Megsemmisülni

By Michel Houellebecq

Michel Houellebecq új könyve terjedelmét és vállalását tekintve is nagyregény.A kortárs nyugati létezés egyik legnagyobb kritikusa a Megsemmisülniben a hatalom, a politika és a terror dimenziói mellett az élet törékeny mivoltát tárja fel. A 2027-ben játszódó regényben megjelennek a szerző nagy témái: terrorizmus, társadalmi elégedetlenség, bevándorlás, rasszizmus, környezeti kihívások, technológiai fejlődés, média, nemzedéki konfliktusok, és mindehhez társul egy tőrőlmetszett Houellebecq-hős, akit ezúttal Paulnak hívnak. Az ő szemüvegén át láthatjuk a közeljövő egyik lehetséges Európáját.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789631443738

Michel Houellebecq

Michel Houellebecq (1958) es poeta, ensayista y novelista, «la primera star literaria desde Sartre», según se escribió en Le Nouvel Observateur. Su primera novela, Ampliación del campo de batalla (1994), ganó el Premio Flore y fue muy bien recibida por la crítica española. En mayo de 1998 recibió el Premio Nacional de las Letras, otorgado por el Ministerio de Cultura francés. Su segunda novela, Las partículas elementales (Premio Novembre, Premio de los lectores de Les Inrockuptibles y mejor libro del año según la revista Lire), fue muy celebrada y polémica, igual que Plataforma. Houellebecq obtuvo el Premio Goncourt con El mapa y el territorio, que se tradujo en treinta y seis países, abordó el espinoso tema de la islamización de la sociedad europea en Sumisión y volvió a levantar ampollas con Serotonina. Las seis novelas han sido publicadas por Anagrama, al igual que H. P. Lovecraft, Lanzarote, El mundo como supermercado, Enemigos públicos, Intervenciones, En presencia de Schopenhauer, Más intervenciones y los libros de poemas Sobrevivir, El sentido de la lucha, La búsqueda de la felicidad, Renacimiento (reunidos en el tomo Poesía) y Configuración de la última orilla. Houellebecq ha sido galardonado también con el prestigioso Premio IMPAC (2002), el Schopenhauer (2004) y, en España, el Leteo (2005).

Book preview

egy

kép

1.

A november végi-december eleji hétfőkön néha olyan érzése támad az embernek, főleg, ha egyedülálló, hogy a halál felé vezető folyosóba érkezett. A nyári vakációnak emléke sincs már, az újév pedig még messze van – szokatlanul közel kerülünk a semmihez.

November 23-án hétfőn Bastien Doutremont úgy döntött, hogy metróval megy munkába. Kiszállt a Port de Clichynél, és szembetalálta magát a felirattal, amelyről pár napja több kollégája is említést tett neki. Valamivel tíz óra múlt; kihalt volt a peron.

Bastient kamaszkora óta nagyon érdekelték a párizsi metró graffitijei. Gyakran le is fényképezte őket ócska, régi iPhone-jával. Azóta már felbukkant az iPhone-ok huszonharmadik generációja is, de ő a tizenegyediknél elakadt. Állomásonként és metróvonalanként osztályozta a fényképeket, több folderben tárolta őket a számítógépén. Ha úgy vesszük, ez hobbi volt, de Bastien szívesebben alkalmazta rá az elvileg engedékenyebb, de tulajdonképpen brutálisabb időtöltés kifejezést. Az egyik kedvenc graffitije egyébként az a dőlt betűs, szépen kalligrafált felirat volt, amelyet a Place d’Italie metróállomás hosszú, fehér folyosóján fényképezett le; a szöveg indulatos üzenete szerint „Soha nem múlik el az idő!".

A „Költészet a metróban program plakátjai a maguk fitogtatott bárgyúságával, amelyek egy időben elárasztották az összes állomást, sőt hajszálcsövesség révén néhány metrókocsiba is beszivárogtak, zavarodott, dühös reakciókat váltottak ki az utasokból. Bastien például a következő feliratot fényképezte le a Victor Hugo állomáson: „Követelem magamnak az Izrael Királya tiszteletbeli címet. Nincs más választásom! A Voltaire állomáson viszont egy ennél karcosabb és szorongóbb graffitival találkozott: „Végső üzenetem az összes telepatának és minden Stéphane-nak, aki fel akarta dúlni az életemet: NEM!"

A Porte de Clichy állomáson található felirat valójában nem is graffiti volt: hatalmas, két méter magas, fekete festékkel festett vastag betűkből állt, és teljes szélességében betöltötte a Gabriel Péri-Asnières-Gennevilliers állomás irányába tartó metró peronját. Bastien átment a szemközti peronra, bár még így sem tudta befogni a teljes szöveget, de legalább végigolvashatta: „A monopólium a / metropolisz ópiuma." A szöveg nem volt sem nyugtalanító, még különösebben világos sem; mégis pontosan az ilyenek szokták felkelteni a DGSI, a Francia Titkosszolgálat figyelmét, azokhoz a titokzatos, homályosan fenyegető üzenetekhez hasonlóan, amelyek néhány éve elárasztották a köztereket; ezeket nem lehetett valamely egyértelműen besorolható politikai csoportosuláshoz kötni; a jelenség leglátványosabb és legriasztóbb példáit azok az internetes üzenetek jelentették, amelyek kivizsgálásáért ő volt a felelős.

Az íróasztalán ott találta a lexikológiai laboratórium jelentését; a reggeli belső postával érkezett. A laboratórium az újonnan, rendszeresen felbukkanó üzenetek vizsgálata alapján ötvenhárom írásjegyet tudott elkülöníteni – az üzenetek betűírással, nem idiomatikus jelekkel íródtak, és a szövegközök arra utaltak, hogy a betűk szavakat alkotnak. A laboratóriumban ezután összevetették a szöveget egy létező ábécével, legelőször a francia ábécével. És nem remélt sikert értek el: volt köztük kapcsolat: ha a huszonhat alapbetűhöz hozzáadták az ékezetes betűket, a dupla betűket és a ç-t, mindösszesen negyvenkét jegyet kaptak. Hagyományosan egyébként hozzászámoltak még tizenegy írásjelet is, így lett a végeredmény ötvenhárom. Most már tehát egy klasszikus kódfejtési problémával találták szemben magukat: kapcsolatot kellett teremteniük az üzenetek jelei és a kibővített francia ábécé között. Ám kétheti megfeszített munka után végleg zsákutcába jutottak: semmiféle kapcsolatot nem lehetett létrehozni, egyetlen ismert kódfejtő rendszer sem működött; ez először fordult elő a laboratórium fennállása óta. Meglehetősen abszurd húzás volt olyan üzeneteket terjeszteni az interneten, amelyeket senki sem tud elolvasni; pedig nyilvánvalóan voltak az üzeneteknek címzettjei; de kik?

Bastien felállt, főzött magának egy presszókávét, majd a csészével a kezében az ablakhoz lépett. Vakító fényesség tükröződött vissza a Legfelső Bíróság üvegfalairól. Bastien soha nem tudott esztétikai értéket tulajdonítani a saras, komor táj fölé emelkedő, egymás mellé állított hatalmas acél-üveg paralelepipedonoknak. Ám a terv megalkotói amúgy sem szépségre törekedtek, még csak nem is arra, hogy kellemes látványt hozzanak létre, hanem valamiféle technológiai tudást akartak felmutatni – mintha elsősorban holmi váratlanul felbukkanó földönkívülieket szerettek volna lenyűgözni az épületekkel. Bastien nem ismerte az Orfèvres rakpart 36. alatti ikonikus épületeket, tehát az idősebb kollégáival ellentétben nem érzett irántuk nosztalgiát, de azt senki nem tagadhatta, hogy az „Új Clichy-negyed" megállíthatatlanul haladt a vegytiszta urbánus katasztrófa felé; az eredeti rendezési tervben szereplő bevásárlóközpontok, kávézók és éttermek soha nem épültek fel, az új központban képtelenség volt a munkahelyen kívül bárhol is kiereszteni a gőzt; viszont minden nehézség nélkül lehetett parkolóhelyet találni.

Ötven méterrel lejjebb egy Aston Martin DB11 hajtott be a vendégparkolóba: Fred tehát megérkezett. Érdekes vonás volt egy Fred-féle geeknél, akinek magától értetődően egy Teslát kellett volna vásárolnia, hogy hűségesen ragaszkodik a robbanómotorok avítt bájához – néha percekig elüldögélt a kocsiban, elringatta a tizenkét henger brummogása. Végül csak kiszállt, és becsapta az ajtót. A biztonsági beléptető eljárást is beszámítva tíz perc múlva fel is érkezik. Bastien remélte, hogy Frednek vannak hírei; sőt, ez volt a végső reménye, hogy bármiféle haladásról is beszámolhasson a következő vezetői meetingen.

Amikor hét évvel ezelőtt szerződésesként felvették őket a DGSI-hez, vagyis a Francia Titkosszolgálathoz – olyan fizetésért, ami több mint kielégítő volt ahhoz képest, hogy fiatalok voltak, felsőfokú képesítés és szakmai tapasztalat nélkül –, a felvételi beszélgetés abból állt, hogy be kellett mutatniuk, miképpen tudnak betörni különböző internetes oldalakra. A BEFTI, valamint a Belügyminisztérium egyéb technikai részlegeinek ez alkalomra megjelent vagy tizenöt ügynöke előtt elmagyarázták, hogy miután bejutottak az RNIPP-be, hogyan tudnak egy szimpla kattintással aktiválni vagy inaktiválni egy tb-kártyát; milyen módszerrel hatolnak be a kormányzati adóügyi oldalra, és ott hogy tudják nagyon egyszerűen módosítani az adóbevallások összegét. Még azt is bemutatták – ez már egy bonyolultabb művelet volt, mivel itt folyamatosan változtak a biztonsági kódok –, hogy miután behatoltak a FNAEG, az ujjlenyomatok automatizált nemzeti nyilvántartásának oldalára, bármilyen DNS-profilt könnyűszerrel módosítanak vagy kitörölnek, még egy már elítélt egyénét is. Ám volt valami, amiről jobbnak látták hallgatni: hogy betörtek a chooz-i atomerőmű oldalára is. Két teljes napon át a kezükben tartották az egész rendszert, elő tudták volna idézni a reaktor vészhelyzeti leállítását is – több francia megyét is megfosztva ezáltal az áramszolgáltatástól. Ennél nagyobb nukleáris katasztrófát viszont nem tudtak volna okozni – a reaktor szívébe csak egy 4096 bites kód feltörésével tudtak volna behatolni, de ez egyelőre még nem sikerült nekik. Fred ugyan elkészült már egy új kódfeltörő szoftverrel, és nagy volt a kísértés, hogy kipróbálják, de aznap arra a következtetésre jutottak, hogy talán túl messzire mentek; kiszálltak, kitörölték a behatolás összes nyomát, és soha többé nem beszéltek róla – sem egymással, sem senkivel. Aznap éjszaka Bastiennek szörnyű álma volt: rothadó újszülöttekből összetákolt, hatalmas rémalakok üldözték; az álom úgy végződött, hogy megjelent előtte az atomreaktor szíve. Freddel csak néhány nap elteltével találkoztak újból, addig fel sem hívták egymást, és valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor először vették komolyabban fontolóra, hogy az állam szolgálatába szegődnek. Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy két fiatalember, akinek egykor Julian Assange és Edward Snowden volt a hőse, együtt akarjon működni a hatóságokkal, ám a 2010-es évek közepének elég különös volt a hangulata: a különféle gyilkos iszlamista terrortámadások után a francia lakosság nemhogy támogatni kezdte a rendőrséget és a hadsereget, hanem valamiféle szeretetet is kezdett érezni irántuk.

Fred azonban az első év végén nem hosszabbította meg a szerződését a DGSI-vel; kilépett, és létrehozta Distorted Visions nevű cégét, amely a digitális speciális effektekre és a számítógéppel generált képekre specializálódott. Ugyanis Bastiennel ellentétben Fred soha nem volt igazán hacker; ő soha nem tudta igazán átélni azt az óriás-műlesiklásra hajazó élvezetet, amely Bastienen lett úrrá, amikor megkerült egy sor tűzfalat, sem azt a megalomániás mámort, ami akkor töltötte el, amikor több ezer zombiszámítógép mozgósításával elindította a brute force támadást, hogy egy különösen fondorlatos kulcsot dekódoljon. Fred, akárcsak mestere, Julian Assange, született programozó volt, aki villámgyorsan elsajátította a piacon egyre-másra megjelenő legkifinomultabb programnyelveket – és arra használta ki ezt a képességét, hogy teljesen új nyelvezetű algoritmusokat generáljon. Gyakran esik szó arról, milyen kiválóan teljesítenek a franciák a repülőgépgyártás vagy az űrkutatás területén, de ritkán gondolunk a digitális speciális effektekre. Fred cégének a legnagyobb hollywoodi kasszasikerek gyártói voltak az ügyfelei, és öt évvel a megalakulása után a világ harmadik legnagyobb cégének számított.

Miután Fred belépett az irodájába, még le sem roskadt a kanapéra, Doutremont már tudta, hogy rossz hírekkel érkezett.

– Sajnos, Bastien, egyáltalán nincsenek örömteli híreim – erősítette meg Fred azonnal a sejtését. – Kezdjük rögtön az első üzenettel. Tudom, hogy nem ez érdekel titeket elsősorban, de azért ez egy elég érdekes videó.

Az első felugró ablakot észre sem vették a DGSI szakemberei: lényegében az online repülőjegy- és szállodafoglalási oldalakat bénította meg. A következő két videóhoz hasonlóan ez is egymás mellé helyezett ötszögekből, körökből és egymást megfejthetetlen betűrendben követő szövegsorokból állt. Ha bárhol az ablakon belül rákattintott az ember, beindult a képsor. Egy körülbelül tízperces felvétel, egyetlen, rögzített kameraállásból, talán egy előrehajló sziklafalról vagy egy helyben lebegő hőlégballonról filmezve; hatalmas, magas fűvel borított rét nyúlt el a látóhatárig, az égbolt tökéletesen tiszta volt – a táj az amerikai Nyugat egyes vidékeire emlékeztetett. A fűvel borított felületen a végtelenbe nyúló egyenes vonalakat rajzolt ki a szél. A vonalak elmozdultak, keresztezték egymást, háromszögeket és sokszögeket rajzolva fel a mezőre. Majd a felszín, ameddig a szem ellátott, elsimult. Aztán megint feltámadt a szél, ismét megjelentek a sokszögek, lassan átvonultak a síkságon, s a végtelenbe vesztek. Nagyon szép látvány volt, de nem keltett nyugtalanságot az emberben; a szél hangját nem rögzítette a felvétel, a tér geometriája csendben alakult át meg át.

– Mostanában sok tengerivihar-jelenetet csináltunk háborús filmekhez – mondta Fred. – Egy ekkora kiterjedésű füves területet körülbelül úgy kell modellezni, mint egy hasonló kiterjedésű víztömeget – nem mint egy óceánt, hanem inkább mint egy nagy tavat. Azt teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a videóban megjelenő geometriai alakzatok nem jöhetnek létre a természetben. Ehhez a szélnek egyszerre három különböző irányból kellene fújnia, sőt bizonyos pillanatokban négy irányból is. Szóval nem is kérdés: ez egy számítógép által generált kép. De ami igazán felpiszkálta a kíváncsiságomat: nagyíthatod ezt a képet, amekkorára csak akarod, ezek a generált fűszálak mindig olyannak látszanak, mint a valódiak; ez pedig a szokásos eljárással kivitelezhetetlen. A természetben nincs két egyforma fűszál; mindig akadnak szabálytalanságok, apró hibák, sajátos genetikai jellegzetességek. Legalább ezret kinagyítottunk belőlük, véletlenszerűen kiválasztva: mind különböznek egymástól. Le merném fogadni, hogy a videóban látható milliónyi fűszál mindegyike különbözik a másiktól – ez elképesztő, és őrült nagy munkát igényel; talán a Distortednél is meg tudnánk csinálni, de egy ilyen hosszúságú videó elkészítése a cég több hónapnyi emberóráját venné igénybe.

2.

A második videóban Bruno Juge, a gazdasági és pénzügyminiszter – aki az új ötéves ciklus kezdete óta költségvetési miniszter is volt – hátrakötözött kézzel állt egy közepes méretű kert közepén, ami leginkább egy nyári lak hátsó kertjére hasonlított. A kertet övező, Norman-Svájcot idéző hegyes-völgyes táj tavasszal nyilván szép zöld, de az évnek ebben a szakában csupaszok voltak a fák, késő ősz vagy kora tél lehetett. A miniszter sötét öltönynadrágot és fehér rövid ujjú inget viselt, nem volt rajta nyakkendő, túl könnyen volt öltözve az évszakhoz képest – lúdbőrözött.

A következő jelenetben már hosszú, fekete köntöst viselt, és szintén fekete, csúcsos süvegben végződő csuklyát, amitől úgy festett, mint a vezeklők a nagyhéten Sevillában; az inkvizíció idején ezt a fajta csuklyás fejfedőt viselték a halálraítéltek is a nyilvános megaláztatás jeleként. Két hasonlóan öltözött férfi állt mellette – bár az ő csuklyájukat kilyuggatták szemmagasságban –, majd hirtelen megragadták a hóna alatt, és magukkal hurcolták.

Amikor a kert mélyére értek, lekapták a miniszter fejfedőjét, s Bruno Juge pislogott, hogy hozzászoktassa a fényhez a szemét. Egy fűvel borított dombocska tövében voltak, amelynek a tetején egy guillotine állt. Amikor Bruno Juge megpillantotta az eszközt, arcán nem tükröződött félelem, csak enyhe meglepetés.

Míg a két férfi egyike térdre kényszerítette a minisztert, nyakát a guillotine kerek nyílásába illesztette, majd beüzemelte a zárószerkezetet, a másik férfi beékelte a nyaktiló bárdját a sulykolóba, a penge zuhanásának stabilizálására szolgáló nehéz öntöttvas eszközbe. Egy csigán átvetett kötél segítségével együtt felhúzták a nyaktiló bárdjából és sulykolójából álló eszközt egészen a faállványig. Úgy tűnt, Bruno Juge-t lassanként nagy szomorúság keríti hatalmába, amely azonban nem személyes, hanem általános emberi szomorúságnak látszott.

Néhány másodperc múlva, miközben azt lehetett látni, hogy a miniszter rövid időre lehunyja, majd újra kinyitja a szemét, az egyik férfi beindította a kioldószerkezetet. A penge két-három másodperc alatt leereszkedett, egyetlen csapással levágta a fejet, vérpatak ömlött a medencébe, miközben a fej legurult a füves lejtőn, majd megállt pontosan a kamera előtt, néhány centiméterre a lencsétől. A miniszter tágra nyílt szeméből most már nem tükröződött más, csak meglepetés.

kép

A felugró ablak és a hozzá tartozó videó elárasztotta az olyan közigazgatási információs oldalakat, mint a www.impots.gouv.fr vagy a www.servicepublic.fr. Bruno Juge először egy belügyminisztériumi kollégájának mondta el a dolgot, és ez a kolléga értesítette a DGSI-t. Ezután tájékoztatták a miniszterelnököt, és az ügy végül a köztársasági elnök elé került. A sajtónak nem adtak ki semmiféle hivatalos nyilatkozatot. Eddig hiába próbálták eltávolítani a videót – az ablak újra és újra felbukkant, mindig másik IP-címről küldték el, néhány órával, olykor már néhány perccel az eltávolítása után.

– Hidd el nekem – folytatta Fred –, órákon át néztük ezt a videót, maximálisan kinagyítottuk, különösen a lefejezett testről készült felvételt, annál a pillanatnál, amikor a vér kilövell a nyaki verőérből. Ha eléggé kinagyítasz egy felvételt, általában előbb-utóbb észreveszed a geometriai szabályszerűségeket, a mesterséges mikrofigurákat – a legtöbb esetben megfejted az egyenletet is, amit a felvétel készítője használt. Itt szó sincs ilyesmiről: nagyíthatod, amennyire csak akarod, továbbra is kaotikus, szabálytalan lesz az egész, pontosan olyan, mintha igazi vágás volna. Ez annyira felpiszkálta a kíváncsiságomat, hogy megemlítettem Bustamanténak, a Digital Commando vezetőjének is.

– De ők a versenytársaitok, vagy nem?

– Igen, ha úgy tetszik, versenytársak vagyunk, de jól kijövünk egymással. Már az is előfordult, hogy együtt dolgoztunk filmeken. Nem pontosan ugyanazok a területek az erősségeink: mi jobbak vagyunk a képzeletbeli építmények létrehozásában, a virtuális tömegek generálásában és így tovább. De amikor a speciális effektusokról van szó, vérről, szerves szörnyekről, csonkításokról, lefejezésekről, abban ők az erősebbek. Nos, Bustamante ugyanúgy el volt ájulva, mint én: el sem tudta képzelni, hogy a fenébe lehetett ezt megcsinálni. Ha eskü alatt kellett volna vallanunk egy bíróság előtt, és persze ha nem egy miniszterről, hanem egy ismeretlen emberről lett volna szó, azt hiszem, megesküdtünk volna, hogy ez egy igazi lefejezés volt…

Elhallgattak. Bastien kinézett az ablakon, és újra megjáratta tekintetét a hatalmas, acél-üveg paralelepipedonokon. Az épület határozottan lenyűgöző volt, sőt tiszta időben egyenesen ijesztő is; de valószínűleg helyes is, ha a Legfelső Bíróság félelmet kelt a lakosságban.

– A harmadik videóról tulajdonképpen nincs sok mesélnivalóm, te is láttad, milyen – folytatta Fred. – Vasúti alagutakban kézikamerával felvett hosszú snitt. Elég ijesztő is, azokkal az uralkodó sárga színeivel. A zenei háttér klasszikus ipari metál. Ez természetesen CGI, nem léteznek tíz méter széles sínek, sem ötven méter magas mozdonyok. Jól sikerült, tényleg nagyon jól, kiváló számítógépes képalkotás, de nem olyan lenyűgöző, mint a többi videó, ezt kábé kétheti munkával mi is megcsinálhattuk volna a Distortednél.

Bastien visszafordult az ablaktól, újra Fredre nézett.

– Ennek a harmadik üzenetnek nem a tartalma aggasztó – felelte –, hanem a terjesztés módja. Ezúttal nem egy államigazgatási oldalt támadtak meg, hanem a Google-t és a Facebookot; olyan embereket, akiknek elvileg megvannak az eszközeik, hogy megvédjék magukat. És ami igazán megdöbbentő, az a támadás erőszakossága és hirtelensége. Azt hiszem, hogy a robotjuk alsó hangon százmillió zombigépet irányít.

Fred összerezzent, lehetetlennek tűnt ez a szám, nagyságrendekkel nagyobb volt annál, amit idáig ismertek.

– Tudom – folytatta Bastien –, de a dolgok megváltoztak, és bizonyos értelemben könnyebbé váltak a kalózok számára. Az emberek megszokásból továbbra is vásárolnak számítógépeket, de igazából az okostelefonjukon keresztül csatlakoznak a hálózathoz, miközben a számítógépüket is bekapcsolva hagyják. Jelenleg a világon több százmillió, akár milliárd számítógép is van alvó állapotban, és csak arra vár, hogy egy robot vegye át fölötte az irányítást.

– Igazán sajnálom, Bastien, hogy nem tudtam segíteni – tette hozzá.

– De segítettél. Este hétre van találkozóm Paul Raisonnal a Nemzetgazdasági Minisztériumtól. A miniszter kabinetjében dolgozik, ő az összekötőm ebben az ügyben; most már tudom, mit fogok neki mondani. Egy: ismeretlenek által elkövetett támadással állunk szemben. Kettő: olyan speciális digitális effekteket tudnak létrehozni, amelyeket a terület legjobb szakemberei is lehetetlennek tartanak. Három: az általuk mozgósítható számítási kapacitás egészen elképesztő, felülmúlja minden eddigi ismeretünket. Négy: az indítékaik ismeretlenek.

Újra beállt közöttük a csend.

– És milyen fickó ez a Raison? – szólalt meg végül Fred.

– Rendben van. Komoly, nem valami mókás alak, sőt kifejezetten gyászos figura, de nagyon is értelmes. Úgy vettem észre, a DGSI-nél elég jól ismerik, legalábbis emlékeznek az apjára, Édouard Raisonra. Aki az egész karrierjét a Cégnél töltötte, még a régi Hírszerzésnél dolgozott, most már majdnem negyven éve. Sokra tartották; nagyon komoly ügyekkel kellett foglalkoznia, a legfelső szinteken, amelyek közvetlenül az állambiztonságot érintették. Szóval a fia valamelyest a mi kutyánk kölyke. Igaz, hogy az ENA-ra járt, ráadásul adófelügyelő, szóval a szokásos tanulmányok, de tisztában van a munkánk speciális jellegével, és alapvetően nem áll hozzánk ellenségesen.

3.

Az ég alacsony, szürke, tömör. Mintha nem is fölülről, hanem a földet borító hótakaróból érkezne a fény. Kérlelhetetlenül gyengül, nyilván hamarosan beesteledik. Nagyobb foltokban összeálló jeges zúzmara, fagyottan roppanó ágak. Hópelyhek keringenek az emberek körül, akik keresztezik egymás útját, mégsem látják egymást, az arcuk egyre merevebb, ráncosabb, őrült fénypontok táncolnak a szemükben. Egyesek hazafelé tartanak, de még haza sem értek, már tudják, hogy a szeretteik hamarosan meghalnak, vagy már meg is haltak. Paul hirtelen ráébred, hogy a földgolyó szép lassan halálra fagy; ami kezdetben csak feltételezés, hamarosan bizonyossággá szilárdul. A kormány már nem létezik, menekülőre fogta, vagy elenyészett – nehéz lenne megmondani. Paul most egy vonaton ül, úgy döntött, hogy Lengyelországon át utazik, de a halál betelepedett a vonatfülkébe, bár a falait vastag szőrmék bélelik. Ráébred, hogy a vonatnak már nincs vezetője, teljes sebességgel száguld a kihalt síkságon. Egyre gyorsabban zuhan a hőmérséklet: –40 °C, –50 °C, –60 °C…

A hideg rántotta ki az álmából; nulla óra huszonhét perc volt. A minisztérium irodáiban este kilenckor lekapcsolják a fűtést, és már ez is késői időpontnak számít, a legtöbb hivatalban jóval hamarabb befejezik a munkát. Nyilván elszundikált az irodai kanapén, miután elköszönt a DGSI-s fickótól, aki nyugtalannak tűnt, mintha az ő személyes sorsa lenne a tét – mintha Paul menne, és bepanaszolná a feljebbvalóinál, és el akarná vetetni tőle az ügyet, vagy valami ilyesmi; pedig neki ez eszébe sem jutott. Mindenesetre a harmadik videó után az ügy világméretűvé vált. Ezúttal közvetlenül a Google került a célkeresztbe: a földgolyó legnagyobb vállalata, amelyik kéz a kézben dolgozik a Nemzetbiztonsági Ügynökséggel. Az első eredményekről talán értesíteni fogják a DGSI-t, egyrészt udvariasságból, másrészt azért is, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy francia miniszter volt érintett az ügyben; de az amerikaiaknak a nyomozás érdekében bevethető arzenálja összemérhetetlenül gazdagabb a francia szolgálatokénál, így hát hamarosan teljesen át fogják venni az ellenőrzést az ügy felett. Nemcsak igazságtalanság lenne bármilyen retorziót alkalmazni a DGSI-s fickóval szemben, hanem hülyeség is: ez már nem Paul apjának az ideje, amikor a veszélyek még helyiek maradtak; most már szinte azonnal világméretű dimenziót öltenek.

Paul pillanatnyilag leginkább éhes volt. Egy dolgot tehet, hazamegy, gondolta, majd eszébe jutott, hogy nincs otthon semmi ennivaló, a hűtőnek az a polca, amely neki van fenntartva, reménytelenül üres, és még az „otthon" szó is abszurd optimizmusról tanúskodik.

Nem is kérdés, hogy a kettéosztott hűtő szimbolizálja legjobban a házasságuk leépülését. Amikor Paul a Nemzetgazdasági Minisztérium kezdő hivatalnokaként megismerkedett Prudence-szal, a Központi Adóhivatal fiatal alkalmazottjával, már az első percekben létrejött köztük valami. Lehet, hogy nem az első pillanatban, talán túlzás lenne a villámcsapás kifejezést alkalmazni, de mégis, csak néhány percbe, legfeljebb öt percbe telt, kábé ennyi ideig szokott egy átlagos sanzon tartani. Prudence apja fiatalkorában nagy John Lennon-rajongó volt, innen a neve, árulta el a lány a megismerkedésüket követő valamelyik héten. Senki nem állítaná, hogy a Dear Prudence volt a Beatles legjobb száma, de Paul amúgy sem tekintett soha a Fehér Albumra a Beatles karrierjének csúcspontjaként, mindenesetre soha nem sikerült Prudence-t a keresztnevén hívnia, még a leggyöngédebb pillanatokban is csak „édesemnek, néha „szerelmemnek szólította.

Prudence soha nem főzött, semmilyen alkalomból, nem érezte úgy, hogy ez hozzátartozna a státuszához. Ő is az ENA-n végzett, mint Paul, ő is adófelügyelő volt, mint Paul, és valóban furcsa, nem odaillő látvány lett volna egy adófelügyelő-nő fakanállal a kezében. Megismerkedésük idején teljesen egyformán vélekedtek az értéktöbblet megadóztatásáról, és mindketten alkalmatlanok voltak arra, hogy megnyerően mosolyogjanak, könnyedén elcsevegjenek változatos témákról, egyszóval, hogy csábítsanak – tehát valószínűleg ez a hasonlóság tette lehetővé, hogy megszülessen az idilljük a végeérhetetlen értekezletek során, amelyeket késő esténként szervezett az Adójogi Bizottság vezetősége, leggyakrabban a B87-es teremben. Szexuális téren is jól összeillettek, bár együttléteikre ritkán volt alkalmazható az „eksztatikus" jelző, de a legtöbb pár még ennyit sem remél, bármilyen szexuális aktivitás már igazi sikernek számít egy párkapcsolatban, megléte inkább kivétel, mint szabály, a legtöbb jól informált személy (vezető női magazinok újságírói, realista regények szerzői) tanúsíthatja ezt, és a kivételezettek is csak a Paul és Prudence-féle idősebb emberek lehetnek, akik szép lassan az ötven felé ballagnak; fiatalabb kortársaik szemében a puszta gondolat, hogy akár csak néhány percig tartó szexuális kapcsolat jöhet létre két autonóm személy között, idejétmúlt, tehát valamiképpen szánalomra méltó fantazmának tűnik.

A Paul és Prudence között az étkezés terén kialakuló egyet nem értés viszont nagyon gyorsan megmutatkozott. Ám az első években Prudence, szerelemtől, vagy egy ahhoz hasonló érzéstől vezérelve, ellátta élettársát az ízlésének megfelelő élelemmel, pedig az ő szemében ezt az ízlést embert próbáló konzervativizmus jellemezte.

Igaz, továbbra sem főzött, de maga vásárolt be, és különösen büszke volt rá, amikor sikerült Paul számára megtalálni a legjobb steakeket, a legfinomabb sajtokat, legjobb felvágottakat. A hústermékek aztán buja rendetlenségben vegyültek össze közös hűtőszekrényük polcain az ő étrendjét alkotó gyümölcsökkel, gabonafélékkel és biohüvelyesekkel.

A vegán fordulat, amelyen Prudence 2015-ben esett át, szinte abban a pillanatban, amikor maga a szó is megjelent az értelmező szótárakban, kirobbantotta köztük a totális élelmiszer-háborút, amelynek az utóhatásaiból még tizenegy évvel később sem gyógyultak ki, és ami a házasságuknak sem hagyott sok esélyt.

Prudence első támadása brutális volt, abszolút és végleges. Egyszer, amikor Paul hazatért Marrákesből, ahol az akkori miniszterével volt az Afrikai Unió egyik kongresszusán, csodálkozva állapította meg, hogy a hűtőszekrényt a megszokott zöldségeken és gyümölcsökön kívül rengeteg furcsa élelmiszer árasztotta el: hínárok, babcsíra és a Biozone márkájú készételek keveredtek a tofuval, bulgurral, quinoával, tönköllyel és udon tésztával. Az általa ehetetlennek minősített ételekre csípős megjegyzést tett (szó szerint ezt mondta: „Csak csupa szar van itthon.). Ezután egy rövid, de intenzív tárgyalás végén kapott egy polcot a hűtőszekrényben, hogy ott helyezze el a – Prudence kifejezésével – „prosztó kajáját, amit azontúl magának kellett megvásárolnia, a saját pénzéből (ugyanis külön kasszán voltak, ami szintén nem elhanyagolható körülmény).

Az első néhány héten Paul még nagy merészen felvette a kesztyűt, de Prudence hevesen visszaverte a támadásait. Minden szelet Saint-Nectaire sajt vagy sertéspástétom, amit betett a polcra Prudence tofuja és quinoája közé, órákon belül visszakerült az eredeti helyére, ha nem egyesen a kukában kötött ki.

Egy évtizeddel későbbre a vihar látszólag elült. Étkezési téren Paul beérte a saját kis részlegével, amit gyorsan feltöltött, miután fokozatosan lemondott a kézműves termékek boltjainak látogatásáról, és megelégedett a táplálkozási szempontból egységes, és a megbízható terjesztésnek köszönhetően mindig beszerezhető, mikrózható készételekkel. „Enni csak kell valamit, győzködte magát józanul az epikureizmus keserű formájához csatlakozva, miközben a Monoprix Gourmet szárnyas tajine-ját falatozta. A baromfi „az Európai Unió különféle országaiból származik; lehetne rosszabb is, gondolta Paul, például brazil csirke, na, azt nem, köszönöm. Mostanában éjszakánként egyre gyakrabban előfordult, hogy aprócska lények jelentek meg a szeme előtt; gyorsan mozogtak, sötét bőrük volt és rengeteg karjuk.

A válság kezdete óta külön szobában aludtak. Nehéz egyedül aludni, ha elszokott tőle az ember: fázik és fél; de ők már régen túl voltak ezen a gyötrelmes szakaszon, és eljutottak valamiféle szokványos reményvesztettség állapotába.

Nem sokkal azután indult hanyatlásnak a párkapcsolatuk, hogy közös lakást vásároltak, mindketten húsz évre eladósodva, a Lheureux utcában, a Bercy park szélén – egy csodálatos kétszintes, kétszobás lakást egy fantasztikus nappalival, amit a lakberendezési lapok élettérnek szoktak nevezni, és parkra néző ablakokkal. Nem volt véletlen az egybeesés; a javuló életkörülmények gyakran járnak együtt az életöröm hanyatlásával, a páros életben rejlő öröm hanyatlásával. A környék „hihetetlenül zseniális" volt, legalábbis Paul hülye sógornője, Indy szerint, aki 2017 tavaszán járt náluk Paul boldogtalan öccsével. Szerencsére ez volt az egyetlen látogatásuk, Paul nem volt benne biztos, hogy még egyszer ellen tudna állni a kísértésnek, hogy kitekerje Indy nyakát.

Igaz, a negyed valóban hihetetlenül zseniális volt. A szobájuk, amikor még közös szobájuk volt, a Terroirs de France sugárúton álló Musée des arts forains-re nézett. És tőlük ötven méterre, a Saint-Émilion udvar utcája fölött, amely az egyik végétől a másikig átszeli a „Bercy Village nevű városi négyszöget, télen-nyáron színes léggömbök lebegtek, magában a negyedben regionális vendéglők és alternatív bisztrók váltották egymást. Az ember itt kedvére újraélhette a gyermekkorát. A park maga is ezt a játékosan zilált szellemet tükrözte: a zöldségféléknek is jutott benne hely; a párizsi önkormányzat kezelése alatt álló veteményeskertek és üvegházak kertészeti képzéseket kínáltak a negyed lakóinak („Párizsban sem tilos ám a kertészkedés!, ez a jelszó díszítette a pavilon homlokzatát).

És a lakás gyalog negyedórára volt a minisztériumtól – márpedig ez az érv megőrizte eredeti értékét. Nulla óra negyvenkét perc volt – bár Paul a merengése során végigfutott az egész életén, mindez csak negyedórájába került. Ha most elindul, egy órára akár otthon is lehet. Vagy, ha nem is otthon, legalábbis a lakásában.

4.

Amikor közvetlenül az irodája után balra fordult, hogy beszálljon az északi liftbe, a miniszter szolgálati lakásához vezető, gyengén megvilágított hosszú folyosó végén egy lassan lépkedő árnyalakot pillantott meg, szürke fegyencpizsamában. Néhány lépéssel később megismerte: maga a miniszter volt az. Két hónappal ezelőtt Bruno Juge kérvényezte, hogy használatba vehesse a szolgálati lakását, ami a minisztérium felépítése óta mindig lakatlan volt. Bruno Juge tehát úgy döntött, bár ezt nem fogalmazta meg ilyen expliciten, hogy elhagyja a hitvesi otthont, ezáltal véget vetve egy huszonöt éves házasságnak. Paul nem tudta, miféle gondjai is akadtak pontosan Brunónak a feleségével – bár körülbelül hasonló életkorú és társadalmi állású férfiként úgy képzelte, hogy ugyanolyanok, mint neki. A minisztérium folyosóin azt suttogták (Paul számára örök rejtély volt, hogy a fenébe lehet ilyen jellegű dolgokat suttogni egy folyosón; de attól még nyilvánvalóan ezt suttogták), hogy egy ennél komolyabb ok, az állandósult házastársi hűtlenség – a feleség hűtlensége – rejlik a történet mélyén. Egyes szemtanúkat igencsak meglepte Évangéline-nek, a miniszter feleségének meglehetősen egyértelmű viselkedése a tavalyi minisztériumi fogadásokon. Paul felesége legalább távol tartotta magát az efféle botrányoktól. Paul tudomása szerint Prudence-nak nem volt szexuális élete, úgy tűnt, hogy a jóga és a transzcendentális meditáció elvontabb örömei elegendőek a kibontakozásához, vagy, ami még valószínűbb, nem elegendőek, de ahhoz semmi sem lett volna elegendő, a szex a legkevésbé, Prudence nem egy szexre termett nő, Paul legalábbis erről próbálta meggyőzni magát, nem sok sikerrel, mert a lelke mélyén nagyon is tudta, hogy Prudence éppúgy szexre termett, mint minden nő, sőt még jobban is, hogy valódi énjének mindig is szüksége lesz a szexre, és az ő esetében heteroszexuális szexről van szó, egész pontosan arról, hogy egy fasz hatoljon belé. Ám egy csoporton belüli társadalmi pozicionálás jelzéseinek, még ha nevetségesek és megvetendőek is, megvan a maguk szerepe, és a szex és a vegán táplálkozás terén Prudence valamiféle előfutárnak számított; sokasodtak az aszexuálisok, az összes közvélemény-kutatás ezt mutatta, a népesség körében az aszexuálisok százaléka nem konstansan, hanem egyre nagyobb tempóban növekedett, az újságírók, akik imádják a becsléseket és a helytelenül alkalmazott tudományos szakkifejezéseket, nem haboztak a növekedést exponenciálisnak nevezni, de valójában nem erről volt szó, a növekedés üteme nem volt olyan nagy, ami már exponenciálisnak minősíthető – de attól még nagyon gyors ütemű növekedés volt.

Prudence-szal és a legtöbb kortársával ellentétben Évengeline magára vállalta, sőt talán továbbra is magára vállalja az igazi, vadító bombázó szerepét, ami nyilvánvalóan nem felelt meg egy Bruno-féle férfinak, aki csak egy meleg és békés otthonra vágyott, ahol kipihenheti magát a politikai játszmákkal óhatatlanul együtt járó hatalmi játszmák után. Bruno és az ő párkapcsolati problémáinak valójában semmi köze sem volt egymáshoz.

– Ó, Paul, te még mindig itt vagy? – Bruno mintha még nem ébredt volna fel teljesen; bizonytalanul, kicsit kótyagosan beszélt, de látszott, hogy megörült neki. – Ilyen sokáig dolgoztál?

– Nem, nem igazán. Sőt, egyáltalán nem dolgoztam. Elaludtam a kanapén.

– Ó, igen, a kanapék…

Bruno élvezettel ízlelgette a szót, mintha valami csodálatos találmányról lenne szó, és éppen most ébredt volna rá újra, hogy létezik.

– Én rosszul aludtam – tette hozzá szórakozottan –, és hirtelen eszembe jutott egy akta. Nem ugrasz be hozzám, hogy igyunk valamit? Nem hagyhatjuk, hogy a kínaiak monopóliumot szerezzenek a ritkaföldfémek felett – tette hozzá rögtön, miközben Paul már elindult utána –, mostanában véglegesítem a szerződést a Lynasszal, az egy ausztrál vállalat, el sem tudod képzelni, milyen kemény tárgyalópartnerek ezek az ausztrálok; elég lesz, ha az ittriummal, gadolíniummal és a lantánnal kapcsolatban megegyezünk velük; de azért marad még egy rakás probléma, főleg a szamáriumot és a prazeodímiumot illetően; már fel is vettem a kapcsolatot Burundival és az oroszokkal is.

– Burundival biztosan rendben lesz a dolog – jegyezte meg Paul szórakozottan.

Az egy afrikai ország; körülbelül ennyire terjedtek ki a Burundit illető ismeretei; de úgy rémlett neki, hogy valahol Kongó mellett van, méghozzá a Kongó–Burundi szópárosítás miatt, ami az emlékezete egyik sarkában lebegett, anélkül hogy bármilyen stabil szemantikai tartalmat tudott volna neki tulajdonítani.

– Burundi nemrégiben egy nagyon jelentős menedzsercsapatot szervezett – tette még hozzá Bruno, de most már nem várt válaszra.

– Elég éhes vagyok – mondta Paul –, este valahogy elfelejtkeztem az evésről, vagyis hát a múlt este.

– Igen?… Azt hiszem, maradt nálam egy szendvics, vagy inkább egy szendvicsféleség, délután akartam megenni. Képzelheted, nem nagy szám, de azért mégis valami.

Bementek a szolgálati lakásba, és Bruno visszafordult Paul felé.

– El is felejtettem, azért indultam, hogy elhozzak egy aktát az irodámból. Megvárnál? Csak néhány perc.

A minisztériumi irodája, ahol Bruno a politikai és szakszervezeti nagykutyákat és vállalatigazgatókat fogadta, az épület másik szárnyában volt, ami azt jelentette, hogy az oda-vissza út körülbelül húsz percet vesz igénybe. Bruno beállított egy íróasztalt a szolgálati lakás egyik kis szobájába: egy egyszerű, kőrisfurnérral borított asztallapot, néhány akta hevert rajta, a laptopja és egy nyomtató. Behúzta a függönyöket, teljesen elzárva a Szajnára nyíló kilátást.

A konyha vadonatújan ragyogott, minden valószínűség szerint soha nem használták: egyetlen edény sem volt a szárítón, és a hatalmas hűtőszekrény üresen tátongott. A Szajnára néző szülői lakosztály is érintetlennek látszott, az ágy nem volt megbontva. Úgy tűnt, Bruno abban a szobában alszik, amit gyerekszobának is lehetett volna hívni, de egy nagyon szerény igényű gyerek szobájának. Szürkére festett, ablaktalan kis szoba volt, szürke padlószőnyeggel, egy egyszemélyes ágy és egy éjjeliszekrény volt az összes berendezése.

Paul visszament a Szajna fölé kinyúló étkező-fogadószobába. A szobát három oldalról keretező nagy ablakokból csodálatos kilátás nyílt a városra: a magasmetró árkádjai ki voltak világítva, az Austerlitz rakparton még sűrű volt a forgalom; a Szajna hullámai, amelyeket aranyszínűre festettek a városi fények, csendesen csobogtak a Bercy híd pillérei között. A helyiséget betöltő ragyogó fények pompája nagyvilági és fényűző hangulatot árasztott, az éjszaka, az elegancia, vagyis a térbeli művészetek világához kötődő hangulatot. Ám ez Paulban nem ébresztett semmit, semmi ismerős érzést – és Brunóban nyilván még kevésbé. A fehér terítővel letakart nyolcszemélyes asztalon egy háromszögletű csirkés-sajtos szendvics árválkodott becsomagolva, és egy Tourtel üdítő. Ez volt tehát Bruno vacsorája; mégiscsak tiszteletet érdemel, hogy valaki ennyire érdek nélkül szolgálja az Államot, gondolta Paul. Kell lennie valami nyitva tartó sörözőnek a Gare de Lyon mellett, a nagyobb pályaudvarok mellett általában léteznek késő éjszakáig nyitva tartó sörözők, amelyek házi jellegű kosztra és hagyományos fogásokra épülő menüsort kínálnak a magányos utazóknak, bár ezzel valójában nem sikerül azt az érzést kelteni bennük, hogy van még számukra hely egy elérhető, emberi világban. Ezek a hősies sörözők voltak Paul utolsó kulináris reményei, amelyek pincérei, megannyi nyomorúság szemtanúi, korán halnak.

Amikor Bruno egy vastag aktával a kezében belépett a lakásba, Paul a szomszédos kis szalonban elmélyülten bámult egy kis állatszobrot, amely az egyik ablakpárkányon állt. Az állat, amelynek nagyon gondosan kidolgozták az izomzatát, hátrafelé fordította a fejét. Nyugtalannak tűnt, talán zajt hallott maga mögül, vagy éppen akkor vett észre egy ragadozót. Kecske lehetett, vagy egy őz, vagy egy szarvastehén, Paul nem sokat értett az állatokhoz.

– Ez vajon micsoda? – kérdezte Brunótól.

– Azt hiszem, szarvastehén.

– Igazad lehet, szarvastehén. És honnan származik?

– Fogalmam sincs, már itt volt, amikor beköltöztem.

Látszott, hogy Bruno most vesz először tudomást a kis szoborról. Miközben folytatta a siratóénekét a kínai vagy nem kínai tulajdonban lévő ritkaföldfémekről, Paul azon rágódott, hogy megemlítse-e neki a DGSI-s találkozót. Tudta, hogy Brunót nagyon megviselte a videó, még az is felmerült benne, hogy visszavonul a politikától. Paul azt is tudta, hogy az igazi politikai életben, tehát a reaktor szívében, Bruno többé-kevésbé kívülállónak számít. Amikor majdnem öt éve kinevezték a Bercybe, a kinevezése finoman szólva sem váltotta ki a szolgálatok lelkesedését – akár még broncáról is lehetne beszélni, ha ez a bikaviadalos kifejezés illenék az antracitszürke öltönyt viselő adófelügyelőkhöz. Bruno nem volt adófelügyelő, sőt nem is az ENA-ra járt, minden szempontból fajtiszta műszaki szakembernek számított, aki az egész karrierjét az ipar területén építette fel. Ott viszont komoly eredményeket tudott felmutatni, először a Dessault Aviation igazgatójaként, később az Orano, majd az Arianespace vezetőjeként néhány év alatt sikerült elsorvasztania az amerikai és kínai versenytörekvéseket, és Franciaországot a műholdkilövések terén tartósan a világ élvonalába emelni. A fegyverkezés, az atomenergia, az űr: megannyi csúcstechnológiai szektor, ahol természetes módon kiteljesedhet egy hajdani műegyetemista; a pályaíve Brunót ideálissá tette arra is, hogy valóra váltsa a frissen megválasztott elnök kampányígéreteit. Az elnök ugyanis tényleg maga mögött hagyta a startupnemzet fantazmagóriáját, amelynek az első megválasztását köszönhette, de amelynek révén valójában csak néhány rabszolgáknak való, ideiglenes és alulfizetett állást sikerült létrehozni az ellenőrizhetetlen multinacionális vállalatok kebelében. Miután újra rátalált a francia módon vezetett gazdaság varázsára, az egyik hatalmas kampányzáró esemény végszavaként szélesre tárt karokkal, szinte krisztusi mozdulattal bátran kijelentette (ezt a mutatványt továbbra is végre tudta hajtani, sőt jobban is, mint valaha, lehetetlenül széles szögben ki tudta tárni a karját, nyilván egy jógamesterrel edzett rá, másképp nem ment volna): „Azért jöttem ide ma este, hogy átadjam a remény üzenetét, és elhallgattassam a boldogtalanság prófétáit: Franciaország számára most kezdődik az újabb Harminc Dicsőséges Év!"

Bruno Juge mindenkinél inkább alkalmas volt arra, hogy megfeleljen ennek az ipari kihívásnak. Öt év, vagy majdnem öt év elteltével bőségesen eleget tett a szerződésben vállalt kötelezettségeinek. A leglátványosabb sikere, amelyről a médiában is a legtöbb szó esett, és a leginkább megmaradt a közvélemény emlékezetében, a PSA-csoport talpra állítása volt. Miután az állam bőkezűen feltőkésítette, majd nagyjából az ellenőrzése alá vonta, a csoport az egyik márkájára, a Citroënre támaszkodva nekilátott, hogy újra meghódítsa a felső kategóriát. Ugyanis az autómárkáknak lényegében már csak két kategóriája létezett, legalábbis Bruno meggyőződése szerint: az alsó és a felső kategória; ugyanúgy, ahogy lényegében már csak két társadalmi osztály létezett, bár ezt Bruno óvakodott kimondani, és a kimondása egyébként nem is tartozott az ő illetékességi körébe: a szegényeké és a gazdagoké, a középosztály elpárolgott, és a középkategóriás autó is hamarosan követni fogja őt az eltűnés útján. Franciaország már bebizonyította a hozzáértését és harciasságát az alsó kategóriás autók gyártás területén – amikor a Renault megvásárolta a Daciát, egy lenyűgöző success story vette kezdetét, amely kétségkívül az autógyártás újabb kori történetének legfényesebb sikertörténete. Mivel Franciaország híres az eleganciájáról és a luxusiparban betöltött vezető szerepéről, eleget tud tenni a felső kategóriás autógyártás kihívásának, és komoly versenytársa lehet a német autókonstruktőröknek, vélekedett Bruno. A luxuskategória továbbra is elérhetetlen volt – azt az angol konstruktőrök stoppolták le maguknak, nem igazán lehetett érteni, hogy miért, de az világos volt, hogy ez már a brit birodalom elenyészéséig így marad; ám a német konstruktőrök által uralt felső kategória elérhetőnek látszott.

Bruno végül eleget tett minisztériumi karrierje eme legfontosabb kihívásának, amely hónapokon át nem hagyta aludni a bercy-i irodájában, miközben a felesége másokkal szeretkezett. Tavaly a Citroën és a Mercedes már szinte a teljes világpiacon fej fej mellett loholt. Sőt, a stratégiai szempontból fontos indiai piacon a Citroën meg is előzte a három német vetélytársát – maga az Audi, a fejedelmi Audi a második helyre szorult, és François Lenglet, a gazdasági újságíró, akire pedig nem voltak jellemzőek a heves érzelemkitörések, el is sírta magát, amikor bejelentette a hírt David Pujadas népszerű műsorában az LCI hírcsatornán.

A Traction és a DS autótervezői merészségének köszönhetően megújult Citroënnek – és ebben a megújulásban nagy szerepe volt a formatervezők találékonyságának is; őket személyesen Bruno választott ki, s ez alkalommal kilépve tisztán technikai szerepéből bátran eléjük tárta a maga művészi vízióját is – és tágabb értelemben Franciaországnak sikerült újra a felső kategória világszerte csodált és irigyelt nemzetévé válnia. Ráadásul ezt a kirobbanó sikert nem a divatvilág érte el – ahogy mindenki várta volna –, hanem a technológiai intelligenciát a szépséggel ötvöző, szimbolikusnak tekinthető autóipar.

És bár messze ez a siker kapta a legnagyobb médiafigyelmet, egyáltalán nem ez volt az egyetlen: Franciaország újra a világ ötödik gazdasági nagyhatalmává lett, a negyedik helyezett Németország sarkát tiporva; az államháztartási hiány kevesebb mint egy százaléka volt a GDP-nek, és az ország szép lassacskán lefaragta az adósságát; mindezt nagyobb jogviták, tüntetések nélkül, egy meglepően elfogadó légkörben; Bruno minisztersége teljes sikernek bizonyult.

És most már fél éven belül itt a következő elnökválasztás, és az elnök, akit feltétlenül újraválasztanának, semmi esetre sem indulhat még egyszer: a 2008-as óvatlan alkotmányreform óta senki sem indulhat egymás után háromszor a köztársasági elnöki választáson.

Ezzel a választással kapcsolatban már sok dolog előre tudható volt: a Nemzeti Tömörülés jelöltje mindenképpen be fog jutni a második fordulóba – bár egyelőre még nem lehetett tudni, melyik lesz az az öt-hat lehetséges jelölt közül –, és vereséget fog szenvedni. Már csak egyetlen egyszerű, alapvetően fontos kérdés maradt: ki lesz az elnöki többség jelöltje?

Sok szempontból Bruno számított a legesélyesebbnek. Először is, az elnök megbízott benne – ami alapvetően fontos volt, ugyanis az elnök öt év múlva vissza szeretett volna térni, majd újra megduplázni az elnöki mandátumot. Valamiképpen úgy tűnt, az elnök meg van róla győződve, hogy Bruno tartani fogja a szavát, és miután letelt az ötéves elnöki mandátuma, eltűnik a színről, nem részegül meg a hatalomtól. Bruno műszaki szakember, kivételesen tehetséges műszaki szakember, aki nem vágyik politikai hatalomra; legalábbis az elnöknek sikerült erről meggyőznie magát; ugyanakkor az ügynek volt egy fausti egyezség vetülete is, ami miatt az elnök nem lehetett teljesen biztos a dolgában.

De akadt egy azonnalibb probléma is, amit a közvélemény-kutatások jeleztek. A franciák 88%-a szerint Bruno „kompetens személy; 89%-uk ítélte úgy, hogy „keményen dolgozik. 82%-uk szerint pedig „feddhetetlen, ami elképesztő aránynak számított, amióta egyáltalán léteztek közvélemény-kutatások, egyetlen politikus sem ért el ilyen eredményt, ennek még Antoine Pinay és Pierre Mendès France eredményei is jóval alatta maradtak. Viszont csak a választók 18%-a találta őt „szívélyesnek, 16%-uk „empatikusnak, és csak 11%-uk ítélte úgy, hogy „közel áll az emberekhez – ez viszont katasztrofális eredmény volt, a legrosszabb, amit egy politikus elérhet, pártoktól függetlenül. Egyszóval: az emberek csodálták Brunót, ámde nem szerették. És ő tudta ezt, és szenvedett tőle, ezért viselte meg annyira az a véres videó: nem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek nem szeretik, de vannak, akik annyira gyűlölik, hogy színpadra állítsák a kivégzését. Az, hogy éppen a lefejezést választották, a maga forradalmi konnotációival még jobban kiemelte a Brunóról kialakult „távolságtartó technokrata" képet, aki éppen annyira el van távolodva a néptől, amennyire annak idején az ancien régime arisztokratái.

És ez igazságtalan volt, mert Bruno rendes fickó, Paul ezt pontosan tudta; de hogy lehetne erről meggyőzni a választókat is? Bruno rosszul érezte magát a média jelenlétében, makacsul nem volt hajlandó szóba hozni a magánéletét, és nem szeretett sok ember