetét. A tetthely az a szórakozóhelynek csak nagyon részegen nevezhető sötét és teljesen néptelen egység, amelybe az eredeti profil szellemében a kádak visszahelyezése jó szándékkal korábban már sürgetve lett. Az étel igen rossz, a választék tíz éve ugyanaz, a személyzet viszont parádésnak mondható. A függöny mögül lesik, hogy jövök, mire belépek, felsorakoznak, a tanulókkal együtt vannak rám hatan. Gyenge pontok ismerői, ravasz pszichológusok: Di-ós-győr – skandáltak elszánt képpel, nem bánom, maradok, van szabad asztaluk?

Megélénkül a stáb, egy tányérért fut, kettő kenyeret hoz, iszkol mindahány, de úgy, hogy közben magyaráz; nem adják fel, mindig próbálkoznak valami újat tukmálni rám. Az ajánlat, a napi menü többnyire egy királyi köménymag- vagy sóskalevessel kezdődik, elhadarva gyorsan, szégyenlősen kissé, mikéntha utána, ha ezen már túl vagyunk, Sztroganoff-bélszínt mondana. Ne folytasd, jó fiú, könyörögve kérlek, babot hozz, babot.

Nem jött be ma sem, de senki sem szomorú, indul a hírműsor, a heti aktuális: megelevenednek sorra e békésnek hitt kora délben Debrecen negatív hősei. Megmondta a költő, nem menekülhetsz, lehull a lepel, jellemük feltárul, ütött az óra minden csavargónak a Loki-elnöktől a polgármesterig. Mindent tudnak itt, csak főzni nem, de az tulajdonképp elhanyagolható – a frissítő tényözönben az érkező babgulyás puszta megszokásból abszolválható, nézzed csak, szerkesztőm, hibátlan valóban, áll a kanál benne, mint a fasz. Nincs mit tenni, nekilátok, két keleti német riasztja fölülem szét a bolyt. Nézik az étlapot, mintha értenék, a személyzet odaadó a vendég – mint olyan – eseményértéke okán: kőnigliche Vogelt egyél, segít a séf, verdes a kezével, csapkodja a lábát, hogy csirkecomb. Perfekt vagyok, nem is Pista, szól le a színről, csak aztán a jatt is legyen az, mert meghánytatom; omolt vón’, amikor törte, az összes smucigjára rá a fal.

Tápászkodok, tisztán látszik, nincs más semmi, mi ebből még kihozható: a bab is megvolt, színház is volt, meg sok értékes információ. Hallom még, hogy itten vagyok, baszom alássan, zwei wunderliche futóművel, zúg a fejem, jöjjön a csend, sok már mára a lelkesedés. Öt perc múlva csobban a víz, jó a halnak, azt gondolom, lazul a test, a szív beáll. Negyven perc mell, a tempót fokozva, a tervezett cél a végkimerülés. Bevált időpont, nincs senki más, nem kell, mint nyáron, elpofozni méterenként az útból a fejeket. Az iram hosszonként nő, nincs kegyelem, az agy lassan elborul. Anyám arca, mikor utoljára láttam, napi ügyek, Petri-verssorok. A kétéves Marci egy mondata, lehet simogatni engemet, az is jó, az értelmező megfejtésre, talán jobb is, már nincs erő, csak az órát lesem kifelé a ködből, mennyi még.

Végre a szárazföld aztán, tüdő zihál, térd remeg, túléltem ezt is, lepusztult szervezet, hajdani kosarasból ami még romnak megmaradt. Itt az idő ezt a maradékot a száz fokba vonszolni át: három óra kamrába zárva, a pokol, amit szaunának hívnak, a célokat illetően a fenti terv szerint. Addig kihúzni bent, amíg a hideg rázni kezd, szolid szívritmuszavarok, ilyenek. Akkor adni fel, mikor már tényleg nincs tovább, átájulni a medence jéghideg vizébe, kivárva ott is, Schöller Debrecenben, a legvégső perceket – jobb ezerszer, mint a Prozac, minden kín elenyész, csak ezt kibírd valahogy, tízéves recept, szívből javasolhatom. S előnye az is, hogy a végpontok előtt, a keserves, jó erős magányban, a dolgok, hogy az idő pár percig még teljen, átgondolhatok: egyszerre tisztul odabent a káosz és a mérgeket izzadó szervezet.

Zárásként kifagyni, ki a remegésig, s rögtön rá tízperces tűzforró zuhany. Embergyár az egész, valóságosan: nyúlósság helyett váza van annak, akit a folyamat a legvégén kiad. Máshogyan lép ki a tájba, fényeket lát és lányokat, víztükröt pásztáz az őszi nap. És elindul, hogy hazaérjen, lépdel ott a fák alatt, és érthetetlen béke van. Szél is támad, lesz jó dohány, halk és nyugodt női hang; az ablakra száll, a kocsiéra, egy királyi falevél. És jár a motor, működik minden, mi is az, hogy depresszió – a vasárnap még oly messze van… A test ellazul akkor, az értelem kihagy, s pénteken négykor súlyos tévedésből boldog a paraszt.

Piros az Isten

Olyan türelmeset, mint a diósgyőri, élőben még nem láttam. Másfél órát képes várni a Tiszai pályaudvaron hosszú, méla lesben, és csak mikor már látszik a fradisták vonata, akkor nyúl a kőért, botért, üres üvegért. Azt a pontos érkezést, hatodik vágány, nagy nehézségek árán úsztam csak meg, kíváncsi hetedikes. Várni – vonatnál is jobban – még bíróra tud nagyon. Egyszer Divinyi, vagy melyik, alkonyattájt gondolta úgy, hogy elég idő múlott el a lefújás óta. Hogy súlyosan tévedett, arra a rendőrautó hátsó ülése előtt hasalva, vagy négyszáz méterre az északi kaputól kellett rájönnie, amikor is felismerték. Hartmannt Hatvannál fogták meg a vonaton – a klubszeretet nem ismer fáradtságot, kalauzt. Békésen ült a büfében, azt hitte, túl van a veszélyen szegény.

Akkor még nem Miskolci Ultras és Red Fanatics voltak – a nyugati kultúra hatása későbbi keletű. Ellenben elnéztem tíz éven át azt az elképesztően kancsal, tapsifüles vezérszurkolót, aki egy ménkű nagy marhakolomppal, a pályának háttal, úgy fogta össze a stábot, mint odalent a fiúkat az isteni Salamon. Olyan torok az Operában nincsen. Nem tett egyebet, mint – a hangulattól függően – öt- vagy tízpercenként egy rettenetest ordított, hogy „Dííííí…", amit úgy ezer bariton egészített „ósgyőr"-rel ki, haladéktalanul. Kicsit sajnáltam, hogy az egész szezonból semmit sem lát, de amikor elkezdtem ezt a dolgot, kijárni, azért mégis ő szerettem volna lenni. Még Malejkó Magdit irigyeltem nagyon, aki néha Salamon kocsijára vigyázhatott. Vajszínű Lada 1300-as, vadi új. Később szerelmes is lettem belé, úttörőtáborban csókolóztunk, ez a vigyázás nagyon felizgatott.

Nagy korszak volt, ment a szekér, tombolt a nép. Legázoltuk 5-4-re az Egyetértést – az egyik legjobb véghajrá volt, mert le volt beszélve a derbi, de iksznél egy lecsúszott lövés véletlenül bement. Az a tíz perc, ami ott jött…; tiszta Bundesliga. Feltámadó vasgyári önérzet, nem kell a koszos pénzetek, ha már így alakult. Rázta a kolompot a példaképem egyfolytában, mi kéne, pont, büfések?! Bundás tetűk. Pedig, megfigyeltem, be volt avatva; legalábbis túl sokszor tippelte meg pontosan előre, hogy mi lesz. Miskolci Mándy-hős: ki lazsált edzésen, hogy mozog a fakóban az új gyerek, hogy áll az ifi – nagy tudású embernek tűnt valóban. Később elment a hangja a nagy sikerek alatt, dehát a Veréb–Salamon–Váradi–Görgei–Oláh–Tatár–Fükő–Borostyán–Fekete-tengely fényesen üzemelt. Nyolc válogatott, KEK-továbbjutás, leállt a gyár a meccsek idejére, épp csak a kohót fűtötték, ne hűljön ki teljesen. Ilyet azóta se láttam, hogy egy városban tényleg mindenki a csapatról beszél. Mennyi volt a pontpénz, mit ivott Tatár Dzsordzs szombaton a Juno bárjában, milyen súlyos az új csillag, a „kisgörög", Teodoru II. húzódása; minden meg volt tárgyalva, nagyvárosi méretekben, rendesen.

A közönség hamar felnőtt a csapathoz – az állomási csata s több legendás bíróverés is ekkorra datálható. Az öntudatra eszmélés zaklatott, szép évei voltak ezek, művezető Európában annyi visszaszólást még nem kapott. A hétvégi eredménytől függően termelt a Digép. Ki e nevelődés folyamatát felismerni rest volt, keményen meglakolt. Így Törőcsik, egyébként a legjobb, akit Diósgyőrben valaha is láttam, elkövette azt a végzetes hibát, hogy a partvonalhoz kocogva csupasz seggét mutatta a B-közép felé. Ezt azért mifelénk nagyon nem szeretik. Kiszabadítása később a teljesen összetört, leeresztett kerekű, kivert ablakú, félig felborított buszból demokratikus rendőrségünk emlékezetes fegyverténye volt. Hogy a ráhatás nyomán mégis érthetett a szóból, azt abból gondolom, hogy a következő diósgyőri fellépése előtt – bánatomra – sérültet jelentett.

Szomorkodásra amúgy nem volt semmi ok. Álmodni sem merte senki, hogy Váczi Béla lesz majdan az utolsó király, hulltával pedig kizárólag egy Adzsojev nevű gazdasági menekültért kell kimenni. Város és csapata egymásra talált. Egyszer, a telt házas Fradi-meccsek egyikén egy leszúrt ember mellett álltam. Először azt hittem, hogy csak részeg, de az nem lett volna feltűnő. Le volt szúrva rendesen, posztókabátján átütött a vér, bágyadt, üveges tekintet…; amiatt kezdtem el figyelni óvatos sandítással, hogy miért nem figyel ez, amikor pedig támadunk. Sok jelét nem adta, de úgy tűnt, mintha élne, tartotta a tömeg, az egymásnak feszülő vállak prése. Össze csak akkor esett, amikor mindenki felugrott, mivel Oláh gyönyörű gólt ollózott egy jobboldali szöglet nyomán. Vezetünk, ez meg meghal itten, mondta valaki nehezményezőleg, amikor elvitték. Biztosan pesti. Csupa bosszúság volt az a nap, nemsokára az FTC is kiegyenlített. A gólnál valaki feltette a kezét; őt literes borosüveggel ütötték le, mielőtt hosszasan lóbálva átdobták volna a fradisták szektorába. Repült vagy tíz métert a zöld sas, majd odaát sikerrel landolt a fejeken. Ott örüljél, testvér, a helyeden.

Eleven kapcsolatom a DVTK csapatával a legjobb pillanatban, a leszálló ág kezdetén, lakcímváltozás okán szenvedett törést, de a történet mégsem itt ér véget. Évek múltán előkészületi mérkőzésre jött a Dzurják-féle garnitúra Debrecenbe. Nagyerdei Stadion, mínusz tíz fok, öt néző, vezette Bay. Az ötből kettő játékosfeleség, én a barátomat egy feljutásért küzdő, romjaiban is stílusos csapat játékát látni vittem – sokat hallott már róla. Az ötödik természetesen a kolompos volt, ezúttal szemben állva, a fején meleg füles sapka, de a tekintetéről rögtön megismertem. Szólni nem sokat szólt, ittasnak is látszott, ám a fényes 0-5-ös győzelem után az a jól ismert, régi hang zengte ütemesen a Diósgyőr sikerét: gyeertek ide, gyeertek ide! A fiúk kicsit fáztak, elegük is volt már az egészből, de egyikük levonulóban azért felintett.

Amikor Kelet elesett

Debrecen felett borús az ég, szenved a csapat, dörmög a nép. Dobogó helyett a szezon felénél szolid középmezőny, az UEFA-kupa megint elmarad, napjaid, Dunai, végesek. Az irodalmi napok meghívott szakértői – Darvasi, Kukorelly – az FTC ellen ugyan még láttak biztató jeleket, de ők messziről jöttek, nem tudhatták, hogy Kelet már korábban elesett. Meg lett pedig mondva még a nyáron, hogy nincs esély. Hogy bevégeztetett.

Az, aki a német–horvát és a cseh–portugál Eb-negyeddöntő helyett önszántából, józan állapotban a Diósgyőr–Kazincbarcika-mérkőzés megtekintését választja, komoly embernek aligha tartható, kocám se bíznám rá. Szerény, de színvonalas küldöttségünk mégsem röstellt útra kelni azon a bágyadt vasárnapon,