Tükröm voltál

By Frankie Fischer

Az álomvilág, a valósággal párhuzamos fantáziavilág gyógyítani képes. De mi van akkor, ha egyszer csak a gyógyító álomvilág, álomszerelem és a valóság összeér? Drámai és csalódásokkal teli józanodás következik, ami még elviselhetetlenebbé teszi az amúgy is terhelt valós életed? Vagy óráról órára emel, gyógyít az álomvilágod, és amikor összeér a két világ, már képtelen vagy boldogtalannak lenni a valóságban? A történet a mélységekről és magasságokról, a boldogságról és boldogtalanságról, a múlt terheiről és a jövő lehetőségeiről, az álmodozásban és a valóságban élésről szól, 2in1. Az egyensúly visszaszerzéséről. Az érzelmi fejlődés hullámvasútjáról: teljesen mindegy, hogy képzeletben vagy a valóságban éled meg az érzelmeid, a kapcsolataid, azok ugyanolyan minőségű tapasztalati hasznot hoznak. Amiből pedig, már lehet jövőt építeni.

• Language: Magyar
• Publisher: Frankie Fischer
• Release date: May 12, 2024
• ISBN: 9798224582709

Book preview

A szédületbe esés

Van olyan, amikor imádsz szédülni: a körhintáról szállsz le, és pörög veled a világ. Vicces és nevettetős az egész helyzet. Te kontrolálod, mert tudod, hogy mikor van vége. Te döntöttél úgy, hogy szédülni akarsz. És van olyan szédülés is, ami csak úgy, a nagy büdös semmiből tör rád. A kontrollnak halvány esélye sincs, ami miatt félelemmel telsz meg. Csurig. Semmilyen ráhatásod nincs a helyzetre, magadra, a világra. A szédület korlátoz, amíg ő úgy gondolja. Ilyenkor, a füledben az egyensúlyszerv úgy dönt, hogy mókázik veled kicsit. Fekszel az ágy szélébe kapaszkodva, pörög a plafon, és vele együtt a csillár. Agyalósba mész át, és hamarosan, ha elég nagyra hág a pánik, a halálodra készülsz. Azzal sem vagy kisegítve, amikor megkapod az R42H0 vagy H8110-es BNO kódot, a diagnózist. Attól, hogy a „gyereknek neve lesz", még továbbra sem fogod tudni, hogy honnan jött, hová tart, mennyi időt lop el tőled ez az állapot. Az orvos sem tudja. Haza ballagsz. A fal mellett, a szemeddel és kezeddel a tereptárgyakba kapaszkodva. Egyedüli reményed, hogy nem maradhatsz így örökre. Tudod, hogy elmúlik ez az állapot, és csak remélni mered, hogy nem veled együtt. Semmi mást nem tehetsz, csak azt, hogy türelmes vagy a magadhoz, a tested mókájához. Ami nagyon nehéz, mert kiakaszt a kiszolgáltatottság kétségbeesése. Nem tudod bekötni a cipőfűződ, nem tudsz gargalizálni fogmosáskor, az is gondot okoz, hogy kitöröld a feneked... de még az is, hogy eljuss odáig, kibotorkálj a fal mellett a mosdóba. A hajmosás sci-finek tűnik, egy jövőbeli, boldog, és egyszerű álomnak. A gyerekeidet oviba kell vinned, és útközben figyelni rájuk, hogy oda is érjetek egyben. Figyelni kell a csacsogásukra is, mert szereted őket, de csak arra vagy képes, hogy jelen legyél. Nem mered megfogni rendesen a kezüket, mert félsz, hogy elkap egy nagyobb roham, és elrántod őt véletlenül. Amikor teljesen kimerült az agyad, ki is ürül teljesen. Csak arra vagy képes, hogy folyamatosam korrigáld a mozgásod, hogy tudd egy pillanatra, csak egy pillanatra, hogy hol a francban is vagy a térben. Etetned is kell azt a gyereket, aminek alapfelétele, hogy eljuss a boltba. Úgy, hogy ne nézzen senki részegnek, és ne borulj fel az első sarkon, mint a büdösbogár. Küzdesz, mint disznó a jégen. Pár nap után már orvostól orvosig jársz, és amikor széttárják a karjaikat tanácstalanságukban, eljutsz arra pontra, hogy a rontáslevételen gondolkozol. Bármit megtennél, hogy visszakapd azt az éltedet, amiben egykor annyira természetes volt az, hogy stabilan jársz, sietsz, létezel. Ekkor kezded el igazán értékelni a szédülés előtti rohanós hétköznapokat. Végül a pszichiáternél kötsz ki, aki inkább aggódik a szédülésből eredő idegbajod, mint a szédülés miatt. Szóval, hülye sem vagy, de tudod, hogy ha ez így megy tovább, előbb-utóbb az leszel. Jön a hiszti, a kilátástalanság, a meg nem értettség: úri betegség, mondja a környezeted. Amivel azt sugallja és azt akarja rád kényszeríteni, hogy hagyd abba a szédülést. Egyszerűen csak hagyd abba, szüntesd be... mintha rajtad múlna. Az elején még segítenek amiben tudnak, de aztán visszatérnek a saját életükhöz. Te pedig ott maradsz a ringlispillel a fejedben. Egyre elviselhetetlenebb vagy, mertnem, hogy nem vagy hatékony, hanem már semmilyen vagy... csak a szédülés és te vagy. Beszippant a pörgés, mint a hurrikán Dorothy-t. Csak, te nem egy csodás mesevilágban ébredsz ezeken a reggeleken, hanem egy alkonyzónában, kétségbeesve és korlátozva. Ahonnan a rubincipő sem menekít ki, mert fel sem tudnád venni. Nincs út a normális élethez, és talán, olyan nincs is már a te számodra. Utálod magad, mert a baj benned van... és minél tovább tart, annál jobban utálod magad. Aztán, napokkal vagy hetekkel később, ahogy jött a szédülés, úgy el is megy. De a nyomát ott hagyja. Rettegsz, hogy bármelyik pillanatban rád törhet megint, és az érzés nagyon nehezen múlik. Konkrétan soha. Lőttek a bringázásnak, a táncnak, a tornának, és egy pohárka bort sem mersz inni a családi vacsorán, mert kiszédülted magad úgy kétszáz évre, és félsz, hogy ha megszédülsz az alkoholtól, úgy is maradsz.

Van egy másfajta szédülés is, amiben nem a tested, hanem a lelked szédül. Pontosan érzékeled a szemeddel azt, hogy hol vagy a térben, de mégis minden sejted körtáncot jár. Erről a szédülésről azt gondolod, hogy képes vagy kontrollálni. Azt gondolod, hogy ura vagy a helyzetnek, egy ponton túl egészen biztosan meg tudod állítani. Valójában egyáltalán nem vagy rá képes. Hol gyengébb, hol erősebb benned a körtánc, már-már valóban beleszédülsz, és a helyzet az, hogy betyár jó érzés. Egy darabig biztosan. Amit pontosan tudsz, de a jelenben annyira jó és csodálatos minden. Vígan ugrasz bele fejest, és utánad az özönvíz. Ezt gondolod, és azt is tudod az első perctől fogva, hogy hogyan nevezik ezt a szédületet. Szerelemnek nevezik.

Ha szerencsés vagy, az első, a valós szédülést sosem éled át, csak a másodikat. Én nem voltam ilyen szerencsés... illetve mégis, mert az egyensúlyszervem mókázása hozta el számomra a másik szédületet, a szerelmet. A sürgősségi osztály várójában ültem. Masszívan kapaszkodtam a kezemmel a műanyagszék szélében, szememmel pedig a csempe fugáinak biztos vonalú négyzethálójába meredtem. Jó volt, mert biztos pont volt látni valamit, ami nem mozdult. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy működjön a stabil pont varázsa. Többször is fontolóra vettem azt, hogy inkább lőjenek le mint egy kehes lovat, mert ez kibírhatatlan. Amikor kétségbeesetten és elveszetten hívtam reggel az anyámat, hogy adjon erőt egyéni drámám elviseléséhez, ő a szokásos, vaskos humorával válaszolt: igyál, akkor legalább tudod, hogy miért szédülsz. Imádom anyut, többek között pont emiatt. Leegyszerűsíti a problémákat, hogy élhetővé váljon az élet. Hát, igen, a pia is egy megoldás lehet. A szédülés miatti feszültségre biztosan... és talán, kicsit barátibb is az alkoholizmus, mint a tarkólövés. Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, miközben az orvosi megváltásra vártam, amiről tudtam, hogy nem lesz valós megoldás. Mégis kellett a megerősítés a nyugalmam, a viszonylagos lelki stabilitás miatt. Nem ez volt az első szédülésroham, de attól még rémült voltam. Nagyon. Nem voltam túl bizakodó, mert úgy látszott, hogy ez a pörgés rendre keresztbe húzza számításaimat. Vizsgára készültem. A végcél az érettségi volt, mert csak nyolcostobás, egyedülálló, sokgyerekesnő voltam. Többre vágytam. Persze, valahol tudtam, hogy arra sem lesz elégaz iskolázottságnak ezen szintje, hogy a fenekemet kitöröljem bizonyítvány papírjával, de azt is tudtam, hogy nélküle még annyit sem érek. A szeretéstől, a világ, a gyerekeim, a férfiak szeretésétől nem lesz kenyér az asztalon. Hacsak utóbbit, a férfiszeretést, nem üzletszerűen, csipkebugyiban viszem véghez, az út szélén. A sok gyerek-dolog, a pofont osztani visszajáró férjem zaklatásai, a folyamatos pereskedés, amit gyerekeim apja preferált a lélek megtörése és asszonynevelés okán, no meg az ebből adódószegénység, megingatott néha eme hosszútávú iskolai, tanulási tervemben... és jött hozzá még ez a „fordulat is. Áh, hagyom az egészet a francba, gondoltam sokszor. Amúgy is nyomasztott a helyzet, hogy folyamatosan tartozok a szomszédasszonynak a suli időben való gyerekfelvigyázás összegével. A nő türelmes volt és kedves, de akkor is kínos helyzet volt. Gyerekeim vártak otthon, sétálni kellene vinni őket, meg játszani velük, meg főzni, meg elpakolni a játékaikat, aztán meg menni a suliba... egyik kicsi, másik pici, harmadik meg fiú. Úgy általában, tanulni sem ártana néha, ha már így fejest ugrottam ebbe az „okos leszek hadműveletbe, mert hát, az érettségit nem libáért adják. Ezután jött az a gondolat, hogy jó nekem úgy is, ahogy van... csak maradjak életben, és ne boruljak fel a kimerültségtől és stressztől, az éhezéstől, mint a keményfedeles bogár az út szélén, ami halálra kapálózta magát. Én is úgy éreztem, hogy kapálózok, miközben elhalad mellettem az élet. Épp feladni készültem aznap, ott a sürgősségin a hosszútávú céljaimat, az aznapi vizsgát és sulit, épp beletörődni készültem a férjem által vert sorsomba, a kilátástalanságba, amikorszerelmes lettem együltő helyemben. Egy nevetésbe. Egy felszabadultnevetésbe, ami a semmiből, a pörgő káosz valamelyik szegletéből omlott rám. Egy olyan helyen, ami nem erre lett teremtve, mert inkább a siralomházhoz hasonlít: a sürgősségin. A pozitív, élettel teli hang irányába kaptam a fejem a padlólap fugáiba kapaszkodásból. Dolgozott bennem az az életösztön, hogy a vidámságot látni kell, de amint megmozdítottam a fejem, éreztem, hogy ezt nem biztos, hogy épp most kellett volna megtennem. Újból lendületet kapott minden a pördületben, újra kellett értelmeznem a képi világot, az emberek és tárgyak helyét. Emberalakokat láttam a pörgés irányában elmosódva, akik ráadásul még mozogtak is. Ám, a folyamatos nevetés szívbélisége mégis húzta a tekintetem a forráshoz. Felvillant bennem, hogy luxus kihagyni a nevetés gazdájának látványát abban az elkeseredett helyzetben, amiben épp vagyok. A fehér köpeny, ami fókuszom középpontjába került, ahonnan a nevető hangot feltételeztem, lassan, de lendületesen haladt el előttem, úgy két méterrel, majd megállt. A szédület is vele együtt. A kép egyre élesedett. Magason van az a köpeny, nagyon magason, állapítottam meg. Hirtelenül boldog mozdulatok. A fehér foltba burkolódzó férfi mosolyogva nézett vissza az őt megszólítóra, megnevettetőre. Volt időm végig pásztázni, és már szemem is volt hozzá, mert az egyre lassuló pörgés egyre élesebb képet eredményezett. Melóban elfáradt, kissé elszürkült sportcipő, klasszikus, fehér kórházi nadrág és ing, rajta köpeny. Felakadt gallér. Nyak, áll, aminek lágy az íve. Olyan, amin szívesen fut végig a tekintet és az ujjbegy. Rajzos ajkak, nevetve mozgók, szép ívűek. Egy cseppnyi keménység, de erőszakosság nem volt bennük. Ez meglepett. Az utóbbi időben csak ragadozó ajkú férfiakkal találkoztam... ő pedig olyan volt, mint amilyennek gyerekként képzeltem a tökéletes férfit. Ezerszer rajzoltam meg az arcot. Ezerszer, de sosem láttam élőben még. Így beleszoktam abba, hogy a férfiak arcában mindig van valami ostoba durvaság, erőszak, ami a lelkükig ér és ott él tovább. Valamikor kamaszkoromban romlhatott el a dolog. Az eddig ismert férfiak ajkában mindig láttam valami tolakodó erőt, ami eleinte vonzott, mert a karakteres, ragadozó férfiszáj mellett nő lehettem végre, nem egy ostoba kamaszgyerek. Aztán később, ezek a férfiak voltak azok is, akik hímsoviniszta barmokká váltak, és utasítottak mindenfélére. Fehérköpenyesem ajkának színe egészséges, és nedvességtől kissé csillogó volt. Nem bírtam levenni róla a tekintetem, annak természetes ívénsiklottam tovább a következő arc-pontra. Éreztem kontúrjainak minden milliméterét, azokban pedig az életet. A tökéletes harmóniát az arányokban. Lágy ívű, szép orr, ami erőlködés nélkül, mesteri ívben hajlik felfelé a szemöldök ívébe. Felette a homlok, amin látszik, hogy ész is van mögötte. Bőrének ragyogása varázsos. Mint a márvány. Hideg és meleg egyszerre, tökéletesen sima és halvány. Megérinteni volna jó. Különleges érzés lenne az ujjbegyemnek, gondoltam akkor. A szemöldökről bezuhant tekintetem a szemébe... élénk, okos tekintet. Naiv csillogásában tűz volt. Szem, amibe, ha valaki belenéz, látszik, hogy nem gyerekszarral játszik a tulajdonosa. Szép arc. Ami ritka a férfiaknál. Nagyon ritka. Eddigi férfiideáljaim csupán piszkozatai voltak ennek az arcnak. Helyes férfi van sok, tengernyi, de széparcú, igazán szép, alig. Beleolvadtam a harmóniájába. Aztán jött a felismerés és rögtön a csalódottság: baszki... ez egy orvos. Sosem fog „úgy nézni rám. Nem vagyok okos, orvos meg pláne nem. Sosem leszek. A diploma, tervben sincs. Ha nem tűzök pávatollat a seggembe, vagy nem produkálom az ebola tüneteit, esélyem sincs arra, hogy észre vegyen. A felismerés pillanata egybeesett az elmozdulásának a pillanatával. Lendülettel indult eredeti célja, a vizsgálóajtó felé. Köpenyének levegőben úszó széle igyekezett felvenni vele a tempót. A ruhadarab alsó sarka visszahajlott a lendülettől, és felém integetett búcsúzóul. Arra gondoltam, hogy ez a visszafelé hajló, apró köpenyszél az, amibe belekapaszkodott vágyódásom. A gondolataim vonzották felém, és most kinevetve engem, búcsút int. A vizsgáló ajtaja sokat használtankattant egy apróbbat, becsukódott mögötte. Úgy néztem a csukott ajtót, mint a szentképet. Úgy, mintha ott lenne mögötte a világ kincse, az idő homokja, az élet vize. Orvos, gondoltam. Orvos, ami nem jó, mert nem lehet elvarázsolni... hisz az orvosnak esze is van, nem csak tesztoszteronja. Miért mindig olyan férfi tetszik meg igazán és teljesen, aki lehetetlen küldetés számomra? Az orvos valaki, én pedig senki. Utáltam az esélytelenségemet. Utáltam magam. Ismertem az élet játékszabályait: egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá (Esterházy Péter).És én voltam, aki az alatt a bizonyos szint alatt volt. Nem néztem az orvosokra istenként, ahogy az emberek szoktak, mert a fél életemet, a gyerekkoromat köztük töltöttem. Tisztelem és ismertem őket, így tudtam, pontosan tudtam, hogy egy külön kaszt. Egy zárt, furcsa és néha érthetetlenmagánvilágban élnek. Nem ez, az orvosok világa volt az, ami megriasztott, mert elég jól boldogultam benne kicsi korom óta. Hamarabb tudtam, hogy mi az az ileus, mint azt, hogy mi a mozi. Saját tudatlanságom riasztott meg. A gondolat, hogy ha megszeretem és megszeret, mi az, amit adhatok majd neki... a lábközömön és majomszeretetemen kívül. A jó orvosban tudásvágy van, okos társ kell neki, aki hasonlatos hozzá. Én semmit sem tudok... nem vagyok piacképes, csak a prolinegyedben. Csak ott van értéke a jó seggnek és hosszú, szőke hajnak. Talán a rétesem, meg a székelykáposztám... talán azzal viríthatnék... elmosolyodtam: itt ülök a nyomorommal, és egy vadidegennel tervezgetem a szerelmi életem, latolgatom a jövő lehetőségeit. Egy olyan emberrel, aki azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Ezzel gondolattal le is zártam a hirtelen jött, és csak bennem létező szerelmi románcot. Igyekeztem másra, újra a szorongásomra gondolni. Arra, hogy talán mégis kell az a nyomorult érettségi, és jó volna, ha már hazafelé botorkálhatnék. Pár perc múlva, szédülésben rutinnal álltam fel. Szólítottak. Beléptem a vizsgálóba, ahol sokan csináltak sok mindent, teljes figyelemmel. Én pedig azt csináltam, amit mondtak nekem. Ahogy anyám tanította. Anyuműtősnő, bőrébe nőtt a fehér ruha és az életforma, úgy általában a protokoll. Egyik mondása volt, hogy „mindig csináld azt, amit az orvos mond. Anyunak hivatása volt, nem munkahelye. Sok mindent tanultam tőle a kórház világából. Többek között azt, hogy a kórház, a sürgősségi nem az individualizmus szent helye. És tényleg így van. Ezen a helyen, a kórház rendszerét nem ismerő laikusoknak is gyorsan világossá válik, hogy itt az orvos és a nővér az úr, annak minden értelmében. Akkor is, ha tetszik és akkor is, ha nem. Fura, hogy az embereknek nehezen esik le az, hogy szerencsésebb az orvosnak kiszolgáltatottnak lenni, mint a betegségnek. Szerencsésebb az orvosnak szót fogadni, mint úgy ugrálni, ahogy azt a betegség diktálja, és közben kétségbeesni. Gondolataim végszavára magamra hagytak a függöny mögött. Leültem az ágy szélére, és masszívan kapaszkodtam, mert újból extrém módon szédülni kezdtem. Ekkor, egy hirtelen mozdulattal valaki elrántotta a függönyt. Az orvos volt. Az az orvos. Ott állt teljes, csodálatos magasságával, a tökéletes ajkaival, a márvány bőrével... és a rövid, katasztrofális stílusban nyírtbarna hajával, amit csak akkor vettem észre. Úgy tűnik, a katasztrofális hajszerkezet egészségügyis egyencucc... anyunak is ilyen, gondoltam, és elmosolyodtam. Világosbarna, sok, és vékonyszálú haj, amit öröm fésülni és simogatni, mert olyan, mint a selyem, viszont rémálom vágni és formázni, mert kiszökik az ujjak közül. Kérdezgetett erről-arról, én pedig legjobb tudásom szerint válaszoltam, de minél több idő telt el a közelségében, annál nehezebb volt figyelnem a kérdések tartalmára. Tetszett, nagyon tetszett a hang, és az intonáció is. Mindez elvitte a figyelmem. Elvitte a figyelmem egy olyan világba, amiben már nagyon régen voltam. Úsztam az érzetekben, ami miatt a megértéssel lett hirtelen egy kis problémám. Millió információhullott az elmémbe a férfiról, és azzal voltam elfoglalva teljes egészében, hogy ezeknek megadjam magam. Ez, ebben a helyzetemben nem annyira volt áldásos. Csak arra tudtam koncentrálni ahogyan a szavakat formálta ajkával, ahogy megcsillant a haján a fény, ahogy a kezét tartotta. Sok-sok apró rezdülés. A szavak értelme pedig feloszlott a semmiben.

Lehívok egy pszichiátert, beszéljen vele is... - mondta. Aztán, amit utána mondott, már nem értettem. A szemét néztem, csak a szemét, bele a közepébe. Kék. A világ kékje, az ég kékje, az ég kékjének végtelensége. Olyan érzés volt a szemébe nézni, mint amikor a Napba nézek, csak nem szűkültek, hanem tágultak a pupilláim. Nem volt fájdalmas, mint a fényvakítás, hanem jó volt. Pillanatról pillanatra, egyre többet voltam képes befogadni a látványából. Ez inkább fénybe zuhanás, és abban való feloldódás volt. Közben pedig elhangzott egy kérdés is, aminek tartalma szükségszerűen úszott el a semmibe. Marhára nem voltam vele tisztában, egyáltalán nem, hogy mit kérdezett. Azt viszont, ahogy egyre inkább csúsztam vissza a valóságba, átjött a hangsúlyból, hogy eldöntendő kérdés volt. Arra meg nem sok opció van: vagy igen, vagy nem. Igen mondtam. Abban a pillanatban bármire igent mondtam volna. Lobotómiára, szexre, bármire. Arra emlékszem, hogy a pszichiáter kedves volt... de valaki megkérdezi azt, hogy férfi vagy nő volt-e, nem tudtam volna megmondani. Kivakuzta a „Nap-orvos az agyamat. Ebben az állapotban lebegtem az összes vizsgálat alatt, míg végül, megkaptam a papírokat, és elindultam haza. A gyerekeimhez. Az út olyan volt, mintha nem is lett volna. Egyszer csak elfogyott. A ház előtt álltam, három kilométerrel arrébb. Szédülve kívül és belül egyszerre. Legalább már a nevemet tudja, gondoltam. Aztán azt is gondoltam, hogy ez vagy úgy három másodpercig tarthatott, míg megírta az ambulánslapot. Feltéve, ha ő írta meg. Elnevettem magam. Amikor ágyba bújhattam végre, a szokásos esti „pisilnem kell, éhes vagyok, fáj a hajam gyerekőrület és a mesemondás után erősen markoltam meg az ágy szélét, hogy a testhelyzet-változtatáskor intenzívebbé váló pörgés biztonságban teljen. Ami azért volt furcsa, mert bár a világ pörgött körülöttem, a bennem lévő szerelmi pörgés, a boldogság érzése biztonságban tartott. Idővel a csillár és plafon stabil pontot lelt, és én már rég nem kapaszkodtam. Mert nyitott szemmel álmodtam. Olyat éreztem, merészet és csodaszépet, olyat, amit addig soha. Olyat, ami mindenben stabilitást ad. Szerelmet éreztem, és annak boldogsága elfedte a szorongást, a bánatot, az elkeseredettséget. Biztonsági öv volt ez a javából, ami ölelt, körül ölelt kívülről és belülről is. Minden sejtemet külön-külön. Éreztem őket, mindet. Boldogan ujjongtak bennem. Elcsitult a lelkem az általános boldogságérzésben, és ellazultak izmaim. Az ujjaimban, a tenyeremben is, és emiatt nem kellett kapaszkodnom. Mert lebegtem. Biztonságosan, egy félig éber álomban. Ami utána boldog, szemhunyós igazi álom szállt meg. Az a pihentetősen boldog fajta, ami ritka, és többnyire a szerelemkoktélt vérükben pörgetők kiváltsága. Másnap kipihenten ébredtem. Gyanúsan kipihenten. Mint kamaszkoromban, a gyerekeim születése előtt. Évek óta nem tapasztaltam meg ezt az érzést, és most nagyon jól esett. Gondolataim és feladataim az ébredéssel azonos pillanatban egységekbe rendeződtek. Keltés, etetés, pelenkázás, gyereköltöztetés, ovi, főzés, mosogatás. Mosolyogva, énekelve és táncolva. A gyerekek mindig vidámmá, boldoggá, szóval gyerekké tettek, de most úgy éreztem, felnőttként vagyok boldog. A szívemnek titka volt, ami akkora titok volt, hogy még én magam sem tudtam róla. Azt éreztem, hogy bármi is történik velem épp, az valami belső ragyogásból ered, ami ajándék. A fakanalat többször is megpörgettem a levegőben. Hátravetett fejjel kacagtam, amikor az külön életre kelt, és bukfencelve a földre esett. Semmi anyai szorongás, megfelelni vágyás a világnak, semmi nyomasztó érzés, semmi komor felhő... és semmi szédülés. Az egész nap így telt. Délután egyszer sem emeltem meg a hangom, pedig a gyerekeim különösen elevenek voltak, mert hamar ráeszméltek arra, hogy rés van a pajzson: anya boldog. Örültek a módosult tudatállapotomnak, amitől több mindent mertek, és szabadon boldogok voltak. Gyermekidőben számítva rég láttak ilyennek. Bármire néztem, ott volt a tekintet. Tisztának és hihetetlenül őszintének, derűsnek és jóindulatúnak láttam. Nem csupán látni véltem a megtapasztaltat, hanem úgy éreztem, hogy bármire nézek, a tekintetbe nézek. Bennem volt az életérzés, amit előző nap akkor éreztem, amikor közel, érinthetően közel volt a férfi. Éreztem a közelségébe zuhanó lendületet. Szerelmes vagyok, csapott le rám a gondolat. Szédültem újra, de ezúttal a lelkem szédült meg. A szerelemtől. Szédületből szédületbe, gondoltam. Nem akartam elengedni ezt az állapotot, nem akartam kigyógyulni belőle. Energiában úsztam, nyugodt és tevékeny boldogságfelhőben léteztem. Minél többet akartam befogadni ebből, ott és akkor. Egyszerűen és végleg beköltözött a férfi az elmémbe, valahová oda leghátulra, az elmémbe. Nem volt nyilvánvaló a „beköltözés" pillanata, mert annyira természetes élmény lehetett. Az, hogy ez mennyire volt végleges, nem voltam tisztában. Nem is érdekelt, mert a pillanat volt csak, az épp megélt pillanat. Bérelt helye lett a férfinak... bérelt helye lett a mozdulatainak, mosolyának, a szépséges márványbőrének, a tragikusra vágott hajának, a tekintetének, és a hangjának. Pár nap után  végül, rám omlott a pánik: rádöbbentem, hogy nem tudom a nevét. Viharos gyorsasággal borítottam ki a táskám tartalmát, hogy minél előbb ráleljek a kórházi papírokra, amit azóta sem pakoltam ki a táskából. Kisautó, félig megevett csoki, cumi, morzsa. Sok morzsa. Tampon, papírzsepi, mesekönyv, megannyi kacat... aztán a mesekönyvben megleltem a megbúvó papír. Gyakorlatias gyorsasággal lapoztam végig az iratot, és kerestem a nevet... de a név nem volt ott. Más orvos neve volt ott, olyané, akiről tudtam, hogy ki. Szomorú lettem, nagyon szomorú. Kutakodtam az emlékeimben, hátha elhangzott a név... hátha emlékszek valami támpontra, amivel nyomozásba kezdhetek a nevet illetően. Nem volt nyom. Ekkor, a szerelemben úszáson túl gondolkozni kezdtem végre. Arról is, hogy hogyan történhetett ilyen, és hogy ez vajon normális-e. Mármint énnormális vagyok-e. Amikor már eléggé elszomorodtam, felidéztem a vonásait újra. Ismerősnek tűnt. Az összes. Mintha láttam volna már, régebben. Már láttam valahol. Biztosan, valahol, valamikor láttam már. Arcokat nem felejtek. Soha. Végig pörgettem életemnek zanzáját, hátha. Lehet, hogy Zeneakadémia szombati matinéin... vagy, amikor apuval vonatoztunk. Igen, az lehet... nagyon sokat vonatoztam... de lehet, hogy elbringáztam mellette valamikor régen... vagy nem. Az nem lehet. Bringázás közben nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy ne boruljak fel. Talán lehet, hogy moziban, mert oda baromi sokat jártunk bandázni... vagy a Várban, ott is sokszor voltam... vagy amikor minden hétvégén más buliban lógtam. Nem, az nem lehet... már akkor feltűnt volna. Könyvtár... Margit sziget... rakparti tűzijáték. Minden helyzetet felkutattam az emlékeiben. Mindhiába. Kétségbeesés tört rám. Alig vagyok harminc, és mennyi mindent megéltem, mennyi helyen jártam... sosem tudom meg, hogy honnan ismerős. Önmarcangolásba kezdtem, de rájöttem, hogy valójában tök mindegy hol láttam az arcát. Ma már azt sem tudja, hogy ki vagyok. Túl sok a hikomatom, túl sok a gyerekem. Túl ostoba vagyok. Túl buta. Mit adhatnék neki? Csak elvehetnék... az idejét, az erejét a gondjaimmal... hamar vége lenne. Ha egyáltalán lenne belőle valami. Szóba sem állna velem. Nem vagyok olyan, akire egy okos férfi felfigyel. Nem vagyok olyan, mint azok a nők, akik boldogan nevetnek bele a világba hófehér gyöngysor fogazatukkal, mert semmi más dolguk sincs, mint pasit szerezni, hisz minden mást megszereztek: tudást, egzisztenciát, mindent. Nem vagyok olyan, aki bárkit megkaphat. A helyzet az, hogy nem vagyok olyan helyzetben, akinek minimális esélye van arra, hogy megkaphatja azt a konkrét személyt, akire vágyik. Buta-buta-buta vagyok... még érettségim sincs. Aztán bevillant, hogy már csak három év van a suliból. Valahogy ki kell bírnom. Hogy érettségim legyen....még-még-még nincs érettségim... de majd lesz... és ettől a gondolattól vidám lettem. Itt, és ekkor döntöttem el, hogy folytatom, befejezem az iskolát, akármennyi áldozattal is jár. A férfihoz fűződő mély ábrándjaim okán nem akartam elengedni azt a lehetőséget, hogy egyszer, majd, ha eléggé felnővök, eléggé okos leszek, a karjaiban végzem... és remélhetőleg nem úgy, hogy a BLS-re várok. (újraélesztés) Látszólag elengedtem a szerelem gondolatát, bízva abban, hogy egyszer, talán, lesz diplomám. Lesz valamilyen papír alapú bizonyítékom arra, hogy megérdemlem őt. Látszólag felülemelkedtem a szerelem problémakörén, de fel-feltört bennem az érzés, hogy rengeteg lehetőségem lesz még