Sorsolják a kaszinótojást

By Maros András

1993, Budapest. András huszonéves. Kimaradt az egyetemről, és most azt tűzte ki célul, hogy néhány nap alatt eldönti, mit kezdjen a jövőjével.
Közben pénzre is szüksége van, tehát bekarikáz egy álláshirdetést.
Aminek messzemenő következményei lesznek.
Maros András életteli humorú regénye a nagy kérdéseket boncolgatja, de nem pont úgy. Mi a különbség a sors és a véletlen között? Vajon mondhatjuk, hogy sorsolják a sorsunkat?
„Ideje volt már egy ilyen könyvnek. Ami egy egész korszakot egyszerűen, láttató erővel idéz elénk. Öt hétköznap mágikus eseménytelenségében mindannyiunk máig tartó szellemi állapotát. Még történelmivé tett butuska évszámot is mellékel hozzá, hogy 1993. Pedig az előzmények is felrémlenek. És a következmények is. Igazi epika.” – Bereményi Géza
„Ó, azok a boldog 90-es évek! Nosztalgikus és neurotikus, fergeteges és felejthetetlen időutazás a kezdet kezdetéhez, amikor még új, esendő és szerethető volt minden, ami azóta régi lett és utálatos. Amikor a Sáfrányosban még sorsolták a kaszinótojást, és kis szerencsével még a legszerencsétlenebbeknek is lehetett egy kis szerencséjük.” – Erdős Virág
„Zűrök és galibák egy kínai boltban – Maros András finom szellemeséggel játszik rá a kilencvenes évekre irányuló nosztalgiára, és mutatja fel egyetlen kaszinótojásban az egész világot.” – Garaczi László
„Csatoljuk be az öveket, és utazzunk vissza Maros András történetének szereplőivel a fényes jövőbe. Nem gondoltam, hogy egy kilencvenes években játszódó regény aktuális lehet 2022-ben, pedig ez teljesen logikus, amikor az óramutatók hátrafelé forognak. Röhögünk magunkon, egymással, és jobban megértjük, hogy mi van most. Jó lenne, ha ilyen meglepetéseket tartogatna számunkra a múlt.” – Totth Benedek

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Mar 3, 2023
• ISBN: 9789635682539

Book preview

BorítóMaros András: Sorsolják a kaszinótojást21. Század Kiadó

Budapest, 2022

Copyright © Maros András, 2022

© XXI. Század Kiadó, 2022

ISBN 978 963 568 253 9

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Berta Ádám

Borítóterv Réczey Zoltán

Előkészítés Tóth Andrea

Korrektúra Bérci Ágnes

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Első nap

A kapu előtt vár Mr. Ceng. Én fogom vezetni az autóját. „Külföldi üzletember angolul beszélő sofőrt keres." Három másik hirdetést is bekarikáztam az Expresszben, piros filctollal, alig fogott, rá kellett nyomnom a hegyét, a harmadikat így már csak rózsaszínnel rajzoltam körbe. Felhívtam sorban a hirdetőket. Az éjjeliőri állás sajnos betelt, pedig azzal nagyon boldog lettem volna – ücsörögni egyedül az éjszaka csöndes nyugalmában, és gondolkodni a jövőmről, kitalálni, merre tovább, vagy akár elkezdeni tanulni a felvételire… amennyiben úgy döntök, hogy megpróbálom. A két területi képviselői poszt közül az egyiket szintén betöltötték, a másikról nem tudtam meg részleteket, mert nem vették fel a telefont, a készülék kapcsolás nélkül is megette az ötforintosomat. Mr. Cenggel kábé öt percet beszéltünk, én angolul, nagyjából ő is. A lényeget valahogy kikapartam félkínai-félangol szavai közül: Mr. Cengnek hívják, felvesz egy hónapos próbaidőre, hétfőn reggel kilencre értem jön.

Miközben be- és kigombolom a zakóm fakófekete gombjait (nem egyértelmű, így jobb-e vagy úgy), Mr. Ceng angolszerű mondatait idézem vissza magamban, aztán félhangosan kimondom, utánozva az akcentusát. Kíváncsi vagyok, tudunk-e majd gördülékenyen kommunikálni. Eszembe jut egy vicc, azt hiszem, Apától hallottam.

Két ember beszélget: „Do you speak English?, „Yes., „Alcohol? Cigarette?, „Na, azért ennyire nem.

A zakó érettségi óta egyszer volt rajtam, három évvel ezelőtt egy gimnáziumi osztálytársnőm esküvőjén. Az esküvőt 1990. január 1-jén tartották, azt mondták, életük nagy eseménye megérdemel egy eleve különleges napot, „új év, új élet". (Én a szilveszteri buli meghosszabbításaként tekintettem a napra.) Azóta nem váltottam méretet, tartom a súlyomat, az arányaimat, szóval begombolva is ugyanúgy áll rajtam, mint az érettségin vagy az esküvőn. Sötétszürke, majdnem fekete a zakó, nadrágot is vettem hozzá az érettségire, rábeszélt az eladó, de a nadrágot csak egyszer húztam fel – a próbafülkében. Az érettségire és az esküvőre is fekete farmerban mentem. Jóllehet nem szeretnék zakós sofőr lenni, inkább pulóveres (nyáron inges), ma a nyitott szekrény előtt mélázva a zakó tűnt a legokosabb választásnak. Fontos, hogy Mr. Ceng első benyomása pozitív legyen, higgye, lássa, hogy megbízható, komoly ember vagyok. Ha ma elvarázsolom a zakómmal, holnaptól pulóverben vezetek. Ha kosztümös angol filmben szerepelnék, sofőregyenruhában dolgoznék: hosszú kabát, sapka vagy cilinder.

Állott szaga van a zakónak. Dezodort fújok rá. De előtte kirázom a nappali nyitott ablakán.

Megállok az előszobai tükör előtt, üdvözlöm magam. Frissen mosott, sűrű barna hajamat ujjal hátrafésülöm, utána tenyérrel felborzolom, így jön létre a laza, de elegáns hajstílus.

A zakóra kabátot veszek, ami munka közben természetesen nem lesz rajtam. Felfűtöm az autót, nem fogok fázni.

Hónom alá veszem a papírdossziét, amelybe írógéppel írt önéletrajzomat tettem. Mr. Ceng kérte, hogy vigyem magammal.

Kilépek a lakásból, bezárom magam mögött az ajtót. Új bőrcipőm talpa megnyikordul a lépcsőfordulóban. A drága cipő befektetés: a külföldi üzletember személyi sofőrje kifogástalan külsejű kell hogy legyen. Mr. Ceng tekintete bármikor a lábamra tévedhet, nyilván kíváncsi, hogyan kezelem a pedálokat. Remélem, fizetésben visszajön a cipő ára. Pénzről még nem esett szó.

Legutóbb, amikor címügynöknek csaptam fel egy Ertewilt nevű nemzetközi cégnél (ahol szintén egyetlen telefonbeszélgetés alapján másnapra behívtak), ugyanígy költéssel indult a pályám, a recepcióig se jutottam, már megvetettek velem két, enciklopédiavastagságú kiadványt, benne az összes, Hollandiában bejegyzett vállalat adataival – cím, tevékenységi kör, vezetőség tagjai, éves bevétel satöbbi –, úgy értve az összes vállalatot, hogy az összes vállalat az utrechti alagsori szabóműhelytől az eindhoveni Philipsig. Azért köteleznek minden új ügynököt a lexikonok megvásárlására, mondták, hogy lássuk a mintát, tudniillik ugyanilyen gazdag adatbázist akar építeni az Ertewilt Magyarországon is. Az adatok begyűjtéséhez keresnek embereket: ügynököket. Kifizettem és átvettem a két kolosszális könyvet, egy kötet két néprajzi lexikonnak felel meg súlyban (A–E, F–K). Ahogy kérték, lapozgattam a könyveket, nézegettem, tanulmányoztam a semmitmondó holland cég- és személyneveket, számokat. A köteteken kívül a névjegykártyáimat is kifizettették, erős ajánlásukra a drágább, kreatív, dombornyomott verziót választottam. A feladatom az lett volna, hogy végigjárjam Budapest rám osztott kerületeinek rám osztott utcáit, bekopogtassak a vállalatok ajtaján, és elkérjem a cég adatait – ezek után jár a jutalék az Ertewilt Hungarytől, alapfizetés nincs. Rajtam múlik, mennyit keresek. Sok cím, sok adat: sok pénz. Kevés cím, kevés adat: kevés pénz. Az első cég egy koszos kapualjban megbújó bakfisbutik volt a Rákóczi úton. Egy darabig nézelődtem a boltban, „egyesültem a közeggel", hőhullámok törtek rám az izgalomtól. Szemem sarkából a manószerű, középkorú eladónőt figyeltem, ő meg engem, meglehetős gyanakvással, hogy vajon mit akarhatok venni a barátnőmnek (lányom még nyilván nincs), aztán amikor elárultam, hogy az akciós kötött lábszármelegítők, az újonnan érkezett kockás szoknyák, a csillogó bizsuk helyett a butik éves forgalmára és a bejelentett alkalmazottak számára lennék kíváncsi, üvöltve elzavart, fenyegetőzött, hogy rendőrt hív; hangjára a bolt fölött működő jogi irodából kilövelltek az ügyvédek, ők lettek volna a második cím. A címügynöki tevékenységgel töltött rövid, ám költséges életszakaszom itt és ekkor lezárult.

A lépcsőházi bejáratnál egymásra köszönünk a Novomeszki Csaba bácsival. Végignéz rajtam. Meglátja a nyitott kabátom alatt az összegombolt zakót, elismerően biccent. Tetszik neki a tőlem szokatlan öltözet, számára ez a hétköznapi viselet. Csaba bácsi mindenhova megfésülködve, frissen borotválva, öltönyben megy le, még nyakkendőt is köt. Most a sarki boltból jön. Az ajka csillog, szerintem szájfényesítő krémmel keni, ápolja.

A házból három lépcsőfok vezet fel az utca szintjére, a csöppnyi előkertbe, amit betonsáv szel ketté. Gyalogút a kapuhoz, évek óta tárva-nyitva áll.

Az utca túloldalán, a járdán hatalmas fekete Mercedes terül el. Nagyjából ismerem a környék autóit, rögtön kiszúrom, hogy nem idevaló. Eleve, aki itt lakik, nem áll fel a járdára, mert tisztában van annak lehetséges következményeivel. Nemrég elvontattak az utcából egy tilosban parkoló autót, még csak nem is a járdán állt, kicsit túllógott a kijelölt rácson. Az eset nagy megrendülést okozott, azóta mindenki tökéletesen parkol; van, aki percekig finomhangolja az autókerekek pozícióját.

A Mercedes vezetőülésén ázsiai férfi ül, bizonytalanul néz felém. Nem tisztáztuk Mr. Cenggel, milyen autóval jön. Arról sem beszéltünk, hogy nézek ki.

Ezzel a csodálatos Mercedesszel fogom furikázni Mr. Cenget?! Ezzel az óceánjáró luxushajóval? Škodán tanultam vezetni, kőkemény kuplungját csak úgy lehetett kinyomni, hogy megfeszült az elülső négyfejű combizom minden rostja, a váltója viszont érzékeny volt, az oktató minden váltásnál rám förmedt, hogy „Érzéssel!. Meg hogy „Kenjük a kettest, mint a vajas kenyeret!. Nemrég egy tizenkét éves, rozsdás kis Polski tulajdonosa voltam, Katica volt a neve a sok toldozás-foldozás miatt. A küszöbét rozsda falta mohó étvággyal, figyelmeztettek, hogy le fog válni a kocsi alja, és futva fogom hajtani, mint Frédi és Béni. Eladtam negyvenháromezerért. Egyszer kölcsönkaptam egy kétéves Zastavát, nem akartam kiszállni belőle.

Mr. Cengre bólintok, én lennék a sofőr. Mutatja, hogy az utasülésre üljek. Hátulról kerülöm meg az autót, leolvasom a Mercedes pontos típusát. 500 SEL. Szentatyaúristen!

Az autóban zavarba ejtő tisztaság fogad, sehol egy morzsa, sehol egy szösz. After shave vagy kölni diszkrét, édeskés illata áll a levegőben. Kezet fogunk. Villámgyors a kézfogása. Fogásnak nem is nevezném, nem több mint egy érintés. Pacsi. Hellóval köszönünk. Vasalt, szűk fehér inget visel. A hangja élőben is színtelen. Girbegurba fogsora van. A lehelete kávészagú. Átadom az önéletrajzomat tartalmazó dossziét, mondom, mi az, bólint, a hátsó ülésre teszi.

Mr. Ceng kisorol a forgalomba. Hangtalanul suhanunk.

Mikor adja át a volánt?

Arra számítottam, hogy az utasülésen vár, vagy a hátsó ülésen, mint egy diplomata. Bemondja a címet, ami ha ismerős, bólintok, ha nem, térképet kérek, megkeresem, elindulunk. A pontból B pontba szállítom az üzletembert. De nem bánkódom, hogy másképp alakul. Jólesik ez a bemelegítő kör, a tét nélküli nézelődés, ismerkedés az új munkahelyemmel, a Mercedes 500 SEL-lel. Lenyűgöző a műszerfala. Mint egy repülőgépé. Automata váltós, még nem vezettem ilyet, elméletben tudom, csak a jobb láb kell hozzá. A sebességváltó D fokozatban áll: drive. Hátranézek: beláthatatlanul távolra nyúlik a kocsi. Alvilági figurákat lehet látni ilyen autókban, az ő köreikben nem ritka az orosz vagy bolgár rendszám. A „maffiamercik"-kel – megfigyeltem – vagy száguldoznak, vagy irgalmatlanul lassan csorognak az utakon. Egyszer a Trombitás utcában zötyögtem a kis Polskimmal, előttem, az út közepén orosz rendszámú Mercedes araszolt, legfeljebb harminccal. Nem tudtam eldönteni, megelőzzem-e, vagy poroszkáljak mögötte. Még akkor sem jutottam dűlőre, amikor a Mercedes megállt az úton. Nem félreállt, megállt. Ha egy Lada lett volna vagy egy Wartburg, rádudálok, kikerülöm, átvicsorgok, de egy orosz rendszámú 500-as Merci vezetője felé veszélyes jelzések ezek. Kikerülni csak úgy érdemes, ha az ember előrenéz mereven, mintha satuba fogták volna a fejét. Végül megálltam a Mercedes mögött, meghagyva a KRESZ-előírásnak megfelelő követési távolságot. A kis Polski szélvédőjén keresztül egy szélesvásznú gengszterfilm jelenete elevenedett meg előttem: a kocsi hátsó üléséről három bőrdzsekis férfi szállt ki lassan, ráérősen, az utolsó visszahajolt, váltott pár szót a vezetővel, akinek feje búbját centik választották el az autó plafonjától.

Ilyen kocsiban ülök most, ilyen Mercedest fogok vezetni.

Mikor áll félre? Mikor adja át a volánt?

Van rádiótelefon az autóban! Benefon, finn gyártmány, élőben még nem láttam, de olvastam róla az Autóséletben, amelynek előfizetője vagyok. Úgy lettem Autósélet-előfizető, hogy beléptem a Magyar Autóklubba. Úgy léptem be a Magyar Autóklubba, hogy eszem ágában sem volt belépni. Behúztak. Lerobbant a kis Polskim az Attila úton, a legközelebbi telefonfülkéből felhívtam az autós gyorssegély számát, amiről kiderült, hogy az Autóklub sárgaangyal-szolgálata. Kiküldtek egy sárga angyalt – ami egy sárgára festett Lada kombinak plusz egy undok autószerelőnek az összefoglaló neve. Még mielőtt ránézett volna a kocsira, a szerelő háromoldalas űrlapot tolt elém: beléptetett az Autóklubba. Ha nem töltöm ki, beül a Lada kombiba, és visszahajt a pihenőbázisra, ahol sárga angyalok várják lerobbant autósok hívását. Kitöltöttem az űrlapot. Aláírtam mindent, onnantól jár az Autósélet. Bedobják a postaládába, nem lehet lemondani. A vécén olvasom, néha egész érdekes hírek vannak benne. Mr. Ceng autós rádiótelefonjának ugyanolyan narancssárga a kagylója, mint az Autóséletben bemutatott készüléknek. Itt van mellettem, a bal kezem ügyében. Kedvem lenne felvenni, kézbe fogni, felhívni valakit. „Helló, találd ki, honnan hívlak!"

Amikor kiléptem a házból, friss, tavasz eleji levegő csapta meg az orromat, borús, de enyhe napra volt kilátás, kis horzsolást is láttam a szürke felhőrétegen, ezen keresztül vékony sugárban utat talált a nap. A langymeleg Mercedesből szemlélve már szelesebbnek, nyálkásabbnak látom az időt. Bármikor eleredhet az eső. Nem bánnám. Megnézném működés közben a Mercedes ablaktörlő lapátjait. Úgy képzelem, lassú mozdulattal, kecses balett-táncot járva tolják, tessékelik le a vízcseppeket; nem bántóan, inkább kedvesen, jó szándékkal.

Mr. Ceng körültekintően vezet. Puhán fékez, finoman gyorsít. Megáll a környék hírhedt zebrája előtt, átenged egy idős nénit, aki átkelés közben újraköti a csomót a kendőjén. Vele ellenkező irányban egy férfi szaporázza, a fejét előretolja, dzsekijét összehúzza. Itt évente több gyalogosgázolás történik, érthetetlen, miért nem szerelnek fel jelzőlámpát. Egyszer láttam, ahogy egy idős úr keresztet vet átkelés előtt.

Jól bírom a szótlanságot, nem érzem szükségét, hogy megszakítsam, és tiszteletben tartom, ha társaságomban más is a csöndet választja. Joga van mindenkinek hallgatni, a néma nézelődés értékesebb időtöltés a súlytalan csevegésnél. Miért ne merülhetne gondolataiba több, egy helyen tartózkodó ember? Sosem szerettem a sok beszédet. Amikor az utcán meghallom, hogy valaki hevesen magyaráz, vagy a rádióban, tévében hallok egy nagyszájú, üresen fecsegő műsorvezetőt, először csak magamban, aztán hangosan mondom, hogy „Sok, sok, sok, sok, sok, sok!".

Mr. Ceng is megbékélt a kölcsönös hallgatással, pedig rajta lenne a sor, neki kellene megszólalnia. Illene vázolnia, mi fog történni, mert ami idáig játszódott, akár egy emberrablás eleje is lehetne, nem az erőszakos, autóba tuszkolós fajta, inkább a fehérgalléros, diszkrét változat: eljuttat valahova, átad valakinek. A központi zárat nem csukta rám, nem volt kattanás.

Lágyan csordogál a Mercedes. Elaléltan mozgatom a csípőmet a bőrülésben. A piros lámpánál kihúzom magam, azt képzelem, hogy már én vezetek. Milyen szemmel nézne rám ez a harcsabajszú fazon a Daciában? Gondolom, lesz alkalmam egyedül furikázni a luxusautóval, mondjuk, megyek a főnökért tárgyalásra, megállok a piros lámpánál… nemcsak Daciákból, Wartburgokból, de Opelekből, Fordokból is átvicsorognak rám, a huszonéves gyerekre. „Elkötötte a maffiózó fater verdáját?"

Mr. Ceng hallgatását az Árpád híd környékén kezdem pofátlanságnak gondolni. Ettől felhatalmazva érzem magam, hogy én is lehetek bunkó. Átnézek rá, megvizsgálom a profilját: először rövid pillantásokkal, szakaszosan, hogyha észleli és visszanéz, ne higgye, hogy épp vizsgálat tárgya, helyette higgye azt, hogy az ablakán tekintek ki. De nem érzékeli. Vagy hidegen hagyja. Úgyhogy bámulhatom Mr. Cenget, bámulom is, az embert, aki saját sofőrjét szállítja ismeretlen helyre. Sűrű fekete haját korpa pöttyözi. A tekintete kifürkészhetetlen. Ahogy hosszan rámeredek, nemhogy megerősödnek, inkább elmosódnak a vonásai, a vizsgálódásból bambulás lesz.

Áthajtunk az Árpád hídon Pestre.

Ha félreállnánk és kiszállna, és kisvártatva beülne a helyére egy, az övéhez hasonló ruházatú másik kínai üzletember, nem tudnám megállapítani, ő-e Mr. Ceng. Lehetne ez egy játék. Mr. Ceng vagy nem Mr. Ceng? Néha ő szállna be, néha nem. Hány pontot érnék el tíz beszállásból?

Balra fordulunk, a Váci útra.

– Hova megyünk? – kérdem.

– A boltba – feleli.

Tudnom kéne, milyen boltba? Említette, mivel foglalkozik? Van a kezemben bizonyíték, hogy ő Mr. Ceng? Három kérdés, három nem válasz.

– Közgazdász vagy, ha jól emlékszem – mondja.

Jól emlékszik, ezt mondtam a telefonba, megjegyezte.

– Még nem fejeztem be az egyetemet – pontosítok.

A teljes igazsághoz hozzátartozna egy apró kiegészítés, miszerint nem is fogom befejezni, félévkor kibuktam, pillanatnyilag életem újragondolása van napirenden, és hogy a kérdést a lehető legalaposabban körbejárhassam, olyan állást kerestem, ami lehetővé teszi, hogy napközben gondolkozzak, terveket szőjek, elmélkedjek a lehetőségeken… miközben persze pénzt is keresek, ami legalább annyira fontos. A gazdasági pályák nem jöhetnek szóba, belepillantottam, elég volt, távol akarom tartani magam tőlük, más irányba akarok elindulni.

Októberben, egy hónappal azután, hogy elkezdtem a Közgázt, kezembe került Carl Gustav Jung A lélektani típusok című könyve. Mindjárt a kötet bevezetőjének első két mondata megfogott. „A következőkben a típusok pszichológiájának általános leírását kísérelem meg. Előbb a két általános típusét, amelyeket introvertáltnak és extravertáltnak neveztem."* (A szerkesztő valami olyasmi megjegyzést írt lábjegyzetben, hogy az extravertált nem elütés, Jung egyszerűen szakított a szokásos „extro" kifejezéssel, és megőrizte a latin szó etimológiai alakját. Én is „extrovertált-nak ismertem.) Rögtön felcsigázott a tartalmi előzetes, tudniillik én nem tudtam egyik csoportba se sorolni magam. Ez is vagyok, az is vagyok. Mások véleménye sem adott támpontot, mert igencsak megoszlott, mit gondolnak rólam, ki ilyennek látott, ki olyannak. „Magának való, megközelíthetetlen, mondja az egyik. „Az anyját is eladná egy poénért, csak hogy ő legyen a társaság központja", mondja a másik. Tény, bizonyos időszakokban szerettem visszavonulni, otthon lenni, egyedül mászkálni a városban, máskor meg élénk társasági életre vágytam, és valóban a közösség központja akartam lenni, okosakat, vicceseket mondani, másokat szórakoztatni, másokkal szórakozni. Semmi problémám nem volt ezzel a kettősséggel, nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mert nem is vetődött fel, a pillanatnyi hangulatomnak tudtam be az aktuális igényt, egészen addig nem hittem, hogy bonyolultabb dolgok rejlenek emögött, míg kezembe nem akadt A lélektani típusok. Csakis onnantól, hogy elolvastam az első oldalt, fogalmazódott meg magamban a szükséglet az öndefinícióra. Azt kezdtem hinni, ha rájövök, melyik típusos beállítottság illik rám – vagyis alaposabban ismerem magam –, egyszerűbb életem lesz, kevesebb kellemetlen meglepetést, fordulatot tartogat számomra a sors. Amikor elolvastam a bevezető első két mondatát, egyszerre éreztem örömöt és türelmetlenséget. Örültem annak, hogy vágy ébredt bennem önmagam megismerésére, úgy gondoltam, ez valami komoly és értelmes dolog, valami, aminek végre haszna van, és türelmetlenül vártam, hogy a megismerés végére jussak. A könyvhöz azzal az elvárással láttam hozzá, hogy valami praktikus segédletet nyújt, jó esetben egy kitöltendő tesztet tartalmaz, amit ha kitöltök, megkapom a besorolásomat, nyilván okos teszt lesz, nem a rejtvényújságok idétlen kérdőíve, elvégre a kérdések nem a Füles szerkesztőségében születtek, hanem az analitikus pszichológiai iskola atyja fejéből pattantak ki. Hát, teszt nem volt, csak nehéz szöveg, küzdelmes olvasmány – pedig rutinos olvasó vagyok. De nem az az idegesítően nehéz, mint azok a kötetek, amelyeket az első döccenéskor kivág az ember az ablakon, hanem izgatóan nehéz. Némely oldal, amellyel erősen meg kellett birkóznom, érdekes módon buzgóvá tett: nem értettem a szöveget, de érteni akartam! Azokon a mondatokon, amelyekben ismeretlen fogalom, összefüggés vagy (például Jacob Burckhardtra tett) hivatkozás szerepelt, átsiklottam, ám a hézagosság nem akasztott meg az olvasásban, sőt egyre nagyobb izgalommal húzogattam őket alá, és megfogadtam, ha végzek a könyvvel, visszalapozok, utánajárok mindennek, egyesével. Könyvtárazok. Azzal együtt, hogy nem minden sort tudtam értelmezni, összességében egy igen érdekes nézőpontot ismertem meg Jung művéből, amely nézőpont segít az emberi viselkedések megértésében. Az önmagam definíciója iránti igény olvasás közben elhalt, mert fontosabb, összetettebb üzenetek jöttek szembe, például hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz, csupán máshogy működünk, másképpen vagyunk hasznosak. Óriási hatása, hatalmas felszabadító ereje volt ennek a gondolatnak! A lélektani típusok után beszereztem, és hasonló étvággyal felfaltam a svájci pszichiáter egy másik munkáját is: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Ismét akadozva haladtam, de jólesett. Nem bizonytalanított el a lassúság, ellenkezőleg, lelkiismeretesebbnek, figyelmesebbnek éreztem magam tőle. „Emberekkel szeretnék foglalkozni": erre jutottam. Uramisten, mekkora közhely egy magamféle tanácstalan pályaválasztó szájából, leszakad tőle az ég, nem baj, vállalom, mert nem mismásolás, hanem valós szándék van mögötte. Valószínűleg a lélektani érdeklődés addig is bennem szunnyadt, az első Jung-könyv csak ahhoz kellett, hogy előjöjjön. De bárhol pihent is, jó mélyen volt. Utólag keresgéltem olyan pontokat, eseményeket az életemben, amelyek megelőlegezték ezt a fokú lelkesedést, amelyek igazolták a pszichológia iránti érzékenységet, ám hiába kutakodtam, nem találtam nyomát az emlékeim közt. Sosem voltam lelkizős alkat, nem kerestek fel mások, hogy kiöntsék a szívüket. Volt ilyen ember a gimiben, de az nem én voltam. Hanem egy Orsi nevű lány, aki magától nem állt szóba