Hordtam az irhámat

By Nádasdy Ádám

Nádasdy Ádám legújabb könyvében a határok, országok, kultúrák közötti életről mesél. Visszaemlékezéseiben feltárul egy határokon átívelő, szerteágazó családtörténet, és az, hogy milyen volt felnőni egy soknyelvű, többkultúrájú családban a szürke ötvenes években. Hogyan lehetett utazni a Kádár-kor konszolidációja előtt és után, miként nyílt ki a világ a rendszerváltással. Nádasdy Ádám a tőle megszokott élvezetes stílusban mindig egy-egy személyes történettől jut el a közös élmények megértetéséig.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Jul 3, 2023
• ISBN: 9789631443066

Book preview

Nádasdy Ádám

Hordtam az irhámat

Beszélgetés, írások, naplók 1994–2022

Magvető logó

© Nádasdy Ádám, 2023

„Eine K. und K. Familie"

Nádasdy Ádám és Várkonyi Benedek beszélgetése

Várkonyi Benedek: Amikor egyszer beszélgettünk, és azt mondtam, hogy nagyon érdekes családod lehetett, és hogy biztosan nagy szellemi pezsgés volt nálatok, akkor azt válaszoltad, hogy ezt most hallod először. Ez csak vicc volt, ugye?

Nádasdy Ádám: Vicc volt, de ezt a kifejezést, hogy „szellemi pezsgés", így nem használtam volna. Valójában polgári család voltunk, de anyám és apám művészemberek voltak. Ők tényleg szellemi pezsgést jelentettek és hoztak. De ennek nem a családban, hanem a munkahelyükön, az Operaházban, a színházakban, a Zeneakadémián volt jelentősége. A családot családnak tekintették, ahová nem jött be az intellektuális vagy a közélet. Szemben más családokkal, ahol a lakásban is politizáltak, vagy nagy viták, társaságok voltak, estélyeket adtak, szerelmek szövődtek, szakítások zajlottak. Nálunk mindez nem így történt; nagyon konzervatív polgári család voltunk, ahová – ha egyszer az ajtó becsukódott – idegen sem nagyon lépett be, vagy csak ritkán. Amikor mégis jöttek vendégek, a hallban fölgyújtották a nagyvillanyt, ami egyébként teljesen szokatlan volt, és olyankor a házvezetőnő, Mária néni keményített kötényt vett föl, fityulát tett a fejére, és felszolgált. Merev polgári légkör. Természetesen ugyanakkor apám rengeteget, mindenfélét olvasott, azt is, ami nem a munkájával függött össze. Ő színház- és operarendező volt, nagyon szerette a népszerű-tudományos műveket, a régészettől kezdve a nyelvészetig mindent.

V. B.: Ha népszerű-tudományos könyveket olvasott, akkor voltak sorozatok a könyvespolcon? Emlékszel ilyenre?

N. Á.: Hogyne, hogyne. Az Élet könyvei például: a húszas-harmincas években jelentek meg, nagyon szép szecessziós gerinccel. Aztán később, a kommunizmus alatt – hogy nevezzem, mi így hívtuk otthon – volt a Világjárók sorozat, talán emlékszel.

V. B.: Színes papírborítása volt, alul, fölül egy-egy csík.

N. Á.: Alul, fölül csík, középen kép, rajz. Nagyon jó sorozat volt. Azokat például nagyon szerette. Az utazás nehézkes volt akkoriban még számára is, aki talán nagyobb szabadságot élvezett. Szerette, és sokat beszélt ilyesmiről; lexikon volt a feje, reggeli közben is képes volt arról magyarázni, hogy a Stromboli egy véglegesen vagy csak időlegesen kialudt vulkán. Azt persze utólag nem tudom ellenőrizni, hogy ezek megalapozott és a kor tudományosságának megfelelő megállapítások voltak-e, vagy pedig összekapart és félreértett dolgok a vasárnapi mellékletből. Freudot szerette, sokat emlegette, szerintem ismerte Jungot is. A kisebbik bátyám, Birkás Ákos festőművésznek készült; az is lett, nálam jóval idősebb. Amikor kisfiú voltam, apám komoly vitákat folytatott vele a festészet lényegéről.

V. B.: Ezek szakmai viták voltak?

N. Á.: Igen, esztétikai viták. Emlékszem, amikor kirándulni mentünk, akkor ők kicsit leszakadtak, és még ma is hallom hátulról, amint apám azt mondja: „A Giotto nagysága nem abban áll, hogy…"

V. B.: Azt mondod, hogy a szakmai élet megállt az ajtónál. De akkor valahogy mégis beszüremlett ez az intellektuális légkör.

N. Á.: Természetesen igen. A szakmai élet annyiban nem állt meg a küszöbön, hogy a szüleim otthon is tanultak, gyakoroltak, készültek az operai munkájukra, de ez már nem jelentett pezsgést a számomra. Bezárkóztak, zongoráztak. A nevelésünket nagyrészt az anyai nagyszülők vállalták, akik mellettünk laktak, és ők egészen normális, német nyelvű polgári család voltak.

V. B.: Édesanyád Prágában született. Ez ugyanúgy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, mégis egy kicsit messze van. Hogy került Magyarországra?

N. Á.: Anyámnak a nagyszülei, a Hübnerék éltek ott. A nagypapám Csehországban született, Pilsen mellett egy Dobrzan (ma Dobřany) nevű helyen, egy elmegyógyintézetben, ahol az apja gazdasági igazgató volt. Az elmegyógyintézet egy nagy parkban állt, a park félreeső helyén volt egy szép ház, abban lakott a gazdasági igazgató, öt gyermekével és feleségével. A nagypapám ott, a bolondokházában nőtt föl. Úgy kerültek oda, hogy az apja, a dédapám, Eduard von Hübner halálosan szerelmes volt Kirsch Emiliába, az azonban nem fogadta az udvarlását. Eduard végezni akart magával, de valahogy elrontotta a dolgot. Főbe lőtte magát, de a homloka közepére tette a pisztolyt, a golyó megállt benne, mert ott nagyon kemény a csont. Egy luk maradt ott, amit élete végéig egy kis bőrdarabbal takart el, egy bőrszíjjal elegánsan a fejére volt erősítve. Én persze csak fényképen láttam. Úgy is hívták a családban, hogy Loch-Eduard, a lukas Eduárd, mert több generáción át ment az Eduard, vagyis Ede név. Miután volt ez a kis zavar, bekerült az elmegyógyintézetbe, ahol azután helyrejött, és mivel gazdasági végzettsége volt, valahogy ott maradt gazdasági vezetőnek. Emilia végül hozzáment, és öt gyermekük született. Emiliát (tehát a dédanyámat) öregkorában lehozták Bécsbe, talán valamikor negyven körül halt meg. Prágában már nem maradtak rokonok.

V. B.: Édesanyád hogy került akkor végül Magyarországra? Nyilván nem is tudott magyarul.

N. Á.: Miért tudott volna? Csehül sem tudott. Inkább azt kell kérdezni, hogy miért született Prágában, holott ők akkor már nem laktak ott. A nagyapámat, ifjabb Eduard Ritter von Hübnert, tehát lovag Hübner Edét kilencéves korában fölrakták Dobrzanban a vonatra egy ládával, és leküldték Fiuméba a tengerésziskolába. Egy kilencéves gyereket, képzeld el. Akkoriban talán nem számított annyira kisgyereknek, mint most, de azért mégiscsak nagyon kisgyerek. Nyáron és karácsonykor ment haza, elvégezte Fiuméban az akadémiát, és tengerésztiszt lett belőle. K. und K. Kriegsmarineur. Horthy Miklósról enyhe lekezeléssel beszélt, szerintem ismerte, de nem tekintette valami komoly tengerésznek. Majd elvégezvén a kadétiskolát Kínába és Japánba hajózott mint osztrák–magyar tengerész.

V. B.: Mit keresett Kínában és Japánban?

N. Á.: Diplomáciai küldetés volt. A Monarchiának akkor még nem volt ott követsége, helyette mindig egy hajó állomásozott a Távol-Keleten. Benéztek egy kicsit Kínába, kicsit Japánba, kicsit, mondjuk, Szingapúrba. Tulajdonképpen ez volt a nagykövetség. Talán volt is nagykövet a hajón, talán a hajóskapitány volt meghatalmazva ezzel a joggal, mindenesetre ők leviziteltek ott. Azt hiszem, 1904-ben és 1906-ban járt Kínában és Japánban. Egyébként tagja volt a szingapúri pólóklubnak, mert ott is feküdtek – ahogy ő fogalmazott, wir sind gelegen. Ezt így mondták, néhány hónapig feküdtünk Szingapúrban. A póló természetesen lovaspólót jelentett, akkoriban még nem volt más, de erre nagyon büszke volt. Valami keveset és nagyon csúnyán tudott angolul is. De inkább a franciával boldogult. Ekkor még fiatal ember volt, azután Pola városában – ma Pula Horvátországban – állomásozott, ez nagy hadikikötő volt. Ott udvarolni kezdett Hartmann Karolinának, a nagyanyámnak, aki olasznak tekintette magát. Istenem, Hartmann Karolinának hívták, de ha egyszer valaki azt mondja magáról, hogy olasz, akkor olasz. Egyébként valamilyen okból Sári nagymamának hívta a család.

Az ő apja, Hartmann János, újpesti sváb volt. Az újpesti svábok sokan hajósok voltak. A Dunán végig voltak sváb települések. Ez a Hartmann János és fivére, Hartmann József vállalkozni akart a gründolás nagy időszakában, az 1880-as években, és ezért Szegeden gőzhajót üzemeltettek. Az volt a Tiszán az első gőzhajó. Ezt mindig elmondta a nagymamám, nagyon büszke volt rá, hogy az első gőzhajót az apja meg a nagybátyja, a Hartmann fivérek üzemeltették. Ám a gőzhajó elsüllyedt, és Hartmann János lement Polába. Talán mert a hajózáshoz értett, gondolta, inkább ott próbálja ki a szerencséjét. Hartmann János elvette Polában Maria Widmart – aki ugyancsak olasz volt, természetesen, amint az szláv nevéből következik… Nyilván dalmátok voltak, de olasz anyanyelvűek. Kár, hogy sose kérdeztem, hogy a dédszüleim hogyan beszélhettek egymással, mert Si’ora Maria, tehát a dédnagyanyám, Maria Widmar egyáltalán nem tudott semmilyen nyelven megtanulni az olaszon kívül, németül is keservesen beszélt később a vejével, nagyapámmal. Valószínűleg az ifjú Hartmann megtanult olaszul. Megszülettek lányai, az egyik a Sári nagyanyám. Sári az anyjával és a nagynénijével meg a dadákkal – már 1886-ban vagyunk – olaszul beszélt. Csak a helyi olasz dialektust tudta, az irodalmi olaszt nem. Otthon nyilván németül is beszéltek, az apjával németül kellett beszélnie. Majd ismét Szegedre költöztek, mert ott adódott kereseti lehetőség, és így a nagyanyám, Sári az elemi iskolát magyarul kezdte. Ezért valamit tudott magyarul már gyerekkorában. Majd az apja meghalt, és visszaköltöztek Polába. Az ifjú özvegy Maria a két kislányával visszament az anyjához (az ükanyámhoz, akinek lánykori neve Sodomaco volt), ott mégis volt egy rendes úri ház, bérházak bérlőkkel, olyan polgári élet.

V. B.: Honnan tudod te mindezt ennyire precízen?

N. Á.: Onnan, hogy tavaly váratlanul horvát kárpótlási lehetőség merült fel, és akkor át kellett nézni az összes adatokat, be kellett nyújtani Polára. Hat bérház, telek. A történetek egy részét amúgy is tudtuk már, mert ez a családi legendárium, de emiatt összedobtunk adatokat, iratokat az anyámmal és a bátyáimmal. Tehát az ifjú özvegy Hartmann Jánosné, született Maria Widmar dédanyám Polában hozzáment egy idős özvegy (vagy elvált?) emberhez, a „Cihaucekhez".

V. B.: Szintén olasz…

N. Á.: A legnagyobb mértékben… Nem, ő ezt nem állította magáról. Úgy írta a nevét: Karl Rzihouček, tehát végül is cseh volt, valószínűleg „rzsihaucsek-nek kellett volna mondani, de mindenki csak „Cihaucek-nek mondta. Zio Carlo. Ő lett a nagyanyám mostohaapja. Anyám azt mondja, nagyon rendes, jó ember volt, de savanyú, mogorva és véghetetlenül fösvény. Emlékszik, hogy már nagylány volt, tizennyolc éves, és ha nyaranta leutazott hozzájuk Polába, filléreket kellett kikönyörögni a Zio Carlótól, hogy adjon mozipénzt – pedig már derogált neki kunyerálni. Az érdekesség az egészben az, hogy az a pénz, amiből Olaszországba tudtunk utazni az ötvenes-hatvanas években, az a Rzihaucektől származott.

V. B.: Tehát egész odáig elment az a pénz?

N. Á.: Igen, ugyanis Rzihauceknek nem volt senkije, dolgozott egész életében, és amikor meghalt, akkor ráhagyta a pénzt a mostohalányaira, vagyis Sári nagymamára és a nővérére. Onnan aztán szépen örököltük tovább. Áldassék az ő neve, Zio Carlo.

De ott tartunk, hogy az ifjú Ede tengerésztiszt Polában állomásozik, és udvarolgat Carlotta Hartmann-nak vagy Hartmann Karolinának, Sárinak, és sokáig nem veheti el, mert kauciórendszer és numerus clausus van; olyan értelemben, hogy meg volt határozva, hány tiszt lehet nős, és hánynak kell nőtlennek lennie. Tehát várni kellett, hogy nősülhessen, hogy egy idős nős kolléga nyugdíjba menjen vagy meghaljon. Tíz évig tartott, míg jegyben jártak. Azután kitört a háború. Ede nagypapa még tengeralattjárón is szolgált, ahol is a rossz nyelvek szerint elsősorban homárok összefogdosásával foglalkozott. Nem volt ő egy vitéz katona. Angyali, békés, nagyon szép, kedves ember volt, de valószínűleg operettkatona. A Monarchiának három tengeralattjárója volt: az U1, az U2 és az U3. Az U2-n volt a nagypapa, tán ő is volt a kapitány, mert addigra már tiszt lett, és a homárokat fogdosta. Amiért meg is szólták, viszont a tisztikarban voltak patrónusai, akik szerették a homárt. Ezért ügyeltek arra, hogy soha ne vessék be igazi ütközetbe, mert akkor nincs homárutánpótlás. Ezt csak a kisebbik bátyámtól tudom, aki nagyon sokáig élt az öreggel, ott maradt abban a lakásban, ott volt a műterme.

V. B.: Ő Birkás Ákos, a festő, ugye?

N. Á.: Ő az Ákos, igen. A végén ketten maradtak a lakásban, és az öreg a vénségére köpni kezdett ezekről a homáros dolgokról, vagy az Ákos kiszedte belőle. Nekünk erről