A Douglas-nővérek - Az illatok édenkertje

By Charlotte Jacobi

A parfüméria 2.
Családregény a Douglas parfümérialánc történetéről
Spiegel-bestseller
A céget mindenki ismeri, de a történetét szinte senki.
Hogyan élte át az illatszerbolt a dübörgő 1920-as éveket
Hamburg, 1920: Tíz éve megnyílt a Douglas-nővérek parfümériája, ami a legjobb alkalom az ünneplésre! A „Douglas-nővérek”, vagyis Marie és Anna Carstens nemzetközi kapcsolatokat akarnak kiépíteni, ezért a napi üzletvezetéssel járó teendőket átadják keresztlányaiknak, Hertha és Lucie Hardersnek. De Hertha és Lucie nehézségekkel szembesülnek: Németország gazdaságát megterheli az első világháború utáni jóvátételi kötelezettség, és az infláció miatt egyre kevesebb a vásárló. Lucie új üzleti ötleteket keres Berlinben és New Yorkban, és a „dübörgő 1920-as évek” koncepciójában, valamint a szokatlan illatkompozíciókban talál inspirációra – de nem utolsósorban a szerelem is rátalál Lucie-ra.
„Időutazás a Hanza-város múltjába – részletes, szeretetteljes regény.” – Gong
A Charlotte Jacobi álnév az Eva-Maria Bast – Jørn Precht szerzőpárost fedi, amellyel már több Spiegel-bestsellert megjelentettek.
Eva-Maria Bast újságíró, több tényirodalmi kötet, thriller és más regény szerzője. Egyebek mellett a Konrad Adenauer Alapítvány történelmi újságírás díjában részesült. Lakóhelye a Constance-i tó, illetve Würzburg.
Jørn Precht a Stuttgart Media University oktatója, mozi- és tévéprodukciók többszörösen díjazott forgatókönyvírója. Történelmi regények és tényirodalmi művek szerzője, 2018-ban Bronze Homer irodalmi díjat kapott.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 3, 2023
• ISBN: 9786156414410

Book preview

Prológus

1876

Narancsillat!

Elsőként ez csapta meg Pauline Lambert, született Dumas orrát. A fejillat mindig valami intenzíven illatozó, gyorsan tovaszálló anyag, jól tudta ezt a huszonkét éves, fehér nyári ruhát viselő hölgy. Gyakran könnyű, citrusos aromája van, mint a grépfrút vagy a mandarin, a bergamott vagy más gyümölcsös-édes illat. A parfümök különböző illatrétegekből állnak, melyek csak bizonyos idő alatt bontakoznak ki teljesen. Minden egyes fázis legalább öt összetevőből áll, így egy parfümnek legalább tizenöt összetevője van.

– Általában a fejillat dönti el, hogy a parfüm megfelel-e az egyéni ízlésünknek vagy sem – idézte a lány a mentora, az öreg parfümkészítő, Monsieur Gaillard szavait. Pauline a direkt e célra beszerzett jegyzetfüzetébe felvéste a mester minden szavát, amit az évek során a parfümkészítésről mondott.

Aznap a megtermett agg úr az eladópultja mögött ült, szemben a karcsú, lenszőke kontyos nővel, aki négyéves fiát, Philippe-t is magával hozta. Gaillard már évtizedek óta itt árulta a saját készítésű szappanjait és parfümjeit. Művészien elrendezett szárítottvirág-csokrokat is kínált. Pauline kisgyerek kora óta csodálta, és bevásárlás után gyakran megállt kicsit még csevegni a szinte vak parfümkészítővel.

A nő lehunyta a szemét, miközben a piros, csigaház alakú üvegcsébe szippantott. Fejben végigvette az illatok sorát, Monsieur Gaillard szavai szerint, épp, ahogy a jegyzetfüzetébe felírta. A fejillatot a szívillat követte. Ez a középső illat csak akkor érvényesült, ha már az első tovaszállt. Intenzív illata adta meg a parfüm valódi karakterét. Gyakran gyümölcsös illatanyagok alkották, például alma, málna, szilva vagy kókusz. A virágillatok is kiválóan megfeleltek szívillatnak, tanulta Pauline. „Az illatok a virágok érzelmei" – írta egyszer egy német költő Monsieur Gaillard szerint. De most valami mást érzett.

– Barack?

Az öreg elégedetten bólintott, és Pauline kisfiának, Phillipe-nek is odatartotta az üvegcsét, de az csak elhúzta az orrát.

– Büdös – mondta.

Az anyja kínosan érezte magát, de a parfümkészítő nevetett.

– Egy gyereknek ezek túl erős illatok – magyarázta. – És az alapillat? – kérdezte Pauline-t.

A lány tudta, hogy az alapillat az illatsor lezárása, és akkor is megmarad, ha a fej- és szívillat már elillant. Általában erősen illatos olajok alkotják. Különösen erős a pacsuli és a vanília szaga. De a csiga formájú üvegcse esetében más alapot ismert fel: jázmin. Az összetevők beszerzése nemcsak fáradságos munka volt, de nagyon drága is. Egy liter értékes jázminolajhoz egy tonna virágra volt szükség. Ezért olyan drágák az értékes, sokáig megmaradó parfümök – és ezért nem engedhette meg magának Pauline, hogy vásároljon is.

Mélységesen sajnálta, nemcsak azért, mert rögtön megszerette ezt a parfümöt, hanem azért is, mert ezzel is szívesen bebizonyította volna az öreg Monsieur Gaillardnak, hogy mennyire csodálja a legújabb kreálmányát is.

– Isteni illata van! – mondta rajongva, miután kinyitotta a szemét, és hunyorogva elnézett a grasse-i piactér felett a kora reggeli napsütésbe. – Sajnos a férjem megtiltotta, hogy a legszükségesebb élelmiszereken, no meg a szivarján kívül mást vegyek – tette hozzá sajnálkozva.

Hát igen, Alexandre, a házastársa szigorú volt. Újságíró, aki elsősorban a Journal de Grasse et de l’arrondissement című hetilapnak dolgozott. Pauline apja hat éve esett el a német–francia háborúban, a lány mélyen gyászolta, és boldog volt, hogy az eleinte oly gáláns Alexandre Lambert eltereli a figyelmet a veszteségről. A férfi ugyanabban a házban lakott családjával a tetőtérben, ahol ő. Gyakorlott nőcsábásznak bizonyult – Pauline véletlenül terhes lett tőle, és össze kellett házasodniuk. Túl későn ismerte ki Alexandre valódi jellemét. Az esküvő után arra kényszerítette, hogy kora reggeltől késő estig szolgálja. Pauline anyját, aki az apa halála óta depresszióba esett, teljesen lefoglalta a lány hét testvére, akiket segítség nélkül nevelt. Nem sokkal a férje elhunyta előtt lett Bernadette Dumas, született Coquard hetedik és utolsó alkalommal terhes. Így aztán Pauline legkisebb húgai, egy ikerpár, még csak ötévesek voltak. Pauline majd szétszakadt, hogy Alexandre követeléseinek és nagy családja szükségleteinek is megfeleljen.

– Maman, ugye mindjárt indulunk haza? – nyafogott a fia, Philippe, aki láthatóan unta a piacozást.

– Előbb még egy ajándékot szeretnék adni édesanyádnak – felelt neki Monsieur Gaillard, és ismét átnyújtotta (immár becsukva) a piros, csigaház alakú üvegcsét. – Boldog születésnapot!

– Még emlékszik, hogy ma van? – csodálkozott a fiatalasszony.

Alexandre, a férje, nem is gratulált neki aznap reggel. A nő nem tudta, hogy elfelejtette, vagy csak rosszkedve volt, mint oly gyakran reggelenként, és sokszor tulajdonképp egész nap.

– Maman huszonkettő, és én jövőre már ötéves leszek – mesélte a kisfiú az idős parfümkészítőnek.

Az asszony szeretettel megsimogatta a kicsi szalmaszőke kobakját. Tényleg csak miatta tartott még ki az ura mellett. Aztán a napfényben vörösen megcsillanó üvegcsével a kezében visszafordult Monsieur Gaillardhoz:

– Nem fogadhatom el.

– Dehogynem, személyesen önnek állítottam össze ezt az illatot – ellenkezett a parfümkészítő. – Tavaly saját magának vette meg a születésnapi csokrát, pontosan emlékszem.

Ezt bizony Pauline sem felejtette el – különösen mivel Alexandre este tombolt a csokorra kiadott pénz miatt.

– Ezerszer köszönöm, Monsieur Gaillard, novemberben a születésnapján meghálálom – felelte meghatottan Pauline, és Aubry, a gyümölcsárus felé pillantott, ahol két ötéves húga és hatéves öccse tágra nyílt szemmel bámult egy hatalmas kupac sötétvörös cseresznyét.

– Jeanne, Marion, Claude, gyertek! Cigarettát kell vennünk Alexandre bácsinak.

– Annyira finom lehet a cseresznye! – nézett fel rá könyörgően Marion.

– Nincs rá pénzünk – ismételte meg a bátyja, Claude a mondatot, amit oly gyakran hallott a felnőttektől otthon, Pauline legnagyobb bánatára.

Monsieur Gaillardtól gyorsabban búcsút kellett vennie, mint szerette volna, mert ahogy a toronyórára pillantott, megállapította, hogy máris túl sokáig időzött a piacon. A következő pillanatban pedig ijedten ráébredt, hogy még később fog hazaérni, mint remélte: „Betegség miatt zárva" – állt egy cédulán Fournier dohánykereskedő boltjának ajtaján.

Máshol kell hát Alexandre szivarját beszereznie.

– Gyertek, gyerekek, elmegyünk a Rue Amiral de Grasse-ra!

Abban az utcában is volt egy dohánybolt, ahol tartottak kubai Romeo y Julietát, a férje kedvencét.

Útközben hirtelen megütötte a fülét a Les temps des cerises dallama, ami már jó tíz éve népszerű volt. Fiatalos férfihang énekelt zongorakísérettel a cseresznyéről – épp most. A húgainak bizonyára megint eszébe jut a csábító, sötétvörös gyümölcs a piacról.

Az üresen álló kis bolt, melynek nyitott ajtaján kiáradt a muzsika, furcsa vonzerővel hatott Pauline-ra. Mindkét kirakatban hangszerek pompáztak egykor – tudta, hogy az idős kotta- és hangszerkereskedő, Silberstein úr húsvét környékén meghalt; látta a gyászjelentést az újságban. Ki játszhat vajon a zongoráján?

– Szép ez a cseresznyés dal – suttogta Philippe az anyukájának.

Még mielőtt válaszolhatott volna, a gyerek egyszerűen elfutott a muzsika irányába.

Hiába hívta, nem fogadott szót, így kénytelen-kelletlen utána kellett iramodnia. Hasztalan kopogott a nyitott ajtón, nem felelt senki, az ének és a zongora hangja nyilván elnyomta a kopogását. Három kistestvére tétovázva követte az üzlethelyiségekbe.

Az éles provence-i napsütés után nagyon sötétnek tűnt a belső tér, eltartott egy pillanatig, míg Pauline szeme hozzászokott.

Hallotta, hogy abbamarad a zongorajáték és az ének, és egy férfihang mulatva kérdi:

– Te meg ki vagy, kisember?

– Én vagyok a Philippe Lambert – mutatkozott be a fia épp abban a pillanatban, amikor az anyja az egykori eladópult mellett belépett a váratlanul tágas és világos hátsó szobába. A szőke kisfiú egy zongora előtt állt, amelynél egy inas fiatalember ült szandálban, vászonnadrágban és fehér ingben. Rakoncátlan sötét tincsei mosolygó arcába hulltak, míg a kislegény magyarázott. – Tetszik a cseresznyés dalod.

Ekkor vette észre a férfi Pauline-t.

– Jó napot, elnézést kérek – szólt sietve a fiatalasszony, és érezte, hogy a zongorista sötét szemével rajongva végigméri. – A fiam csak úgy iderohant.

– Bóknak veszem – felelte a zongorista, és felállt, hogy kezet nyújtson. – Az énekem menekülésre is ingerelhette volna.

– Pauline Lambert – mutatkozott be az asszony kapkodva.

– Jakob Silberstein – felelte a férfi.

– Silberstein? Akkor a hangszerkereskedő…?

– A nagyapám volt, igen – erősítette meg sejtését a férfi.

– Ó! Részvétem.

Ekkor az ikrek és Claude is beléptek Pauline mögött a szobába.

Jakob csodálkozva nézte a három kicsit.

– Ezek is az ön gyermekei?

A nő mulatva megrázta a fejét.

– Nem, ők a kistestvéreim. Nyolcan vagyunk.

A fiatal zongorista óvatosan az egykori eladótérbe pillantott.

– A többiek is jönnek még?

Erre már a fiatalasszony önkéntelenül elnevette magát.

– Nem, ne féljen, ma csak öten voltunk a piacon. És most még el kell mennünk Marais dohánykereskedőhöz.

– Ó, ha szabad, elkísérném – ajánlotta fel a férfi. – Úgyis akartam venni egy újságot, mert feladtam egy hirdetést, miszerint eladó a bolt. Meglátjuk, milyen eredménnyel.

Amikor a gyerekekkel együtt elhagyták az egykori üzletet, és elindultak a dohánybolt felé, Pauline még egyszer visszafordult.

– Milyen kár érte! – mondta sajnálkozva.

– Nekem is hiányozni fog – vallotta be Jakob. – Főképp mert a szüleimnél nem fér el a zongora. Ami nagy kár. Grand-père tanított meg rajta játszani. Ma pedig már én is oktatok.

– Akkor a hangszert eladja a bolttal együtt? – kérdezett vissza Pauline.

Jakob bólintott.

– Remélem. Bárcsak olyasvalaki venné meg a helyet, aki meg tudja becsülni a zongorát is, és otthont nyújt neki!

– Én megbecsülném – mondta Pauline. – Mindig arról álmodtam, hogy legyen egy saját boltom. Parfümbolt. Magam készíteném a parfümöt. De még annyi pénzem sincs, hogy a gyerekeknek cseresznyét vegyek.

– Én is szívesen megtartanám a bolthelyiséget – vallotta be fájdalmasan Jakob. – Amíg ott lehetek, mintha nagypapa még nem távozott volna el teljesen. De a szüleim fejben már elköltötték az eladásból befolyó pénzt – többszörösen is.

Időközben megérkeztek a dohánybolthoz. Jakob vett egy újságot az idős Maraisnál, Pauline pedig szivart az urának.

A bolt előtt a férfi fellapozta az apróhirdetések oldalát, és megtalálta a sajátját. Pauline kérdőn nézett rá.

– Minden rendben van?

A férfi komolyan bólintott.

– Itt áll feketén-fehéren: egy emlékkel kevesebb.

– Talán nem is ott van most a nagyapja – mondta Pauline, és az utca túlsó végén álló üres boltra mutatott, aztán gyengéden Jakob bal mellére helyezte az ujját –, hanem itt.

– Ön nagyon kedves – mondta a férfi fátyolos hangon. – Remélem, még találkozunk.

A nő közben észrevette, hogy Jakob a bolt apróhirdetése alatt egy másikat is feladott, amelyben zongoraórákat kínál.

– Mindig is szerettem volna megtanulni játszani – mesélte Pauline. – Amint lesz rá pénzem, jelentkezem önnél.

– Önnek… – kezdte Jakob, de akkor Philippe megrángatta az édesanyja karját.

– Maman, induljunk, a papa várja a szivart!

Sajnos igaza volt. Pauline búcsúzóul kezet nyújtott Jakobnak, és amikor a férfi megszorította a kezét, a nyári hőség ellenére libabőrös lett. A fiú még nála is fiatalabbnak látszott – és hiszen ő már házas! –, de tagadhatatlanul nagyon tetszett neki. Sajnos biztos lehetett benne, hogy soha többet nem látja viszont.

Amikor Pauline megérkezett a gyerekekkel a bérház elé, ahol családjával és Alexandre-rel lakott, Bernadette, az anyja láthatóan idegesen várta az ajtóban. Ez semmi jót nem jelenthetett.

Pauline odasietett hozzá. Látta, hogy nyúzott arcán sötét karikák sorakoznak a szeme alatt.

– Hol maradtatok el? – sziszegte.

– Monsieur Fournier betegség miatt zárva tartott, ezért el kellett mennem a Rue Amiral de Grasse-ig Alexandre Romeo y Julietájáért – magyarázta Pauline. – Nagyon dühös?

– Tombol – suttogta Bernadette, hogy a gyerekek ne hallják. – Felvigyem neki inkább én a szivart?

De a lánya megrázta a fejét.

– Megcsinálom, hagyd – mondta, és kivette a szivart a bevásárlással teli kosárból, majd azt odanyújtotta az anyjának.

A nő részvéttel nézett a lánya után, ahogy felsietett Alexandre apró tetőtéri lakásába, amit az esküvőjük óta, szűk öt éve megosztanak egymással.

A fiatalasszony úgy érezte magát, mintha a vesztőhelyre igyekezne – mint már annyiszor. Már elképzelte a pofont, amit Alexandre-től kap. Olyasfélét, amihez jó nagy lendületet vesz a férfi, neki meg könnyek szöknek a szemébe és zúg a füle.

Kinyitotta a manzárd ajtaját.

– Alexandre, visszaértem! – kiáltotta.

A férfi az írógépnél ült. Mint mindig, most is pedánsan felöltözött otthonra is. Öltöny, nyakkendő, pomádéval hátrafésült haj, ápolt bajusz.

– Fournier úr beteg volt, el kellett… – kezdett bele, de a férfi félbeszakította, és türelmetlenül az asztalra csapott.

– Örülj neki, hogy ma van a születésnapod – mordult rá, fel sem nézve az írógépről, miközben a nő remegő kézzel letette a fa szivarosdobozkát a mahagóni asztallapra, ahol előbb az ököl döndült.

Szóval ez a születésnapi ajándéka? Hogy kivételesen nem veri meg?

Pár perccel később Pauline a konyhában ült az ablak előtt, és a kávéscsészéjét a tükörképére köszöntötte.

– Minden jót, Pauline!

Ébren kellett maradnia, nehéz nap várta. Először is ebédet kellett készítenie kilenc főre. De előtte még egy pillanatnyi nyugalmat akart ajándékozni magának. Szeretettel végigsimította Jakob zongoraóra-hirdetését, amit a konyhaasztalon heverő újságban fedezett fel újra. Aztán kinyitotta Gaillard úr csigaház alakú üvegcséjét, behunyta a szemét, és hagyta, hogy az illatkeverék elvarázsolja. Pauline Lambert egy új életről álmodozott.

Első rész

1920

1

Itt aztán elkényeztetik az ember orrát! A szombaton kipróbált finom parfümök kellemesen lágy, leheletnyi nyoma lengett a boltban. Tegnapelőtt persze még erőteljesebben illatoztak, amikor az eladónők megpróbálták megtalálni a vevőknek a legmegfelelőbb parfümöt – az igazi illatot! Hertha Harders imádott tanácsokat adni a választáshoz. A tizenkilenc éves lány kiskora óta besegített a keresztszülei, Marie és Anna Carstens parfümériájában. Douglasnak hívták az illatok eme édenkertjét a Neuer Wallon, Hamburg központjában. A bolt neve már a megnyitókor, 1910-ben is jól ismert volt a Hanza-városban, ugyanis a tulajdonosnők szappangyáros barátnőjük cégétől kölcsönözték. Épp ma, 1920. május 24-én ünnepelték fennállásuk tizedik évfordulóját, itt a hamburgi Belső-Alster-tónál. Sokáig úgy tűnt, a parfüméria nem éri meg ezt a napot. A nagy háború 1914-től Hertha keresztszüleit anyagilag erősen megingatta. Az ínséges esztendőkben a Douglas-nővérek, ahogy mindenütt hívták őket, kénytelenek voltak egy időre bezárni. Csak a fiatalabbik testvér, Anna Carstens beható gazdasági ismereteinek hála nem lett a bezárás végleges.

A tavalyi kissé szerény újranyitást követően az alapítás jubileumára rendezett ünnep nagy feltűnést keltett. Hertha és tizenöt éves húga, Lucie elégedetten néztek körbe a boltban. Keresztszüleikkel és Eugenie Schalttal, az új boltossal előző nap, vasárnap hatalmas munkát végeztek: az üvegpolcok és a legkülönbözőbb színű parfümös üvegcsék versenyt csillogtak-villogtak, a stukkós mennyezeten egy szem por sem virított, mintha frissen festették volna.

Azon a pár falszakaszon, amelyet nem parfümös üvegcsék borítottak, a Grasse körüli virágos tájról készült festmények díszelegtek. Grasse az illatok városa Franciaországban – Marie Carstens onnan hozta magával egy régebbi útja során a képeket.

Hertha húga, Lucie aggodalmasan nézett ki a kirakaton, miközben megigazgatta vörösesszőke tincseit, melyek az esernyő ellenére átnedvesedtek, míg ideért a metrótól.

– Remélem, nem esik ma többet!

– Biztos nem, mindjárt kisüt a nap – felelte bizakodóan Hertha, és egy tükrös polc felé fordulva ellenőrizte álláig érő, akkurátus hullámokba fésült frizuráját.

Újfent feltűnt neki, hogy rettentő divatosan öltözött húga jóval többnek néz ki tizenötnél. Sőt, páran a kicsit magasabb, vékony Lucie-t idősebbnek hitték nála.

Ekkor felcsendült a bolt bejáratánál a csengő ismerős hangja, és az ajtó nehézkesen kinyílt. A testvérek egy fehér kontyos idős hölgyet pillantottak meg. Könnyű nyári kabátkát viselt, és fabotra támaszkodott, melynek fogója arany rózsát mintázott. Hogy valódi aranyból volt-e, azt Hertha nem merte volna kijelenteni. A törékeny matróna ruhája annyira ódivatúnak hatott, hogy nemigen lehetett megbecsülni, drága vagy olcsó kelme volt egykor. De amikor Hertha elésietett, hogy megtartsa az ajtót, észrevette, hogy a hölgynek nagyon ápolt illata van: vanília és valami távoli, egzotikus illat, amit nem tudott egyértelműen beazonosítani. Lucie-nak, a testvérének biztosan rögtön sikerült volna, mert ő volt kettejük közül az „orr", az illatszakértő.

– Nagyon köszönöm, mademoiselle! – mondta az idős hölgy, ibolyakék szemének villanása és egy elbűvölő mosoly szinte kislányos bájt kölcsönöztek arcának.

A kiejtése összetéveszthetetlen volt, Hertha ebből rögtön sejtette, ki lehet a jubileumi vendég.

– Ön Madame Lambert? – kérdezte franciául.

Milyen jól jött, hogy Marie és Anna Carstens befizették keresztlányaikat és a gyakornokot, Eugenie Schaltot egy hamburgi tanárnőhöz nyelvtanfolyamra! Úgy gondolták, ha Lucie és Hertha átveszi egy nap az üzletet, jól fog jönni, ha a számos francia beszállítóval az anyanyelvükön tudnak egyeztetni. Ők személy szerint amúgy is kétnyelvűen nőttek fel az elzászi származású mostohaanyjuknak köszönhetően. Gyakorlásképp rendszeresen franciául beszéltek az eladóikkal.

Az idős hölgy láthatóan megkönnyebbült, és ő is az anyanyelvén válaszolt:

– Igen, én vagyok az.

Most már biztos lehetett benne Hertha, hogy ez Pauline Lambert, Marie Carstens idős mentora Grasse-ból, a parfüm fővárosából. Marcel Lambert bankár nagynénje, aki a Douglas szappangyár üzletvezetőjének, Berta Kolbénak az élettársa. Berta adta tíz évvel ezelőtt az engedélyt a Carstens nővéreknek a Douglas név használatára.

– Az unokaöcsém és Berta Kolbe ki akartak jönni elém az állomásra – magyarázta Pauline Lambert –, csak késett az éjszakai vonat, és bizonyára elkerültük egymást, ezért idejöttem bérkocsival. Azt reméltem, itt találkozunk.

– Még nem értek ide – felelte sajnálkozva Hertha.

Pauline Lambert kérdőn nézett rá.

– És Marie Carstens?

– Ő bármelyik pillanatban befuthat – nyugtatta meg Hertha a francia hölgyet, akiről a munkaadója korábban mesélte, hogy egykor Grasse-ban saját, gyönyörűségesen berendezett parfümériája volt. – Hol hagyta a csomagját?

– Azt a kocsis volt szíves elvinni a menyem elbchaussee-i házába – felelte Lambert asszony, és szelíd mosollyal nézegette a szokatlan formájú üvegcséket és a falon függő színpompás, virágos festményeket.

– A régi üvegcséket és a képeket öntől kaptuk, igaz? – emlékezett vissza Hertha főnöke, Marie beszámolójára.

– Igen, az én grasse-i parfümériám falán lógtak, a régi üvegeket is ott gyűjtögettem az évek során – válaszolt Pauline Lambert. – Amikor pár éve nyugdíjba akartam vonulni, sok mindent Marie kisasszonyra hagytam. Az én kis lakásomban nem fért volna el. De azóta még több időm van festeni, így zsúfolásig tele vannak a szobák.

– Szeretem a képeit, amióta csak Marie magával hozta őket a háború előtt – mesélte Hertha. – A szürke teleken igazán jó a látványukba menekülni. Régen én is festettem, de nekem sosem sikerült ennyire hatásosat alkotnom.

Lambert asszony kíváncsian ránézett.

– Még mindig fest azért?

– Legalábbis próbálkozom – felelte szégyenlősen Hertha. – Ha akad időm és kedvem. Olyankor az édesapám műtermét használhatom. Ő festőművész; és nagylelkű, mint ön.

– Ó, köszönöm, szívesen megnézném egyszer a képeit – mondta Pauline.

– Hertha két munkája ott függ hátul, a raktárajtón – árulta el Lucie, aki eddig csak hallgatta a beszélgetést. – A nővérem nagyon szerény a művészetét illetően, de Carstens kisasszony legalább ott ki akarta tenni a képeit.

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon a hátsó szobában, és Lucie elsietett, hogy felvegye.

Pauline Lambert közben elindult a raktár felé, és megcsodálta a két kis bekeretezett képet. Mindkettő csendélet volt, virágcsokor porcelánvázában. A virágok színe különlegesen ragyogónak tűnt, mert Hertha a hátteret szinte teljesen feketére festette.

– Nagyon kifejező ez a rafinált kontraszt – dicsérte Pauline. – Ne hagyja abba a festést! Az álma megvalósítását nem akadályozhatja meg a parfümériában végzett munkája. Állítólag egyeseknek sikerült e kettőt összeegyeztetni – mondta huncutul mosolyogva.

Ebben a pillanatban Lucie visszatért a hátsó szobából – komor arcán a nővére rögtön látta, hogy baj van.

– Ami az unokaöccsét illeti, asszonyom – fordult Lucie Pauline Lambert felé. – Balesetet szenvedtek Berta Kolbéval.

***

Eugenie Schalt örült a reggeli zápor után a felhők közül előbújó napsugaraknak. A huszonhárom éves eladólány még egy utolsó pillantást vetett a festői Alsterre és a partján álló pavilonra, arrébb söpörte arcából az egyik lenszőke tincsét, és átvágott a Neuer Wallon, a parfüméria felé igyekezve.

Épp lerázta az üvegajtó előtt az esernyőjét, amikor füstös, halványan ismerős hangot hallott a háta mögött.

– Jó reggel, Schalt kisasszony!

Megpördült, és Knuth Fedder főtörzsőrmesterrel és egy ifjabb, ismeretlen kollégájával találta szemközt magát. A rövid barna hajú férfi nagyon magas volt, bizonyára egy kilencvennél is több, elbűvölően sötét szeme pedig egy kis bizonytalanságot sugárzott. Ettől, akármilyen magas és izmos volt is, törékenynek látszott. Eugenie annyira vonzónak találta, hogy attól félt, akaratlanul is megbámulja. Inkább sietve a jóval alacsonyabb középkorú úrhoz fordult:

– Jó reggelt, főtörzsőrmester úr! Hogy van a háta?

Fedder megigazította a bajuszkáját, és elmosolyodott.

– A lehető legjobban, legyőztem a derékfájást. – A szép fiatalemberre mutatott. – Ő az új munkatársam, Bethge segédrendőr. A Ruhr-vidékről jött mihozzánk.

– Örvendek – mondta mély, de váratlanul halk hangon az egyenruhás.

– Úgyszintén – felelte őszintén Eugenie.

A fiatal segédrendőr olyan furcsa döbbenettel bámulta az eladólányt, hogy az idegesen lesütötte a szemét.

– Úgy hírlik, önöknél ma nagy évfordulót ünnepelnek – fordult hozzá Fedder megint.

– Igen, tíz évet végigcsináltak a Carstens kisasszonyok – mondta büszkén Eugenie.

– Nos, akkor… akkor talán jobb is, hogy először önnel találkoztam – mondta a főtörzsőrmester kicsit akadozva. – Ugyanis sajnos nem túl jó híreket hoztam.

Eugenie-t hirtelen megmagyarázhatatlan félelem fogta el.

– Miről lenne szó?

– Emlékszik Uwe Hauerre?

– Persze – Eugenie megborzongott. Látta maga előtt a szikár, kopaszra borotvált, mélyen ülő szemű matróz fényképét az újságból. – A betörő, akit Anna kisasszony bezárt a hátsó szobába.

A rabló annak idején két másik üzletet is kirabolt, többek közt a férfiruhaüzletet, amelyet Anna Carstens jegyese üzemeltetett a szomszéd házban. Neki Anna mentette meg az életét: kicselezte a rablót, és bezárta a hátsó szobába. Hauer a letartóztatásakor bosszút esküdött.

– Pontosan ő – biztosította Fedder. – Mivel hat évvel ezelőtt önkéntesnek jelentkezett a frontra, kedvezménnyel szabadult.

Eugenie még emlékezett, hogy szűk egy éve egy kopaszra borotvált férfi bukkant fel a parfüméria környékén, majd a Carstens testvérek apjának temetésén. Már akkor is attól féltek, hogy Hauer visszatért bosszút állni Annán. De végül mindannyiuk legnagyobb örömére kiderült, hogy nem a bűnöző matróz volt az, hanem Anna halottnak hitt vőlegénye, Julius Karstadt. Jó fél évvel a háború vége után bocsátották csak el egy francia hadikórházból, és eleinte óvatosan közelítette meg a családját. Most azonban valóban az egykori betörő, Uwe Hauer űzte újra sötét üzelmeit.

– Még szabadlábon van? Vagy megint elkövetett valamit? – érdeklődött nyugtalanul Eugenie.

– Nos, igen, bizonyos szempontból mindkettő igaz – vélte Fedder.

Fiatalabb kollégája hozzátette:

– Először egy dohányboltos jelentette fel a fickót 1911-ben. Őt tegnap hátulról leütötték, és a tettes magával vitte a napi bevételét is. De Hauernek van alibije.

– Az egyik kikötői kocsmában ivott – pontosította a főtörzsőrmester. – Rengeteg tanú van rá.

– Természetesen tudja, hogy a nyomában vagyunk, és nem kockáztatna személyesen egy rablótámadást – tette hozzá az ifjú Bethge.

– Ön szerint megbízhatta vele az egyik cinkosát? – fejezte be a gondolatmenetet Eugenie.

A segédrendőr bólintott.

– Talán a következő történt: Hauer kifigyelte a dohányboltot. Kitalálta, mikor a legalkalmasabb a cinkosának támadni, aztán a két jómadár elfelezte a zsákmányt.

– Ez természetesen lehetséges – értett egyet az idősebb rendőr. – És mivel bosszúszomjas lehet az ön főnökét illetően is, inkább figyelmeztetjük. Elvégre Anna Carstensnek köszönheti hosszas börtönbüntetését.

– Egyszóval indokolt az elővigyázatosság – hangsúlyozta Bethge. – A gazfickó láthatóan haragtartó, mint egy elefánt. A front sem javította meg.

Eugenie komolyan bólintott.

– Értem. De ha megengedik, csak este mondom el Annának. Nem akarom elrontani az ünnepséget.

– Természetesen – felelte a főtörzsőrmester –, ha ma délután itt nagy jövés-menés lesz, akkor Hauer és a cimborája úgysem merészkedik ide.

Az eladólány bólintott.

– Szerintem sem.

Benézett a parfümériába a kirakaton át, ahol fiatalabb munkatársai, Hertha és a kisinasuk, Lucie beszélgetett egy idős hölggyel. Pillanatnyilag remélhetőleg még nincsenek veszélyben.

Bethge megköszörülte a torkát.

– Szóval, khm, a ma délutáni ünnepségig zárva van a parfüméria, úgy olvastam. Holnap azonban újra a rendes nyitvatartás szerint lesznek?

Eugenie kérdőn nézett rá.

– Igen. Szüksége lenne valamire?

– Nos, a jegyesemnek szerdán van a születésnapja – mondta, mire az eladólány egy kissé csalódott. Persze eleve abból kellett volna kiindulnia, hogy egy ilyen fess fiatalember már elkelt. Vajon milyen lány Bethge jegyese? – Arra gondoltam, meglepem egy parfümmel.

Eugenie lenyelte a féltékenységét, és barátságosan felelt.

– Ha szeretne, jöjjön csak be most gyorsan. Ha már egyszer itt van. A Carstens kisasszonyoknak biztosan nem lenne kifogása ellene, tegnap már tulajdonképpen mindent előkészítettünk az ünnepre.

Rögvest boldog mosoly villant a keskeny arcon, aztán riadtan a főnökére pillantott.

– Igen, öö…

Feddernek kicsit nyújtózkodnia kellett, hogy a fiatal óriás vállát joviálisan megveregethesse.

– Menjen csak, Bethge, intézze el! Kint várom a bódénál, úgyis szükségem van egy kávéra és az újságra.

Erre a fiatal segédrendőr ragyogó arccal Eugenie felé fordult. Milyen édes mosolygóránc és gödröcske van az arcán, figyelte meg a lány.

– Na, akkor fáradjon be, Bethge úr! – mosolygott vissza rá Eugenie.

Fedder főtörzsőrmester egy fekete limuzinra mutatott, ami épp akkor állt meg a Neuer Wallon.

– Ó, nézzék csak, ott jön az ifjú Karstadt úr a Douglas-nővérekkel!

Eugenie legnagyobb ámulatára a jobb első ülésen Anna jegyese mellett a máskor oly emberkerülő mostohaanyja ült. Odile Carstens, a család feje legyőzve önmagát, életében először meglátogatja a parfümériát?

2

Először a sofőr szállt ki, Julius, Anna jegyese. Miközben megkerülte az automobilt, hogy kinyissa az ajtót a másik oldalon, odaintett Eugenie-nek és a fiatal segédrendőrnek. Milyen jóvágású az elegáns öltönyében, hátrafésült világosbarna hajával és zöldesbarna szemével, és csak a harmincas évei közepén jár!

– Jó reggelt, Schalt kisasszony! – kiáltott oda neki, a rendőrnek pedig biccentett.

– Üdvözlöm, Karstadt úr! – felelte a lány.

Ezután kiszállt Odile is, a Douglas-lányok törékeny mostohaanyja. Fenyőzöld selyemből készült, különösen elegáns ruhát viselt. Az arcán decens smink – az ötvenkilenc éves nő teljesen megváltozott férje tavalyi temetése óta, amikor Eugenie először látta. Csak nem egy leheletnyi ajakrúzs csillog a száján?

– Bonjour, Madame Carstens – üdvözölte a lány, miközben Marie és Anna, Odile mostohalányai is kiszálltak a kocsiból. – Ragyogóan néz ki.

– Maman, ő a mi csodás Eugenie Schaltunk – mutatta be Marie az alkalmazottjukat.

Odile bólintott, és félénken elmosolyodott.

– Bonjour, mademoiselle, már sokat hallottam róla, milyen tehetséges eladó! – mondta, majd ámulva nézte a kirakatban a számtalan üvegcsét. – Milyen csinos kirakat!

– Az volt ott a szomszédban a férfiruhaüzletem – mutatta Julius Karstadt, kicsit szomorkás pillantást vetve a szomszédos épületre. – Mielőtt üzletvezető lettem a nagybátyámnál.

Anna, a kissé teltebb a testvérek közül, vigasztalóan a jegyese karjára tette a kezét. – A boltod tökéletesen teljesítette küldetését, hiszen így ismerkedtünk meg.

Julius elmosolyodott, és szeretettel megcsókolta a lány arcát.

Ebben a pillanatban Hertha Harders sietett elő a parfümériából, és izgatottan Anna nővéréhez fordult:

– Marie, Marie, Madame Lambert már itt van, és benn vár. Fiákerrel jött. Az