Minden félresikerült randi

By V. Kiss Orsolya

Linda, a fiatal New York-i fodrászlány szerelmes a főnökébe, Carlba. Carl is szerelmes Lindába.

Aztán Linda egyik nap találkozik a gyerekeivel, akik a vágyott jövőből érkeztek, és azt kérik, találja meg apjukat – hogy ők megszülethessenek. Linda meglepődik, de azt hiszi, minden rendben. Hisz neki ott van Carl.

Ám a férfi visszakozik: nem áll készen az apaszerepre. Linda kétségbe esik. Szerencsére modern felfogású nagymamája, Helen támogatja, és szókimondó húga, Violet is a segítségére siet, és bevezeti az online társkeresésbe. Így Linda újra randizik, holott még nem heverte ki a Carllal való szakítását. Újabb és újabb férfiakkal találkozik, miközben jó modorra tanítja rendetlenkedő gyerekeit – ezek biztosan az ő gyerekei, így el fogja őket kapatni a jövőben? –, és még munkát is keres.

Ahogy Linda megismeri a gyerekeit, Emilyt és Benjamint, egyre jobban ragaszkodik hozzájuk. Már nem is annyira fontos, hogy apát találjon nekik. Rádöbben, mennyire jól érzik magukat hármasban. És épp ekkor lép színre John, majd Marco, ráadásul Carl is újra jelentkezik. Csaknem visszatér hozzá?

V. Kiss Orsolya legújabb romantikus regényének középpontjában is a megfelelő társ kiválasztása áll, ezúttal enyhén fantasztikus szállal keverve.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 21, 2024
• ISBN: 9786150195124

Book preview

A white cover with black text Description automatically generated

A könyv teljes jogvédelem alatt áll.

Bármilyen részlet megjelenítéséhez szerzői engedély szükséges.

Írta: V. Kiss Orsolya

www.orsolyakiss.com

Szerkesztés: Dudás Petra, Becz Dorottya,

www.krisznadasiwrites.hu

Korrektúra: Nádasi Krisz, www.krisznadasiwrites.hu

Borító: Coverist Sudio – Faniszló Ádám, Bakos Fanni

Nyomda: Prime Rate Kft.

Kiadja: V. Kiss Orsolya

2023

1. FEJEZET

– Láttad, mit posztolt nagyi Twitteren? 

Violet a konyhapultra dobta a telefonját.

– Nem én – válaszolta Linda –, de csodálom, hogy az új telefonod még nem tört el.

– Ennyit ki kell bírnia – vetette oda Violet, és megvonta a vállát.

Linda felkapta húga mobilját a konyhapultról, és elolvasta a bejegyzést: „Az élet elrohan melletted, és amikor egy nap megállásra kényszerülsz, szembe kell nézned azzal, hogy a vágyaid nem teljesültek." Linda beletúrt dús, vörösesbarna hajába és a szemét forgatta, biztosra vette, ez csakis a nagyi újabb burkolt üzenete arra, hogy már unokát szeretne. Visszaadta a telefont Violetnek, és a turmixgép felé fordult. A keverőedénybe spenót- és salátaleveleket dobott, majd banánt szeletelt.

– Minek posztol ilyeneket? Kár volt megtanítanod neki, hogyan használja a Twittert – sóhajtotta Linda.

– Depressziós szegénykém – jelentette ki Violet. – Fel kell vidítanunk, abban a szanatóriumban nem érzi jól magát.

Linda a zöldségleveleket és a banánhalmot felöntötte mandulatejjel, majd tett bele néhány jégkockát.

– Én is sajnálom, hogy nem futotta színvonalasabb intézményi ellátásra. Azért a célnak ez is megfelel, segítik, hogy talpra álljon a szívroham után.

– Ez idáig nem úgy néz ki, hogy segítettek volna rajta. Mellesleg abban a lepukkant épületben én is depis lennék.

– Nem az épület számít. – Linda a fejét rázta. – Ott is vannak jó szakemberek.

– Ebben sem vagyok biztos – jegyezte meg Violet, majd a turmixgép felé intett. – Azt a löttyöt neki csinálod? 

Linda nem szerette, hogy a húga lenézően beszél az egészséges étkezés irányába tett erőfeszítéseiről. Kettőjük közül Violet örökölte anyjuk vékony alkatát, míg ő apjuk erős testfelépítését, ezért állandó harcban állt a felkúszó kilókkal. Húga a nagymamájukkal gyakran evett gyorsétteremben, azonban a nagyi szívrohama után Linda elhatározta, átneveli őt az egészséges étkezésre.

– Ez egy vitaminbomba, pontosan erre van most szüksége – válaszolta Linda, majd felnyúlt a konyhaszekrénybe, és leemelt egy utazópoharat.

Szerette a krémszínű bútorokkal felszerelt kisméretű konyhájukat, akkor is, ha mindössze a hűtő, egy elektromos főzőlap, a sütő és egy mosogató fért el benne. Legalább minden a keze ügyében volt. Amikor az ideje engedte, szívesen összedobott egy-egy finom ételt.

Kiadagolta a turmixot, majd megfordult, és rátette a poharat a bárpultra, ami a nyitott konyhát és a tágas, világos nappalit választotta el egymástól. A nappaliban kapott helyet az étkezőasztal székekkel; a falra szerelt tévé előtt acélkék szövetborítású kanapé terpeszkedett, még otthonosabbá téve a lakást. Ebből a helyiségből lehetett megközelíteni a fürdőt és a három hálószobát. New York City Dél-Bronx részében, egy hatszintes háztömb harmadik emeleti lakásában éltek. Habár sokan nem voltak túl jó véleménnyel Bronxról, Lindának gyerekkora óta az otthont jelentette. A nagypapájuk halála után ezt az ingatlant vásárolta meg a mamájuk: mivel őket a húgával örökbefogadta, kellett a többszobás lakás. Itt nőttek fel és éltek hármasban.

Linda a nagyi szívrohama utáni első hetekben üresnek érezte a lakást, aztán elfogadta, hogy néhány hónapra kettesben maradtak Violettel. Mosolyogva emlékezett vissza azokra az időkre, amikor albérletet keresett magának, mert úgy érezte, önállósodnia kell – de később rájött, semmi értelme New Yorkban szobát bérelnie méregdrágán, hiszen a sajátja ingyen van. Majd ha Carllal összeköltöznek... Remélte, hamarosan.

Violet az előszobai tükör előtt hullámosította állig érő, szőkített haját. Ahogyan Linda tanította neki, feltűzte a fürtjeit, majd leválasztott és közrefogott egy tincset.

– Nem kell forgatnod, csak tekerd fel kissé, és húzd végig a hajvasalót – instruálta Linda. – Jó a fodrász a családban.

Húga mellé lépett a tükörhöz – mindössze a szemük és a mosolyuk hasonlított, egyébként a külsejük alapján sokan nem gondolták, hogy testvérek.

Violet szűk pólót és miniszoknyát viselt.

– Így jössz? – kérdezte Linda.

– Miért? Egy szanatóriumi látogatásra nem vehetek fel rövid szoknyát?

– Jól van, ahogy szeretnéd. – Ráhagyta. Bár a mindössze huszonöt évével Linda nem tartotta magát idősnek, sokszor érezte, hogy anyáskodik a nála három évvel fiatalabb húga felett. Ráadásul tudta, fölösleges erőfeszítés.

Linda ezúttal is a legkényelmesebb, bézs vászonnadrágját és fehér pólóját viselte. Neki nem volt szüksége kihívó ruhákra, tudta, gyönyörű hajzuhataga mindenki figyelmét vonzza. Fodrászként kiemelt figyelmet fordított vörösesbarna tincseire – meg is lett az eredménye, a védjegyévé vált. Felkapta a fedeles poharat a bárpultról, és a táskájába tette. Ekkor a telefonja kijelzőjén Carl neve és egy szövegbuborék ikonja jelent meg. Megérintette, hogy elolvassa, mit írt a barátja.

„Hiányzol, bébi."

Linda elmosolyodott, a testén jóleső borzongás futott végig, elképzelte, hogy Carl mellkasához bújik – aztán eszébe jutott, hogy másnapig ki kell bírnia nélküle. Carl általában csak néhány szót írt, és ez éppen elég volt arra, hogy Linda felidézze magában, mennyire odavan a férfiért. Visszaírt szerelmének.

„Te is nekem, drágám. Alig várom, hogy lássalak."

Violet hangja szakította meg a romantikus pillanatot.

– A kis pirossal megyünk?

– Igen, menjünk azzal – felelte Linda.

Szerette Ford Fiestáját, mert hiába tizennyolc éves, még sehol nem hagyta cserben. Meglehet, New Yorkban az autó fenntartása drága mulatság és mind ez idáig csak a parkoltatása többe került, mint az autó maga, Linda ragaszkodott hozzá. A kis piros Ford az önállóságát jelképezte.

Linda és Violet lesétáltak a harmadik emeleti lakásukból. A másodikon harsány női hang riasztotta meg őket. Jól ismerték a tulajdonosát: Mia, az alattuk lakó középkorú hölgy volt az. Linda ijedten kitette Violet elé a kezét, hogy megállítsa.

– Basszus, ez Mia – suttogta Linda. – Megígértem neki, hogy foglalok időpontot hozzám, a szalonba, és teljesen elfelejtettem.

– Hát mondd neki, hogy nincs időpontod – közölte közömbösen Violet, és megvonta a vállát.

– Tudod, mennyire rámenős, nem fogadja el a nemet. Nincs kedvem magyarázkodni. Gyere, menjünk lifttel.

– Jó ötlet.

Visszasétáltak a lifthez. Linda megnyomta a hívógombot. Már bánta, hogy Miának megígérte, beszorítja az amúgy is zsúfolt munkarendjébe, csupán azért, mert a nagyi barátnője. Nemet kellene mondania az ismerőseinek, akik nála szeretnének hajat vágatni. Mindig velük volt a legtöbb probléma a sokszor lehetetlen kívánságaik miatt.

Néhány másodperc múlva megérkezett a lift, belépve Linda megkönnyebbülten dőlt az oldalához.

– Hála az égnek!

A másodikon megállva Linda ijedten nézett Violetre. Az ajtó kinyílt és mögötte Miát pillantották meg.

– A fenébe! Hogy is gondoltam, hogy Mia a lépcsőn megy le? – súgta oda Linda a húgának.

Mia a hatvanas éveiben járt. Félhosszú, barnára festett haját kontyba fogta össze. Divatos, bő farmernadrágot és meggypiros inget viselt. Imádott öltözködni. Az élettársával, Justinnal élt együtt az alsó lakásban. Linda hiába kedvelte és értékelte, hogy hosszú évek óta számíthattak rá, a temperamentumos, bőbeszédű természetéhez nem minden nap volt kedve.

– Helló, drágáim – kiáltott fel a nő örömmel, és lecsúsztatta az orrára napszemüvegét. – De jó látni titeket!

Belépett a liftbe melléjük, és megnyomta a gombot.

– Helló – nyögte ki Linda.

Violet vigyorgott a kínos szituáción. Hiába igyekeztek, Miát sosem lehet elkerülni.

– Kérdezni akartam, mikor kapok időpontot New York legjobb fodrászához? – hízelgett a nő.

– Sajnos mostanában tele van a naptáram – habogta Linda.

– Várok szívesen.

– Elég hosszú ideig kellene...

– Egy jó fodrászra érdemes, tudom én azt. Sok kontárral volt már dolgom.

Mia megsimogatta Linda karját, mire a lányt kirázta a hideg. Elhúzódva adta meg magát.

– Rendben. Szólok, ha lesz hely.

– Köszönöm, drágám. Tudod, elegem van a legtöbb fodrászból, mindig elrontják a hajam. Te vagy az utolsó reményem.

Linda pontosan ettől tartott. Tőle várja a kedves szomszédja a tökéletes frizurát. A tökéletes frizura azonban mindenkinek mást jelent.

– Hogy van Helen? – kérdezte Mia, amikor kiszálltak a liftből.

– Gyógyulgat, de még nem túl jól – szólalt meg Violet.

Negyedóra is eltelt, mire meghallgatták Mia aktuális problémáit és udvariasan elbúcsúztak. Tizenöt perc soknak számít, amikor az ember sietne. Kisétáltak az utcájukba; a hatemeletes háztömb mellett alacsonyabb, két- és háromemeletes lakóépületek sorakoztak. Az utcájukban néhány zöldellő fa állt és a széles út mindkét oldalán autók parkoltak, a lakóházak aljában egy-egy üzlet bújt meg. Linda szerette a környékük kisvárosi hangulatát. Miközben az autója felé sétáltak, egy gyógyszertár, pizzéria és élelmiszerbolt előtt haladtak el. Néhány autós, egy motor és biciklisek gurultak el mellettük az úton, a járdán járókelők gyalogoltak. Linda az arcán érezte a kora nyári napsugarakat. Egy fiatal fiú sétált velük szemben és feltűnően megbámulta őket.

A Fiesta előtt megállva Violet a vezetőoldali ajtóhoz ugrott.

– Hadd vezessek ma én!

– De hiszen félsz a forgalomban – mondta csodálkozva Linda.

– Pontosan. Viszont úgy döntöttem, hogy szembenézek a félelmemmel – jelentette ki Violet.

– Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb időpont erre.

– Sosincs rá megfelelő időpont.

A meglepő bölcsesség hallatán Linda beleegyezett a cserébe. Végül is Violetnek volt jogsija, és némi gyakorlata is, úgy gondolta, majd irányítja az anyósülésről. Hamarosan New York forgatagában találták magukat.

– Kincsekre bukkantam tegnap az egyik dobozomban. El is hoztam magammal – újságolta Violet, miközben erősen koncentrált az útra.

– Na és mik azok? – érdeklődött Linda.

– A gyerekkori rajzaink, egy mappában találtam meg. Szerintem a nagyi rakta félre őket. Gondoltam, meglepem vele, és ezzel kirángatom az érzelmi hullámvölgyből. Talán többre megyek vele, mint te a csodaturmixoddal – nevette el magát Violet.

– Pedig az egészségtelen életmódja vezetett a szívrohamhoz.

– Szerintem a megoldatlan lelki problémái okozták a bajt – válaszolta Violet meggyőződéssel. Mindig pszichológiai oldalról közelítve próbálta megoldani a problémákat.

– Melyikünknek nincsenek érzelmi nehézségei? Neked is vannak.

– Ez igaz. Viszont csak azért, mert Adammel éppen rosszban vagyunk, igenis szeretjük egymást.

– Tudom, tudom. – Linda nem akart vitázni, ezért témát váltott. – Még mindig szórólapokat osztogat?

– Adam most az egyetemre koncentrál, ahogy én is. Nem lehet komolyabb munkája emellett.

– Értem, persze, de az egyetemen is elhasalt, pedig művészetet tanul, abból azért nem szoktak megbukni az emberek – jegyezte meg óvatosan.

Violet nagy sebességgel vette be a kanyart.

– Keresi az útját. Én is ennyi idősen képzem át magam fogászati asszisztensből tanítóvá. Soha nem késő váltani. Amúgy a te Carlod sem tökéletes. Már több mint egy éve randiztok, és még mindig nem ajánlotta fel, hogy lakjatok együtt. Mégis mire vár még? Adammel mi már megbeszéltük, hogy az egyetem után összeköltözünk.

– Tudod, hogy Carlnak rengeteg a teendője, egy egész fodrászszalon-hálózatot üzemeltet. Ha kevesebb munkája lesz, összeköltözünk – védte meg Linda a barátját.

– Hmm, ennek kifogásszaga van. De neked legyen igazad, drága nővérem.

Linda elmosolyodott. Bármit is gondolt Violet, ő tudta, Adam és Carl között óriási a különbség. Carl már kész férfi, míg Adam fiatal fiú, akinek még fogalma sincs, mit vár az élettől.

– Itt kéne sávot váltanod – figyelmeztette a húgát Linda.

Violet áttért a mellette lévő sávba, de nem vette észre a jobbról érkező autót.

– Vigyázz! – kiáltott fel Linda.

Violet ijedten lépett a fékre.

Hiába.

A másik autó elejének koccantak.

Jesszusom, mit csinált Violet? – szitkozódott magában Linda. Miért is adta át neki a kormányt? Jobb lett volna, ha aznap a komfortzónáján belül marad. Lindának kellett néhány pillanat, mire felfogta, mi történt. Azt azonnal felmérte, hogy nem történt komoly baj, épségben vannak.

– Jaj, jaj, ne – kiáltott fel Violet. A kormányt markolva kapkodta a levegőt.

Linda gyorsabban visszanyerte a lélekjelenlétét.

– Húzódj le az út szélére – utasította húgát.

– Nem láttam azt az autót – védekezett Violet.

– Ezért kell figyelned – bosszankodott Linda. – Ez egyáltalán nem hiányzott.

– Nincsenek jó energiái ennek a napnak – kesergett Violet, miközben a padka mellé parkolt a másik autó mögé. – Vajon mi jöhet még?

– Ne is mondd.

Linda mérgesen kiszállt, hogy felmérje a kárt, és a másik autó sofőrjével beszéljen. Már az is elég nagy probléma, hogy nem ő vezetett.

– Hívjunk rendőrt, vagy elismeri a hibát? – kérdezte az idős férfi szigorúan.

– Nem szükséges, elnézést – magyarázta Linda, és már lépett is vissza, hogy elővegye a kötvényt a kesztyűtartóból. Végül is az ilyen esetekre fizeti a drága kötelező biztosítást.

Violet riadtan hagyta el az autót, és elvonult telefonálni.

Az idős férfi a körülményekhez képest nyugodtan fogadta a történteket. Igaz, az ő autójának csak az elülső lökhárítója sérült, mert hamarabb észrevette, hogy nem kapott elsőbbséget, és idejében elhúzta a kormányt. Linda hátsó sárvédője azonban benyomódott és a lökhárító féloldalasan lógott. Telefonszámot cseréltek, lefényképezték az autókat, majd elbúcsúztak. Linda és Violet szótlanul ültek vissza. Kénytelenek voltak elmenni az autószerelőhöz, ezért nagymamájuknak várnia kellett. Linda vezetett, de egész úton magában dohogott, hogy rossz ötlet volt átengednie Violetnek a vezetést. Büszke volt rá, hogy amióta autótulajdonos lett, nem okozott balesetet, erre Violet gondoskodott róla, hogy ez változzon.

A műhelyben jól ismerték Lindát és az autóját, Henry, a magánszerviz szerelője és tulajdonosa ismerősként köszöntötte. A férfi a harmincas éveiben járt, mackós alkata és mindig mosolygó szeme bizalmat ébresztett az ügyfeleiben, ráadásul a szakmájában profinak számított. Az utóbbi időben annyi munkája lett, hogy alkalmazottakat vett fel. Linda örült, hogy rátalált erre a megbízható csapatra, ha bármi gondja akadt az autójával, mindig ide hozta.

– Linda, hát újra itt vagy! – Henry derűsen üdvözölte. – Mesélj, mi történt az autóddal?

– A húgom, Violet – mondta Linda a tettesre mutatva, mire Henrynek felcsillant a szeme. A lány már megszokta, hogy a húga a szőkített hajával és ártatlan tekintetével mindig felkelti a férfiak figyelmét.

– Én voltam az. – Violet bűnbánóan pislogott. – Egy kis koccanás.

– Előfordul az ilyen, erre vagyok én – válaszolta Henry mosolyogva.

– Még soha nem törtem össze ezt az autót. Már bánom, hogy átadtam a vezetést – mondta Linda méltatlankodva.

– Jól van, na – mormogta Violet. – Az a fickó túl gyorsan ment.

– Hogyne, mindig a másik a hibás – torkolta le a nővére.

– Semmi gond, ennél rosszabb is lehetett volna. – Henry körüljárta az autót, alaposan szemügyre vette a benyomódott lemezt és a lógó lökhárítót – Látom, látom. Nos, nem tűnik vészesnek, szerencsére a gumi nem sérült, de jó, hogy behoztad, hozzáér a hátsó elem. Megjavítjuk, de sajnos nem tudunk azonnal nekilátni, itt kellene hagynod az autót, jobb, ha így nem közlekedsz vele.

– Ó, ne – szomorodott el Linda. – Ezek szerint egy ideig nem használhatom.

– Visszajelzek, amint elkészültünk. Igyekszem, de sajnos biztosan várnod kell.

Linda annak is örült, hogy Henry bevállalta az autójavítást, metróra ültek, és mentek tovább.

Nem sokkal később beléptek a Mary Ann Rehabilitációs és Gondozóközpontba. A bronxi szanatórium lapostetős kockaépület volt barnára festett falakkal, a magas, fehér recepcióspult mögött fekete hajú, fiatal lány ült unott arckifejezéssel.

– Helen Rogershez jöttünk – szólt Linda.

– A szobájában pihen, gyengélkedik, de felmehettek hozzá – válaszolta a lány egy mosolyt erőltetve az arcára.

Linda nem örült a hallottaknak. Ezek szerint hiába várta, hogy nagymamája végre jobb formába kerüljön. Beléptek a nappaliba a szürke, kopottas padlószőnyegen, az alacsony dohányzóasztalok, barna textilhuzatos fotelek közé, ahol a fehérre festett falakat tájfestmények díszítették. A nappali járófelületét padlószőnyeg borította. Ráfért volna az épületre a felújítás, nem ez volt New York legszínvonalasabb szanatóriuma, viszont amikor Helen szívrohamot kapott, és az orvosa azt javasolta, feküdjön be egy megfelelő rehabilitációs intézetbe, sok szóba jöhető helyet felkerestek. Végül erre volt elég pénzük.

Linda szemügyre vette a fotelekben üldögélő betegeket. A nagymamája mindig örömmel vett részt a teadélutánokon, ahol a többiekkel beszélgettek, kártyáztak. Az, hogy nem ült itt közöttük, egyértelműen bajt jelentett. Az ijedségtől éles, szúró fájdalom nyilallt a mellkasába.

Violettel együtt átvágtak a nappalin. Nem messze tőlük magas, széles vállú, fiatal férfi haladt el. Mindkét izmos karját tetoválás díszítette, barna haját rövidre vágatva hordta. Semmiképp nem illett az itteni környezetbe.

– Ki ez a pasas? – tudakolta Violet.

– Nem tudom. Egy új gondozó lehet – válaszolta Linda közömbösen.

– Fura. Miért dolgozik itt egy izompacsirta? Inkább nézném kidobónak, mint egészségügyi dolgozónak – nevetett Violet.

– Mondták ezt már néhányan – szólalt meg a férfi a hátuk mögött.

Linda és Violet egyszerre fordultak meg és néztek a föléjük tornyosuló férfira.

– Tim vagyok – mutatkozott be kedvesen.

Violet zavartan