Nagyfőnök: Portik Tamás és körének felemelkedése és bukása

By Dezső András

Portik Tamás és körének felemelkedése és bukása
„Talán nem is készült olyan nagyon arra, hogy bármelyik pillanatban eltűnjön. Talán tényleg elhitte magáról azt, amit a hozzá legközelebb állók szerint másokkal is igyekezett elhitetni: a láthatatlanságát. Élve az önszuggesztióval, gyakran még a tükör előtt is azt mondogatta magának, hogy a hatóságok előtt láthatatlan."
A magyar kriminalisztikában a rendőrség és az alvilág nem sok bűnöző nevét hozta annyi gyilkossággal és emberölési kísérlettel összefüggésbe, mint Portik Tamásét. Ezek között van az egész országot megrázó 1998. júliusi Aranykéz utcai robbantás vagy a médiacézár, a politikai-gazdasági elithez tartozó Fenyő János hidegvérű meggyilkolása is. Akadnak olyan ügyek, amelyekben már ítélet született, és olyanok is, amelyekben a rendőrség letett arról, hogy valaha is bíróság elé állítsa az elkövetőket.
Hogyan lett egy telefonfülkéket feltörő utcagyerek tíz évvel később az ország egyik leggazdagabb bűnözője? Milyen folyamatok vezettek el a kilencvenes évek alvilági gyilkosságaihoz? Hogyan konspirált az évekig illegalitásban élő Portik Tamás és köre? Vajon kinek álltak érdekében a politikai robbantások? Kik voltak Portik segítői? Minek köszönhető, hogy évekig nem tudták elfogni és felelősségre vonni? Milyen volt üzletemberként? Mi vezetett végül a bukásához? Miért árulták el?
A Maffiózók mackónadrágban, a Magyar kóla és a Fedősztori bestsellerek szerzője, Dezső András oknyomozó újságíró ezúttal Portik Tamás és körének felemelkedését és bukását dolgozta fel a nyolcvanas évek kezdetétől napjainkig. Kutatása során a szerző Portik egykori bizalmi köréből is tudott információkat szerezni, így könyvéből sok-sok olyan részlet kiderül, amelyet eddig a nyilvánosság nem ismert.
„A Portik Tamás és köre által végrehajtott cselekményeknek van akkora jelentősége kriminológiai és történelmi szempontból, amiért fontosnak tartottam, hogy megírjam a történetüket. A történelmi szempontnál arra gondolok, itt nem csak arról van szó, hogy a 90-es éveket nagyon meghatározták azok a leszámolások, amiket többnyire hozzá kötnek a hatóságok, hanem voltak olyan események is – például a politikai robbantások – amelyek a magyar politikatörténet részeivé váltak. Egyediek.” – Dezső András, SZMO interjú

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635683666

Book preview

BorítóDezső András: Nagyfőnök – Portik Tamás és körének felemelkedése és bukása21. Század Kiadó

Budapest, 2023

Copyright © Dezső András, 2023

© XXI. Század Kiadó, 2023

Borítófotó © Shutterstock

ISBN 978 963 568 366 6

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Laik Eszter

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Harrach Judit

Borítóterv Váraljai Nóra

Elektronikus változat Ambrose Montanus

Tartalom­jegyzék

Előszó

I. Rossz vér

Az érinthetetlen

Vigyázz, jön az anyám!

Fülkeforradalmárok

Kicsiktől nagyokig

Izmosodva

Két komoly ember

Bal csapott

Apa

Szelíd szélhámosok

A trió összeáll

II. Lendületben

Olajozott út a sikerig

Veszélyes baklövés

Ha egy üzlet beindul

Villaélet luxuskivitelben

Gengszterek paradicsoma

Roháč színre lép

Részvényesek

Hullámok között

III. Könyörtelenül

A célok érdekében

Az arab halála

Művészet és bűvészet

Vérszem

Veszélyes szövetségek

Így járnak az árulók

IV. A káosz emberei

Vihar előtt

Gránátosok

A bukás árnyékában

V. Illegalitásban

Amerika, álmok nélkül

Mázlifaktor

A médiacézár utolsó napja

Az alvilág politizál

Csak egy egyszerű melós

Fekete füst a belváros felett

Rejtőzködés felsőfokon

Fél percig szabadon

Pénz nélkül nem megy

Végképp eltörölni

A mentor besokall

Családi kör

VI. A visszatérő

Tapogatózva

Változó idők

A legenda

Magas körök

Zavar az erőben

Szoruló hurok

VII. Összeomlás

A koronatanú

Belül szűkösebb

Árnyak a múltból

Az idegen

Az egyezség

Epilógus

Köszönet­nyilvánítás

Jegyzetek

Előszó

A család zárt temetést akart.

A hozzátartozók nem szerették volna, hogy Drobilich Gábor utolsó útján a valaha vibráló magyar alvilág színe-java megjelenjen, és a gyászszertartás a mára jobbára letűnt, öregecske zsiványok országos találkozójává silányuljon.

Mert mégiscsak egy legendás figurát búcsúztattak 2020 júniusában Siófokon. A hatvanhat évesen elhunyt Drobilich – más, nála kevésbé fajsúlyos bűnözővel ellentétben – nem számított afféle gengsztercelebnek, de az alvilágban nagyon is fontos szerepet játszott. Életútja megkerülhetetlen, ha a magyarországi szervezett bűnözés kialakulását és fejlődését akarjuk megérteni. Fiatal betörőként a hetvenes évek derekán működő, a korabeli sajtóban Négy Páncélosnak nevezett betörőbandában kezdte. A kilencvenes években az olajos alvilág csúcsán állt a legnagyobb hazai olajkereskedő cég, az Energol Rt. vezetőjeként. És az olajszőkítés korszakában ő karolta fel az akkor még csak a húszas éveit taposó bűnözőt, Portik Tamást, aki szinte apjaként tisztelte. Ám a tisztelet idővel elhalványult, kapcsolatuk megromlott, végül az egykori mentor és mentorált már ki nem állhatta egymást. Az viszont biztos, hogy Drobilich halálhíre az ekkor már nyolc éve börtönben raboskodó Portik Tamáshoz is eljutott. És talán volt oka a hír hallatán megkönnyebbülni…

Drobilichnak szép halál jutott. Egy nyári délután, miután hazatért, ledőlt pihenni, elaludt, majd soha többé nem ébredt fel. Ebben az időben a börtönben ülő Portik ellen több büntetőeljárás folyt, de a halála előtt Drobilich is nyugtalan időszakát élte, mert nem lehetett tudni, mikor és melyik ügyben lesz tanúból gyanúsított. Portikot eközben olyan gyilkossági ügyekben vádolták meg felbujtással, amelyeket akkoriban követtek el részben már ismert, részben azóta is ismeretlen bűnözők, amikor még ő és Drobilich egy hajóban eveztek. Mire Drobilich meghalt, nem egy ügyben ítélet is született, így például jogerősen kimondták, hogy 1996-ban Portik utasítására ölték meg az alvilággal is összefonódó, főleg uzsorabizniszben utazó Prisztás József milliárdos vállalkozót. De az egész országot megrázó, civil áldozatokat követelő Aranykéz utcai robbantásban is bűnösnek találták Portik Tamást, akit újabb és újabb ügyekben vettek elő a rendőrök. És ha ítélet még nem született is az ügyben, egyelőre részben hozzá kötik a politikai-gazdasági elithez tartozó médiacézár, Fenyő János hidegvérű meggyilkolását is.

Az, hogy Portik bíróság elé kerülhetett, nagyrészt azoknak az embereknek köszönhető, akik hosszú évekig tartó hallgatás után úgy döntöttek, beszélni kezdenek. Nyilvánvaló, hogy voltak, akik azért nyitották ki a szájukat, és tettek terhelő vallomást rá, hogy ezzel a saját irhájukat mentsék. Nem egy ember akadt, aki alkut kötött a hatósággal, azokkal, akik már hosszú ideje rács mögé akarták juttatni Drobilich egykori „felfedezettjét". Csakhogy Drobilich, hiába volt ekkor már rossz viszonyban Portikkal, nem vallott ellene, sőt ha a bíróságon megjelent is tanúként, védelmébe vette egykori bűntársát. Portik csak egy playboy, semmi köze nem volt az olajozáshoz – hangoztatta ilyenkor az egykori mentor, és ezzel voltaképp nem is hazudott. Portik egyidőben tényleg úgy nézett ki, akár egy playboy, és az is igaz, hogy magához az olajkereskedelemhez vajmi kevés köze volt. Neki más feladatot osztottak.

Drobilich tehát élete végéig védte Portikot a bíróságon. Vannak, akik ezt annak tulajdonítják, hogy Drobilich azok közé tartozott, akik még tudták, mi a betyárbecsület. Megint mások szerint nem kell ilyen fennkölt magyarázatot belelátni a történetbe, nem omertàról1 van szó, mindössze arról, hogy ha Drobilich beszélt volna, azzal magát is bajba keveri. És vannak olyan vélemények is, miszerint egy-két gyilkosságban Drobilichnak és másoknak legalább annyi felelősségük volt, mint Portiknak.

Bármi is az igazság, Portikkal ellentétben Drobilich nem került a vádlottak padjára egyik súlyos gyilkossági ügyben sem. Akármit tett vagy tudott, a titkait 2020 nyarán a sírba vitte.

Amíg élt, jó néhányszor találkoztam és beszéltem vele. Leginkább a hetvenes–nyolcvanas években történtekről társalogtunk, régen elévült bűncselekményekről, hiszen a kilencvenes évek nagy port kavaró gyilkosságairól nem beszélt. Pedig abból a korszakból a legtöbb alvilági leszámolást az ő egykori mentoráltjához, Portikhoz kötik a hatóságok. És azokhoz az emberekhez, akik az Energolnak dolgoztak. Különösen igaz ez a szlovák bérgyilkosra, Jozef Roháčra, aki a legtöbb esetben ennek a körnek a végrehajtójaként tevékenykedett. Ám hiába a Portik bűnösségét kimondó jogerős bírósági ítéletek, amelyeket gyakran hosszan elhúzódó tárgyalások előztek meg, sok kérdés megválaszolatlan és számos ügy megoldatlan maradt.

Első könyvem, a Maffiózók mackónadrágban című, több száz oldalas kötet bő négy évtized történetét öleli fel, amelyben csak egy epizód – igaz, abból is a legvéresebb korszak – a kilencvenes évek második fele. Különösen izgalmas, ám annál kaotikusabb periódusa volt ez a magyar közéletnek, és ne legyenek kétségeink: mindannak, ami a kilencvenes évek derekától végbement az évtized végéig, történelmi jelentősége van. 1995-től kezdve megszaporodtak a magyarországi alvilágot érintő gyilkosságok, ismert és kevésbé ismert bűnözőket likvidáltak, sokszor a nyílt utcán.

Budapest-szerte repkedtek a kézigránátok, politikusoknál, pártszékházaknál helyeztek el bombákat, volt, amelyiket fel is robbantották. Mindennaposak voltak a leszámolások. Ez a drámai sorozat a legjobb tudásunk szerint is legkésőbb 2002-ig kitartott – akkor egy egész családnak veszett nyoma, ők feltehetően már halottak. Portikot, akit e sok rémtett közül a hatóságok nem eggyel kapcsolatba hoznak valamilyen formában, tíz évvel később, 2012-ben tartóztatták le.

Bármit követett is el valójában Portik Tamás, tény: a magyar kriminalisztikában soha senkinek nem tulajdonítottak olyan sok, a szervezett bűnözéshez köthető gyilkosságot, mint neki.

Ám magáról Portikról és a hozzá köthető, egykor neki dolgozó vagy őt segítő bűnözőkről már nem túl gazdagok az ismereteink.

Jelentek meg ugyan újságcikkek, sőt könyvek is, amelyek róla, a gyilkosságokról vagy éppen a kilencvenes évek magyarországi alvilágáról szólnak, és némelyikük meghökkentően érdekes és új információkkal is szolgált. De ezekből nem állt össze feltétlenül a „nagy kép". Részben azért, mert az egykor Portik környezetéhez tartozók hallgattak, esetleg már nem is élnek, vagy ha beszéltek is, gyakran dezinformációs céllal tették ezt.

A Portikkal kapcsolatos sokszor zavaros információk tömkelege is részben az ő túlélési stratégiájának volt a része hosszú-hosszú éveken keresztül. Neki állt érdekében például az, hogy a rendőrség vagy a média jellemzően orosz bűnözőkhöz kapcsoljon egy-egy alvilági gyilkosságot, ne pedig hozzá. Éppen ezért ma már nehéz eldönteni, hogy az a mítoszokkal, legendákkal, hazugságokkal is bőségesen kibélelt világ, amelyet Portik Tamás felépített maga körül, milyen mértékben védte meg őt a hatóságoktól. Vagy éppen az ellenségeitől. Ahogy azt is nehéz megállapítani, mindez mennyiben járult hozzá a sokáig elkerülhetőnek hitt bukásához. Mert a sors fintora, hogy mindazok a legendák és mítoszok, amelyek róla terjedtek, nemcsak félelmetessé tették őt, de elkerülhetetlen bukásának is megágyaztak.

Ez a könyv nem portrékönyv Portik Tamásról. Még akkor sem, ha ő áll a fókuszban, vagy ha alapvetően ő a történet központi szereplője. Mert ez a történet sokkal többről szól: mindarról, ami az alvilágot életben és mozgásban tartja. Piti bűnözőkről, akik felnéznek az utcagyerekből lett nagymenőkre, mert ők megcsinálták. Emberekről, akik lent kezdik, fent folytatják, majd a múltjukat maguk mögött hagyva szeretnének tisztán élni, miközben bűneikkel nem számoltak el. Rendőrökről, akik felsőbb, láthatatlan erők ármánykodását látták a „portikok" elleni harc kudarca mögött. Egy korrupciótól szabadulni nem akaró országról. Rólunk, hétköznapi emberekről, akik nem véletlenül érzik úgy, hogy Európának ezen a részén nagy vagyont csak tisztességtelenül lehet szerezni. Újságírókról, akik politikai szimpátiájuknak megfelelően akarják látni és láttatni a közéleti eseményeket vagy azokat a történeteket, amelyekről hiányosak az ismereteink. Politikusokról, akik aktuális érdekeik alapján teszik ugyanezt. Üzletemberekről, akik meghajolnak a mindenkori erő előtt. És a mi kis magyaros, mackónadrágos maffiánkról, ami olyan, amilyen, de legalább magyar.

Apropó, mackónadrág! Mivel ez a sztori sem érthető meg a nyolcvanas–kilencvenes évek történéseinek ismerete nélkül, elkerülhetetlen, hogy akadnak majd tartalmi átfedések jelen kötet és az első könyvem, a Maffiózók mackónadrágban között. A legfontosabb különbség azonban, hogy ezúttal Portik Tamásra és az őt körülvevő emberekre fókuszálok, végig egy nagy történet alapján – így reményeim szerint sokkal letisztultabb képet kap az olvasó mindarról, ami akkoriban történt, és napjainkra is hatással van.

Sok kérdésre kerestem a választ. Honnan jött Portik Tamás, és hogyan kezdte bűnözői karrierjét? Mi lett azokkal, akik egykoron vele együtt lógtak az utcákon? Mi volt, mi lehetett Portik szerepe az olajbűnözésben és a gyilkosságokban? Hogyan bujkált? Kik voltak a segítői? Milyen módszerekkel dezinformált? Hogyan épült fel az általa irányított „szervezet"? Minek köszönhető, hogy évekig nem tudták elfogni és felelősségre vonni? Milyen volt üzletemberként? Mekkora vagyona lehet? Mi vezetett végül a bukásához? Mi lett az embereivel, bizalmasaival, akikre éveken át számíthatott? Miért árulták el?

A könyv megírását alapos kutatómunka előzte meg. A dokumentumalapú forrásanyagok mellett ezúttal a korábbi könyveimhez képest nagyobb hangsúlyt kaptak a személyes háttérbeszélgetések. Több interjút készítettem olyanokkal, akik jól ismerték Portikot és köreit, a környezetét, a társait, az ellenfeleit és mindannyiuk előéletét. Voltak köztük bűnözők, vállalkozók, egykori rendőrök, hétköznapi civilek, de még titkosszolgák is. Nyilván nem meglepő, hogy interjúalanyaim többsége csak név nélkül, a háttérben vállalta a beszélgetést, amit ezúton is köszönök nekik.

Bőven lesznek a könyvben olyan történetek, kisebb-nagyobb részletek, amelyeket eddig csak nagyon szűk kör ismert. Ezek között vannak az 1998-ban elkövetett, „politikai robbantásként" elhíresült bűncselekmények, amelyekről azért is tudtam információkat szerezni, mert mára már elévültek, így az elkövetőknek nincs miért aggódniuk. Vagy olyan részletek, amelyek egy-egy, a mai napig felderítetlen gyilkossági kísérlettel kapcsolatosak, netán azok egy apró mozaikdarabkáját alkotják. Abban biztos vagyok, hogy a rendőrség számára új, bűnügyi relevanciával bíró információ nem szerepel a kötetben, mert akiket ők sem tudtak szóra bírni, azokat valószínűleg én sem. Az anyaggyűjtés során a rendőrségtől nem kaptam segítséget, de nem tudok arról sem, hogy a háttérben bármely szerv akadályozta volna a munkámat – már ezért is hálás vagyok, és köszönöm.

Igaz, nem is a „Ki húzta meg a ravaszt?" típusú kérdésekre kerestem a választ, hanem arra, hogy miként épült fel, milyen epizódokat és sorsfordító pillanatokat élt át az a bűnszervezet, amely egy sajátos fejlődési ívet írt le a kilencvenes évek közepétől kezdve a kétezertízes évekig bezárólag. Egy nagy ívű történet ez, amelyet barátságok, ellenségeskedések, szövetségkötések és árulások szegélyeznek. Ezek pedig azt bizonyítják, hogy az alvilágnak tényleg nincs romantikája. Annál inkább van romlottsága, és a felemelkedést a legtöbb esetben a megérdemelt bukás követi.

Vannak olyan ügyek, elsősorban a mai napig el nem évült emberölések, amelyek feltárása nem az újságírók, hanem a rendőrség dolga, még akkor is, ha a végén esetleg az újságírónak is összeáll a kép, és megérti, valójában kik is az elkövetők. Ne várja tehát senki, hogy gyilkosokat leplezzek le a jelen kötetben – ez nem az én dolgom. Azt viszont őszintén remélem, hogy az imént felsorolt kérdések zömére világos válaszokat kapnak az olvasók. Mert ha vannak válaszok, akkor az nemcsak a Portik-rejtély feloldásához adhat kulcsokat, de rávilágíthat mások bűneire is.

I. Rossz vér

„Na, gyerekek, vége a játéknak! felkiáltással egyszer csak lesöpörte a biliárdgolyókat az asztalról, mire az éppen játszó és a sorára várakozó társaság felhorkant. Szó szót követett, Portik és Kistaki villámgyorsan lerendezte a vitát. Mindenkit, aki hőbörögni mert, leütöttek.

Az érinthetetlen

Egyetlen mozdulattal, egy faltörő kossal zúzták be az udvari bejárat kovácsoltvas kapuját. A Terrorelhárítási Központ emberei talpig fekete ruhába öltözve, védőpajzzsal a kezükben, sisakkal a fejükön, egymást fedezve hatoltak be az udvarra, fegyvereiket a budai villára szegezve.

– A törvény nevében… – A filmekből is ismerős rendőrségi felszólításra egy alacsony, mokány, fekete hajú férfi jelent meg egy szál fehér alsónadrágban a villa kertre néző erkélyén. Feltartott kézzel, óvatosan, lassan lépkedett előre, miközben az összes géppisztoly csöve rászegeződött.

2012. július 14-én a rendőrség őrizetbe vette Portik Tamást. Az akkor negyvenöt éves férfi évtizedeken át el tudta kerülni, hogy múltbeli bűnei miatt felelősségre vonják. Azt az embert vették most célkeresztbe, akit sokan a magyarországi szervezett bűnözés egyik legfontosabb alakjának tartottak. A rendőrök csak a megfelelő időpontra vártak, hogy meglepetésszerűen, de minél látványosabban lekapcsolják őt. Merthogy a külsőségekre is adtak. Nemcsak a budai villa előtti utcát ellepő többtucatnyi, fekete ruhába öltözött terrorelhárító látványa jelezte, hogy itt most kiemelt művelet zajlik, hanem az is, ami ezután következett. Portik fejére fekete csuklyát húztak, és egy, az amerikai börtönfilmekből ismert narancssárga overallba öltöztették. Így amikor az elfogásáról készült videót a rendőrség közzétette, a sajtónak nem kellett kitakarnia a férfi arcát, mert egyáltalán nem lehetett felismerni őt. A szökésre már csak a feltűnő ruházat miatt sem lett volna sok esélye. Az overallra aggatott golyóálló mellény viszont arról árulkodott, hogy a rendőrség úgy ítélte meg: olyan bűnözőt vettek őrizetbe, aki akár mások céltáblájává is válhat.

Portik csuklyában, az overallba öltözve várta, hogy a villában, ahol élettársa és gyerekei is jelen voltak, a rendőrök házkutatást tartsanak.

A ház helyiségeit végigjáró rendőrökre ellenségként tekintett Portik családja. A gyerekek a nyomozók legártatlanabb kérdéseire sem válaszoltak, a nevüket sem árulták el. Apjuk hosszú évek alatt tanította meg őket arra, hogy soha ne álljanak szóba rendőrökkel.

Az óriási villa, amelyben a család élt, a legkevésbé sem tűnt otthonosnak. Talán a bútorozatlan helyiségek miatt érződött annyira lelketlennek, de az sem tette családias hangulatúvá a belső tereket, hogy ágyak helyett még a gyerekszobában is csak matracok hevertek a földön. Portik láthatóan arra rendezkedett be, és arra trenírozta a családtagjait, hogy ha a szükség úgy hozza, egyik pillanatról a másikra odábbállhassanak. Együtt, mindannyian.

Ám ezúttal ha akartak volna, sem tudtak volna elmenekülni, annyira váratlanul érte a családfőt a terrorelhárítók megjelenése. Talán nem is készült olyan nagyon arra, hogy bármelyik pillanatban eltűnjön. Talán tényleg elhitte magáról, amit a hozzá legközelebb állók szerint másokkal is igyekezett elhitetni: az érinthetetlenségét. Élve az önszuggesztióval, gyakran még a tükör előtt is azt mondogatta magának, hogy láthatatlan a hatóságok számára.

És amennyire csak lehetett, valóban ügyelt erre. Elfogásakor nem volt a nevén semmi. Se autó, se ingatlan, se cég. Ha használt is kocsit, azokat megbízható embereitől szerezte vagy béreltette, és folyamatosan cserélgette. Sosem használt mobiltelefont. Akkor lehetett csak vele beszélni, ha ő úgy akarta. Ezért aztán időnként megjelent azokban a budapesti éttermekben, bisztrókban, ahol az emberei időztek. Ha valaki akart tőle valamit, legfeljebb ezeken a személyeken keresztül küldhetett üzenetet, közvetlenül nem érhette el őt.

A legjobb páncél a megfelelő távolság. Az elfogása előtti években már egyáltalán nem voltak baráti kapcsolatai. Az egyetlen ember, akiben Portik megbízott, saját maga volt. „A legváratlanabb helyeken számíts ellenségre: az ágyad alatt, az ágyadban – és önmagadban." Rongyosra olvasott életvezetési bibliájában, a Maffiamenedzser című könyvben olvasta ezt a tanácsot, ahogy sok száz másikat is. Szerette ezt a kötetet, amelyet egy idehaza ismeretlen, külföldi szerző írt – a könyv még a házkutatást tartó rendőröknek is szemet szúrt. Valószínűleg úgy érezte, hogy a paranoid és érzéketlen életvezetési tanácsokat osztogató szerző és az ő lelki világa sok hasonlóságot mutat. A Portikot ismerők szerint ez a mindenen és mindenkin átgázoló stílus jellemezte őt leginkább, miközben képes volt rendkívül jó benyomást tenni másokra, ha a kapcsolatteremtés és pillanatnyi érdekei azt kívánták meg. Sokat lapozott tankönyve a sikerhez vezető utat egy kegyetlen játszmához hasonlította, amelyet csak a legkönyörtelenebb vezetők tudnak végigvinni. Portik úgy gondolta, ő alkalmas arra, hogy ezt az utat járja. A könyörtelen ember útját, aki úgy gondolkodik: egy farkasokkal, hiénákkal teli világban a bizalom óvatlanságot jelent, stratégiai hibát, akárcsak a könyörületesség.

Elfogásakor Portik nem tűnt idegesnek, miközben nem is tudta leplezni zavarodottságát, meglepettségét. Noha tavasz végén egy jól értesült ügyvéd barátja figyelmeztette: jobban tenné, ha elhagyná az országot, Portik úgy gondolta, semmi oka menekülni, hiszen nincsen komolyan vehető bizonyíték ellene. Ha beviszik is a rendőrök, néhány hónap múlva úgyis el kell engedniük. Ennek ellenére a legszűkebb köre tudta, milyen forgatókönyvet kövessenek, ha mégis letartóztatnák őt, ezt előzőleg megbeszélte az embereivel. Az elfogásának tehát legfeljebb a pillanata érhette váratlanul, mert arra már számított, hogy bekövetkezik.

Előző éjjel még gondtalanul múlatta az időt egy fiatal lánnyal. A terrorelhárítók feltűnésekor végigfuthatott az agyán, mit szól majd ez a lány, ha a bűnügyi hírekből megtudja, mi történt néhány órával azután, hogy elbúcsúztak egymástól azon a fülledt hajnalon.

Hosszú, több évtizedes bűnözői pályafutása alatt most először tapasztalta meg, milyen érzés, ha elkapják. Bár egészen fiatalon, még a nyolcvanas években meggyűlt már párszor a baja a törvénnyel, azok csak piti bűncselekmények voltak ahhoz képest, ami miatt most ekkora erővel lerohanták az otthonát. Ezt tudta ő is, elfogásakor mégsem lehetett érezni rajta, hogy akár egy percig is felfogná, mekkora bajban van. Ekkor még úgy hitte, nincs elég bizonyíték ellene.

Az, hogy Portik Tamást azon a júliusi napon őrizetbe vették, majd letartóztatták, szenzációszámba ment. Nevét akkor még főleg csak a szervezett bűnözés történései iránt fogékony újságolvasók és az alvilágban mozgó emberek ismerték. Mítoszok, legendák övezték a személyét, a bűnügyi újságírók a kilencvenes évek olajmaffiájának egyik kulcsfigurájaként tartották számon. Egy afféle gengszterként, aki a szerencséjének, a kapcsolatainak vagy mindkettőnek köszönhetően, de mindig megúszta a felelősségre vonást. Őrizetbe vétele után a sajtó emlékeztette az embereket arra, hogy Portik egyidőben, még a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején a legkeresettebb magyar bűnöző volt, akit olajügyek miatt üldöztek. Ám 2003 tavaszán, különösebb hírverés nélkül, törölték a körözött bűnözők listájáról, miután azok a gazdasági jellegű bűncselekmények, amelyek miatt keresték, elévültek. Az elfogásáig, 2012-ig eltelt kilenc évben nem körözték, szabadon járhatott-kelhetett a városban.

Az a júliusi nap azonban új helyzetet teremtett.

Amikor a bíróság úgy döntött, hogy alig több mint huszonnégy órával az elfogása után előzetes letartóztatásba helyezik Portik Tamást és négy, más-más helyszínen őrizetbe vett férfit, a médiában szépen lassan szivárogni kezdtek a hírek. Kiderült, Portikot gyanúsítják azzal, hogy a kilencvenes évek két elhíresült leszámolási ügyében is felbujtóként vett részt: talán ő ölette meg 1996 őszén a budapesti éjszakai élet egyik ismert alakját, Prisztás József vállalkozót, és lehetséges, hogy ő állt felbujtóként az 1998 nyarán elkövetett és az egész országot mélyen megrázó, több ember életét követelő Aranykéz utcai robbantás mögött. A robbantás célpontja egy Óriás becenéven ismert bűnöző, Boros Tamás volt, de rajta kívül három másik ember is meghalt. A Portikkal egy időben, 2012. július 14-én elfogott férfiakról ekkor még keveset lehetett tudni a sajtóból, mindössze azt, hogy valamiféle szerepük nekik is lehetett a Prisztás-gyilkosságban és az Aranykéz utcai robbantásban. Őrizetbe vétele után Portik abszurdnak tartotta a gyanúsítást. Tagadta, hogy ezekhez a bűncselekményekhez bármilyen köze lenne.

Ártatlannak vallotta magát, és ugyanígy tettek őrizetbe vett társai is.

Vigyázz, jön az anyám!

– Bácsi, fel tudná váltani nekünk ezt?

A Rózsa és a Szondi utca sarkán tántorgó, láthatóan pityókás idős úr kissé értetlenül nézte az őt körülálló két tinit, amikor a kocsmától néhány méterre leszólították. Nem volt annyira részeg, hogy ne értette volna az aprópénzt szorongató fiúk kérdését. De annyira józan sem, hogy a reflexei kisegítsék. A két suhanc tudta ezt, nem hiába őt szemelték ki a Szondi utcai Velence presszóban, ahonnan a Rózsa utcáig követték. A gyanútlan idős úr kissé ügyetlenül vette elő a tárcáját, hogy felváltsa az aprót, amikor a tinik egyike felkiáltott: „Vigyázz, jön az anyám!" Ez egy előre megbeszélt jelszó volt köztük. Egyikük villámgyorsan kikapta a bácsi tárcájából a papírpénzt, és már el is porzottak. Egyikük jobbra, másikuk balra, hogy aztán később elosszák egymás között a pár száz forintnyi zsákmányt.

1982-t írunk ekkor.

A két kamasz egyike egy alacsony, cingár, tyúkmellű srác. Az ekkor tizenöt éves, világosbarna hajú, kisfiús, mosolygósan huncut tekintetű tinit a haverjai Tominak vagy Potyinak szólították. Becenevét vezetéknevéről, a Portikról kapta.

Portik barátját, a vele nagyjából egykorú és hozzá hasonlóan szintén alacsony, de mokányabb Szemán Józsefet Fürgének becézték.2 Rászolgált a becenévre: Jóska úgy pattant meg bárhonnan, mint a nyúl. A két fiút az utca hozta össze, de közel is laktak egymáshoz. Amikor megismerkedtek, a celldömölki születésű Portiknak már nem élt az édesanyja, állítólag öngyilkos lett. A fiú részeges mostohaapjával és nála pár évvel fiatalabb mostohahúgával élt a Szondi utca egy kopott házának szegényes lakásában. A nevelőapjától egyetlen dolgot kapott az életben: a vezetéknevét. Féltestvérével sem alakult ki szoros kapcsolata. Az általános iskolát a kerületben járta ki, majd szobafestőnek tanult, de ideje nagy részét az utcán töltötte.

Tamás finoman szólva sem számított a család kedvencének – mesélte évtizedekkel később egyik gyerekkori ismerőse, aki többször járt is náluk. A lakásban volt ugyan két nagyobb szoba, de Tamásnak egy harmadik helyiség, a bejárattal szemben lévő rideg cselédszoba jutott. Ott berendezésként mindössze egyetlen ágy árválkodott. Sehol egy játék, csak az az egy szem ágy. A cselédszoba inkább valamiféle zugra emlékeztetett, ahol éjszakára Portik Imre megtűri a mostohafiát. A férfi szinte minden este részegen tántorgott haza. Édesanyja elvesztése után a fiú kiszolgáltatott helyzetbe került. Sűrűn előfordult, hogy Imre kizárta a gyereket a lakásból, aki így kénytelen-kelletlen az utcán töltötte az éjszakát.

Szemán Jóskának, azaz Fürgének egy kicsit jobb sors jutott. Szülei elváltak, édesanyja egyedül nevelte őt és a nővérét, mígnem a nővére egy barátjával 1979 telén Nyugatra disszidált, a fiatal férfi így úszta meg a kötelező katonaságot. Ettől kezdve Fürge anyja egyedül nevelte a kis Jóskát. Az asszony szöges ellentéte volt Portik mostohaapjának: nem ivott, nem dohányzott, és meg is vetette ezt az életmódot. Egyszerű, dolgos asszonyként próbálta tisztességben nevelni a gyerekeit, de falakba ütközött. Egy kenyérgyárban végzett férfias munkát kazánfűtőként, s közben folyton aggódott Jóska miatt. Leginkább azért, mert attól tartott, fia sokat lóg az utcán, és rossz társaságba keveredik. Az asszonynak minden oka megvolt az ettől való félelemre. Amikor éjjeli műszakra osztották be, fia azonnal csavarogni indult otthonról. Az édesanya számára akadtak intő jelek. Például amikor kora reggel hazatérve néhány zacskó tejet vett észre a konyhaasztalon, amit a fia hozott haza. A szándék kedves is lehetett, csak épp Jóska nem vette a tejeket, hanem egyszerűen elemelte őket egy közért elől, ahova hajnalba tették le az ételszállítók (akkor ez még bevett gyakorlat volt mindenfelé). Az anyja hiába korholta emiatt Jóskát, úgy érezte, tehetetlen, és az éjszakai műszakok, a sok munka miatt semmi ideje nem marad a nevelésre. Mégis, ha tehette, felkerekedett, és akár a föld alól is előkerítette Fürgét, hogy hazazavarja. Nem tetszettek neki azok a kölykök, akikkel a fia az utcán ismerkedett meg, de azért akadt egy kivétel. Portik Tomit kedvelte, mert udvarias, tisztelettudó fiú benyomását keltette. Ráadásul Fürge anyja Portik nevelőapját is ismerte, talán mert mindkettőjük családja Erdélyből származott.

Ahogy szerte városban, úgy a hatodik kerületben is bandákba tömörültek az utcagyerekek; egy-egy társaság jellemzően egy-egy városrészhez kötődött. Voltak a „kodályköröndiek, a „lövöldetériek vagy éppen azok, akik az Almássy téren csoportosultak. A kriminalisztikával foglalkozók a hatvanas évektől kezdve galeriknek nevezték ezeket a csoportokat, amelyek a törvényeket nem tisztelő tizennégy–tizennyolc éves kamaszokból álltak. Ám a nyolcvanas évek elején a belvárosi klikkek sokkal inkább tűntek haveri társaságoknak. Abban a haveri körben, amelyben Fürge és Potyi is benne volt, nem számított senki bandavezérnek. Volt egy csapat az Élmunkás híd (mai nevén Ferdinánd híd) lábánál, a két fiú ott ismerkedett meg egymással. Bár Fürge a Bajza utcába járt általános iskolába, ezért főleg arról a környékről ismerte a srácokat, mégis inkább a Ferdinánd híd lábánál lévő egyik padnál héderelő fiatalokhoz csapódott. Talán azért, mert ők gyakoroltak az akkoriban népszerű Bruce Lee-filmekből ismert japán fegyverrel, a nuncsakuval. Fürgének megtetszett ez a harcmodor, és onnantól ő is imádott nuncsakuzni.

A Ferdinánd hídnál lébecoló klikk törzshelye a közeli Velence presszó volt, a kerület egyik füstös kocsmája, ahol egy régi rulettgéppel lehetett elnyerni egymás kevéske pénzét. A kocsmát gyakran látogatták a Portikéknál nagyjából nyolc-tíz évvel idősebb, tehát már felnőtt zűrös alakok, betörők, seftelők, tolvajok. Csupa olyan fiatal, akikre Fürge, Potyi és a többi, csibészkedésre hajlamos kamasz felnézett. A példa, amit ezektől a felnőttektől láttak, nem a dolgos kisember életpályáját rajzolta ki előttük, hanem azt, hogy pénzt csalással, lopással, szélhámoskodással lehet könnyen keresni. Nekik, mármint az idősebbeknek, volt pénzük rulettre, drágább ruhákra, cipőkre. A kamaszoknak úgy tűnt, ezek a felnőttek nagy lábon élnek – még ha ez messze volt is az igazságtól. Portik különösen kedvelte a nála idősebb, az ő szemében menőnek számító fiatalokat, kortársainál sokkal könnyebben megtalálta velük a hangot. Szemtelen, de vagány stílusa pedig a huszonéves csibészek körében váltott ki szimpátiát. Nem majrézott, tökéletesen alkalmazkodott az utca törvényeihez. Vékony testalkata talán védtelenné is tehette volna őt, de egyszerre udvarias és határozott stílusával mindig bevágódott a nála erősebbeknél. Gyerekkori barátainak elmondása alapján úgy tűnik, ösztönösen érezte, hogyan kell beszélni másokkal úgy, hogy megkedveljék.

A jelszó, a „Vigyázz, jön az anyám!", ami közös kis balhéiknál elhangzott, amolyan belső poénnak számított Fürge és Portik között. Fürge anyja ugyanis, ha kereste, biztosan meg is találta a szinte mindig az utcán lógó srácokat – nem úgy, mint a rendőrök, akik, ha bementek a Velence presszóba igazoltatni a vendégeket, észre sem vették őket, annyira ügyesen bújtak el a pult mögött. Persze ebben a pincérnő is segítette őket.

Ahogy Tamás, úgy a többi kamasz is hamar megtanulta a csibészek nyelvét. Tudták, mit jelent újítani – így nevezték azt, ha valaki nem a törvények betartásával szerez pénzt. Ez lehetett egy betöréses lopás éppúgy, mint az, ha valakit becsapnak, és úgy szerzik meg a pénzét. Például ha a fiatalok csaltak snóbliban, és így szereztek pénzt a többi gyanútlan játékostól, azt is újításnak nevezték.

Márpedig pénzre még a kamaszoknak is szükségük volt, főleg, ha a Velence presszó öreg rulettgépén akarták próbára tenni a szerencséjüket.

Fürge és Portik közül az előbbi értett jobban a pénzcsináláshoz. Volt kitől tanulnia. Munkás édesanyja ugyanis, hogy szerény fizetését kiegészítse, feketézett. Ezt a tevékenységet az akkori viszonyoknak köszönhetően sokan űzték, különösen Romániába átjárva. Amikor Fürge még kicsi volt, és az édesapja is élt, anyja rendszeresen utazott Kolozsvárra, ahol jó pénzért el tudta adni a Budapesten vásárolt fogamzásgátlót, kávét és minden egyebet, amit a szomszédos országban akkoriban nem lehetett legálisan megkapni. Ezekre a seftelős erdélyi kiruccanásokra az asszony gyakran magával vitte az akkor még csak tíz év körüli Józsikát, aki árgus szemmel figyelte, kikkel és hogyan üzletel az anyja. Jóska még a Bajza utcai általános iskola padjait koptatta, amikor hetedikes korában az iskolapénzen vett kiflikkel kezdett seftelni, darabonként tíz fillér haszonnal. Aztán az általános iskola elvégzése után, a szakmunkásképző idején már ő maga is követte anyja példáját. Kéthetente péntekenként iskola után felszállt a vonatra, másnap hajnalban megérkezett Kolozsvárra, ahol az édesanyja ismerőseit felkeresve eladta a Budapesten megvásárolt árukat. A pesti patikában két forintért, anyja ismerősénél beszerzett tíz-húsz doboznyi fogamzásgátló gyógyszert tíz lejért eladta, azaz két forintból csinált százhetvenet. A pénzből pólókat vett, amit Budapesten adott el, így csinált százhetven forintból négyszázat. Mindig ugyanaz volt a menetrend: pénteken irány Románia, a hétvégét végigseftelte, majd vasárnap este vonatra szállt, hétfő hajnalban visszaért Budapestre, hogy aztán taxival egyenesen a suliba menjen, mert onnan nem késhetett. Ám amikor Romániában megismerkedett egy lánnyal, egy féltékeny fiú valamilyen ürüggyel felnyomta a román titkosrendőrségnél. Fürge útlevelét bevonták, bukta a román bizniszt, többé nem léphetett az országba.

Pénzre viszont szüksége volt, ezért is kellett újítania.

Fülkeforradalmárok

A mennyezetet rézlemezekből kovácsolt lapok fedték, a söröző falát sok ezer kisebb-nagyobb fametszet borította, a függönyök román szőttesek voltak. A különteremben egy hatalmas medvebőr borította be az egyik falat. A budapesti Bartók Béla úton épült Bukarest étteremben minden a román népművészetre emlékeztetett, a hangulatról román zenészek gondoskodtak. Az étterem 1973 nyarán kezdte meg a működését a magyar–román belkereskedelmi együttműködés keretében, ezért a budapesti étteremnek volt egy párja a román fővárosban is, Budapest étterem néven.

A nyolcvanas években Portik és fiatalkori barátai számára nem az étterem, hanem az amellett kialakított szórakozóhely, a Bukarest diszkó jelentette a nagybetűs életet. A diszkót, ahol csajozni lehet, és inni a boros kólát. Ekkoriban még alig-alig működtek ilyen helyek Budapesten, de a villódzó diszkógömb, a műanyag lambériával bevont bárpult, a műbőr fotelok tökéletes környezetet nyújtottak a menő lazuláshoz. A korábban még utcai csibészkedésekkel elszórakozó kamaszok a Bukarest diszkónak köszönhetően léphettek felsőbb osztályba – már ami a bűnözés iskoláját illeti.

Bár a Bukarest diszkó nem számított bűntanyának, a nyolcvanas évek elején megfordultak itt zűrösebb figurák is, például heroinkereskedelemmel és valutázással foglalkozó arabok. A srácok a Velence presszóból gyakran jártak át Budára, a Bukarestbe, ahol késő estig amolyan tinidiszkó működött. Sokszor taxival érkeztek, a költségeken megosztoztak. Egyszer Fürge fizette a taxit és Portik a méregdrága nyugati Marlboro cigarettát, máskor fordítva. Ahogy a Velencében, Portik a Bukarestben is könnyen ismerkedett a nála idősebbekkel, és nyitott füllel hallgatta a történeteiket. A portásokkal meg, ahogy annak idején a kidobókat hívták, össze is haverkodott. Márpedig akkoriban a szórakozóhelyek portásai kisebb isteneknek számítottak. Nemcsak a rendbontók szétválasztása volt a feladatuk, de sokszor rajtuk múlt, ki mehet be egy adott helyre, és kit nem engednek be. Később Tamás nagy hasznát vette ezeknek a „portásbarátságoknak".

A diszkó előtt a fiatalok snóbliztak. (A játék során a résztvevők pénzérméket rejtettek el a kezükben, és a többiek megtippelték, hány érme lapul az összeszorított ökölben.) Ha ügyesen csinálták, elnyerhették a kevésbé ügyes