Bódító méz

By Jodi Picoult and Jennifer Finney Boylan

Lehetsz-e boldog, ha folyton kísért a múlt? Olivia McAfee tudja jól, milyen érzés mindent újrakezdeni. Egyik napról a másikra otthagyja férjét, és a válás után fiával, Asherrel együtt visszaköltözik a gyermekkora helyszínére, egy New Hampshire-i álmos kisvárosba, ahol átveszi az édesapja méhészetét. Az újrakezdés a gimnazista Lily Campanello számára sem ismeretlen. Amikor az édesanyjával Adamsbe költöznek a középiskola utolsó évében, mindketten abban reménykednek, hogy a környezeti változással tiszta lappal indulhatnak. A két fiatal, Asher és Lily egymásba szeret, ám a lányt időnként kétségek gyötrik, hogy teljesen megbízhat-e Asherben. Egy nap megcsörren Olivia telefonja: Lily meghalt, a rendőrség pedig Ashert gyanúsítja a gyilkossággal. Olivia a végsőkig kitart fia ártatlansága mellett, de önmagának kénytelen beismerni, hogy Asheren időnként megmutatkozik az apja erőszakos természete. Ahogy a bírósági tárgyalás során kirajzolódnak az ügy részletei, Olivia rádöbben, hogy Asher több titkot rejteget, mint sejtette. Jodi Picoult és Jennifer Finney Boylan közös regénye egy felejthetetlen szerelem, egy tragikus haláleset és egy izgalmas nyomozás története, amely arra a kérdésre keresi a választ, mi mindent teszünk kockára, ha a boldogságunk érdekében felvállaljuk önmagunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: May 12, 2023
• ISBN: 9789635433339

Book preview

cover.jpg

Jodi Picoult és Jennifer Finney Boylan

Bódító méz

FORDÍTOTTA NOVÁK PETRA

Jodi Picoult

és

Jennifer Finney Boyan

Bódító méz

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Jodi Picoult – Jennifer Finney Boylan: Mad Honey

Copyright © 2022 by Jodi Picoult and Jennifer Finney Boylan

Hungarian translation © Novák Petra, 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 333 9

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Besze Barbara

Szerkesztette: Molnár Eszter

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

Másik szerzőtársamnak, fogadott fivéremnek, Tim McDonaldnak, aki mindig eléri, hogy újra és újra beleszeressek az írásba. A jövőben bármikor bármilyen őrült feladatra kapható vagyok veled!

Jodi Picoult

Susan Finney, drága sógornőm, aki imádod a könyveket, az izgalmas történeteket, a vörösbort, a kutyákat – és engem. Nyíltszívű és nagylelkű teremtés vagy, aki a Boylaneket – és a Finney-ket – gyakran vezetgetted az útjukon akkor is, ha mi nem láttuk magunk előtt az utat. Nagyszerű nővér, anya és nagyanya, de mindenekelőtt: valódi angyal vagy!

Neked ajánlom ezt a könyvet.

Jennifer Finney Boylan

„Az életet csak hátratekintve lehet megérteni,

de élni előre nézve kell."

Søren Kierkegaard

Olivia

img1.jpg

1.

2018. december 7.

Aznap

Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, babát várok, kislányra vágytam. Az áruházak polcai között bóklászva élvezettel tapogattam a játékbaba-méretű ruhácskákat meg az apró, flitterrel kivarrt cipőket. Elképzeltem magunkat az egyforma körömlakkunkkal – igen, én, aki soha nem festem a körmömet. A lelki szemeim előtt megjelent a kislányom, ahogy az orrát az iskolabusz ablakának nyomja, szőke haja két copfban. Láttam magam előtt az első szerelmét, a végzős bálon viselt ruháját, és azt is, amikor először törik össze a szíve. Minden fantáziakép egy-egy gyöngy volt a jövendő emlékek rózsafüzérén. És én minden áldott nap imádkoztam.

Aztán kiderült, hogy nem jól imádkoztam, mert mindvégig magamra gondoltam.

Amikor szülés után az orvos elárulta a baba nemét, először el sem hittem. Annyira ügyesen meggyőztem magam arról, mit akarok, hogy teljesen megfeledkeztem arról, mire van szükségem. De abban a pillanatban, hogy kézbe vettem Ashert, aki sikamlós volt, mint egy angolna, hatalmas kő esett le a szívemről.

Jobb, ha fiam van, mert ő soha nem lesz mások áldozata.

A New Hampshire-i Adamsben a legtöbben névről is ismernek, de azt mindenki tudja, hogy érdemes messziről elkerülni a házat, ahol lakom. A méhészek gyakran járnak így – a tűzoltókhoz hasonlóan mi önként teszünk olyasmit, amit mások csak a legvadabb rémálmaikban képzelnek el. A mézelő méhek jóval kevésbé harciasak, mint a sárga ruhás rokonaik, de az átlagember nem tudja megkülönböztetni őket, ezért mindent lehetséges veszélyforrásnak lát, ami zümmög és szúr. A földünkön, a tágas házunktól messze, többsoros félkör alakban állnak a kaptáraim. Tavasszal és nyáron a méhek innen repülnek ki hangos zümmögéssel a végtelen mezőkre, ahol a virágokat porozzák.

Ezen a farmon nőttem fel. Ez a föld már nemzedékek óta a családom tulajdona. Tulajdonképpen a gyümölcsök tartottak el bennünket: az almáskertünknek hála ősszel almabort meg anyám almás-fahéjas fánkjait árultuk, tavasszal pedig az eperföldjeinkre jártak sokan. Hatalmas volt a birtokunk, mégis szegényen tengődtünk. Apám szabadidejében szívesen méhészkedett, mint ahogy előtte az ő apja, nagyapja és az összes felmenője egészen az első McAfeeig, aki egyike volt Adams városka alapító atyáinak. Adams pont annyira esik messze a Fehér-hegység Nemzeti Parktól, hogy elfogadhatóak legyenek errefelé az ingatlanárak. A városkában egyetlen közlekedési lámpa van, egyetlen bár, egyetlen étterem, egyetlen postahivatal, egyetlen közpark, amely hajdanán birkalegelőként szolgált, no és itt van a gyors sodrású, sekély patak, a Slade Brook, amelynek nevét egy 1789-es térképen rosszul nyomtatták, aztán úgy maradt. A Slate{1} Brook, ahogy helyesen írni kellett volna, nevét a partján kitermelt palakőről kapta, amit nagy mennyiségben szállítottak egészen messzi vidékekre, mert kiváló sírkövet lehetett belőle készíteni. Slade-nek a mindig kapatos helyi temetkezési vállalkozót hívták, aki hajlamos volt részegen elkódorogni, és egyszer olyan szerencsétlenül járt, hogy a patak arasznyi mély vizébe fulladt.

Amikor Bradent elvittem bemutatni a szüleimnek, neki is elmeséltem ezt a sztorit. Éppen vezetett, de érdeklődéssel hallgatott, aztán egyszer csak széles vigyor terült el az arcán. És ki temette el a temetkezési vállalkozót? – kérdezte.

Akkoriban Washington D. C. külvárosában éltünk. Braden rezidensként dolgozott a Johns Hopkins Kórház szívsebészetén, én pedig a Nemzeti Állatkertben vállaltam munkát, hogy összekuporgassak egy kis pénzt, és elvégezhessek egy egyetemi kurzust zoológiából. Mindössze három hónapja voltunk együtt, de már oda is költöztem hozzá. Azon a hétvégén azért látogattunk el a szüleimhez, mert a zsigereimben éreztem, hogy számomra Braden Fields az igazi.

Azon az első látogatáson kristálytisztán láttam magam előtt, mit tartogat számunkra a jövő. De tévedtem mindenben, amiben csak lehetett. Soha nem gondoltam, hogy méhész leszek, mint az apám. Soha eszembe sem jutott, hogy egyszer felnőttként visszaköltözöm majd a régi gyerekszobámba. Soha nem gondoltam volna, hogy végleg letelepszem a farmon, amelynek annak idején a bátyámmal, Jordannel együtt a lehető leghamarabb hátat akartunk fordítani. Nem sokkal később Bradennel összeházasodtunk. Ő állást kapott a Massachusettsi Általános Kórházban. Bostonba költöztünk. Orvosfeleség lettem. Aztán szinte napra pontosan egy évvel az esküvőm után apám egy este nem tért vissza, miután kiment megnézni a kaptárokat. Anyám talált rá. Apám szívrohamot kapott a magas fűben, ahol a buzgón repkedő méhek glóriát vontak a feje köré.

Anyám a birtok egy részét az almáskerttel együtt eladta egy brooklyni házaspárnak. Az eperföldet megtartotta, de komoly fejtörést okozott neki, mit is kezdjen apám kaptáraival. Mivel a bátyámnak épp felívelőben volt az ügyvédi karrierje, anyám pedig allergiás volt a méhekre, a kaptárok mind rám maradtak. Ezek után öt éven át hetente egyszer elautóztam Bostonból Adamsbe, hogy gondját viseljem a méhcsaládoknak. Miután Asher megszületett, őt is magammal vittem, és amíg én a kaptárok körül szorgoskodtam, anyám vigyázott rá. Egészen beleszerettem a méhészkedésbe. Örömmel töltött el, ahogy óvatosan kiemeltem a kereteket a kaptárból, vagy ahogy hosszas keresgélés után végre rátaláltam a királynőre. Idővel az öt méhcsaládból tizenöt lett. Aztán genetikai kísérletezésbe fogtam orosz, szlovén és olasz kolóniákkal, és egyre több beporzási szerződést írtam alá a közeli gyümölcstermesztőkkel, akiknek a birtokára új kaptárokat telepítettem. A mézet és a méhviaszból készült termékeket aztán különféle termelői piacokon értékesítettem a kanadai határtól egészen Massachusettsig. Nem terveztem tudatosan, mégis úgy alakult, hogy a McAfeek történetében én lettem az első profitot termelő méhész. Mire Asherrel együtt végleg Adamsbe költöztem, biztos voltam benne, hogy ha nem is keresem magam degeszre, a méhek mindig biztosítani fogják a megélhetésünket.

Apám arra tanított, hogy a méhészet egyszerre teher és kiváltság. A méhek életébe nem igazán kell beavatkozni, de ha segítségre van szükségük, mindent meg kell tenni értük. Ez egyfajta feudális kapcsolat: védelmet nyújtunk nekik a munkájuk gyümölcsének egy bizonyos hányadáért.

Arra tanított, hogy ha egy élőlényt könnyű elpusztítani, akkor idővel kifejleszt egy fegyvert, amivel ezt megelőzheti.

Arra tanított, hogy nem szabad hirtelen mozdulatokat tenni, ha nem akarjuk, hogy a méhek megszúrjanak.

A szavait mind a szívembe véstem.

Apám temetésének napján, aztán évekkel később anyámén is elmentem a méhekhez, és elmondtam nekik. Ősrégi hagyomány, hogy ha a családban haláleset történik, arról a méheknek is beszámolunk. Azt mondják, ha egy méhész meghal, és a méheket az utódja nem kéri meg, hogy maradjanak vele, akkor fogják magukat, és elköltöznek. New Hampshire-ben ilyenkor verses formában, énekelve szokás előadni a szomorú hírt, így hát feketébe öltöztettem a kaptárokat, sorra mindegyikbe bekopogtam, és halkan elénekeltem a méheknek, mi történt. Az arcvédő hálóm halotti fátyol lett. A kaptár pedig leginkább egy koporsóra emlékeztetett.

Mire reggel leszaladok a lépcsőn, Asher már a konyhában ül. Régebben abban állapodtunk meg, hogy aki hamarabb kel, az főzi a kávét. A bögrémből most forró gőz száll fel. Asher kukoricapelyhet töm magába, közben elmélyülten böngészi a telefonját.

– Jó reggelt! – köszöntöm, mire válaszképpen odaröffent.

Egy pillanatig merengve nézem őt. Alig hiszem el, hogy az az érzékeny kisfiú, aki már attól is elsírta magát, hogy a kaptároknál ragacsos lett a keze a propolisztól, most már úgy emelgeti a közel húszkilós mézkamrát, mintha a hokiütőjét lengetné. Asher már száznyolcvan centinél is magasabb, de még akkor sem volt esetlen, amikor kiskamaszként hirtelen növekedésnek indult. Olyan kecsesen mozog, mint egy vadmacska, amely egy pillanat alatt elragadja a kiscicát vagy a kiscsibét, mielőtt az ember észbe kapna. Asher az én szőke hajamat és halványzöld szememet örökölte, amiért nem győzök eléggé hálát adni a sorsnak. A vezetékneve ugyan az apjáé, de ha mindig Bradent kellene látnom, amikor csak a fiamra nézek, sokkal nehezebb dolgom lenne.

A tekintetem végigfut a széles vállán, a tarkójára tapadó, nedvesen göndörödő tincsein, és az inakon, amelyek meg-megfeszülnek az alkarjában, ahogy az üzeneteit pörgeti végig. Néha egészen döbbenetes ezzel a látvánnyal szembesülni, amikor egy másodperce a fiam még a vállamon ülve próbálta elérni a csillagokat, és felfejteni az éjszaka sötét vásznát.

– Ma reggel nincs edzés? – érdeklődöm, és belekortyolok a kávémba.

Asher azóta jégkorongozik, amióta ideköltöztünk. Könnyedén mozog a jégen, a korcsolyázás neki éppolyan természetes, mint a járás. A gimnázium első évében csapatkapitány lett, és ebben az évben végzősként is őt választották meg. Soha nem tudom, hogy tanítás előtt vagy után tartanak edzést, mert szinte napról napra változik a rend.

Asher halványan elmosolyodik, miközben a válaszát pötyögi a telefonba, de engem figyelemre sem méltat.

– Hahó! – szólok rá.

Bedobok egy szelet kenyeret az ősrégi pirítóba, amelyet ragasztószalaggal tákoltunk össze, de a szalag már többször is lángra kapott. Én mindig mézes pirítóst reggelizem, hiszen méznek soha nem vagyunk híján.

– Gondolom, később lesz az edzés – próbálkozom, aztán válaszolok magamnak Asher helyett. – Igen, anya, köszönöm, hogy ennyire őszintén érdeklődsz az életem iránt.

Összefonom a karom a bumfordi, csavart mintás, kötött pulóverem előtt.

– Szerinted túl öreg vagyok ehhez a feszülős csőtophoz? – kérdezem mintegy mellékesen.

Csend.

– Sajnálom, nem leszek itthon este, megszököm egy szektával.

Résnyire szűkül a szemem.

– Feltettem az Instagramra a nosztalgiaképek közé azt a fotót, amin meztelenül pózolsz pici fiúként.

Asher semmitmondón motyog valamit. A pirítósom felugrik. Megkenem mézzel, aztán letelepszem a székre Asherrel szemben.

– Nagyon örülnék, ha nem a MasterCardommal fizetnéd a Pornhub-előfizetésedet.

Erre olyan villámgyorsan kapja fel a fejét, hogy szinte hallom, ahogy reccsen a nyaka.

– Micsoda?

– Na végre! – szólalok meg negédesen. – Klassz, hogy figyelsz rám.

Asher megrázza a fejét, és leteszi a telefonját.

– Nem használtam a MasterCardodat – szögezi le.

– Tudom.

– Az American Express kártyádat használtam.

Erre kitör belőlem a nevetés.

– Még valami: soha, de soha ne vegyél fel csőtopot – teszi hozzá. – Jézusom!

– Szóval mégiscsak figyeltél!

– Kénytelen voltam! – húzza el a száját Asher. – Csak hogy tudd, nincs még egy olyan anya, aki pornóról csevegne reggeli közben.

– Szóval csak te vagy ilyen szerencsés.

– Hát – vonja meg a vállát –, ja.

Megragadja a kávésbögréjét, koccint velem, és nagyot kortyol.

Elképzelni sem tudom, milyen kapcsolatban állnak más szülők a gyerekeikkel, de az a kötelék, amely Ashert és engem összefűz, tűzben kovácsolódott, és talán épp emiatt eltéphetetlen. Igaz, hogy Asher a föld alá süllyedne szégyenében, ha egy nyertes meccs után odamennék, és megölelgetném, de ha csak kettesben vagyunk, a saját kis univerzumunkba kerülünk: egy hold és egy bolygó, amelyek elválaszthatatlanul keringenek egymás körül. Lehet, hogy Asher nem kétszülős családban nevelkedett, de az az egy szülő, aki mindig is mellette volt, az életét adná érte.

– A pornóról jut eszembe – töröm meg a csendet –, hogy van Lily?

Asher majdnem kiköpi a kávéját.

– Ha szeretsz, soha többé nem mondasz ilyet.

Asher barátnője alacsony, filigrán teremtés, a haja sötét, széles mosolya beragyogja az arcát. A fiam nyugodt, erős, Lilyből viszont sugárzik a jókedv. Valódi kis tündér, akinek hála, végre Asher sem veszi magát túl komolyan. Ő a kérdőjel a közkedvelt fiam kiszámítható életében. Az én fiam az utóbbi években több olyan lánnyal is járt, akiket óvodáskora óta ismer, Lily viszont új a városban.

Idén ősszel elválaszthatatlanok lettek. Vacsoránál rendszerint azt hallgatom, hogy Lily ezt csinálta, vagy Lily azt mondta.

– Ezen a héten nem is járt nálunk – állapítom meg.

Asher telefonja rezegni kezd. A két hüvelykujja már a képernyőn ugrál, gépeli a választ.

– Ó, az ifjú szerelmespár! – mélázom. – Fél percet sem bírnak ki anélkül, hogy egymásnak üzengetnének.

– Dirknek írok. Elszakadt a fűzője, csak megkérdezte, tudok-e adni neki egyet.

Dirk Asher társa a hokicsapatban. Nincs rá bizonyítékom, de mindig is úgy éreztem, hogy Dirk az a fajta fiatal srác, aki szemtől szemben lenyűgöző udvariassággal viselkedik, aztán amikor hátat fordítok, valami olyasmit súg Ashernek, hogy: Anyád dögös egy csaj, tesó.

– Lily ott lesz a szombati meccsen? – kíváncsiskodom. – Eljöhetne utána vacsorára.

Asher bólint, aztán a zsebébe süllyeszti a telefonját.

– Mennem kell.

– Még meg sem etted a reggelidet.

– Már így is késésben vagyok.

Felhajtja az utolsó korty kávéját, a vállára veti a hátizsákját, és kikapja a kocsikulcsot a konyhapulton álló tálból. Egy 1988-as Jeepet vezet, amit a saját fizetéséből vett, miután segítőként dolgozott az ifjúsági hokitáborban.

– Vegyél kabátot! – kiáltok utána, amikor fél lábbal már kint van. – Látod, hogy…

A lélegzete párafelhőként gomolyog a levegőben. Gyorsan becsusszan a kormány mögé, és elfordítja az indítókulcsot.

– …havazik – fejezem be a mondatot.

December az az időszak, amikor a méhészek lélegzethez jutnak. Ősszel rengeteg a tennivaló: be kell gyűjteni a mézet, meg kell szabadulni az atkáktól, és fel kell készíteni a méheket, hogy átvészeljék a kíméletlen New Hampshire-i telet. Ez többek között azt jelenti, hogy elegendő élelmet kell nekik biztosítani a sűrű cukorsziruppal, és mielőtt beköszöntenének a fagyok, alaposan be kell bugyolálni a kaptárokat. A méhek télen spórolnak az energiával, és a méhésznek is pontosan ezt kell tennie.

Én soha nem találom fel magam, ha túl sok a szabadidőm.

Most viszont havazik, és ez bőven elég. Már szaladok is a padlásra, hogy előkerítsem a karácsonyi dekorációkat, ugyanazokat, amiket anyám is használt, amikor kislány voltam: egy kerámia hóembert a konyhaasztal közepére, elektromos gyertyákat, hogy majd esténként az ablakban világítsanak, és egy fényfüzért a kandallóra. Van egy másik doboz is zoknikkal meg karácsonyfadíszekkel, de azokat hagyományosan mindig Asherrel együtt aggatom fel. Talán a hétvégén kivágjuk a fánkat. Szombaton, a mérkőzés után, Lilyvel együtt.

Nem állok készen arra, hogy elveszítsem a fiamat.

Erre a gondolatra megtorpanok. Ha Lily is itt lesz, amikor kiválasztjuk és feldíszítjük a karácsonyfánkat, Asher valószínűleg elmeséli neki az óvodában készített rénszarvasdísz történetét, és azt, hogy miért akasztjuk fel minden évben a fa felső ágaira a hihetetlenül apró babacipőket, az övét és az enyémet. Megtehetnénk ugyan, hogy kihagyjuk mindebből Lilyt, de előbb-utóbb mindenképpen csatlakozik majd valaki a kétfős kis csapatunkhoz. Ez az, amit leginkább kívánok Ashernek: egy olyan párkapcsolatot, amilyen az én életemből kimaradt. Tudom, hogy a szeretet nem egy zéró összegű játék, ahol az egyik fél csak a másik kárára növelheti a nyereségét, de én vagyok annyira önző, hogy még egy kis ideig kizárólag magamnak akarjam tudni a fiamat.

Miközben nagy nehezen lecipelem a padláslépcsőn az első dobozt, szinte hallom Asher hangját: Miért nem vártál meg? Lehoztam volna neked. Belesek a szobája ajtaján, és a szememet forgatom a rendetlen ágya láttán. Megőrjít, hogy soha nem igazítja el az ágyneműjét, őt viszont az őrjíti meg, hogy elvárom tőle az ágyazást, amikor néhány órával később úgyis lefekszik, és újra feltúrja a paplant. Nagy sóhajjal leteszem a dobozt, és belépek Asher szobájába. Megrántom a lepedőt, hogy begyűrjem és kisimítsam az ágyneműjét, de egyszer csak egy könyv esik a földre.

Egy üres napló, Asher színes ceruzával rajzolgatott bele. Az egyik rajzon egy méh repül az almafa virágai felett, a lábán még a virágporral teli kis kosárkák is láthatók. Egy másik a rozzant kisteherautómról, az 1960-as púderkék Fordról készült, ami annak idején az apámé volt.

Asherben mindig megvolt ez a fajta érzékenység, és ezt imádom benne. Már egészen kicsi korában kiderült, hogy meg van áldva művészi tehetséggel. Egyszer be is írattam őt egy festőtanfolyamra, de a hokis csapattagok valahogy tudomást szereztek róla. Amikor aztán elrontott egy passzt, és az egyik csapattársa gúnyosan megjegyezte, hogy talán nem úgy kellene tartania az ütőjét, ahogy Bob Ross fogja az ecsetet, szakított a művészkedéssel. Mostanában már csak magának rajzolgat. Még nekem sem mutatja meg, miket készít. Ennek ellenére a postával képzőművészeti egyetemekről is érkeztek prospektusok, márpedig nem én vettem fel velük a kapcsolatot.

Átpörgetem a következő oldalakat. Az egyik rajz egyértelműen engem ábrázol, igaz, csak a hátam látszik, ahogy a konyhapultnál állok. Fáradt, elcsigázott alak. Így lát engem? – tűnődöm.

Egy csillogó szemű csíkosmókus. Egy kőfal. Egy lány – Lily? –, aki a karjával takarja el a szemét, és meztelen felsőtesttel pihen a lehullott leveleken.

Erre úgy ejtem ki a kezemből a füzetet, mintha égetne. A tenyeremet az arcomra szorítom.

Sejtem ugyan, hogy Asher már lefeküdt a barátnőjével, de erről kettőnk között soha nem esett szó. Miután elkezdte a középiskolát, a jövőre gondolva több óvszercsomagot is vásároltam, amiket aztán a lehető legtermészetesebb módon tettem a dezodor, a borotva és a sampon mellé. Asher szerelmes Lilybe. Ezt ugyan előttem nem mondta ki, de látom, ahogy ragyog az arca, ha Lily melléje ül az asztalnál, és milyen műgonddal ellenőrzi a biztonsági övet, amikor a lány beszáll a kocsiba.

A következő percben fogom, és összetúrom Asher ágyneműjét. A naplót visszadugom a paplan egyik gyűrődésébe, aztán felkapom a padlón heverő zoknit, és behúzom magam mögött az ajtót.

Miközben felnyalábolom a karácsonyi dobozt, két gondolat fut át az agyamon: hogy az emlékek rettentő súlyosak, és hogy a fiamnak igenis joga van a saját titkaihoz.

A méhészet a második legősibb foglalkozás a világon. Az első méhészek az egyiptomiak voltak, akik a méheket uralkodói szimbólumnak, a napisten, Ré könnyeinek tartották.

A görög mitológiában Arisztaioszt, a méhészet istenét nimfák tanították meg bánni a méhekkel. Arisztaiosz egyszer beleszeretett Orpheusz feleségébe, Eurüdikébe, aki elutasította a közeledését, ám amikor menekülni próbált előle, mérges kígyóra lépett, és a kígyó marásába belehalt. Orpheusz pokolra szállt, hogy visszahozza a feleségét, és Eurüdiké nimfa testvérei büntetésképpen elpusztították Arisztaiosz összes méhét.

A Biblia a zsidó népnek tejjel és mézzel folyó Kánaánt ígért. A Korán szerint a Paradicsomban mézfolyók várják a híveket, akik ellenállnak a gonoszságnak. Krisnát, a hindu istenséget gyakran ábrázolják egy kék méhhel a homlokán. A méh magát Krisztust is szimbolizálja: a méhszúrás az igazság, a méz pedig a gyógyító kegyelem.

Az első vudubabákat méhviaszból készítették. Az oungan, a haiti vuduszertartások papja gyakran tanácsolja, hogy ha a szellemeket távol akarjuk tartani, kenjünk mézet magunkra. A manbo, a haiti vudupapnő mézből, amarántból és whiskyből készít süteményt, amely újhold előtt fogyasztva megmutatja a jövőnket.

Néha eltűnődöm, melyik ősöm lehetett az, aki először nyúlt egy fa odvának mélyére. És amikor kihúzta a kezét, vajon mézzel vagy méhszúrásokkal volt tele? Az ember a méz reményében még a szúrásokat is kockáztatja?

Miután elkészülök a karácsonyi dekorációval, téli csizmát húzok meg vastag, kapucnis kabátot veszek fel, és átvágok a földeken, hogy néhány örökzöld ágat gyűjtsek. Elgyalogolok egészen a birtok határáig, a családom tulajdonában maradt almafákig. A kopár, havas tájon rémisztő alakokként sorakoznak a fák, és göcsörtös karjaikkal nyújtóznak felém. A szél az elszáradt levelek között susog: Jöjj közelebb, közelebb! Asher régen gyakran megmászta az almafákat. Olyan magasra kapaszkodott, hogy egyszer még a tűzoltókat is ki kellett hívnom, hogy szedjék le, mintha csak egy védtelen kiscica lett volna. Meglengetem a fűrészt, és beveszem magam a gyümölcsös mögötti kis erdőbe. A talpam alatt recsegnek-ropognak a gallyak. Nem sok ágat érek el, a legtöbbért még lábujjhegyen is hiába nyújtózom, mégis sikerül eleget gyűjtenem. Az erdeifenyőből, lucfenyőből és jegenyefenyőből rakott kupac egyre nő, és végül háromszor kell fordulnom, hogy az összeset elcipeljem a gyümölcsösön át a ház tornácához.

Mire összeszedem az alapanyagokat – az ágakat és egy tekercs virágkötő drótot –, az arcom kipirul, a fülem hegye viszont elfagy. A tornác deszkáin szétterítem az örökzöldeket, aztán metszőollóval formára igazítom az ágakat, amelyeket kettesével, hármasával fűzök össze, hogy elég vastag legyen a köteg. A karácsonyi dekorációs dobozban, amelyet a padlásról hoztam le, van egy hosszú lámpasor. Azt tervezem, hogy ezt az ágak közé fonom, és az elkészült örökzöldfüzért a bejárati ajtó keretére szerelem.

Magam sem tudom, miért, de úgy érzem, hogy valaki figyel.

Feláll a szőr a hátamon, ahogy lassan a kopár eperföld felé fordulok.

Most, hogy havazott, olyan a föld, mintha fehér vattával borították volna be. Így év vége felé a birtok hátsó fele árnyékba burkolózik. Nyáron az eperre gyakran jönnek mosómedvék és őzek, időnként még prérifarkas is, a tél közeledtével azonban a legtöbb ragadozó állat inkább az odújába húzódik.

A következő pillanatban nekiiramodom, és úgy rohanok a kaptárok felé, ahogy csak a lábam bírja.

Még azelőtt megcsapja az orromat az átható banánillat, hogy a kaptárokat körülvevő villanypásztorhoz érnék. Ez a különös szag a legbiztosabb jele annak, hogy a méhek feldühödtek. A kaptárok közül négy háborítatlannak tűnik, békésen, érintetlenül állnak a vastag hőszigetelésük alatt, a jobb szélső kaptárt viszont darabjaira szaggatták. Én minden egyes méhanyát híres énekesnőkről nevezek el: Adele, Beyoncé, Lady Gaga, Whitney és Maria. Taylor, Britney, Miley, Aretha és Ariana az almáskertben élnek, Sia, Dionne, Cher és Katy pedig a szerződéses partnereim birtokán. A kaptár, amelyet megtámadtak, Celine-é volt.

A villanypásztort egy helyen átszakították. A kaptár törött lécei szanaszét hevernek a hóban. A hungarocellt apró darabokra tépték. Egyszer csak egy törött lépre akadok, amelyen jól látszik a medvelábnyom.

A távolban hunyorogva nézem a vékony, sötét vonalat, ahol a mezők az erdővel összeérnek, de a medve már nincs sehol. A méhek – szó szerint – az életüket adják azért, hogy megszabaduljanak a támadójuktól: addig szúrják, amíg az el nem kotródik.

Nem ez az első alkalom, hogy medvetámadás éri az egyik kaptáromat, de a méhészszezon ilyen késői időszakában még soha nem fordult elő. A mezőt szegélyező bozótoshoz sietek, és árgus szemmel lesem, látok-e megmaradt méheket, amelyek még nem fagytak halálra. Egy cukorjuhar csupasz ágán izgő-mozgó csomón akad meg a szemem, ahogy egy halom méh egymásba kapaszkodik. Celine-t sehol nem látom, de ha a méhek ide menekültek, valószínűleg ő is köztük van.

Amikor tavasszal a méhek kirajzanak, tudni lehet, hogy a kaptár túlzsúfolttá vált.

Amikor tavasszal a méhek kirajzanak, jóllakottak, boldogok és nyugodtak.

Amikor tavasszal a méhek kirajzanak, a méhészeknek gyakran sikerül befogniuk és egy új kaptárba telepíteni őket, ahol bőven elegendő a hely a friss lépeknek.

Ez itt azonban nem tavaszi rajzás. Ezek a méhek dühösek és elkeseredettek.

– Maradjatok itt! – kérlelem őket, és lóhalálában vágtatok vissza a házhoz.

Háromszor kell fordulnom, és mindannyiszor fél kilométert rohanok a mezőkön át, meg-megcsúszva a friss havon. Előbányászok egy fenéknek nevezett új kaptáraljat meg egy üres kaptárt, amelyben egy méhcsalád tavaly kipusztult. Ebbe szeretném beterelni a méheket. Aztán előszedem a méhészfelszerelésemet az alagsorból, ahová a tél beköszöntével mindent elpakoltam: a füstölőt, a kaptárvasakat, a méhlesöprőt, a drótokat, a hálós méhészkalapomat és a kesztyűmet. Verejtékben fürdök, mire mindennel végzek, kivörösödött ujjaim viszont reszketnek a hidegben. Ügyetlenül kiemelem a feldúlt kaptárból azokat a kereteket, amelyeket még meg lehet menteni a medvetámadás után, és a fészeknek nevezett új fiókba illesztem őket. A törött lép darabjait drótokkal igyekszem a keretekre erősíteni, abban a reményben, hogy a méhek szívesen visszatérnek az ismerős lépre. Amikor elkészülök az új fiókkal, a cukorjuhar felé veszem az irányt.

Kezd alkonyodni. Az évnek ebben a szakában egészen korán sötétedik. A méhek alakját nem is látom igazán, csak a lüktető mozgásukat érzékelem. Ha Asher itt lenne velem, megkérhetném, hogy tartsa a fiókot az ághoz, mialatt én beleteszem a méheket, de sajnos egymagam vagyok.

Csak a sokadik próbálkozásra sikerül meggyújtanom a nyírfakéreg-darabkát, hogy beindítsam a füstölőmet. A szél fúj, alaposan megnehezíti a dolgomat, de végül sikerül: felizzik a vörös parázs. Az égő kérget bedobom a kis fémedénybe, a maréknyi faforgácsra. Ahogy néhányszor megnyomom a fújtatót, füst gomolyog elő a füstölő keskeny szájából. Egy keveset odapumpálok a méhekre. A füst eltompítja az érzékeiket, és megnyugtatja őket.

Hamar magamra húzom a hálós kalapomat, és kézbe veszem a fűrészt, amellyel a fenyőágakat is vágtam, de a juhar ága sajnos egy bő arasszal magasabban van, mint ameddig felérek. Magamban szitkozódva a fa alá vonszolom a tönkretett kaptár fából készült fenekét, és óvatosan fellépek rá. Körülbelül ugyanannyi esélyt látok arra, hogy az ágat lefűrészeljem, mint arra, hogy kificamítsam a bokámat. Kis híján elsírom magam a megkönnyebbüléstől, amikor levágom az ágat, amelyet aztán lassan, vigyázva az új fiókhoz emelek, majd határozottan megrázok. A méhek egymás után a fészkelőfiókba potyognak. Még egyszer megütögetem az ágat, és azért imádkozom, hogy az anya is köztük legyen.

Ha melegebb lenne, biztosra mehetnék. Akkor jó néhány méh összegyűlne a röpdeszkán, a hátsójukkal kifelé, hogy a szárnyukat rebegtetve feromonokat bocsássanak ki, és így segítsenek az eltévedt társaiknak hazatalálni. Ez egyértelműen arra utalna, hogy a kaptárban ott az anyaméh. Most azonban túl hideg van, ezért inkább egyesével kiemelem a kereteket, úgy vizsgálom át a felbolydult méhcsaládot. Hála istennek Celine egy megfestett méhanya, rögtön ki is szúrom a keskeny torra festett zöld pöttyöt. A szárnyainál fogva felemelem és egy anyafogó csipesz belsejébe zárom őt. Ez a csipesz egy jókora csíptetős hajcsatra hasonlít, amelynek rácsain az anya nem fér ki. A csipesz belsejében az anya néhány napig biztonságban meghúzódhat, amíg a többi méh hozzá nem szokik az új lakóhelyhez, és így a család nem széled szét. Előfordul, hogy ha a méheknek nem tetszik az új környezet, egyszerűen fogják magukat, és az anyával együtt odébbállnak. Ha viszont az anyát elzárjuk, nélküle egészen biztosan nem kelnek útra.

A fiók fölé fújok egy füstfelhőt abban a reményben, hogy ettől talán lenyugszanak a méhek. Az anyafogó csipeszt megpróbálom két, léppel teli keret közé illeszteni, de az ujjaim elgémberedtek a hidegben, és a kis szerkezet folyton kicsúszik a kezemből. Amikor véletlenül meglököm a fiók szélét, a dolgozók egyike belém mélyeszti a fullánkját.

– Az anyád mindenségit! – szitkozódom, és tántorogva hátrálni kezdek.

Egy kisebb méhraj utánam ered, mert odavonzza őket a támadás illata. Én közben a tenyeremet dörzsölöm a hidegben, és elkeseredésemben könny szökik a szemembe.

Kisvártatva letépem a hálós kalapomat, és a két kezembe temetem az arcomat. Megtehetek mindent az anyáért, ami csak tőlem telik, cukorsziruppal etethetem a méheket, és betakargathatom a fészküket, imádkozhatok, amennyit csak akarok, de ennek a méhcsaládnak esélye sincs túlélni a telet. Egyszerűen nem lesz elég idejük pótolni a mézkészletet, amelyet a medve elrabolt tőlük.

De akárhogyan is, nem mondhatok le róluk.

Miután óvatosan visszahelyezem a bádogtetőt, a jó kezemmel felemelem a szerszámosládámat, a másikkal pedig felmarkolok egy kevés havat, hogy ne fájjon annyira a szúrás, aztán elindulok a ház felé. Holnap nagyobb adag élelmet kapnak, és még jobban bebugyolálom az új fiókot, de előre tudom, hogy ezzel csak késleltetem a pusztulást. Vannak dolgok, amiken az ember nem változtathat, akármennyire is igyekszik.

Otthon lefoglal, hogy a sajgó tenyeremet jegeljem, így fel sem tűnik, hogy rég elmúlt a vacsora ideje, és Asher még nem ért haza.

Az első alkalommal egy internetes jelszó miatt történt.

Akkoriban regisztráltam a Facebookra, leginkább azért, hogy láthassam a képeket, amelyeket a bátyám, Jordan, és a felesége, Selena tesznek fel. Egy barna téglás sorházban laktunk Bostonban, a Massachusetts Avenue-n Bradennel, aki a Massachusettsi Általános Kórházban végezte a szakgyakorlatát a szívsebészeten. A bútoraink nagy részét kertvárosi garázsvásárokon szereztük be, ahová hétvégenként autóztunk ki. Az egyik legkedvesebb bútordarabot egy öreg hölgytől vettük, aki kénytelen volt idősek otthonába vonulni. Egy régi, redőnyös íróasztal, gyönyörű, karmos, faragott lábakkal (szerintem griffmadár volt, Braden szerint sas). Az asztalon látszott, hogy antik darab, de miután valaki lecsiszolta az eredeti lakkréteget, nem sokat ért. Ez nekünk természetesen kapóra jött, mert amúgy nem engedhettük volna meg magunknak. Egészen addig észre sem vettük, hogy van egy titkos kis rekesze, amíg haza nem értünk vele. A fiókok között egy keskeny rés húzódott meg, amelyről első ránézésre azt hihette az ember, hogy csak díszítésként szolgál, de amikor kihúztuk, láttuk, hogy papírok, iratok könnyedén beleférnek. Először nagyon megörültem, mert reméltem, hogy egy aranyrudakkal teli régi széf zárkombinációjára akadunk, vagy legalább egy szenvedélyes szerelmes levélre, de nem volt ott más, csak egy gemkapocs. Egy idő után meg is feledkeztem a titkos rekeszről, de amikor kitaláltam egy Facebook-jelszót magamnak, biztos helyre kellett rejtenem, mert tudtam, hogy idővel úgyis elfelejtem. Mi lehetett volna kézenfekvőbb rejtekhely, mint a titkos rekesz?

Annak idején azért vettük az antik asztalkát, hogy Bradennek legyen hol tanulnia, de amikor kiderült, hogy a laptopja nem fér el rajta, a lépcső alján egy üres sarokba állítottuk, és egyszerű dísztárgy lett belőle. Ott tartottuk a kocsikulcsot meg a tárcámat, és azokat a szobanövényeket, amelyeket nem sikerült rövid időn belül elpusztítanom. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor egyik este Bradent az asztalka előtt találtam, amint a titkos rekesszel babrált.

– Mit csinálsz? – érdeklődtem.

Ő szó nélkül benyúlt a résbe, és diadalittasan húzta elő a papírfecnit.

– Azt nézem, miféle titkokat rejtegetsz előlem – felelte.

Annyira nevetséges volt a válasza, hogy kibuggyant belőlem a kacagás.

– Nyitott könyv vagyok – mondtam, és kivettem a kezéből a papírt.

Braden szemöldöke felszaladt.

– Mi van rajta?

– A Facebook-jelszavam.

– És mi az?

– Ez csak rám tartozik.

Braden csodálkozva ráncolta a homlokát.

– Ha nincs titkolnivalód, mutasd meg!

– Mégis mit gondolsz, mit csinálok a Facebookon? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Miért, mit csinálsz? – kérdezett vissza Braden.

Az égnek emeltem a tekintetemet, de mielőtt bármit mondhattam volna, Braden odakapott, hogy elvegye a papírt.

PEPPER70. Ennyi állt rajta. Az első kutyám neve és a születési évem. Unalmas, fantáziátlan jelszó. Ez az ostoba vita viszont annyira felbőszített, hogy elrántottam a papírt, mielőtt Braden elorozhatta volna.

Ekkor egyik pillanatról a másikra minden megváltozott: a hangnem, a hangulat. A levegő megfagyott köztünk, Braden pupillája hatalmasra tágult. Olyan gyors mozdulattal ragadta meg a csuklómat, mintha kígyó támadt volna rám.

Én ösztönösen kirántottam a kezemet a szorításából, és felszaladtam a lépcsőn, mire ő azonnal utánam iramodott. Vicsorogva kiáltotta a nevem. Butaság volt az egész. Mint egy játék. Csakhogy egyáltalán nem éreztem annak, mert a félelemtől hangosan kalapált a szívem.

Amint a hálószobánkba értem, becsaptam magam mögött az ajtót, és a homlokomat nekitámasztva levegő után kapkodtam.

Braden aztán olyan erővel lökte be a vállával az ajtót, hogy a keret kiszakadt a helyéből.

Fel sem fogtam igazán, mi történt, amíg a szemem között jókora kalapácsütést nem éreztem, és el nem homályosult előttem a világ. Amikor az orromhoz nyúltam, láttam, hogy az ujjam csupa vér.

– Ó, istenem! – motyogta Braden. – Ó, istenem, Liv! Jézusom!

Egy pillanatra eltűnt, aztán visszajött. Egy törölközőt szorított az arcomhoz, és a hajamat simogatva lassan az ágyhoz támogatott.

– Azt hiszem, eltörött – nyögtem ki nagy nehezen.

– Hadd nézzem! – szólt rám. Óvatosan elhúzta a véres törölközőt, és egy sebész határozott, de finom érintésével végigtapogatta a szemöldököm vonalát, majd a szemem alatti csontot. – Nem hinném – állapította meg fojtott hangon.

Braden ezek után úgy mosta le az arcomat, mintha üvegből lennék, aztán jégpakolást hozott. A hasogató fájdalmam enyhült ugyan, de nem múlt el, az orrom pedig hatalmasra duzzadt.

– Túl hideg, nem tudom fogni – mondtam, és letettem a jeget, mire Braden felkapta, és gyengéd mozdulattal az arcomhoz tartotta. Akkor vettem észre, hogy remeg a keze, és kerüli a tekintetemet.

Az, hogy ilyen megtörtnek láttam őt, jobban fájt, mint maga a sérülés.

Vigaszképpen megfogtam a kezét.

– Nem kellett volna olyan közel állnom az ajtóhoz – dünnyögtem.

Braden végül rám nézett és lassan bólintott.

– Nem. Nem kellett volna.

Egy csomó üzenetet küldtem Ashernek, de egyikre sem írt vissza. Mindegyik üzenet egy kicsit dühösebb hangnemben íródott. Asher nem szívbajos, amikor félbe kell szakítani az életét, csak hogy a barátnőjének vagy Dirknek üzengessen, de úgy látszik, amúgy szelektív kommunikációs képességekkel bír. Nagyon valószínű, hogy vacsorázni hívták valahová, de eszébe sem jutott erről értesíteni engem.

Kigondolom, milyen büntetést szabok majd ki rá: össze kell takarítania a tornácon szétszórt fenyőágakat, mert a kezem a méhszúrás miatt még ahhoz is túlságosan fáj, hogy felszereljem az elkészült füzért.

A konyhaasztalon egy újságpapírba csomagolt dísz vár, amelyről most óvatosan lehámozom a papírt. Véletlenül került a karácsonyi dekorációk dobozába, valójában a karácsonyfadíszek között lenne a helye. A kedvenc díszem: egy szájjal fújt üveggömb, amelyen egymásba folyik a kék és a fehér. A tetején egy kis üveggyűrű van, amelyen egy drótot fűztünk át, hogy fel lehessen akasztani. A díszt Asher készítette hatéves korában, miután Bradent Bostonban hagytuk, és kimondták a válást. Azon az őszön én is kaptam egy standot a megyei vásáron, ahol mézet és méhviasz termékeket árultam. Egy kézműves üvegfúvó összebarátkozott Asherrel, és meghívta őt, hogy nézze meg a műhelyében, hogyan is készül az üveg. Én nem tudtam róla, de a hölgy segítségével Asher készített nekem egy karácsonyi díszt ajándékba. Nagyon tetszett az üveggömb, de az tette igazán varázslatossá, hogy igazi időkapszulaként szolgált. A törékeny üveggömb belsejében ugyanis Asher gyermekkori lélegzete volt bezárva. Nem számít, mekkora a fiam, ez mindig az enyém marad.

Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom.

Asher az. Ha nem írásban üzen, akkor valószínűleg tudja, hogy nagy bajban van.

– Remélem, jó mentséged van a… – kezdem, de Asher belém fojtja a szót.

– Anya, szükségem van rád – nyögi. – A rendőrségen vagyok.

A szavak lassan kapaszkodnak fel a torkomon.

– Micsoda? Jól vagy?

– Én… én… nem.

Lepillantok a kezemben tartott karácsonyfadíszre, a múlt apró darabkájára.

– Anya – folytatja Asher elhaló hangon. – Azt hiszem, Lily meghalt.

Lily

img1.jpg

1.

2018. december 7.

Aznap

Attól a pillanattól kezdve, hogy a szüleim megtudták, babát várnak, az apám kisfiút akart. Helyette kapott egy kislányt, aki bizonyos értelemben fiús volt, de nem úgy, ahogy ő akarta. Nem telt el úgy nap, hogy ne adta volna tudtomra, mi mindenben okozok neki csalódást, nem a viselkedésemmel, hanem azzal, hogy az vagyok, aki.

Néha megfordul a fejemben, hogy azért volt olyan boldog, amikor a vívóöltözékemben látott, mert akkor a sisak eltakarta előle az arcomat.

Idézhettem volna neki a Rolling Stones dalát: You can’t always get what you want.{2} Egyébként érdekes, hogy Keith Richards sokszor nyitott G hangolásban játszott, és a gitárjáról leszedte az alsó E húrt. Egyszer, réges-régen, amikor ez a dal szólalt meg az autórádióban, apámnak is megemlítettem ezt a különös tényt.

Ő rögtön kikapcsolta a rádiót, és miután jó ideig néma csendben utaztunk, végül megszólalt: Ne hidd, hogy mindent tudsz!

Legszívesebben ráordítottam volna, de inkább lakatot tettem a számra: apámmal szemben ez a legjobb stratégia. Még szép, hogy nem tudok mindent. De törekszem rá.

Nyáron, amikor anyámmal Point Reyesből New Hampshire-be költöztünk, ő nagy komolyan azt mondta: Ez a második esélyünk. Kettőnkről beszélt, mintha a költözéssel ő is újabb esélyt kapott volna.

Az öböl északi partja mentén vágtunk neki az útnak, át a természetvédelmi területen, szebbnél szebb kis utakon. Anya mindig is odavolt az eldugott, de annál látványosabb útvonalakért. Így indult a hosszú, tíznapos utazásunk a keleti part felé, amely során kitérőket is tettünk, hogy körülnézzünk zeneművészeti egyetemeken, és részt vegyek a meghallgatásokon. Amikor magunk mögött hagytuk a nyugati parti otthonunkat, azon tűnődtem, visszatérek-e valaha Point Reyesbe.

– Jól vagy, Lily? – kérdezte anya.

Már majdnem rávágtam, hogy jól vagyok, hiszen tudtam, hogy ezt akarja hallani, de végül a torkomra forrt a szó. Elfordultam, mintha hirtelen mindennél érdekesebbnek találnám az útjelző táblákat. KÖVETKEZŐ KIJÁRAT: VALLEJO.

– Totál csődtömeg vagyok – feleltem végül.

Anya odanyúlt, és megfogta a kezem.

– Dehogy vagy csődtömeg! – biztatott. – Valódi hős vagy.

A csuklómon éktelenkedő hegekre pillantottam. Azon törtem a fejem, mit szólnak majd a többiek az új iskolámban, ha meglátják, aztán arra gondoltam, hogy egy ideig jó lenne fodros hajgumit vagy barátságkarkötőket a csuklómra húzni. Csak hogy eltakarják a forradásokat. Kíváncsi voltam, hogy az új hely valóban azt a bizonyos új kezdetet kínálja-e, amit anyám remélt, vagy ott is a szokásos szarság vár majd.

– Nem vagyok hős – ellenkeztem. – Csak valaki, aki végre kitalálta, hogyan vethet véget az örökös szomorúságnak.

A lehető legklasszabb karácsonyi ajándékkal leplek meg! – hajtogatja folyton Asher. – Annyira klassz, hogy nem is várok vele karácsonyig.

Maya szerint a nagyanyja gyűrűjét szánja nekem.

– Asher nagymamája régen iszonyú jó helyekre vitt minket – meséli Maya. – Egyszer júliusban elutaztunk a Santa’s Village-be, ami tényleg csúcs volt, mert még a nyár kellős közepén is valódi havat csináltak. Aztán Asher kiverte a hisztit, mert el akart menni a közeli western témájú kalandparkba, a Six Gun Citybe, csak hogy cowboyosat játszhasson, és így egy hirtelen ötlettől vezérelve ott maradtunk még egy napra. Kibéreltünk egy lepukkant motelszobát, ahol Asherrel egy ágyban kellett aludnom. – Maya rám pillant, mintha csak most döbbenne rá, mit is mondott. – Még csak hatévesek voltunk, nem több, szóval nem kell féltékenynek lenned, vagy ilyesmi.

Nem vagyok féltékeny, legalábbis nem úgy, ahogy Maya gondolja. De ő már óvodába is együtt járt Asherrel. Ismeri Asher életének azt a darabját, ami soha nem lesz az enyém. Annyira ki vagyok éhezve arra, hogy megismerjem Asher lényének minden apró részletét, hogy úgy érzem, mintha évtizedek óta koplalnék, és most elém tálalnak egy hétfogásos lakomát. Igyekszem emlékeztetni magam, hogy óvodáskorukban ugyan Maya játszott vele papás-mamást, de én vagyok az, akit Asher most ősszel lerajzolt, ahogy a bágyadt napsütés puha fátyolként borult a meztelen felsőtestemre.

Asher bármelyik percben itt lehet. Még egy pillantást vetek a tükörre. New Englandben vagyunk, decemberben, így szinte lehetetlen csinosan öltözni. A hajam viszont hosszúra nőtt, és szép hullámos lett – azóta nem vágtam le, hogy keletre költöztünk. Lazúrköves fülbevalót vettem fel, amitől a szemem ragyogó drágakőnek tűnik, nem pedig valamiféle posványos tónak, és magamra húztam azt a blúzt, amit Mayával találtunk a múlt héten a turkálóban. Az ujja háromnegyedes, de már nem érdekel, ha Asher látja a hegeket. Úgyis ismeri az egész sztorit.

Azt mondja, nem számít neki. Nekem viszont annál inkább.

Lesietek a lépcsőn. Anya a kandallónál üldögél egy pohár borral. Még mindig a Nemzeti Erdészeti Szolgálat egyenruháját viseli: khaki inget zöld nadrággal. Az ingén, a bal melle fölött egy kitűző van, a jobb zsebén pedig egy névtábla: AVA CAMPANELLO. Az egyik ingujján rávarrt jelvény díszeleg: a sötétzöld alapon középen egy aranyszínű fenyő áll, mellette a felirat: USA, felül és alul pedig a következő olvasható: ERDÉSZETI SZOLGÁLAT, illetve MEZŐGAZDASÁGI MINISZTÉRIUM.

Az ezüstös filckalapja felfordulva hever a földön Boris mellett. Boris hivatalosan fekete labrador, de én inkább szürkének mondanám, annyira őszül.

ÖT DOLOG, AMI AZT BIZONYÍTJA,

HOGY AZ ANYÁM MINDENKINÉL MENŐBB

5. Bárminek a nyomára akad, legyen az vadmacska, fekete medve, tarajos sül, korallkígyó vagy oposszum. Az állatok lábnyomából mindenfélét megállapít. Sőt, az emberekéből is. Amikor először áthívtam Ashert, másnap a kertben találtam rá anyámra, aki épp Asher lábnyomát tanulmányozta a sáros talajon. Mit művelsz? – kérdeztem, mire azt felelte: – A barátodnak a bal lába domináns, szóval valószínűleg balkezes.

4. Tőle tanultam meg, hogy legkönnyebben egy mondóka kezdőbetűivel lehet megjegyezni a keresztes hangok sorrendjét a kvintkörben: Cérna Géza Diót Árul, Ezért Híven Fizetik.

3. Pontosan tudja, milyen helyzetben milyen csomót kell kötni, és hogyan kell azt kioldani, legyen az nyolcas csomó, matrózcsomó, lengőhurok vagy szorítócsomó. Aztán ott van még a gordiuszi csomó – mondja. – Azt csak karddal lehet elvágni. Hogy van-e anyámnak díszes markolatú, ívelt kardja, amit Japánban kapott, és amit a kandalló fölé akasztott a falra? Igen, van. Azt mondja, a neve katana.

2. Mire anyám megszerezte az erdészeti diplomáját a Syracuse Egyetemen, már kipróbálta az ejtőernyős ugrást, a sziklamászást, a bungee jumpingot, és búvárkodott ketrecben cápák között. Ezenkívül, azt hiszem, tizenötször járt a Grateful Dead együttes koncertjein, bár erről nem szívesen beszél. Még mindig mérges Jerry Garciára, aki szerinte „úgy halt meg, mint egy partra vetődött bálna".

1. Én vagyok a legjobb barátja, a második legjobb pedig ő maga. Első pillantásra az ember azt hinné, hogy mindig nyugodt és barátságos. Ami igaz is, egészen addig, amíg valaki nem próbál ujjat húzni a lányával. Mert akkor mélyen a szemébe húzza az erdészkalapját, és így szól: Hé, maga! Azt hiszem, komoly hibát követett el.

Anya felpillant, és fáradtan rám mosolyog. Ezen az őszön egyre elcsigázottabbnak tűnik, talán azért, mert a Point Reyes-i vadőri munkája után itt, New Hampshire-ben az íróasztal mögé ültették az Erdészeti Szolgálatnál. Szerintem ezért ilyen kedvetlen, de persze más okai is lehetnek, olyanok, amelyek velem kapcsolatosak.

– Csinos vagy – szól elismerően.

– Te viszont elég gyűröttnek tűnsz. Jól vagy?

Belekortyol a borba, és elmosolyodik.

– Minden rendben. Ne aggódj!

Hosszú hajfonata a bal vállán pihen. Nem Boris az egyetlen, aki őszül – állapítom meg magamban.

– Már késő. Igenis aggódom. Ha épp nem dolgozol, akkor alszol. Vagy a kutyához beszélsz.

Anya szája újabb mosolyra húzódik.

– Mert kiváló hallgatóság.

– Anya, Boris teljesen süket.

Anya Borisra pillant.

– Megőrzi a titkaimat.

– Miért, vannak titkaid? – kérdezem, de csak félig tréfából.

Anya válasz helyett legyint egyet.

– Szóval Asher elhívott? Most, vasárnap este?

– Igen, oda akarja adni a karácsonyi ajándékát. Azt mondja, túl menőség ahhoz, hogy kivárjuk vele a karácsonyt.

Anya megértően bólint.

– És te mit adsz neki? – Jelentőségteljes pillantást vet rám, mintha tudnom kellene, mire céloz a kérdésével.

– Karácsonyig még van huszonhárom nap – felelem. – Honnan tudjam, mit adok neki?

Még egyet kortyol a borból.

– Feltételezem, hogy Asher a hatalmas nagy ajándékát nyilvánosan adja majd át, igaz? És feltételezem, hogy mindketten fel lesztek közben öltözve.

– Én meg feltételezem, hogy ezek után úgy teszünk majd, mintha ezt meg sem kérdezted volna, igaz? – vágok vissza. – A karácsonyi ajándékozás amúgy is nagy baromság. A hagyomány teljes félreértelmezése.

– Miféle hagyományról beszélünk? – kérdi anya rövid hallgatás után.

– A háromkirályokról meg az