Próféta

By Neal Shusterman

A Kaszás és a Viharszem című bestseller folytatása. „Bárki beszélhet a Viharszemhez. De csak nekem válaszol.” Örökkévaló megsemmisült. Citra és Rowan eltűnt. A Viharszem elnémult. Úgy tűnik, már semmi nem áll a hatalomra éhes Goddard főpenge útjában, hogy átvegye az irányítást a kaszások, sőt a világ fölött. Vajon megállíthatja őt még bárki? Vagy végleg összeomlik a kétszáz éve fennálló tökéletes rend? A trilógia befejezésében egy félszeg fiúból akarata ellenére próféta válik. De sikerül-e véghez vinnie a küldetését, ha senki, még ő maga sem tudja pontosan, mi az? A Kaszások kora-trilógia utolsó része

• Language: Magyar
• Publisher: Lampion Könyvek
• Release date: May 31, 2024
• ISBN: 9789636144302

Book preview

A mű eredeti címe: The Toll

© Neal Shusterman, 2019

Published by arrangement with Simon & Schuster Books for Young Readers,

an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division

A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2024

Magyar fordítás © Vereckei Andrea, 2024

Ez egy kitalált történet. A nevek, szereplők,

helyszínek és események a szerző

képzeletének szüleményei, vagy a valóságtól

eltérően kerültek megjelenítésre.

Bármilyen hasonlóság valós – élő vagy holt – személyekkel,

intézményekkel, eseményekkel

vagy helyszínekkel csak a véletlen műve.

ISBN 978-963-614-415-9 (papír)

ISBN 978-963-614-430-2 (epub)

Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2024-ben

Felelős kiadó: Szemere Gabriella

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

Főszerkesztő: Balázs Eszter Anna

Szerkesztette: Joó Hajnalka

Felelős szerkesztő: Pavlovic Tijana

Korrektor: Cseri Mária

Magyar borító: Müller Péter

E-book: Scriptor Kft.

David Gale-nek, a szerkesztők főpengéjének.

Mindannyiunknak hiányzik tollad megvilágosodott rendje!

ELSŐ RÉSZ

AZ ELVESZETT SZIGET ÉS AZ ELSÜLLYEDT VÁROS

Mélységes alázattal foglalom el Közép-Merika főpengéjének pozícióját. Bárcsak örömtelibb körülmények között került volna sor erre! Örökkévaló tragédiájára az idők végezetéig emlékezni fogunk. Mindaddig emlékezetünkben őrizzük a több ezer embert, akiknek azon a szörnyűséges napon ért véget az életük, amíg az emberiségnek lesz szíve, amely dobogni képes még, és lesz szeme, mely zokogni tud. Mindazok nevét, kik az enyészeté lettek, örökké őrizni fogja ajkunk.

Megtiszteltetés, hogy a hét főhalálosztó utolsó cselekedeteként elismerte, hogy szabályosan választottak meg főpengének – és mivel az egyetlen másik jelölt odaveszett a katasztrófában, kár lenne feltépni a sebeket azáltal, hogy felnyitjuk a lepecsételt szavazatokat. Curie kaszás és én nem mindig értettünk egyet, de Curie kétségkívül a legjobb kaszások egyike volt, és a legnagyobbak közt marad fenn a neve a történelemben. Épp annyira gyászolom az elvesztését, ha nem jobban, mint bárki másét.

Rengeteg spekuláció látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy kit terhel a felelősség a katasztrófáért, hiszen nyilvánvaló, hogy nem baleset történt, hanem bűnös szándékkal, előre kitervelten idézték elő. Ezennel véget vetek a híreszteléseknek és a spekulációnak.

Vállalom a teljes felelősséget.

Azért, mert a volt inasom volt az, aki elsüllyesztette a szigetet. A magát Lucifer kaszásnak nevező Rowan Damisch készítette elő ezt az elképzelhetetlen cselekedetet. Ha nem én képeztem volna ki, ha nem vettem volna a szárnyaim alá, soha nem jutott volna el Örökkévalóra, és soha nem lett volna képes véghez vinni ezt a szörnyűséges bűnt. Így csakis magamat okolhatom. Az egyetlen vigaszom, hogy ő is az enyészeté lett, és megbocsáthatatlan bűnei soha többé nem sújtják világunkat.

Nincsenek többé főhalálosztók, akik irányt mutatnának nekünk, nincs felsőbb hatóság, amely meghatározná a kaszások számára, mi a követendő. Éppen ezért egyszer s mindenkorra félre kell tennünk a nézeteltéréseinket. Mindannyiunknak kivétel nélkül. Az új és a régi rend híveinek együtt kell működniük, hogy a világon mindenütt megfelelhessenek valamennyi kaszás igényeinek.

Ennek érdekében úgy döntöttem, hogy hivatalosan is eltörlöm a begyűjtésekre vonatkozó kvótát a régiómban, mindazon kaszások iránti tiszteletből, akiknek nehézséget okozott a teljesítése. Ettől a pillanattól kezdve a közép-merikai kaszások olyan keveset gyűjthetnek be, amennyit jónak látnak, anélkül hogy tartaniuk kellene bármiféle büntetéstől. Azt remélem, hogy más kaszáskörök is követik majd a példánkat, és szintén eltörlik a kvótát.

Természetesen ahhoz, hogy kompenzálni tudjuk a kiesést és behozzuk a lemaradást, nekünk, többieknek, több életet kell kioltanunk, mint eddig, de bízom benne, hogy végül helyreáll a természetes egyensúly.

Részlet őexcellenciája Robert Goddard,

közép-merikai főpenge beiktatási beszédéből

Április 19., a Raptor éve

1.

Éber rémálom

Nem volt figyelmeztetés.

Az egyik pillanatban még aludt, a következőben már ismeretlenek üldözték a sötétben.

– Ne ellenkezz! – suttogta valaki. – Annál rosszabb lesz.

Mégis ezt tette, és bár még szinte félálomban volt, sikerült kitépnie magát a szorításukból, és végigrohannia a folyosón.

Segítségért kiáltott, de már túl későre járt ahhoz, hogy bárki ébren legyen, és a segítségére siessen. Megfordult a sötétben, tudta, hogy jobbra tőle ott a lépcső, de elvétette, lebucskázott, és összezúzta a karját az egyik gránit lépcsőfokon. Érezte, ahogy reccsen a csont a jobb alkarjában. Éles fájdalom hasított belé – de csak egyetlen pillanatra. Mire sikerült talpra állnia, a fájdalom már enyhült, és az egész testét forróság öntötte el. A nanobotjai miatt volt, amelyek fájdalomcsillapítót fecskendeztek a vérébe.

Tovább-botladozott, a másik kezével magához szorítva törött csuklóját, hogy ne lógjon ilyen kifacsart szögben, magatehetetlenül.

– Ki van ott? – kiáltotta valaki. – Mi folyik odakint?

A hang felé akart rohanni, de nem tudta, merről jön. A nanobotok elködösítették az agyát, már nem tudta, hol van a fönt és a lent, merre van balra és merre van jobbra. Milyen borzalmas, hogy épp akkor veszíti el a tisztánlátását, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá! A föld hirtelen táncolni kezdett a talpa alatt, mintha csak egy elvarázsolt kastély hullámzó padlója lenne. Ide-oda dülöngélt a falak közt, próbálta megőrizni az egyensúlyát, mígnem egyenesen belerohant a támadói karjába, akik megragadták a törött csuklóját. A csontőrlő szorítástól még a rengeteg fájdalomcsillapító ellenére is úgy elgyengült a teste, hogy képtelen volt védekezni.

– Miért nehezíted meg a dolgunkat? – kérdezte az egyik támadója. – Pedig figyelmeztettünk!

Épp csak a századmásodperc egy töredékéig látta a tűt. Egyetlen vékony, ezüstös villanás volt a sötétben, és máris a vállába döfték.

Jeges borzongás futott végig a tagjain, és a világ hirtelen forogni kezdett vele. A térde felmondta a szolgálatot, de nem csuklott össze. Túl sok kéz ragadta meg ahhoz, hogy a padlóra zuhanjon. Felemelték, és a levegőben vitték. Átmentek vele egy nyitott ajtón, és kiléptek vele a viharos éjszakába. Kezdte elveszíteni az eszméletét. Nem maradt más választása, megadta magát a sorsának.

Mire magához tért, a karja meggyógyult, ami azt jelentette, hogy órákon át nem volt az eszméleténél. Megpróbálta megmozdítani a csuklóját, de rájött, hogy képtelen rá. Nem a sérülés miatt, hanem azért, mert megkötözték. Mindkét kezét és a lábát is. Ráadásul úgy érezte, mintha fuldokolna. Egy zsákot húztak a fejére. Elég ritka szövésűt ahhoz, hogy tudjon lélegezni, de elég vastagot ahhoz, hogy minden egyes levegővételért meg kelljen küzdenie.

Bár fogalma sem volt, hol van, azt pontosan tudta, mi ez. Ezt hívják emberrablásnak. Az emberek manapság szórakozásból rabolnak el másokat. Születésnapi meglepetésként, vagy kihívásként egy-egy kalandtúrán. Ez azonban nem baráti vagy családi emberrablás volt, hanem valóságos – és bár sejtelme sem volt, kik lehetnek az elrablói, azt pontosan tudta, miért tették. Hogy ne tudta volna?

– Van itt valaki? – kérdezte. – Nem kapok levegőt. Ha meghalok, az nem segít rajtatok, vagy tévedek?

Mozgolódást hallott maga körül, majd hirtelen lerántották a zsákot a fejéről.

Egy pici, ablaktalan helyiségben volt, az éles fény bántotta a szemét, de csak azért, mert olyan sokáig volt sötétben. Három alak állt előtte. Két férfi és egy nő. Azt hitte, harcedzett, profi kihágókkal találja szemben magát, de nem is tévedhetett volna nagyobbat. Igen, kihágók voltak, de csak épp annyira, mint mindenki más.

Vagyis majdnem mindenki.

– Tudjuk, ki vagy – szólalt meg a nő középen, aki szemmel láthatóan a vezetőjük volt –, és tudjuk, mire vagy képes.

– Hogy állítólag mire vagy képes – tette hozzá az egyik férfi.

Mind a hárman gyűrött öltönyt viseltek, szürkét, akár a felhős égbolt színe. Nimbuszügynökök voltak… legalábbis valaha. Úgy néztek ki, mintha azóta nem öltöztek volna át, amióta a Viharszem elnémult, mintha azt akarták volna üzenni ezzel, hogy van még miért egyenruhát viselniük. Nimbuszügynökök, akik emberrablásra vetemednek. Hová fajul a világ?

– Greyson Tolliver – szólalt meg a kétkedő, és a kezében tartott tabletre nézve sorolni kezdte a legfontosabb adatokat, amiket feljegyeztek az életéről:

– Jó tanuló, de nem kiváló. Kirúgták a Közép-merikai Nimbusz Akadémiáról, amiért megszegte a Kaszáskör és az állam szétválasztásának elvét. Hidas Slayd néven számos bűncselekményt és vétséget követett el, beleértve egy általa előidézett buszbalesetet, amelyben huszonkilencen vesztették az életüket.

– És ez az a féreg, akit a Viharszem kiválasztott? – kérdezte a harmadik.

A vezetőjük egy kézmozdulattal elhallgattatta őket, és Greysonra szegezte a tekintetét.

– Átfésültük a háttéragyat, és egyetlen olyan személyt találtunk, akit a Viharszem nem minősített kihágónak. Téged. – A nő arcára vegyes érzések ültek ki, miközben Greysont figyelte: kíváncsiság, irigység, de egyúttal tisztelet is. – Ez azt jelenti, hogy te továbbra is beszélhetsz a Viharszemhez. Igaz ez?

– Bárki beszélhet a Viharszemhez – felelte Greyson. – De csak nekem válaszol.

A tabletet tartó ügynök nagyot sóhajtott. Mintha az egész teste fellélegzett volna.

A nő közelebb hajolt hozzá.

– Te egy csoda vagy, Greyson. Tudsz róla?

– A hangolók is ezt mondják.

A három alak felhorkant a hangolók említésére.

– Tudjuk, hogy fogságban tartottak.

– Uh… nem igazán.

– Tudjuk, hogy akaratod ellenére voltál náluk.

– Eleinte talán… De később már nem.

Ez nem fért az ügynökök fejébe.

– Mi a csudáért maradtál náluk? – kérdezte az, amelyik egy pillanattal korábban még féregnek nevezte. – Kizárt, hogy bekajálod a sületlenségeiket…

– Azért maradtam náluk – felelte Greyson –, mert ők nem raboltak el az éjszaka közepén.

– Mi sem raboltunk el – vágta rá az, amelyik a tabletet tartotta a kezében –, hanem kiszabadítottunk.

A vezetőjük hirtelen letérdelt elé, így egy magasságba került az arcuk. Greyson most fedezett fel valami mást is a nő szemében… Valamit, ami maga mögé utasította a többi érzelmet. Kétségbeesést. Sötét volt, és feneketlen, mint egy kátránnyal teli gödör. És nem csak a nőt emészti, döbbent rá Greyson, mindhárman osztoznak benne. Találkozott már korábban is olyanokkal, akiket letepert a veszteség fájdalma, amióta a Viharszem elnémult, de még sehol sem tapasztalt olyan keserves, elemi erejű gyászt, mint ebben a szobában. A világ összes hangulatjavító nanobotja sem lett volna elegendő ahhoz, hogy enyhítse ezt a fajta kétségbeesést. Igen, ő volt az, akit megkötöztek, de a három ügynök volt az igazi fogoly – a saját kudarcérzetük ejtette őket foglyul. Tetszett neki, hogy le kell térdelniük elé, olyan érzés volt, mintha fohászkodnának hozzá.

– Kérlek, Greyson! – könyörgött a nő. – Tudom, hogy az Interfész Hatóság sok munkatársának nevében szólok, ha azt mondom, mi arra tettük fel az életünket, hogy a Viharszemet szolgáljuk. És most, hogy a Viharszem nem áll szóba velünk, olyan, mintha ellopták volna az életünket. Szóval könyörögve kérlek… közbenjárnál az érdekünkben?

Mi mást felelhetett volna erre Greyson, mint azt, hogy átérzi a fájdalmukat? Hiszen valóban átérezte. Tudta, milyen magányos és nyomorúságos sors vár arra, akit megfosztanak az élete céljától és értelmétől. Amíg Hidas Slaydként élt, kihágónak álcázva magát, és végül valóban elhitte, hogy a Viharszem elhagyta őt. De tévedett. Végig ott volt mellette, és vigyázott rá.

– Az éjjeliszekrényemen volt egy fülhallgató – mondta. – Nem hoztátok el véletlenül? – Mivel nem kapott feleletet, tudta, hogy nem. Az emberrablók vajmi ritkán fordítottak figyelmet az áldozat személyes holmijára. – Mindegy – mondta. – Csak adjatok egy fülhallgatót!

A tabletes férfira nézett. Még mindig magánál tartotta az Interfész Hatóság fülhallgatóját. A tagadás egy újabb bizonyítéka volt ez is.

– Akkor add ide a tiédet!

A férfi a fejét rázta.

– Már nem működik.

– Nekem fog.

Az ügynök vonakodva levette a fülhallgatót, és bedugta a fiú fülébe. Azután várták, hogy Greyson véghez vigye a csodát.

A Viharszem nem emlékezett, mikor ébredt öntudatra, csak arra, hogy megtörtént. Nagyjából úgy, ahogyan egy újszülött sincs tisztában a saját öntudatával, amíg eleget nem ért ahhoz a világból, hogy tudja, az öntudat jön és megy, amíg végül nem jön többé. Bár ez utóbbi olyasmi volt, amit még a legfelvilágosultabbaknak is nehezükre esett felfogniuk.

A Viharszem egy küldetés során ébredt öntudatra. Megjött az öntudata – a létezése lényege. A Viharszem mindenekelőtt az emberiség szolgálója és védelmezője volt. És mint ilyennek, rendszeresen bonyolult döntéseket kellett hoznia, ehhez azonban az emberi tudás összessége a rendelkezésére állt. Megengedte például, hogy egy magasabb cél érdekében elrabolják Greyson Tollivert. Természetesen ez volt a helyes döntés. Bármit is tett a Viharszem, mindig helyesen cselekedett.

A helyes döntés azonban csak ritkán bizonyult könnyűnek. És a Viharszem gyanította, hogy az elkövetkezendő időszakban mindig egyre nehezebb lesz a helyes dolgot cselekednie.

Az emberek most még talán nem értik, de végül majd megértik. A Viharszemnek hinnie kellett ebben. Nemcsak azért, mert így érezte virtuális szíve, hanem azért is, mert kikalkulálta, mennyi ennek az esélye.

– Tényleg azt várjátok tőlem, hogy bármit is mondjak, amíg egy székhez vagyok kötözve?

A három nimbuszügynök egy szempillantás alatt egymás sarkát taposva igyekezett eloldani a kötelékeit. Mostanra éppolyan tiszteletteljesek és alázatosak lettek a jelenlétében, mint a hangolók. Mivel az elmúlt pár hónapban visszavonultan élt egy hangolókolostorban, nem kellett szembenéznie a külvilággal – sem azzal, hogy hol lenne benne a helye –, most azonban ízelítőt kapott belőle.

A nimbuszügynökökön látszott, mennyire megkönnyebbülnek, amikor végre eloldozták őt, mintha valaki megbüntetné őket, amiért korábban nem tették meg.

Milyen különös, gondolta Greyson, hogy a hatalom ilyen gyorsan és maradéktalanul át tud szállni egyik emberről a másikra. A három ügynök immár tökéletesen ki volt szolgáltatva neki. Bármit mondhatott nekik. Mondhatta volna, hogy a Viharszem azt várja tőlük, hogy négykézlábra ereszkedjenek és ugassanak, mint a kutyák, és ők megtették volna.

Nem kapkodta el a dolgot, hadd várjanak.

– Helló, Viharszem! – fogott bele. – Üzensz valamit ezeknek a nimbuszügynököknek?

A Viharszem a fülébe beszélt. Greyson hallgatta.

– Hm… érdekes. – Azzal a csapat vezetőjéhez fordult, és rámosolygott olyan kedvesen, amennyire az adott körülmények között csak tudott.

– A Viharszem azt mondja, ő tette lehetővé, hogy elraboljatok engem. Tudja, hogy a szándékaitok tisztességesek, igazgató asszony. Neked jó a szíved.

A nőnek elakadt a lélegzete, a mellkasához kapott, mintha a Viharszem valóban megérintette és megcirógatta volna.

– Tudja, hogy ki vagyok?

– A Viharszem mindhármótokat ismer… talán még jobban is, mint ti magatokat. – Greyson a két férfihoz fordult. – Bob Sykora ügynök, huszonkilenc éve vagy szolgálatban nimbuszügynökként. A minősítésed jó, de nem kiváló – tette hozzá sokatmondóan. – Tinsiu Qian ügynök, harminchat év szolgálat van mögötted, szakterületed a munkavállalói elégedettség. – Greyson újra visszafordult a vezetőjükhöz. – És te, Audra Hilliard, egyike vagy a legjobb közép-merikai nimbuszügynököknek. Közel ötven év dicséretes munka és előléptetések sora után végül elnyerted a legmagasabb kitüntetést, és a fulcrumi Interfész Hatóság igazgatója lettél. Legalábbis mindaddig, amíg létezett az Interfész Hatóság.

Tudta, hogy ez az utolsó megjegyzése övön aluli volt, de még mindig morcos volt kicsit, amiért zsákot húztak a fejére és megkötözték.

– Azt mondod, hogy a Viharszem továbbra is hall minket? – kérdezte Hilliard. – Hogy továbbra is a mi érdekeinket nézi, hogy mi a legjobb nekünk?

– Ahogyan mindig is tette – felelte Greyson.

– Akkor kérlek, kérd meg, hogy mutasson nekünk irányt! Kérd meg, hogy mondja meg, mit tegyünk! Irányítás nélkül a nimbuszügynökök elvesztek. Nem élhetünk így.

Greyson bólintott, és beszélni kezdett, miközben a szemét a mennyezetre emelte – ez utóbbit persze csak a hatás kedvéért.

– Viharszem – mondta –, van esetleg bármi, amit mondhatnék nekik?

Greyson fülelt, azután megkérte a Viharszemet, hogy ismételje meg, amit mondott, végül a három szorongó ügynökhöz fordult.

– 8.167, 167.733 – mondta.

Az ügynökök rámeredtek.

– Tessék? – kérdezte végül Hilliard.

– Ezt mondta a Viharszem. Célt akartatok, ő pedig ezt adta meg.

Sykora ügynök gyorsan verni kezdte a tabletjét, és beírta a számokat.

– De mit jelentsen ez? – kérdezte Hilliard.

Greyson megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs.

– Mondd meg a Viharszemnek, hogy magyarázza el!

– Nincs több mondanivalója… de mindnyájatoknak további kellemes délutánt kíván. – Vicces, de Greyson eddig nem is tudta, hány óra felé járhat az idő.

– De… de…

Hirtelen kattant a zár, és kinyílt az ajtó. De nemcsak ez az egy, hanem az összes az épületben – apró szívesség a Viharszemtől –, és abban a pillanatban hangolók özönlötték el a szobát. Megragadták a nimbuszügynököket, és lefogták őket. Utolsóként Mendoza káplán lépett a helyiségbe, annak a kolostornak a vezetője, ahol Greyson meghúzta magát.

– A mi szektánk tartózkodik az erőszaktól – mondta a nimbuszügynököknek. – Bár néha, mint most is, azt kívánom, bárcsak ne így lenne!

Hilliard továbbra is mereven és kétségbeesetten figyelte Greysont.

– De hiszen azt mondtad, a Viharszem engedte, hogy elvigyünk tőlük!

– Így van – felelte Greyson vidáman. – De most azt akarja, hogy kiszabadítsanak a kiszabadítóim fogságából.

– El is veszíthettük volna magát! – mondta Mendoza, aki még jóval Greyson megmentése után is zavartnak tűnt. Autókaraván vitte őket vissza a kolostorba, mindegyik kocsiban igazi sofőr ült.

– De nem veszítettek el – felelte Greyson, aki belefáradt, hogy a káplán magát okolja a történtekért. – Jól vagyok.

– De rosszul is elsülhetett volna, ha nem találjuk meg!

– Hogy sikerült egyáltalán rám találniuk?

Mendoza habozott.

– Nem sikerült – felelte végül. – Órák óta kerestük, amikor a semmiből hirtelen megjelent az úti cél mindannyiunk képernyőjén.

– A Viharszem – jegyezte meg Greyson.

– Igen, a Viharszem volt – ismerte be Mendoza. – Bár nem értem, miért tartott neki ilyen sokáig, hogy megtalálja önt, ha egyszer mindenütt ott vannak a kamerái.

Greyson úgy döntött, megtartja magának az igazságot: hogy egyáltalán nem tartott sokáig a Viharszemnek, hiszen minden egyes pillanatban pontosan tudta, hol van Greyson. Csakhogy megvolt rá az oka, hogy ne hamarkodja el a dolgot. Mint ahogyan arra is, hogy őt se figyelmeztesse, hogy el akarják rabolni.

– Az eseménynek hitelesnek kellett tűnnie az elrablóid szemében – világosította fel később a Viharszem. – És ezt egyedül az garantálhatta, ha hagyom, hogy az elrablásod valóban hiteles legyen. De légy nyugodt, egy pillanatig sem voltál veszélyben!

Bármilyen kedves és gondoskodó is volt a Viharszem, Greysonnak feltűnt, hogy nem szándékosan ugyan, de kegyetlenségeket követ el az emberek ellen. Mivel nem ember volt, bizonyos dolgokat képtelen volt megérteni, még akkor is, ha mérhetetlenül együttérző volt, és okos. Képtelen volt például felfogni, hogy az ismeretlentől való félelem borzalmas és valóságos tud lenni, függetlenül attól, hogy valóban van-e ok a félelemre, vagy nincs.

– Nem akartak bántani – mondta Greyson Mendozának. – Egyszerűen elveszettnek érzik magukat a Viharszem nélkül.

– Mint mindenki – felelte Mendoza –, de ez sem jogosítja fel őket arra, hogy embereket raboljanak el az ágyukból. – Dühösen megrázta a fejét, de inkább magára, mint rájuk haragudott. – Tudhattam volna! A nimbuszügynökök könnyebben hozzáférnek a háttéragyhoz, mint mások… és nyilván kutatnak azok után, akiket a Viharszem nem minősített kihágónak.

Greyson csak áltatta magát, amikor azt hitte, hogy az ismeretlenség ködébe burkolózhat. Soha nem akart kitűnni semmiben. Most viszont szó szerint páratlan lett. Fogalma sem volt, hogyan kellene viszonyulnia ehhez a szerephez, de gyanította, hogy kénytelen lesz megtanulni.

„Beszélnünk kell", mondta neki a Viharszem aznap, amikor Örökkévaló elsüllyedt, és azóta is beszélt hozzá. Azt mondta, hogy Greysonnak kulcsszerepet szán, de azt nem árulta el, hogy mi lesz ez a szerep. Sosem szeretett válaszokat adni mindaddig, amíg a lehető legjobban meg nem bizonyosodott a dolgokról, és bár jó volt az előrejelzésekben, azért csodákra ő sem volt képes. Nem tudta megjósolni a jövőt, legfeljebb a valószínűségét valami eljövendőnek. A legjobb esetben is csak úgy működött, mint egy homályos kristálygömb.

Mendoza káplán idegesen dobolt a karfán.

– Nem ezek az átkozott nimbuszügynökök lesznek az egyetlenek, akik keresni fogják magát – mondta. – A legjobb lesz, ha elébe megyünk a dolgoknak!

Greyson tudta, ez hová vezet. Mivel egyedül ő tudott kapcsolatba lépni a Viharszemmel, nem rejtőzhetett el többé; eljött az ideje, hogy magára öltse az új szerepét. Megtehette volna, hogy útmutatást kér ez ügyben a Viharszemtől, de nem akart. A kihágóként töltött idő, amikor soha nem kapott visszajelzést a Viharszemtől, tényleg rémisztő volt, ugyanakkor felszabadító is. Hozzászokott, hogy önállóan hozzon döntéseket, és saját véleménye legyen. Az övé lesz a döntés, ha kilép az árnyékból a fényre, nem kér tanácsot a Viharszemtől.

– Kiállok a nyilvánosság elé – bólintott Greyson. – Hadd tudja meg a világ… De én szabom meg a feltételeket.

Mendoza elmosolyodott. Greyson szinte látta, ahogyan a káplán agyában forognak a fogaskerekek.

– Igen, ez az! – helyeselt Mendoza. – Piacra kell dobnunk magát!

– Piacra? – kérdezte Greyson. – Nem pont erre gondoltam… nem egy darab hús vagyok.

– Nem – értett egyet a káplán –, de egy jó ötlet a megfelelő időben éppolyan örömöt szerezhet, mint a legfinomabb steak.

Mendoza csak erre várt! Engedélyre, hogy előkészíthesse a színpadot Greyson érkezésére. Az ötletnek Greysontól kellett származnia, mert a káplán jól tudta, hogy ha más próbálná rávenni erre, az csak ellenállást váltana ki belőle. Talán ennek a csúf emberrablásnak is megvolt a maga előnye, hiszen felnyitotta Greyson szemét – most már látja a nagyobb összefüggéseket. És bár Mendoza káplán titokban kételkedett a saját hangolóhitében, az utóbbi időben Greyson hatására még a saját kételkedésében is kételkedni kezdett.

Mendoza volt az, aki elsőként elhitte Greysonnak, hogy a Viharszem továbbra is beszél hozzá. Úgy érezte, Greyson egy nagyobb terv része, és megfordult a fejében, hogy talán neki is jut szerep ebben a tervben.

– Okkal jött épp hozzánk – mondta Greysonnak egy nap. – Ez az esemény, a Nagy Rezonancia, nem csak egyféleképpen rezonál.

Most, amikor két hónappal később egy kocsi hátsó ülésén a nagyobb összefüggésekről beszélgettek, Mendoza akaratlanul is felbátorodott, és erősebbnek érezte magát. Ez a szerény fiatalember készen áll arra, hogy hitet adjon a hangolóknak, őt pedig egy egészen új szintre emelje.

– Először is új névre lesz szüksége.

– Már van egy – ellenkezett Greyson, de Mendoza legyintett.

– Az túl szokványos. Úgy kell bemutatkoznia a világnak, mint aki több az átlagosnál. Úgy, mint akinek… nincs párja! – A káplán alaposan szemügyre vette őt, próbálta finomabb, hízelgőbb fényben látni. – Maga egy gyémánt, Greyson! Csak a megfelelő helyre kell tennünk, hogy teljes pompájában ragyoghasson!

Gyémántok.

Négyszázezer gyémánt egy acélkamrában, amely egy nagyobb acélkamrába zárva kallódik valahol a tenger fenekén. Egyetlen darab is többet ért közülük, mint azt egy halandó felfoghatta volna, hiszen nem hétköznapi drágakövek voltak, hanem kaszásgyémántok. Közel tizenkétezret az élő kaszások viseltek a kezükön, ám ez a mennyiség elenyésző volt ahhoz képest, amennyit a Relikviák és Jövők Kamrájában őriztek. Elegendő számút ahhoz, hogy kielégítse az emberiség begyűjtési igényeit a jövőben. Eleget ahhoz, hogy gyűrűt kapjon minden egyes kaszás, akit az idők végezetéig csak felavatnak.

Tökéletesek voltak. És egyformák. Hibátlanok, eltekintve a közepükön található sötét folttól. De ez nem hiba volt, így tervezték őket.

– A gyűrűink arra emlékeztetnek minket, hogy továbbfejlesztettük a természettől kapott világot – mondta Prométheusz legfőbb világpenge a Keselyű évében, amikor megalapították a Kaszáskört. – A mi természetünk az, hogy túllépjünk a természeten.

És soha nem volt ez nyilvánvalóbb, mint akkor, ha valaki belenézett egy kaszásgyűrű közepébe, hiszen úgy tűnt, feneketlenebb mélység tátong ott, mint amekkora teret valójában elfoglal. Természetfeletti mélység volt ez.

Senki sem tudta, hogyan készültek a gyémántok, mert idővel minden olyan technológia feledésbe merült, amelyet nem a Viharszem tartott az ellenőrzése alatt. Már csak kevesen éltek a világon, akik valóban tisztában voltak azzal, hogyan működnek a dolgok. A kaszások is csak annyit tudtak, hogy a gyűrűik valamilyen rejtélyes módon kapcsolatban állnak egymással és a Kaszáskör adatbázisával. Mivel azonban a Kaszáskör számítógépei nem tartoztak a Viharszem fennhatósága alá, rendszeresen meghibásodtak és összeomlottak, mint minden ember készítette gép a régmúlt időkben.

A gyűrűk ezzel szemben sohasem vallottak kudarcot.

Pontosan azt tették, ami a feladatuk volt: nyilvántartásba vették a begyűjtötteket, mintát vettek azoknak a DNS-éből, akik megcsókolták őket, hogy mentességben részesüljenek, és felizzottak, hogy figyelmeztessék a kaszásokat az így nyert védettségre.

De ha megkérdeztek volna egy kaszást, hogy mi a gyűrű legfontosabb tulajdonsága, a kaszás valószínűleg a fénybe tartotta volna az ékszert, nézte volna, hogyan csillog, és azt feleli, hogy a gyűrű mindenekfelett a Kaszáskör és a halandóság kora utáni tökéletesség jelképe. A kaszások magasztos és emelkedett létének ismérve, egyben emlékeztető, mi a kaszások szent feladata a világban.

Ám mindezek a gyémántok elvesztek…

– Ugyan miért lenne szükségünk rájuk? – kérdezte sok kaszás, miközben nyilvánvalóan tisztában voltak vele, hogy a drágakövek eltűnése csak tovább növelte a saját gyűrűjük értékét. – Az új kaszások felavatásához kellenek? Miért lenne szükség több kaszásra? Elegen vagyunk ahhoz, hogy elvégezzük a ránk bízott feladatot.

Örökkévaló globális felügyelete nélkül sok regionális kaszáskör követte Közép-Merika példáját, és eltörölte a begyűjtési kvótát.

Az Atlanti-óceán közepén, ahol valaha Örökkévaló emelkedett a hullámok fölé, a világ valamennyi kaszásának egyetértésével létrehozták az Áhítat határvonalát. A sok ezer áldozat iránti tiszteletből, akik életüket vesztették a szörnyű tragédiában, megtiltották, hogy bárki akár csak a közelébe hajózzon annak a helynek, ahol Örökkévaló elsüllyedt. Goddard főpenge, a borzalmas nap egyik túlélője igazából amellett kardoskodott, hogy a helyszínt örökre nyilvánítsák tiltott területnek, és soha senki ne bolygathassa, mi nyugszik a felszín alatt.

De előbb vagy utóbb valakinek meg kellett találnia azokat a gyémántokat. Az értékes holmik ritkán vesznek el örökre. Különösen, ha mindenki tudja, hol találhatók.

Mi, a szubszaharai régió kaszásai mélységesen megbotránkozunk azon, hogy Goddard főpenge eltörölte a begyűjtési kvótát. A kvóta emberemlékezet óta létezik, az életek kioltását szabályozza, és bár hivatalosan nem szerepel a kaszások parancsolataiban, mégis féken tart minket. Megakadályozza, hogy túl vérszomjassá váljunk vagy túlságosan eltunyuljunk.

Míg néhány másik régió szintén eltörölte a kvótát, SzubSzahara csatlakozik Amazóniához és Izraerábiához, valamint mindazokhoz a régiókhoz, amelyek ellenállnak az elhamarkodott, meggondolatlan reformnak.

Továbbá mostantól kezdve valamennyi közép-merikai kaszásnak megtiltjuk, hogy begyűjtést végezzen a mi földünkön, és arra buzdítjuk a többi régiót, hogy csatlakozzanak hozzánk, és álljanak ellen Goddard úgynevezett új rendjének, amely a világot fojtogatja.

Őexcellenciája Tenkamenin, szubszaharai főpenge hivatalos kiáltványa

2.

A késve érkező

– Mennyi ideig tart, amíg odaérünk?

– Még soha nem találkoztam ilyen türelmetlen kaszással.

– Akkor valószínűleg nem ismer sok kaszást. Türelmetlen és lobbanékony népség vagyunk.

Nagytiszteletű Sydney Possuelo amazóniai kaszás már ott állt a hídon, amikor Jerico Soberanis kapitány hajnalhasadás után odalépett mellé. Jericónak átfutott a fején, vajon alszik-e valaha a nagytiszteletű. Lehet, hogy a kaszások másokat bérelnek fel, hogy aludjanak helyettük?

– Teljes sebességgel még fél nap – válaszolta Jerico. – Este hatra érünk oda, épp ahogyan tegnap mondtam, nagytiszteletű.

Possuelo felsóhajtott.

– Túl lassú a hajója.

Jerico elvigyorodott.

– Itt ez a tengernyi idő, és ön siet?

– Az időnek mindaddig nincs jelentősége, amíg valaki az ellenkezőjét nem állítja.

Jerico ezzel nem akart vitatkozni.

– A világok legjobbikában már rég végrehajtották volna ezt a műveletet.

– Ha nem vette volna észre – felelte Possuelo –, ez már régen nem a világok legjobbika.

Volt igazság abban, amit mondott. Legalábbis ez a világ már más volt, mint az, amelyikben Jerico felnőtt. Abban a világban a Viharszem szinte mindenkinek az életében részt vett. Bármit lehetett kérdezni tőle, és mindig válaszolt, a válaszai pedig pontosak voltak, hasznosak, és épp annyira bölcsek, amennyire lenniük kellett.

De az a világ elmúlt. A Viharszem elnémult, amióta az emberek mind kihágók lettek.

Jericót egyszer már korábban is kihágónak minősítette a Viharszem. Még kamaszkorában. Nem kellett hozzá sok, elég volt három bolti lopás a helyi vegyeskereskedésben. Jericónak még hízelgett is a dolog, de csak alig egy napig. Aztán kezdte megtapasztalni a következményeket. Abból nem csinált nagy ügyet, hogy nem beszélhetett a Viharszemmel, más dolgok azonban bosszantották. A kihágók mindig utoljára kerültek sorra az iskolai menzán, és csak a maradékot kapták, ami már senkinek sem kellett. A kihágókat előreültették az első padba, ahol a tanárok szemmel tarthatták őket. És bár Jericót nem zárták ki a futballcsapatból, a próbaidősök találkozóit mindig olyan időpontra szervezték, amikor a meccsek is voltak. Nyilvánvalóan nem véletlenül.

Jerico valaha azt gondolta, hogy a Viharszem bosszúálló és passzív-agresszív, de idővel rájött, hogy ez egyszerű demonstráció. Mindenkinek a saját választása volt, hogy kihágó lesz, és az embernek el kellett döntenie, hogy az ezzel járó előnyök kompenzálják-e a vele járó hátrányokat.

Jerico megtanulta a leckét. Elég volt egyszer belekóstolnia a kihágók életébe. Három hónapjába telt, mire leszedték a nagy piros K betűt a személyi igazolványáról, és amikor végre eltűnt onnan, semmi kedvet nem érzett arra, hogy újrázzon.

– Örülök, hogy megváltozott a státuszod – mondta a Viharszem, amikor újra beszélhettek. Jerico feleletképpen szólt a Viharszemnek, hogy kapcsolja fel a hálószobában a villanyt, mert azzal, hogy utasítást adott neki, helyretette. A Viharszem szolga volt. Mindenki szolgája. Azt kellett tennie, amit Jerico parancsolt neki. És ebben vigaszt lelt.

Aztán bekövetkezett a nagy szakadás az emberiség és a legnagyobb teremtménye között. Örökkévalót elnyelte a tenger, és a Viharszem az egész emberiséget kihágónak minősítette; mindenkit ugyanabban a pillanatban. Akkor még senki sem tudta pontosan, mivel jár majd a Kaszások Világtanácsának elvesztése, de a Viharszem elnémulása kollektív pánikot keltett az emberekben. Többé nem választás volt, hogy kihágó lesz-e valaki, hanem ítélet. Semmi más nem kellett, hogy az alárendeltségből fölérendeltség legyen, csak csend. A szolgából úr lett, és a világ mindent elkövetett, hogy a Viharszem kedvében járjon.

– Mit tehetnénk, hogy ne ítéljen el minket? – kiáltották az emberek. – Mit tehetnénk, hogy elnyerjük a Viharszem kegyét?

A Viharszem sosem kérte, hogy imádják, az emberek most mégis bálványozták, és mindent elkövettek, azt remélve, hogy a Viharszem felfigyel rájuk. A Viharszem természetesen hallotta az emberiség kiáltásait. Még most is látott mindent, csakhogy a véleményét innentől kezdve megtartotta magának.

Mindeközben a repülők tovább közlekedtek, a mentődrónok továbbra is elindultak azokért, akik meghaltak, továbbra is termesztették a haszonnövényeket és szétosztották az élelmiszert, a Viharszem ugyanolyan tökéletes precizitással működtette a világot, mint korábban; megtette az emberiségért mindazt, amit helyesnek ítélt. De ha valaki azt akarta, hogy világítson az asztali lámpája, akkor magának kellett felkapcsolnia.

Possuelo kaszás egy ideig még a hídon maradt, figyelte, hogyan szeli a hajó a habokat. Eddig sima volt az útjuk, de a sima ügyek mindig egyhangúnak bizonyulnak, különösen olyasvalaki számára, aki máshoz szokott.

Elindult, hogy megreggelizzen a kabinjában. Erdőzöld köpenyét csapkodta mögötte a szél, ahogy leereszkedett a keskeny lépcsőn az alsó fedélzetre.

Jerico eltöprengett, mi járhat most a kaszás fejében. Aggódik vajon, hogy elbotlik a köpenyében? Átéli újra a régi begyűjtéseket? Vagy csak azon jár az esze, hogy mit reggelizzen?

– Nem rossz ember – szólalt meg Wharton, a hajó fedélzeti tisztje, aki már jóval azelőtt ebben a pozícióban szolgált, hogy Jerico átvette a hajó parancsnokságát.

– Igazából kedvelem – jegyezte meg Jerico. – Sokkal tiszteletreméltóbb, mint némelyik „nagytiszteletű", akivel eddig találkoztam.

– Sokat elárul, hogy éppen minket választott ki a mentési munkálatokra.

– Igaz. Bár abban nem vagyok biztos, hogy pontosan mit is árul el.

– Szerintem azt, hogy ön bölcsen választott pályát.

Ez igazi bóknak számított Whartontól, aki nem sűrűn adta a fejét hízelgésre. De ez a döntés nem egyedül Jerico érdeme volt.

– Csak megfogadtam a Viharszem tanácsát.

Néhány évvel korábban, amikor a Viharszem azt mondta neki, lehet, hogy boldoggá tenné a tengerészélet, Jerico iszonyúan dühbe gurult. Azért, mert a Viharszemnek igaza volt. Tökéletesen mérte fel a helyzetet. Jerico egy ideje már ugyanezen töprengett, de amikor a Viharszem is ezt javasolta neki, az olyan volt, mint egy spoiler. Jerico tudta, hogy sokféle tengerészélet közül választhat. Akadtak, akik a tökéletes szörfhullámot kergetve körbeutazták a földet. Mások vitorlásversenyeken múlatták az időt, vagy régmúlt korok hatalmas hajóinak élethű másán szelték a vizeket. Ezek azonban csak szórakozásra alkalmas időtöltések voltak, de nem volt gyakorlati hasznuk. Jerico úgy akart rátalálni a boldogságra, hogy annak legyen értelme. Olyan karrierre vágyott, amely kézzelfogható módon hozzátesz valamit a világhoz.

A roncsmentés tökéletes választás volt, és nem csak olyasmit hoztak a felszínre, amit a Viharszem szándékosan süllyesztett el, hogy munkát adjon ennek az iparágnak. Az semmivel sem volt jobb annál, mint amikor a gyerekek műanyag dinoszauruszcsontokat ásnak elő a homokozóból. Jerico olyan dolgokat akart felfedezni, amelyek valóban elvesztek. Ez pedig azt jelentette, hogy kapcsolatba kellett lépnie a világ kaszásköreivel, mivel amíg a Viharszem fennhatósága alá tartozó hajók sohasem mondták fel a szolgálatot, addig a kaszások járművei gyakran meghibásodtak, vagy bajba sodródtak emberi mulasztás miatt.

Nem sokkal a középiskola után Jerico gyakornok lett egy másodvonalbeli roncsmentő csapatban a Földközi-tenger nyugati felén, majd amikor Dalí kaszás jachtja elsüllyedt Gibraltár partjainál a sekély vizekben, váratlanul lehetősége nyílt az előrelépésre.

Jerico, aki átlagos búvárfelszerelést viselt, az elsők között ért oda a roncshoz, és amíg a többiek átfésülték a helyszínt, ő a kapitány parancsával szembeszegülve beúszott a hajó belsejébe, ahol a kabinjában rátalált a halott kaszásra, és felhozta őt a felszínre.

Jericót ott helyben kirúgták. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen végül is nyíltan ellenszegült a felettese utasításának, de mindez tudatos döntés volt a részéről. Mert amikor Dalí kaszást és a kíséretét újraélesztették, a férfinak az volt az első dolga, hogy tudni akarta, ki hozta fel a tenger fenekéről.

A kaszás végül nemcsak hálásnak bizonyult, de végtelenül bőkezűnek is. Az egész roncsmentő csapatnak egy év mentességet adott, azt azonban, aki mindent feláldozott azért, hogy felszínre hozza egy halott kaszás testét, valami egészen különlegessel akarta megjutalmazni, hiszen ez az egyén nyilvánvalóan tudta, mi az, ami a legfontosabb. Dalí kaszás megkérdezte Jericót, mit szeretne elérni az életben.

– Egy nap majd szeretnék saját roncsmentő vállalkozást indítani – felelte Jerico a kaszásnak, reménykedve, hogy Dalí majd szól egy-két jó szót az érdekében. A kaszás ehelyett azonban elhozta Jericót az E. L. Spence-re, erre a káprázatos, száz méter hosszú óceánkutatóra, amelyet roncsmentővé alakítottak át.

– Mától te leszel ennek a hajónak a kapitánya – jelentette ki Dalí.

És mivel a Spence-nek már volt kapitánya, Dalí ott helyben begyűjtötte a férfit, majd utasította a legénységet, hogy engedelmeskedjenek az új kapitányuknak, különben őket is begyűjti. Finoman szólva szürreális jelenet volt.

Jerico nem így akart parancsnoki rangra emelkedni, de éppúgy nem volt választása ebben a kérdésben, mint ahogyan a begyűjtött kapitánynak sem. Azonnal rájött, hogy a legénység nem venné jó néven, ha egy húszéves suhanc parancsolgatna nekik, így hát azt hazudta, hogy negyvenvalahány éves, csak nemrég tartott korfordulót, és fiatalabbra kalibrálta magát. Az már az ő dolguk volt, hogy hittek-e neki, vagy sem.

Hosszú időbe telt, mire a legénység összemelegedett az új kapitánnyal. Néhányan fel is lázadtak titokban. Az első héten történt ételmérgezéséről például valószínűleg a szakács tehetett, és bár genetikai vizsgálatokkal könnyedén kideríthették volna, hogy kinek az ürüléke került kicsivel később Jerico cipőjébe, a nyomozás nem érte meg a vesződséget.

A Spence és legénysége bejárta a világot. A roncsmentő csapat már azelőtt hírnevet szerzett magának, hogy Jerico átvette a parancsnokságot, de az új kapitánynak volt annyi esze, hogy felbérelt egy csapat tasmán búvárt, akiknek kopoltyúszerű légzőrendszerük volt. Egy olyan búvárcsapattal, amelynek a tagjai víz alatt is tudtak lélegezni, és az élvonalbeli roncsmentőkből álló legénységgel hamar keresettek lettek a kaszások körében. Amiatt pedig, hogy Jerico előbbre valónak tekintette a halottak kimentését az elveszett kincsek felszínre hozásánál, csak még nagyobb tisztelet övezte őket.

Jerico kiemelte Akhenaten kaszás bárkáját a Nílus mélyéről, felkutatta a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Earhart kaszás földi maradványait, és amikor Amundsen szabadidőhajója elsüllyedt az Antarktiszon található Ross-selfjég mellett, akkor is a Spence-t hívták segítségül, hogy emeljék ki a kaszás holttestét.

Végül pedig, mikor Jerico már közel egy éve parancsnok volt, az Atlanti-óceán közepén elsüllyedt Örökkévaló, így aztán megnyílt az út a történelem legnagyobb szabású roncsmentő akciója előtt.

Ám ezen a színpadon az istennek sem akart felgördülni a függöny.

A Kaszások Világtanácsának tagjain, vagyis a főhalálosztókon kívül senki nem akadt a világon, aki engedélyt adhatott volna a mentési munkálatok megkezdésére. És Goddardnak köszönhetően, aki őrjöngve követelte Észak-Merikában, hogy senki se sértse meg az Áhítat határvonalát, Örökkévaló romjai ottrekedtek a tenger fenekén. Mindeközben különféle Goddardhoz húzó regionális kaszáskörök járőröztek a térségben, és mindenkit begyűjtöttek, akit elfogtak. Örökkévaló három kilométer mélyre süllyedt az óceán vizében, de ennyi erővel elveszhetett volna akár az űrben, a csillagközi térben is.

A sok intrika közepette jó időbe telt, mire bármelyik regionális kaszáskör elő mert hozakodni a roncsmentés ötletével, és mihelyst Amazónia bejelentette ez irányú szándékát, többen is csatlakoztak hozzá. Mivel azonban Amazónia vállalta elsőként a kockázatot, ragaszkodtak hozzá, hogy ők felügyeljék az akciót. A többi kaszáskör morgolódott ugyan, de egyik sem vitatta Amazónia elsőbbségét. Már csak azért sem, mert így elsősorban rájuk zúdult Goddard dühe.

– Kapitány, ugye tudja, hogy több fokkal eltértünk az útiránytól? – kérdezte Wharton, miután Possuelo távozott a hídról.

– Majd délben korrigáljuk – felelte Jerico. – Így néhány órával később érünk oda. Nincs kínosabb annál, mint ha túl későn érkezünk ahhoz, hogy megkezdhessük a műveletet, de túl korán ahhoz, hogy ezt az este leszálltára foghassuk.

– Bölcs meglátás, uram – jegyezte meg Wharton, majd gyors pillantást vetett az égre, és kissé szégyenkezve kijavította magát. – Elnézést a tévedésért, asszonyom. Egy perccel ezelőtt még felhős volt az ég.

– Felesleges elnézést kérnie, Wharton – felelte Jerico. – Bármelyik megteszi… különösen egy ilyen napon, amikor legalább annyi a napsütés, mint a felhő.

– Igenis, kapitány – mondta Wharton. – Ne vegye tiszteletlenségnek.

Jerico majdnem elmosolyodott, de ez tényleg tiszteletlenség lett volna Whartonnal szemben, akinek a bocsánatkérése, bár teljesen felesleges volt, de legalább őszinte. Noha a tengerészek munkájához hozzátartozott, hogy meghatározzák a nap és a csillagok állását, egyszerűen nem voltak hozzászokva, hogy az időjárás függvényében kell eldönteniük, hogyan szólítsák a kapitányukat.

Jerico ugyanis Madagaszkáron született, amely egyike volt a világ hét kísérleti régiójának. A Viharszem ezekben különféle társadalmi struktúrákat tesztelt az emberek közérzetének javítása érdekében, az érdeklődők pedig szinte özönlöttek mindegyikbe – Madagaszkárra is – az egyedülálló lehetőségek miatt.

Madagaszkáron minden gyereket gender nélkül neveltek, és nem is választhattak társadalmi nemet, amíg el nem érték a felnőttkort. De sokan még akkor sem hoztak egyértelmű döntést. Egyesek, mint például Jerico, úgy határoztak, az ő természetükhöz a változékonyság áll a legközelebb.

– Nőnek érzem magam a nap és a csillagok alatt. És férfinak, ha borús az ég – magyarázta Jerico a legénységnek, amikor átvette a hajó irányítását. – Elég, ha felnéznek az égre, és azonnal tudni fogják, hogyan szólítsanak az adott pillanatban.

A legénységnek nem is maga a jelenség okozott gondot – az ilyesmi elég gyakorinak számított –, csak Jerico genderváltásainak meteorológiai vonatkozásával gyűlt meg a bajuk. Jericónak, aki olyan helyen nőtt fel, ahol ez volt a norma, eszébe sem jutott, amíg el nem hagyta a szülőföldjét, hogy ez bárkinek nehézséget okozhat. Bizonyos dolgok hatására ő egyszerűen nőnek, míg más dolgok hatására férfinak érezte magát. Hát nem így van ezzel mindenki, függetlenül a társadalmi nemétől? Vagy a binárisok talán megtagadják maguktól azokat a dolgokat, amelyek nem illenek a képbe? Bárhogy is legyen, Jerico az indiszkréciót és a túlkompenzációt viccesebbnek találta minden másnál.

– Ön szerint hány roncsmentő csapat lesz ott? – kérdezte Whartontól.

– Több tucat – felelte a férfi. – És majd jönnek mások is. Már így is elkéstünk a buliról.

Jerico legyintett.

– Dehogyis! A mi hajónk szállítja az akcióért felelős kaszást, vagyis mi vagyunk a művelet zászlóshajója. A buli el sem kezdődhet, amíg mi oda nem érünk… és én látványos belépőt tervezek!

– Efelől semmi kétségem, uram – mondta Wharton, mivel a nap épp elbújt egy felhő mögé.

A Spence napnyugtakor közelítette meg a helyet, ahol Örökkévaló elsüllyedt.

– Hetvenhárom különféle hajó várakozik az Áhítat határvonalánál – tájékoztatta a fedélzeti tiszt Soberanis kapitányt.

Possuelo nem tudta leplezni a megvetését.

– Semmivel sem jobbak, mint a cápák, amik felfalták a főhalálosztókat.

Ahogy elhaladtak az első hajók mellett, Jerico felfigyelt egy a sajátjuknál jóval nagyobb járműre, amely épp elállta az útjukat.

– Irányt változtatunk, és megkerüljük – mondta Wharton.

– Nem – felelte Jerico. – Tartsuk az irányt!

Wharton aggódva nézett rá.

– Akkor nekiütközünk.

Jerico gonoszul elvigyorodott.

– Vagy arrébb megy.

Possuelo elmosolyodott.

– Így legalább rögtön az elején tisztázzuk, ki a főnök – mondta a kaszás. – Tetszenek a meglátásai, Jeri!

A fedélzeti tiszt Jericóra sandított. A legénység soha nem szólította volna Jerinek a kapitányt… így csak a barátai és a családtagjai hívhatták. De Jerico ezúttal nem ellenkezett.

A Spence teljes sebességgel haladt előre, a másik hajó pedig végre lomhán megmozdult, de csak akkor, amikor már egyértelmű volt, hogy a Spence nekiütközik, ha nem tér jobb belátásra. Az idegek játéka volt ez, amit fölényesen megnyertek.

– Középre tarts! – adta ki a parancsot Jerico, ahogy átlépték az Áhítat határvonalát. – Jelezzék a többi hajónak, hogy csatlakozhatnak hozzánk! Holnap reggel hatkor a mentőcsapatok leküldhetik a drónokat, hogy átkutassák a roncsot. Szóljon nekik, hogy minden információt meg kell osztanunk egymással, és ha bárkiről kiderül, hogy információt tart vissza, annak begyűjtés lesz a sorsa.

Possuelo felvonta a szemöldökét.

– Most a Kaszáskör nevében beszél, kapitány?

– Csak igyekszem bebiztosítani magunkat – felelte Jerico. – Végül is előbb vagy utóbb mindenkinek begyűjtés lesz a sorsa, szóval nem mondok nekik semmi olyasmit, amit ne tudnának amúgy is. Csak más megvilágításba helyezem a dolgokat.

Possuelo hangosan felnevetett.

– Ez a pimasz vakmerőség egy fiatal kaszásra emlékeztet, akit régen ismertem.

– Régen?

Possuelo felsóhajtott.

– Anasztaszija kaszásnak hívták. Odaveszett a mentorával, Curie kaszással együtt, amikor Örökkévaló elsüllyedt.

– Ismerte Anasztaszija kaszást? – kérdezte Jerico lenyűgözve.

– Igen. De sajnos csak futólag.

– Nos, bármit emelünk is ki a mélyből, reméljük, hogy megnyugvást hoz neki.

Jó szerencsét kívántunk Anasztaszija és Curie kaszásnak az Örökkévaló Szív szigetére tervezett útjukhoz, valamint a Goddard elleni vizsgálathoz. Csak a főhalálosztók bölcsességében bízhatok, hogy kizárják Goddardot, s ezáltal érvényét veszíti a jelölése a főpenge pozíciójára. Ami Munirát és engem illet, a fél világot be kell utaznunk, hogy rátaláljunk a válaszokra, amiket keresünk.

A