A szabadulóművész - Az ember, aki megszökött Auschwitzból, és beszélt róla a világnak

By Jonathan Freedland

„Brilliáns, szívfacsaró könyv, amely egyetemes és időtlen leckét ad az információ - és a dezinformáció - hatalmáról. Megakadályozható a tömeggyilkosság azzal, ha kimondjuk az igazságot?” - Yuval Noah Harari.1944 áprilisában Rudolf Vrba egyike volt azon keveseknek, akiknek sikerült megszökniük Auschwitzból. A szabadulás mellett az volt a célja, hogy a világ elé tárja az igazságot a haláltáborról, és figyelmeztesse az európai zsidókat - leginkább a magyarokat - arra, hogy mi vár rájuk a vasútvonal másik végén.Fogolytársával, Fred Wetzlerrel részletesen kidolgozták a szökést, hegyeket másztak meg, folyókon keltek át, németek golyói elől menekültek, míg végül Szlovákiában tollba mondták a leleplező igazságot Auschwitzról: egy minden részletre kiterjedő jegyzőkönyvet, amely végül Franklin Roosevelt, Winston Churchill, sőt magának a pápának is a kezébe került.Mégis csupán alig néhányan hallgattak a figyelmeztetésre, melyet Vrba - mindössze tizenkilenc évesen - élete kockáztatásával tárt eléjük. Egyesek képtelenek voltak elhinni a benne leírt borzalmakat. Mások jobbnak láttak hallgatni. Vrba kétszázezer zsidó megmentésében működött közre - de haláláig hitte, hogy ez a szám lehetett volna sokkal több is.Jonathan Freedland elismert újságíró és bestsellerszerző Rudolf Vrba, egy zseniális, de zaklatott elméjű ember, egy tehetséges ""szabadulóművész"" történetét meséli el, aki már tizenévesen megértette, hogy az igazság és hazugság közötti különbség életet vagy halált jelenthet. Rudolf Vrbának Anne Frank, Oskar Schindler és Primo Levi mellett a helye, olyanok között, akiknek története alapvetően formálta azt, ahogyan ma a holokausztot látjuk.Jonathan Freedland a Guardian publicistája és korábbi külföldi tudósítója. A BBC Radio 4 kortárs történelmi sorozata, a The Long View műsorvezetője, közéleti podcastokat vezet, 2014-ben elnyerte az újságírók Orwell-díját. Tizenkét könyv szerzője, kilenc ezekből thriller, amelyeket nagyrészt Sam Bourne álnéven jegyez.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9789635433728

Book preview

Borító

Jonathan Freedland

A szabadulóművész

Az ember, aki megszökött Auschwitzból,

és beszélt róla a világnak

Athenaeum

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jonathan Freedland: The Escape Artist:

The Man Who Broke Out of Auschwitz to Warn the World

Copyright © 2022 by Jonathan Freedland

Hungarian translation © Torma Péter, 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 372 8

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Besze Barbara

Szerkesztette: Papp Sándor Zsigmond

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Tartalom

A szerző jegyzete

Térképek

Prológus

I. rész ELŐKÉSZÜLETEK

1. Csillag

2. Ötszáz birodalmi márka

3. A deportálás

4. Majdanek

II. rész A TÁBOR

5. Rabszolgák voltunk

6. Kanada

7. A végső megoldás

8. Üzlet nagyban

9. A rámpa

10. Az emlékező ember

11. Birkenau

12. „Csodálatos volt"

III. rész A SZÖKÉS

13. A szökés őrültség volt

14. Orosz leckék

15. A rejtekhely

16. Bocsásd el népemet1

17. A föld alatt

18. A menekülés

19. Át a határon

IV. rész A JEGYZŐKÖNYV

20. Feketén-fehéren

21. Isten emberei

22. Mit tehetek?

23. Értesítették Londont

24. Magyar szalámi

V. rész AZ ÁRNYÉK

25. Esküvő fegyverekkel

26. Új ország, új Anglia

27. Kanada

28. Tudok egy kiutat

29. Az üresség virágai

30. Sok volna számba venni

Epilógus

Köszönet­nyilvánítás

Jegyzetek

Bibliográfia

Névmutató

Édesapámnak,

Michael Freedlandnek (1934–2018)

Legyen áldott az emléke!

A szerző jegyzete

Tizenkilenc éves koromban elmentem a londoni Mayfairben található Curzon moziba, és megnéztem a Shoah című monumentális, kilencórás dokumentumfilmet. Nem a megszokott moziélményben volt részem. Részben a mű hossza, részben a közönség miatt. A teremben holokauszttúlélők ültek. A barátom elkövette azt a hibát, hogy pattogatott kukoricát vitt be magával a nézőtérre, de nem sokat fogyaszthatott belőle. Épp elkezdte enni, amikor a közelben ülő nő odahajolt, és nagyot sózott a combjára. A háború előtti Európa emlékével és hangjaival súlyosan terhelt akcentussal azt kérdezte tőle: „Nincs benned semmi tisztelet?"

A film mély nyomot hagyott bennem, de az egyik interjú még a többinél is nagyobb hatást gyakorolt rám. Az alanyát Rudolf Vrbának hívták. Az emberi történelem legsúlyosabb borzalmairól tett tanúvallomást, olyan borzalmakról, amelyeket a saját szemével látott, sőt ő maga is átélt. Az interjúban futólag megemlít egy egészen különleges tényt is, amely szinte teljesen egyedülállóvá emelte őt a holokauszttúlélők között. Tizenkilenc évesen, annyi idősen, amennyi én is voltam, amikor a filmet megnéztem, sikerült megszöknie Auschwitzból.

Sem a nevét, sem az arcát nem felejtettem el soha, pedig az ezután következő évek során többször is mellbe vágott, hogy mennyire kevesen hallottak róla. Aztán úgy harminc évvel az 1986-os este után egyszer csak visszataláltam Rudolf Vrbához. A post-truth és a fake news korát éltük, amikor maga az igazság állt támadás alatt – nekem pedig újra eszembe jutott az az ember, aki hajlandó volt mindent kockára tenni azért, hogy a világ értesüljön a hazugsághegy alá rejtett rettenetes igazságról.

Kutatni kezdtem Rudolf Vrba életét, megkerestem azt a maroknyi, még élő kortársát, aki ismerte, együtt dolgozott vele vagy szerette őt. Kiderült, hogy kamaszkori szerelme és első felesége, a kilencvenhárom éves Gerta az észak-londoni Muswell Hillben él egyedül. A járvány sújtotta 2020-as esztendő fél tucat nyári délutánján át üldögéltünk a kertjében, és beszélgettünk egy fiatalemberről, akit akkor még Walter Rosenbergnek hívtak, és a világról, amelyet ők ketten ismertek. Gerta átadott egy vörös színű bőröndöt, tele Rudi leveleivel, amelyek némelyikében szinte elmondhatatlan szenvedésről írt. Néhány nappal az utolsó beszélgetésünk után, amikor Gerta már a teljes történetet elmesélte, felhívott a családja, és arról értesítettek, hogy elhunyt.

Rudi második felesége, egyben özvegye, Robin New Yorkban élt. Vele is órákon át beszéltünk, amíg elmesélte annak az embernek a történetét, aki Rudolf Vrbából lett, felelevenítette az emlékeket, amelyeket rábízott, és a szerelmet, amelyen ők ketten osztoztak. Őt hallgatva, és az e könyv alapjául szolgáló hivatalos dokumentumokban, tanúvallomásokban, emlékiratokban, levelekben, kortárs és történészi beszámolókban elmerülve hamar világossá vált, hogy ez több, mint egy páratlan szökés története. Annak a története is, hogy miként képes a történelem alakítani a mindennapokat akár több nemzedékre kihatva; hogyan jelentheti az igazság és hazugság közötti különbség az élet és halál közötti különbséget is; és miként képes az ember távol tartani magától a félelmet a saját közelgő pusztulásától, még akkor is, sőt talán különösen akkor, ha az elkerülhetetlennek látszik. A fenti jelenségek a negyvenes évek Európájában teljesen életszerűek voltak. És úgy tűnik, hogy a mi korunkban új, riasztó visszhangjuk támadt.

Azt is megértettem, hogy a történet egyben arról is szól, miként lehet elviselni, ha a tűrőképessége végső határáig kényszerítik az embert; hogy miután annyi halálnak volt szemtanúja, hogyan tudja mégis visszanyerni a képességet, sőt a kedvet az élethez; és hogyan hajlíthatják egyetlen egyén, akár egy tizenéves fiú tettei ha nem is az igazság, de legalább valami reményféleség felé a történelem ívét.

Annak idején azzal a meggyőződéssel jöttem ki a moziból, hogy Rudolf Vrba nevének Anne Franké, Oskar Schindleré és Primo Levié mellett a helye, a soá krónikáinak első sorában. Lehet, hogy sosem jön el a nap, amikor majd odakerül. De az is lehet, hogy ennek a könyvnek a segítségével Rudolf Vrba végrehajt még egy utolsó szökést, és megmenekül a feledéstől.

dekordekordekordekor

PROLÓGUS

1944. április 7.

Több nap halogatás, több hét megszállott felkészülés, mások sikertelen próbálkozásainak többhavi és az ember lealacsonyodásának kétévi megfigyelése után végre eljött a pillanat. Ideje volt megszökni.

A két másik fogoly már a kijelölt helyen várakozott. Csak szótlanul biccentettek: gyerünk, most. Felkúsztak a gerendákra, megtalálták a nyílást, és egymás után bemásztak a résbe. Bajtársaik a helyükre tették a gerendákat a fejük fölött. Egyikük azt suttogta: „Szerencsés utat!" Aztán csönd lett és sötét.

Walter késlekedés nélkül munkához látott. Előkereste a mahorkát, az olcsó szovjet dohányt, amelyről beszéltek neki, és amelyet az utasításai szerint készítettek elő: benzinbe áztatták, majd kiszárították. Lassan nekiállt, hogy betömködje a gerendák közötti résekbe, néha ráfújt, a helyére lapogatta, és az esélyek ellenére reménykedett, hogy a szovjet hadifogolynak, aki a trükköt tanította neki, igaza volt, és a kutyák tényleg nem bírják a szagát. Arról már jó előre gondoskodtak, hogy a búvóhely körül a földet bőségesen felszórják a preparált dohánnyal, hogy az SS kutyáinak eszükbe se jusson a közelébe jönni. Ha a Vörös Hadsereg katonája okkal volt olyan magabiztos, akkor Walter és Fred pontosan addig kuporoghatott csendben és zavartalanul a farakás alatt, ameddig kellett: három napon és három éjszakán át.

Walter a karórája foszforeszkáló mutatóit nézte. Cammogott az idő. Fel akart állni és kinyújtózni, de nem tehette. Keze-lába kezdett begörcsölni, de tudta, hogy tűrnie kell, méghozzá csendben. Beszélni túl kockázatos volt. A nála hat évvel idősebb Fred egyszer megfogta a kezét, és megszorította. Walter tizenkilenc éves volt.

Mi volt ez? Léptek zaja – és egyre közeledett. Itt a vég Walter és Fred számára? Ilyen kevéssel azután, hogy belevágtak? Reflexszerűen mindketten a borotvapengékért nyúltak. Egyvalamiben világosan megegyeztek: ha elkapják őket, nem hagyják magukat kihallgatni. Ebben a földbe vájt lyukban fogják végezni: sírgödörré változtatják a búvóhelyüket.

Nem mintha az SS otthagyta volna őket. A hullájukat visszavonszolták volna a táborba. Ásóval kitámasztották vagy a bitófára akasztották volna őket, a nyakukban figyelmeztető felirattal, ahogy minden kudarcot vallott szökevényt. Trófeát csináltak volna belőlük.

Walter idegei minden eltelt másodperccel egyre inkább megfeszültek. Nagyon szűk volt a gödör. De aztán a léptek zaja, ha ugyan az volt, elhalt.

Azon a péntek estén hat órakor felvijjogott a sziréna. Vonításától reszketett a levegő, és megdermedt a vér a táborlakók ereiben, mintha ezer farkasfalka üvöltött volna egyszerre. A két fogoly elég sokszor hallotta már, olyan metsző hangja volt, hogy még az SS-katonák is befogták a fülüket. A rabok azonban minden szörnyűsége ellenére is örömmel hallgatták: azt jelentette ugyanis, hogy legalább egyikük hiányzott az esti számolásnál – talán megszökött egy fogoly Auschwitzból.

A sziréna volt a végszó. Walter és Fred a négy fő számára kiépített főhelyről átkúszott egy afféle oldalüregbe, ahol csak ketten fértek el. Ez egy újabb védelmi vonal volt: rejtekhely a rejtekhelyen belül. Befurakodtak oda, és halálos csendben feküdtek egymás mellett. Walter szinte megkönnyebbült. Legalább véget ért a várakozás, és elkezdődött a küzdelem. Mindketten egy-egy flanelcsíkot kötöttek a szájuk elé, nehogy elárulják magukat – és egymást – a köhögéssel. Semmi sem mozdult, csupán karóráik foszforeszkáló mutatói lépkedtek előre.

Nem látták, de tudták, hogy mit vált ki a szirénahang. És tudták, hogy hamarosan meg is hallják: kezdetét vette az embervadászat. Közel kétezer pár bakancs dobogott a földön, a tisztek felváltva káromkodtak és parancsokat ordítottak – szinte sikoltottak, mivel a pár nappal korábban történtek után egy újabb szökés már megalázó volna –, a kétszáz, kifejezetten erre a célra tenyésztett és kiképzett kutya habzó szájjal pusztítja el a törékeny, remegő emberéletet. Az SS minden dombhátat és völgyet átkutat; átfésülnek minden bokrot és minden árkot, Auschwitznak – a halál terjeszkedő metropoliszának – minden zugába bevilágítanak. Megkezdődött a hajsza, és három napig nem is fog véget érni.

Fred és Walter pontosan tudhatták ezt, mivel a nácik sosem tértek el a biztonsági protokolltól. A tábornak ezt a külterületét, ahol rabszolgákként dolgoztatták a foglyokat, csak nappal, munkaidőben őrizték. Szükségtelen lett volna éjjel is szemmel tartani, amikor a foglyokat visszaterelték a táborba, az áram alatt álló kerítések kettős vonala mögé. A szabály alól csupán egyetlen kivétel létezett. Ha egy fogoly hiányzott, és feltehetően szökést kísérelt meg, akkor az SS éjszakára is meghagyta a fegyveres őrszemek külső gyűrűjét, ahol minden őrtoronyban egy-egy géppuskás katona ült.

Ez hetvenkét órán át maradt így, amíg a keresés tartott. Ennek elteltével úgy vették, hogy a szökevénynek vagy szökevényeknek sikerült elmenekülniük: ezek után már a Gestapo felelőssége volt, hogy a tágabb környéket is átkutassa utánuk. A külső gyűrű őrszemeit visszarendelték, így az őrizetlenül maradt. Vagyis a náci védelmi rendszeren támadt egy rés. Nem nagy rés, de lehetséges kiútként megfelelt. Ha egy fogoly valahogy el tudott rejtőzni a külterületen a sziréna megszólalása utáni három napon és éjszakán át, miközben az SS-esek és a kutyáik átkutatták a helyet, akkor a negyedik éjszakán az őrizetlen külső táborba mászhatott át. És megszökhetett.

Walter ismerős hangot hallott. A részeges gyilkos, Buntrock Unterscharführer a közelben osztogatta parancsait balszerencsés alárendeltjeinek.

– A gerendák mögé is nézzetek be – mondta. – Használjátok a fejeteket!

Fred és Walter összehúzta magát. Az SS-esek közelebb jöttek. Bakancsok talpai dobbantak a fejük fölötti gerendákon, és finom por szitált a nyílásba. Üldözőik olyan közel jártak, hogy Walter a súlyos légzésüket is hallotta.

Aztán jöttek a kutyák, kaparták a fát, egymás után szimatolták végig a gerendákat, lihegésük hallható volt a gerendafalakon és -födémen át is. Mégiscsak tévedett volna a szovjet fogoly a speciálisan kezelt dohánnyal kapcsolatban? Vagy Walter értette félre az instrukcióit? Miért nem űzi el az állatokat a szag?

Walter ezúttal nem a borotváért, hanem a késéért nyúlt, de most nem önmaga ellen akarta fordítani a fegyverét. Érezte, hogy kalapál a szíve.

Aztán csodák csodájára a veszély elmúlt. Az SS emberei és kutyái távolodni kezdtek tőlük. A szűkös koporsóban rejtőző Fred és Walter megengedhetett magának egy mosolyt.

Megkönnyebbülésük azonban nem volt hosszú életű. Egész este, és még sokáig azon az első éjszakán, újra meg újra közeledett és távolodott a léptekkel és kutyaugatással vegyített zaj; erősödött és gyengült, hangosabb, majd halkabb lett, aztán megint hangosabb, ahogy az üldözők vissza-visszatértek a tábornak ebbe a sarkába. Walter szerette azt hinni, hogy bosszúságot hall ki az SS-esek hangjából, ahogy újra és újra átkutatták ugyanazt a területet. Eljutottak a füléig a káromkodások, miközben másodszor és harmadszor is átnézték ugyanazt a halom gerendát vagy tetőcserepet, és átfésültek egy zugot, ahol korábban már kétszer is kutakodtak.

Iszonyúan szerettek volna kinyújtózni, de alig mertek megmozdulni. Walter vágyott rá, hogy megmelengesse elgémberedett kezét és lábát, de teste a legkisebb mozdulatra is fájdalmas görcsbe rándult. Ha egyikük el is bóbiskolt, a másik ébren maradt, és feszülten figyelt, nem hall-e mozgást a közelben. Még az alvás sem hozott pihenést, csak a föld alatti üregben töltött véget nem érő jelen rémálmait: pokoli volt idelent, ám odafent még rosszabb.

Hallották a reggeli műszak kezdetét, a kényszermunka ismerős zajait. Építkezési területen voltak, ezért hamarosan gerendák puffanása, fém csengése, kutyaugatás, valamint az SS-ek és csatlósaik ordítozása verte fel a tábort. Fred és Walter minimálisra értékelte annak a kockázatát, hogy a munkások megbolygatják a farakást – a gerendákat nem tervezték használni a közeljövőben –, mégsem lehettek nyugodtak. Talán tíz óra múlt el így, majd a zaj elült, és a Kommando visszatért a barakkokba.

A két szökevény végig mozdulatlan maradt, tudták, hogy a belső táborban az SS tűvé tesz értük minden kunyhót, raktárt, mosóhelyiséget, latrinát és fészert, fenekestül felforgat minden barakkot. Természetesen erre is megvolt a bevett rendszer: egyre szűkülő körökben folytatták a keresést úgy, hogy a szimatoló kutyák a csapat közepén haladva kutatták a prédájukat. És ha elérkeztek a legkisebb kör közepére, kezdték az egészet elölről.

A nácik olyan sokszor olyan közel jártak hozzájuk, hogy Walter valóságos csodának tartotta, hogy nem kapták el őket már órákkal korábban. Fred másképp látta.

– Hülye barmok! – mondta, amikor már biztonságos volt megtörni a csendet. Talán virtusból. Ő is huszonnégy órája feküdt a gödörben étlen-szomjan, mint Walter. A szűk helyen elrejtettek némi ellátmányt: néhány kiló gondosan kiporciózott kenyeret, margarint és egy palackot tele hideg kávéval. De idegességükben egyiküknek sem volt étvágya, hogy bármihez hozzányúljanak.

Az idő valahogy végigvánszorgott a szombaton, majd elérkezett a vasárnap. Elhatározták, hogy szerencsét próbálnak. Amióta megszólaltak a szirénák, most először átmásztak a kis oldalüregből a tulajdonképpeni odú viszonylag tág terébe. Bár Walter próbálta teljesen eltömíteni a réseket a preparált dohánnyal, nem sikerült mindegyiket eldugaszolnia: valahol beszivárgott a fagyos reggeli pára.

Egészen elmerevedtek a mozdulatlanul fekvéstől. Fred nem tudta mozgatni a jobb karját, és az ujjai érzéketlenné váltak. Walter megmasszírozta társa vállát, hogy élénkítse a vérkeringést. De nem maradhattak sokáig a tágasabb helyen.

Az SS továbbra is kereste őket. Walter és Fred megdermedt, amikor mindössze néhány méterre tőlük két katona kezdett beszélgetni. Ez kora délután történt, és minden szót tisztán hallottak.

– Nem lóghattak meg – mondta az egyik német. – Még a táborban kell lenniük.

Találgatásba fogtak Fred és Walter lehetséges búvóhelyeiről. Egyikük nyilván mutatott valahová:

– Na és az a farakás?

Walter és Fred megdermedt.

– Gondolod, hogy ott bujkálnak? – kérdezte a másik hang. – Lehet, hogy kiépítettek maguknak egy kis zugot.

Az első hang tulajdonosa ezt nem tartotta valószínűnek. Tűnődve mondott ki egy nem is nagyon pontatlan számot:

– A kutyák vagy tucatszor jártak ott. Persze lehet, hogy a zsidók megtalálták a módját, hogy megzavarják a szaglásukat.

Majd rövid töprengés következett, és végül a döntés, hogy „egy próbát megér", majd a két férfi botladozva közelítő léptei.

Walter újra megmarkolta a kését. Így tett Fred is.

A két német felmászott a rakás tetejére, és nekiállt egyesével leszedegetni a gerendákat. Lerámolták az első réteget, a másodikat, majd, némileg már erőlködve, a harmadikat és a negyediket is.

Tíz másodperc múlva már késő lett volna, de Walter életét nem először, inkább nyolcadik-kilencedik alkalommal mentette meg a szerencsés véletlen, amely ezúttal nem is időzíthetett volna jobban.

A távolból kiáltozás zaja szűrődött oda, halk, de izgatott hangok. Fred és Walter hallotta, ahogy a két ember a fejük fölött megáll a pakolásban, nyilván a fülüket hegyezték, hogy megértsék, mi történt. Eltelt egy másodperc. Még egy. Aztán az egyik német megszólalt:

– Elkapták őket. Gyere… gyorsan! – Odalent Fred és Walter feszülten figyelte, ahogy az őket kis híján felfedező két katona elsiet.

A vasárnap éjszakából hétfő reggel lett. Már folyt a visszaszámlálás, Walter az órája mutatóit figyelte, és tudta, hogy már csak egy kis ideig kell kitartaniuk…

Visszatért a reggeli műszak a szokásos lármával, emberi és állati vakkantásokkal, és ott maradt tíz órán át: kínzó lassúsággal pergett le minden egyes perce.

Végül a Kommando visszatért a barakkokba. A három nap már majdnem letelt.

Hat óra harminc perckor Walter és Fred végre meghallotta a rég áhított jelet. Hangos parancsszó harsant: Postenkette abziehen! Postenkette abziehen! Az utasítás, hogy vonják vissza a grosse Postenkettét, vagyis a külső őrláncot, az egyik toronyról szállt a másikra, majd a harmadikra, végig a lánc mentén, hangosabb lett, ahogy közelebb ért, majd távolodva elhalkult, és végül körbeért. Fred és Walter fülében ezek az elordított parancsszavak azoknak a szájából, akik rabul ejtették őket, és százezreket gyilkoltak le a népükből, valóságos muzsikaként szóltak. Ez a vereség beismerése volt az SS részéről, azt vallották be vele, hogy nem képesek megtalálni a két elveszített foglyot.

A külső gyűrű tornyait az SS-protokoll előírásainak megfelelően elhagyták az őrök, már csak a belső tábort övezte őrlánc. Walter hallotta, ahogy a katonák visszavonulnak a belső gyűrű tornyaiba. Ez volt az auschwitzi rendszer nagy hibája, a rés, amelyen át már régóta tervezték a szökést Freddel.

Kínzó késztetést éreztek, hogy minél gyorsabban elhagyják a búvóhelyüket, de visszafogták magukat. Először is az oldalüregből kellett előkúszniuk. Walternek már ettől az araszoló mozgástól is éles fájdalom hasított a karjába, lábába, törzsébe és nyakába. Az izmai merevek és hidegek voltak, első mozdulatai darabosak és bizonytalanok, mert a testének újra kellett tanulnia alapvető motoros funkcióit. Ez mindkettőjüknek időbe telt, de végül ott voltak a főüregben. Összehúzódtak és kinyújtóztak, kéz- és lábfejüket forgatták, átölelték egymást a sötétségben.

Aztán mély levegőt vettek, és nekifeszítették tenyerüket a födémet alkotó egyik gerendának, hogy felnyomják. De az meg sem mozdult. Megpróbálkoztak egy másik ponton. Ott sem jártak sikerrel. Végzetes hiba csúszott volna a tervbe? Lehet, hogy egy sírboltba zárták magukat elevenen? Ezt a lehetőséget nem gyakorolták be, nem is gondoltak rá. Azt feltételezték, hogy amint fel tudták halmozni a gerendákat, úgy le is tudják szedni őket. Csakhogy ez felülről, egyenként sokkal könnyebb. Alulról, az egész rakás súlya ellenében már jóval nehezebbnek bizonyult.

Közös erővel nekifeszültek, és a fájdalomtól nyögve sikerült mintegy két centire megemelniük az egyik gerendát. Ennyi viszont elég volt ahhoz, hogy fogást találjanak rajta. Így már félre tudták tolni. Fred mosolyogva fordult Walterhez.

– Hála istennek, hogy majdnem megtalált minket az a két német – suttogta. – Ha nem szedik le a többi gerendát, nem jutunk ki.

Tovább tartott, mint bármelyikük gondolta volna, de végre rés támadt a péntek óta otthonukként szolgáló odú tetején. Kiláttak a holdfényes égboltra.

Újra összeszedték az erejüket, és addig rángatták a gerendákat, amíg végre, iszonyú erőfeszítés árán, képesek voltak felhúzni magukat, és ki tudtak mászni. Végre sikerült. Kijutottak a földbe vájt lyukból.

De a táborból még nem. Hosszú út várt rájuk, ha azon kevés zsidó között akartak lenni, akik kijutottak Auschwitzból, és kint is maradtak. A tizenéves Walter Rosenbergnek azonban már ez is felszabadító érzés volt – bár nem egészen új. Nem ez volt ugyanis az első szökése. És nem is az utolsó.

I. rész

ELŐKÉSZÜLETEK

1.

Csillag

Kezdettől tudta, hogy különleges. Akkor még nem Rudolf Vrba volt, az csak később lett. Walter Rosenbergnek hívták, és elég volt az édesanyja szemébe néznie, hogy tudja magáról, egyszeri és megismételhetetlen jelenség. Ilona Rosenberg régóta és sóvárogva várta már az érkezését. A fia születéséig csak mostohaanya volt – a férje, Elias három gyereket hozott az előző házasságából –, de az nem ugyanaz, mint amikor a saját gyermekét tarthatta a karjában. Tíz éve vágyott gyerekre, ám az orvosok azt mondták neki, adja fel a reményt. Így aztán amikor Walter 1924. szeptember 11-én megérkezett, az anyja valóságos csodaként üdvözölte.

Rajongott érte, ahogy a féltestvérei, két bátyja és egy nővére is, akik több mint egy évtizeddel voltak idősebbek nála – Sammy és Fanci inkább mintha a nagybátyja és a nagynénje lett volna. Általában az egykéknek kijutó törődést élvező Walter korát meghazudtolóan eszes gyereknek számított. Négy- vagy ötéves lehetett, amikor a fiújával találkozni vágyó Fanci beadta őt az egyetlen helyiségből álló iskolába, ahol a barátnője dolgozott, hogy ott vigyázzanak rá. Arra számított, hogy az öccse majd eljátszik vagy rajzolgat a sarokban, de arra tért vissza, hogy a tanítónő követendő példaként mutogatja a kis Walter Rosenberget a nála akár kétszer idősebb gyerekeknek.

– Nézzétek, milyen szépen dolgozik! – mondta. A kisfiú nem sokkal volt idősebb, amikor a családja rajtakapta, hogy az újságot lapozgatja szép csöndben.

Nagytapolcsányban született, Szlovákia nyugati részén, de közel a mindössze hat éve alakult új állam, Csehszlovákia közepéhez. Nem sokkal a születése után a család mindenét pénzzé tette, és az ország keleti végébe költözött – Jekelfalvára, egy olyan jelentéktelen kis pontra a térképen, amelyen még a vonat is megállás nélkül robogott keresztül. Nem is tudott volna hol megállni: nem volt vasútállomás, de még egy peron sem. Walter apja, a helyi fűrészmalom tulajdonosa ezért a fejébe vette, hogy felszállóhelyet és szerény várótermet épít – ez utóbbi szolgált aztán Walter nagy örömére a szukkót helyszíneként, amelynek egy hete alatt a zsidók a Mindenhatóba vetett hitük kifejezéseképpen a szabadban felállított átmeneti építményekbe költöztek ki az étkezéseik idejére.

Az ifjú Walter élvezte a vidéki életet. A család csirkéket tartott, a baromfiudvar díszhelyét pedig egy kotlóstyúk foglalta el. Amikor a szülők észrevették, hogy eltűnnek a tojások, őrségbe állították Fancit, hátha róka fosztogatja a tyúkólat. Az egyik reggel Fanci felfedezte, hogy egészen más a tettes: a kisöccse lopózott be az ólba, hogy ellopja a tojásokat, és csak úgy nyersen megegye őket.

Rosenbergék nem maradtak sokáig a faluban. Apja, Elias meghalt, amikor Walter négyéves volt, Ilona pedig visszatért nyugatra, ahonnan a család gyökerei eredtek. Most már az asszonynak kellett gondoskodnia a megélhetésükről, így útra kelt, és házalóként árulta a saját készítésű fehérneműit. Ez azonban aligha jelentett ideális hátteret egy kisgyerek neveléséhez. Egyszer egy – általa csak „kitartott nőnek" nevezett – barátnőjére bízta Waltert. A nő haragban állt egy pártfogójával, aki kidobta őt, ezért a nő megvesztegette Waltert, hogy játssza el a viszonyukból született szerelemgyereket. Fel-alá járkált Walterrel a városban, hangosan panaszkodott, és újra és újra megnevezte azt a rémes férfit, aki képes volt elhagyni őt és a drága kisfiát. Később jutalmul elvitte Waltert a pékségbe, ahol olyan süteményt választhatott, amilyet csak akart.

Az eset után Ilona úgy döntött, jobb lesz, ha a kisfia Nyitrára kerül a nagyszüleihez. Ez remek ötletnek bizonyult. Hamar szoros kötődés alakult Walter és a nagyapja között, aki az ortodox judaizmus szigorú szellemében nevelte a fiút. Előfordult, hogy a város nagy tiszteletben álló rabbijának házánál akadt dolga, péntekenként pedig a kis Walter nagyapjával és a többi férfival lesétált a folyóhoz, amelyet mikvaként, rituális fürdőként használtak, ahol a sábeszre készülve megtisztulhattak.

Walter nagyon szerette a tradíciókat, és nagyon szerette a nagyszüleit is: boldog volt. Élete egén az egyetlen felhőt csupán a „testvérharc" jelentette bécsi unokatestvérével, Maxszal, aki néhány évvel idősebb volt nála. Walter tudta, hogy a nagyapja büszke ugyan az iskolai eredményeire, de azt gyanította, hogy az öreg jobban szereti Maxot.

Miután a nagyanyja egy esés után súlyosan megsérült, és a nagyapja úgy érezte, nem tudja egyedül ellátni a kisfiút, Walter egy pozsonyi zsidó árvaházba került. Itt ismét ámulatba ejtette tanárait a szorgalmával – amikor megkérdezték, mi a hobbija, a nyelveket és az olvasást nevezte meg, bár szakított némi időt a futballozásra is –, ezért az igazgató azt javasolta Ilonának, hogy írassa be a fiát a város egyik elitgimnáziumába. Ehhez állandó pozsonyi lakcímet kellett szereznie, és felfogadnia egy fiatal nőt, aki gondoskodik Walterről, míg ő továbbra is az utakat járja, ám Ilona elszánta magát arra, hogy ha ez a legjobb a fiának, akkor megteszi.

Amikor 1935 őszén Walter az osztályfényképhez pózolt, már kivehetők rajta a leendő férfi vonásai. Oldalra fésült, sötét hajjal, egész életén át megmaradt sűrű, sötét szemöldökkel látható a fotón, amint egyenes háttal ül, és élénk tekintettel néz a lencsébe. A többi fiú tette, amit mondtak neki, és keresztbe fonta a karját. De nem Walter.

Még mindig a vallásos zsidó férfiak hagyományos viseletét, a ciceszekkel ellátott mellényt hordta, az anyja azonban készített neki egy övkendőt, hogy eltakarja a rojtokat. Nyitrán még viselt pajesza itt már nem volt meg. Walter most először maga dönthetett vallási kérdésekben, a nagyapja vagy az árvaház beleszólása nélkül. Egy délután, némi ebédpénzzel a zsebében Pozsony utcáit járta, amikor elhatározta, hogy próbára teszi Istent. Bement egy vendéglőbe, és sertéshúst rendelt. Megette az első falatot, és várta, hogy belecsapjon a villám. Amikor ez elmaradt, meghozta a döntést: szakít a vallással.

A gimnázium tanulói választhattak, milyen hitoktatásban kívánnak részesülni: katolikusban, evangélikusban, zsidóban vagy semmilyenben. Walter az utóbbit kérte. Személyazonossági irataiban a nemzetiség rovatba beírhatta volna, hogy zsidó, ám ő a csehszlovák mellett döntött. Az iskolában nem csupán a németet, de kimondottan az irodalmi német nyelvet tanulta. (Alkut kötött egy bevándorolt diáktársával: emelt szintű nyelvleckéket adtak egymásnak az anyanyelvükből.) Az 1936-os osztályfényképről magabiztosan, sőt pimaszul tekint a szemlélődőre. Egyenesen előre, a jövőbe néz.

Az 1938–39-es tanévben készült fotográfián azonban már nyoma sincs a tizennégy éves Walter Rosenbergnek. Minden megváltozott, beleértve az ország alakját is. Az 1938-as müncheni egyezményt követően Adolf Hitler és magyar szövetségesei jelentős darabokat tördeltek le Csehszlovákiából, és felosztották egymás között, majd 1939 tavaszán a maradék is kettéoszlott, hiszen Szlovákia kikiáltotta a független köztársaságot. Ez valójában Berlin – vagyis a Harmadik Birodalom áldásával és védelme alatt fogant – teremtménye volt, amely önmaga tükörképét látta a hatalomra kerülő ultranacionalista Hlinka-féle tömörülésben, vagyis a Szlovák Néppártban. Másnap a nácik megszállták és Németországhoz csatolták a maradék cseh területeket, és megalapították a Cseh–Morva Protektorátust, miközben Magyarország megkaparintotta magának az utolsó megmaradt tartományt. Mire a feldarabolásnak vége lett, mindenki, aki az addigi Csehszlovákiában élt, különböző mértékben ugyan, de Adolf Hitler irgalmára volt utalva.

Szlovákiában a kamasz Walter Rosenberg mindjárt a bőrén érezte a változást. Közölték vele, hogy függetlenül attól, mit válaszolt, amikor megkérdezték tőle, milyen hitoktatást szeretne, és attól, hogy mit írt a nemzetiség rovatba, a jogi definíció szerint zsidónak minősül, és mivel elmúlt tizenhárom éves, nincs helye többé a pozsonyi gimnáziumban. Az oktatása félbeszakadt.

A hozzá hasonló zsidók országszerte kénytelenek voltak ráébredni, hogy noha az új kormányfő egy katolikus pap – Jozef Tiso atya –, az újszülött köztársaság államvallása a szlovák köntösbe öltöztetett nácizmus. A régóta és kitartóan fennálló antiszemita hagyomány úgy tartotta, hogy a zsidók nem csupán nem szavahihetők, megbízhatatlanok és gyógyíthatatlanul idegenek, hanem már-már természetfeletti erőkkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy lélekszámukhoz képest aránytalanul nagy társadalmi és gazdasági befolyást építsenek ki. Így aztán a pozsonyi hatóságok természetesen nem is késlekedtek az új köztársaság parányi zsidó közösségét – nyolcvankilencezer embert a két és fél milliós lakosságból – felelőssé tenni az országot ért csapásokért, beleértve a Magyarország felé történt területvesztést is. Propagandaplakátok jelentek meg a falakon; az egyik büszke szlovák fiatalt ábrázolt a Hlinka-gárda fekete egyenruhájában, amint épp farba rúg egy kampós orrú, pajeszos zsidót, akinek pénzzel teli erszénye a földre esik. Az újonnan függetlenné vált állam vezetőjeként mondott első rádióbeszédében Tiso egyetlenegy határozott politikai vállalást fogalmazott meg: „a zsidókérdés megoldását".

Miután Waltert kirúgták az iskolából, Ilona felhagyott házalói munkájával, és a Pozsonytól mintegy ötven kilométerre keletre húzódó kisvárosba, Nagyszombatba költöztek. Az itteni lét valóságos sokként hatott a főváros után. Itt minden élet és minden szűk utca a Szentháromságról elnevezett főtéren futott össze, amelyet nem is egy, hanem mindjárt két templom uralt. Nyáron Nagyszombat egyetlen hő- és porfelhővé alakult, a piactéren trágya-, széna- és izzadságszag terjengett, és az egész várost átjárta a feldolgozott cukorrépa bűze, amely a helybeli cukorgyárból áradt. Menekülni csupán vidékre, a rövid kerékpárútra fekvő tágas, bőven termő kukoricaföldekre lehetett.

De ha a két Rosenberg, anya és fia menedéket remélt itt, akkor rossz helyre jöttek. A kormány eltökéltsége, hogy megoldja az úgynevezett zsidókérdést, idáig is elért, a kevesebb mint háromezer főt számláló nagyszombati zsidó közösségig, amelynek két zsinagógája alig néhány lépésre állt egymástól. Nem mintha a jó nagyszombatiakat nagyon tüzelni kellett volna: hetekkel Szlovákia függetlenné válása után, 1938 decemberében mindkét zsinagógát felgyújtották.

Walter hamarosan csatlakozott egy csapat zsidó kamaszhoz, akiket hozzá hasonlóan száműztek az oktatás birodalmából. A tanévkezdés napján az iskolák kiírták a kapuikra, hogy a zsidó és cseh tanulók ki vannak tiltva, korábbi osztálytársaik pedig azt kántálták: „Zsidók kifelé, csehek kifelé!" Ezek után Walter és a többi nyolcadik osztályos vagy idősebb nagyszombati zsidó csak az utcákat róhatta, mert sem az órákon, sem másutt nem volt helyük. Az új törvények még attól is eltiltották őket, hogy magánúton tanuljanak. Ezért aztán Walter egy nap barátjával, Erwin Eislerrel együtt elment a tanácsházára, hogy leadja a tankönyveit az új rendelet értelmében, amely azt volt hivatott megelőzni, hogy a zsidó gyerekek tanulni merészeljenek a saját otthonukban. Walter kötelességtudóan engedelmeskedett, és átadta a könyveit, Erwin azonban meglepte őt. Korábban igencsak szégyellős fiú volt, a lányok puszta említésére is elpirult, és mindig kitért a meghívás elől, amikor magukkal invitálták a környékbeli kávéházba. Most azonban váratlan bátorságról tett tanúbizonyságot.

– Ne félj – suttogta. – A kémiakönyvet megtartottam.

A fiú a cseh tudós, Emil Votoček kétkötetes, szervetlen és szerves kémiáról szóló munkájának egyik kötetéről beszélt. Ettől kezdve Walter és Erwin ezt az egy könyvet bújta, titokban sajátítva el azt a tudást, amelytől a hazájuk minden erejével meg akarta fosztani őket.

Az önképzés ott zajlott, ahol a fiatalok éppen találkoztak. Volt, hogy egy mezőn futottak össze, amely előző életére utalva a „halastó nevet viselte, leültek körbe, és próbálták megérteni a feje tetejére állt világot. Walter az intelligenciájának köszönhetően hamarosan vezető szerepre tett szert a csoportban. Az egyik lányt, a tizenhárom éves Gerta Sidonovát egyre jobban elvarázsolta, csak úgy csüngött a szavain. A szülei felfogadták Waltert magántanárnak, bár Gertának kétségkívül nehezére esett arra figyelnie, amit a „tanítója mondott. Remélte, hogy a fiú a barátnőjének tekinti őt, noha e tekintetben vegyes jelzéseket kapott. Egy alkalommal randevút beszéltek meg, de Walter nem ment el. Gerta később felelősségre vonta őt emiatt. Pedig ő ott volt, felelte Walter, csak messziről meglátta, hogy a lány bojtos sapkát vett fel. Abban a pillanatban sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba. Gerta kilencévesnek nézett ki abban a sapkában, mondta, ő pedig már tizenöt. Nem mutatkozhat egy gyerekkel.

De hát a nagyszombati zsidó kamaszoknak nem sok lehetőségük maradt a társasági életre egymáson kívül. Családjaikkal együtt fokozatosan kizárták őket a város vérkeringéséből, amelyet az otthonuknak neveztek. És az egész országban ugyanez zajlott. A Tiso-rezsim eltökélt célja volt elszigetelni és nyomorba dönteni a zsidókat: először a kormányzati állásoktól tiltották el őket, majd kvótát szabtak ki arra, hogy hányan dolgozhatnak egy-egy szakmában. Később nem lehetett autójuk, rádiójuk, de még sportfelszerelésük sem. Minden új rendeletet hirdetőtáblán tettek közzé a városközpontban: ezt a zsidóknak mindennap ellenőrizniük kellett, hogy lássák, milyen új megaláztatás vár rájuk.

Walter és az édesanyja nem rendelkezett említésre méltó vagyonnal, de azokat, akiknek volt, apránként megfosztották tőle. Előbb a földjeiket vették el, majd az üzletüket sajátították ki. A hatóságok ezt a folyamatot árjásításnak nevezték. Gerta apja úgy próbálta életben tartani a hentesüzletét, hogy átadta az egyik segédjének, aki volt olyan ravasz, és belépett a Hlinka-féle pártba. Ez volt az úgynevezett „önkéntes árjásítás, amikor a zsidó tulajdonú üzlet legalább ötvenegy százaléka egy „minősített keresztény jelölt tulajdonába került. A program neve nem fedte teljesen a valóságot, mivel a németek a szlovákokat sem tekintették árjáknak, hanem a szlávok közé sorolták őket. Ebben a minőségben szigorúan Untermenschnek, alsóbbrendű embernek számítottak. De még mindig magasabb rendűnek a zsidóknál, és ez volt a fontos.

Mindennapossá vált a fizikai atrocitás, főleg a zsidókkal szemben, de néha azokat is inzultálták, akik nem gyötörték kellő buzgalommal zsidó embertársaikat. A nemzetiszocialista félkatonai szervezetek nyomást gyakoroltak Nagyszombat és minden más szlovák város lakóira, hogy bojkottálják a zsidó üzleteket és általában a zsidókat.

Nem volt menedék, még az ember saját otthonában, a zárt ajtók mögött sem. 1940-től, miközben a londoniakat a Blitznek nevezett hadjárat, az éjszakai légitámadások sújtották, a szlovák csendőrök áttértek a zsidó vagyon kisajátításának a szó szoros értelmében vett sokkal közvetlenebb módjára. Behatoltak a zsidó otthonokba, és kifosztották azokat, miközben