Lesz majd minden

By Kovács Dominik and Kovács Viktor

„Úgy van az, hogy az ember gyereke spórul, törekszik, spórul, törekszik, spórul, törekszik, amíg csak bele nem vénül ebbe, ki nem hullik a haja meg a foga, s akkor hirtelen valami könnyebbséget érez a bal bordája alatt” - vallják generációk óta a Nádor vármegyei Égetthalmon tősgyökeres Balogh család tagjai, akiknek annyira a vérükbe ivódik a gyarapodási kényszer, hogy számukra az élet örömeire már csak gondolni is pazarlás.
Világháború, forradalom, tanácsköztársaság vagy gazdasági válság sem tántoríthatja el őket - még a rozsdás boronaszögekből krampácsolt fogsorú fölszegi Hétkórság átka sem! Az évenkénti kikísérés ünnepén az elhalt rokonságukat vendégül látva csak úgy dagad a keblük az előbbre jutásuk felett érzett büszkeségtől; nem számít, ha ketten osztoznak is egy szemen és egy fogon, ha csonka kezűek, netán ténylegesen kígyót melengettek azon a dülledő keblen. A holtak pedig nemcsak falhatnak, vedelhetnek és mulathatnak kedvükre, de a halál némaságából szabadulva a nyelvük is megered: beteljesült vagy csalfa szerelmi kalandozásaikról mesélnek, egykori sérelmeket, vitákat hánytorgatnak fel, de még az is előfordul, hogy békejobbot nyújtanak régi haragosaiknak, vagy nászra kelnek az élőkkel.
Igen ám, de minden nemzedékben akadnak renitensek, akik nemcsak többre, de főleg másra vágynak: hagynák a kapálást, a kazal- és ganyérakást, mernek egyéb életről álmodni, és a pletykás vénasszony-koalíció uralta falu határait is maguk mögött hagynák. Csakhogy képesek-e kezükbe venni a sorsukat és sikeresen kiszakadni az évszázados paraszti földhözragadtságból?
A Kovács ikrek szerzőpárosának hallatlanul eleven, szárnyaló képzeletű, sziporkázóan szellemes, mesésen mágikus és a lélek mélységeibe hatoló realista regénye erre a kérdésre is választ kínál. A Lesz majd minden-re Gabriel García Márquez is elismerően kacsintana.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Jun 10, 2024
• ISBN: 9789635049301

Book preview

BorítóKovács Dominik – Kovács ViktorLesz majd mindenEurópa Könyvkiadó

Kovács Dominik – Kovács Viktor

Lesz majd minden

Copyright © Kovács Dominik – Kovács Viktor, 2024

A regény megírása idején Kovács Dominik a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.

Mint azt a cselekmény számos pontja alátámasztja, a történet, annak minden helyszíne és szereplője fiktív, bármely egyezés a valósággal véletlen.

• 1 •

Nemes Aradi Erzsébet Gizella

– Tessék! – mondta a bába, és a Balogh Simon kezébe adta a bebugyolált gyereket. – De úgy nézze meg, hogy ebből valami ritka nagy akasztófavirág lesz!

– Olyan csúf? – kérdezte a Simon.

A bába megrázta a fejét.

– Olyan pompás. Alul is, fölül is – és cinkosul kacsintgatott a férfi felé. Pedig a Balogh Simon semmiképp sem azok közé az apák közé tartozott, akiket az újszülött fiuk emberes híre egykettőre megnyugtat. A gyerek hosszú, szerencsétlen vajúdás után fordult ki a világosságra, és a Simon nyugodtan nevezhette magát minden kínok okozójának. Ő csinálta a kölköt, és hozzá még a szülés is az ő lehetetlen szava után indult meg. Tudta persze, hogy senki sem maradhat örökké az anyján belül, s ott jártak már a kilencedik hónap végén, meglehet, hogy akkor is így és ekképpen történik a dolog, ha egy szóval sem említi az asszonynak a károkat. Amíg a felesége fojtott hangon nyöszörgött a bába keze alatt, s inkább a lepedő szélét markolászta, mint hogy egyszer is felordítson, a férfi egész éjjel az első szobában virrasztott, se ételt, se italt nem vett magához, egyedül a pipáját. Holott sosem szerette a pipát, tavalyelőtt is csak amiatt vásárolt egyet, mert az égetthalmi Nemzeti Tanács tagjai közé választották, és nem akart kilógni az elöljárók sorából, azok meg mind pipáztak. Most a harmadik zacskó dohány volt fogytán, mégsem csillapodott a nyugtalansága. Hiszen hiába mondta ő a Zsófinak, hogy a második nap ne álljon be ültetni, ne hajolgasson, a legcsúnyábban is visszaüthet a dolog, még a végén elgémberedik a hasában a gyerek, s nyomorultnak születik meg. Győzte szólongatni le, anyukám, elég lesz már, tanú rá az összes napszámos, hogy ez pedig így történt.

Közben meg dehogyis történt így. A Balogh Simonnak esze ágában sem volt kivonni az asszonyt a dologból, örült neki, hogy a Zsófi ennyire jól bírja, hamarabb meglesznek. Most aztán, hogy furdalta a lelkiismeret, ilyeneket képzelődött össze a maga megvigasztalására. Mikor eddig eljutott a gondolatban, nem bírta tovább, kiment a tornácra. A hidegről megint a károk jutottak az eszébe, hogy a paprika eddig mindig meghozta a sok vesződség árát. Pont most, a legnagyobb szükség idején hagyja el őket a szerencse.

Hajnali négy is elmúlt, mire a bába a kezébe adta a gyereket. Az ordítás hirtelen rádöbbentette a férfit, hogy a csendes, sötét egyedüllétnek vége van, innentől kezdve viselkednie kell a nagyvilág előtt, nehogy észrevegyék rajta az elgyöngülést. Az újszülöttel való találkozás sem a tenyerének, sem az orrának, sem a fülének nem tetszett. A Gyuri teste bökős volt, ragacsos, és mint a frissen előbújt csecsemőké mind, szagos is. Valami lúgféle aromának tűnt ez, s az ordítással keveredve percek alatt szétterült a házban. Bebújt az ágy alá, a kredenc fiókjaiba, a teknőbe. A Simon hiába próbált szabadulni tőle, sehogy sem sikerült neki. „Én már megtettem a magamét, most te jössz, öreg. Nevelj! Van, akiben az undor dolgozik ilyenkor, másban meg a bolondforma irigység. Sok apa azt mondja: „Nehogy már ez a kis vakarék többet legyen csöcsön, mint én! A Balogh Simon gyomrát éppen a nagy szeretet húzta össze. Ahhoz, hogy végignézzen a kölkén, nem volt eléggé elszánt. A fogásából úgy tűnt neki, a fia valami ürgeféle jószág lehet, és onnan, a jószágok legaljáról törekszik az emberi életbe. Aztán mire végül oda eljut – mennyi sok idő az még, a szülőknek azt mind meg kell érniük. Pedig nem is annyira fiatalok már, se ő, se a Zsófi.

Eddigre alig bírt parancsolni a kíváncsiságának, hogy megnézze a Gyurikát, de az utolsó pillanatban újra és újra visszahőkölt. Nehogy véletlenül ezzel rontsa el a gyerek jövőjét. Merthogy Égetthalmon van egy babona az új apák között. „Vigyázz, amikor meglátod! – mondogatják egymásnak. – Ami először az eszedbe jut, az ott marad a kölkön." És ez így törvény. Nem kell ahhoz jövendölni, ráolvastatni az ivadékra, külön kívánni neki valamit. Elég a gondolat, a szó, ami most ravasz módon megbújik, s évekkel később, amikor már feledésbe is merült, előadja magát a gyerek sorsán. Olyat csavarint rajta, hogy a tegnap nem ismer rá a holnapra, nem is ugyanaz az élet többé. A Simon jól emlékezett néhány történetre még a régi világból. Ott van például az útkaparó fiának az esete. Irdatlanul szegény és irdatlanul részeges ember volt az útkaparó, tetőtől talpig részeg a fia születése napján is. Föl se nagyon akart kelni a kocsmaasztaltól, amikor a legidősebb lánya odafutott hozzá.

– Apuka, jöjjön gyorsan!

– Mi van?

– Megszületett a kicsi!

– És?

– Nem is akarja megnézni?

– Vagytok már elegen.

A nagylány morcosan bámult az apjára, de szólni nem mert.

– Nincs igazam? – kérdezett vissza az útkaparó a fröccse mellől.

Arra számított, hogy a leány majd szájalni kezd vele. Neki meg módja lesz lekeverni egy hatalmas pofont viszonzásul, a világ szeme láttára természetesen, mert ez a pofon az egész falunak szól, ahol őt semmibe sem veszik, pedig különb mindenkinél, a sok ostoba parasztnál, akik bár a pénzt, vagy amiképp errefelé mondják, a filkót meg tudják számolni, de olyan módra mulatni, mint ő, hogy hátára fekteti a cigányt, és úgy muzsikáltat, egyik sem tud. Hát majd most megmutatja! A leány viszont bölcsebb volt annál, hogy bármi olyat szóljon, ami az apja szemében már kötekedésnek számít. Nem szólt tehát semmit, csak mosolygott.

– Mit vigyorogsz?

– Fiú.

– Mi?

– Fia született, édesapám.

És az útkaparó örült, ahogy a ronda, erőszakos ember tud örülni, amikor azt érzi, másodjára születik meg az életben. Mert biztos volt benne, hogy a fia az ő természetét örökli, ajándékául és megtiszteltetéséül az egész világnak. Belekapaszkodott a leányába, s nagy nehezen hazatámolyogtak. Amikor meglátta az újszülöttet, büszkén elmosolyodott.

– Az anyád mindenségit, de piros vagy! – mondta a babának. Mármost mire gondolhat az ember, ha ennek a fiúnak a jövőjében a mindent fölforgató pirosságot keresi? Legelőször is a vörhenyre, ami még a torokgyíknál is gorombább betegség. A vörheny fogja elvinni a gyereket, anélkül hogy bármi fönnmaradna róla. Alighogy volt – alighogy nincs, és megy is a feledésbe. Hát nem így történt. Az útkaparó fia minden veszedelmet legyőzött, ami tizenhat éves koráig fenyegette, először az apja öklét, aztán a nyomort, s nemcsak a vörhenyt, hanem a hastífuszt, a kanyarót és az ölőfenét is. Szép, sudár legény lett belőle.

Akkor hát a szesz, nem? Kocsmás válik belőle, mint az apjából, minden pénzét odaszórja majd, a képe meg belepirosodik a részegségbe. Ám ez sem következett be. Pedig a kísértés végig ott volt körülötte. Hívta zülleni az útkaparó maga is, meg az útkaparó fajtájából még sokan.

– Gyere, öcsém, igyunk meg egy fröccsöt!

– Nem megyek – felelte a gyerek. – Apám már megitta a részemet.

A fene tudja, hogyan született meg benne a tartózkodás, talán az anyja nyomorúságát látva. Annyi biztos, hogy szégyellte az apját. Azt meg különösképpen, hogy az egész falu az útkaparó természetét látja benne, s hiába jelentkezne munkára a parasztokhoz, nem kell sehova. Amint csak hírét hallotta a lehetőségnek, fogta magát, s elszegődött a messzi Baranyába kubikolni. Arrafele, a svábok között igazi nagy szerencse érte. Az egyik vásárban itt a piros, hol a pirost játszottak, s az útkaparó fia elnyert magának negyven hold földet. Így aztán ott ő maradt az uraság, az anyját meg a nővéreit is odavette mind a kastélyba. Most meg már a gyereke vagy az unokája őrzi a birtokot, ha ugyan őrzik, s nem hozzák a dédöregapjuk fajtáját.

Hanem következhetnek szerencsétlenebb sorsok is az apák elejtett szavából. A Simonnak eszébe jutott a szegény Verebély ács is, aki például hatablakos keresztházat ígért az Ilonkájának, amikor először fogta a kezében. Aztán semmi sem lett a dologból, mert még alig járt első elemibe az előbb nevezett Ilona, amikor a Verebély bácsi egy árva szó nélkül le talált fordulni a székről, azt se mondta, hogy bau, egy perc alatt megvolt a halál. S ahogy az iparoscsaládokban történni szokott, ha a mester kihal közülük, következett a rettenetes szegénység. Annyira elfogyott a vagyon, hogy a lány az iskolát sem tudta végigjárni rendesen, ott nőtt föl a napszámosok között, a szérű alján. A hatablakos keresztházhoz egész életében egyedül csak akkor volt köze, amikor aratásból hazajövet az egyik kaszáslegénynek éppen a koporsókészítő hatablakos keresztházának tövében sikerült csókolózásra biztatnia ezt a szegény, kiéhezett apátlant, akinek talán sose hiányoztak jobban a múltba tűnt cirógatások, mint most, a huszonegyedik évében. A kaszás nemcsak csókokat adott neki, megismertette a szeretés legrafináltabb módjaival is. Mintha csak a kepéket rakná föl a szekérre villával, úgy tömte tele a Verebély Ilont mindenféle szeretettel, tömte, tömte, hogy később eszébe se jusson ennél többet kérni tőle, elég legyen neki az egész életére. Elég legyen elviselni mindazt, ami keserűség később majd érni fogja. Hogy aztán elég lett-e, nem tudni, mert a keserűségből bőven kijutott az Ilonnak. Egyszerre kellett vesződnie a megszólással meg a nyomorúsággal is, ami nélkül a lányanyák sorsát elképzelni sem lehetett akkoriban.

S ha már a koporsókészítő hatablakos házánál járunk, meg is állhatunk ott egy további pillanatra. A koporsós ugyancsak tartotta ezt a babonaságot. Amint megindult a felesége vajúdása, s ő meg, ahogy lenni szokás, elvonult a nyári konyhába, hogy ott várjon a bába jelentkezéséig, kikötötte magának: „bármire gondolhatok, csak a halálra nem! Elvégre a koporsóst jobbról-balról a halál veszi körül, nincs annak szabad pillanata, amikor el tudna felejtkezni a kimúlásról. Az ember feje pedig mégsem úgy működik, hogy hallgatna a tilalomra. Így amikor a lányát meghozták, juszt csak a koporsó, a ravatal meg a szemfedő jutott az öreg eszébe, hiába is hessegette volna magától az ilyesmit. Furdalhatta utána a lelkiismeret, meglehet, hogy még most, a porladásában is furdalja. „Emiatt fog idejekorán sírba kerülni a Juliskám – sejtette a koporsókészítő, s igen nagyot talált tévedni. Ennek már megvan százkét éve, a Juliskája meg még most is él, ráadásul ugyanabban a házban, hiába lődözi-pufogtatja körbe a halál. Egy időben gyakrabban járt az udvarába, mint a postás. Elvitte először a szüleit, a férjét, az agglegény öccsét, a vejét, a lányát, s elpotyogtak most már az unokái is, hiába könyörgött a Juliska néni a halálnak, hogy inkább őt, ne amazokat, nem hallgatott rá. Másból se áll a napja neki, csak a siránkozásból, annyira nem kívánja már az életet. Az ő sorsán így köszön vissza az apja gondolata.

– Mit nyekeregsz? Nem vagy te kocsmaajtó – ezt meg a patikus vetette oda az egyszülött Vilmos fiának, amikor a gyerek, meglátva a napvilágot és az apját, sírni kezdett. De már hogyan ne sírt volna? Hihetetlen egy mogorva természet volt a patikus, ez már akkor is látszott rajta, ha ránézett valaki. Sehol máshol, csak a tégelyei meg a pirulái között érezte jól magát. Ahogy növekedett, a Vilmos is beállt az apja mögé a sorba, igényt tartott a tégelyre is, a pirulára is. Csak hát nem a gyógyszerésziskolában, mint azt a tanult embernek a fiától várni lehetne, hanem az ivászati iskolában. Úgy tudta inni egymás után a féldecit, mintha csak víz lenne a kis pohárban. Valami orvosságot is szedett kísérő gyanánt a pálinka mellé, amitől még jobban bebódult a feje neki. Egyszer aztán annyira bebódult, hogy mikor este indult volna hazafelé, megszédült, nekiverte a fejét a kocsma ajtófélfájának, és kiszenvedett. Mi történhetett ott, a fene eszi-tudja. Szokott nagyobbat is esni, aki részeg, mégse hal bele.

A Zsófi viselősségének hónapjaiban a Simon is készült az első találkozásra. „Arra fogok gondolni, hogy az én ivadékom. Kizárólag az enyém – így volt vele. – Abból később sem kerekedhet szerencsétlenség." De amint megállapodott ennél az elhatározásánál, máris szembekerült magával. Elég volt csak végigsorolnia, mi minden történt a múlt hónapok lefolyása alatt. Börtönbe csukták, ütötték-verték, a tisztek elhordták mindenféle országos gazembernek, s azonkívül ki is akarták végezni. Előfordulhat még a következő időkben, hogy a gyerekei szégyenkeznek a neve miatt. Ezért inkább tovább morfondírozott, mire is gondoljon, amikor a fia szemébe néz. Utoljára talán legénykorában törte a fejét olyasmin, ami nem a gazdaság dolgába tartozott, a meghatódást például teljesen kiűzte magából. Úgy bánt a szívével, mintha egy télire való krumpli lenne, elrakta jó mélyre, a hidegbe, nem volt más választása. Össze tudta volna hozni ezt a kis vagyonukat, ha lépten-nyomon meghatódik valamin? Neki tudott volna iramodni a nagyvilágnak?

Szerencse ide vagy oda, nem bírta már tovább a halogatást, ránézett az újszülött Gyurira. Egyszeriben kicsírázott benne a ráncos krumpliszív. Aligha amiatt, amit a bábaasszony mondott neki. Innen nézvést a Balogh Simon ugyanaz volt, mint mindenik más gazda Égetthalmon. A szépséget a lányszülöttnél sem tartotta minden fölött álló érdemnek, nemhogy a fiúnál. Inkább okos legyen az a gyerek. Most hirtelenjében mégis örült a szépségnek. „Legalább nem rám hasonlítasz" – ez a gondolat futott ki belőle először a csecsemő láttán, s megkönnyebbülten sóhajtott is hozzá. Szégyen-e, vagy sem, de így volt. Ha már fia született, semmiképp sem szerette volna, ha az ő vérére fajzik vissza, és egy ecetes kedvű, fösvény, semmit nem érő Balogh legény lesz belőle. Mert jól ismerte a maga fajtáját.

„Aztán az is lehet, hogy mégis rám ütött – fordult meg benne. – Ki mondaná meg azt, hogy én milyen voltam egynapos koromban? Anyám esetleg." De az anyjáról alig tudott valamit. Egyetlenegyszer találkozott vele nyolcéves korában. Arra a napra viszont egészen világosan emlékezett. Ködös, őszi reggel volt, a kiszántott sárgarépát szedték föl, ő meg a fiatalabbik Pusztujka. A nagybátyjait hívták Pusztujkáknak, akik az anyja helyett felnevelték.

– Hozzám figyelmezz!

Ha valamelyik Pusztujka ezen a kenetes-zsoltáros hangon szólt hozzá, a Simon máris tudta, hogy baj van.

– Mondom, hozzám figyelmezz, és hallgass meg a tenmagad csöndjében!

Ebből előbb vagy utóbb nagy óbégatás lesz, csak bírja elhallgatni.

– Farizeus!

Lám-lám, kezdődik.

– Én – motyogta halkan a gyerek.

– Szarházi!

– Én.

A Simon hallgatott.

– Pazalsz!

– Én-e? Nem.

– Győzöm szedni utánad.

– Egyet se hagytam el.

Sok mindenhez hasonlíthatnánk a kisebbik Pusztujka arcát, kutya valagához, melyből szakállszőrszálak módján kandikálnak kifele a hosszú, fehér férgek, vagy ráncos körtéhez, amit a kukacok rágnak, vagy az errefelé lúdvércgombának hívott sárga pöfeteghez, de egyik sem írja le jól, amivel az a szerencsétlen emberfia szembesült, akit odáig terelgetett a kíméletlen sors, hogy óvatlanságában rá talált nézni valamelyik Baloghra. Ez a két fivér a férfirondaság legvégső fokán élt. Azon a fokon, ahonnan nincs már tovább, amit semmilyen arcra kiülő indulat nem tud tovább csúfítani. Így történhetett, hogy amikor a legmélyebb harag fűtötte őket, s a legfélelmetesebbnek kellett volna látszaniuk, a legszívélyesebbnek tűntek. Igazán belegondolva, nem is akármilyen szerencsétlenség volt ez akkoriban. Mert ha úgy hozza az élet, ahogyan sohase történt, hogy párbajra hívnak ki valakit leányügyben, akkor tiszta jámbor pofával álltak volna neki verekedni, és erre elröhögi magát az ellenfél koma, aztán vége is a párbajnak.

– Hát ez mi? – kérdezte a vak öregember, miközben a markában egy tarackot szorongatott.

– Tarack – így a gyerek.

– Lófaszt!

– Akkor hát lófasz.

– Ne szemtelenkedj!

– Akkor is tarack.

– Répa ez!

– Fostos paréj szára.

– Répa!

– Harapjon a répájába, Dávid bátyám!

Az öregember feje bevörösödött, a száján elfogytak a szavak, ha nem lett volna világtalan, bizony isten odavág a gyereknek. Így meg csak a levegőt siskázta, aztán ráharapott a paréj szárára, makacsul nyámmogott rajta, hogy bebizonyítsa, répa ez, drága eleség, igaza van neki, és az unokaöccse a drága eleséget akarja eltékozolni, amit ő meg a testvére verejtékes munkával hurulnak-kapálnak össze, pedig cudar világ jön, de hát ezt hiába is példázzák a gyereknek, az ezt nem látja be, a jóságukkal játszik a piszok szarházi Simon, mert ők befogadták meg gondját viselik, az anyja felől nyugodtan lelenc is válhatott volna belőle. Mire így mindent végiggondolt magában a Dávid bácsi, már szét is futott a szájában a keserűség. Nemcsak az élet keserűsége meg a gyötrelmes homokos föld keserűsége, hanem a paréj keserűsége is, paréj volt hát ez, kiszáradt, földes paréj, nem sárgarépa, be kellett ismernie, ha a kölök előtt nem is, maga előtt legalább. De még maga előtt se mondta ki, mikor nyelvére jött volna a szó, kiköpte a paréjjal meg a földdel együtt, köpködött, amíg el nem csillapodott benne a beismerés vágya.

A Balogh-vér az egy ronda konok nemesi akármi, mindegyikben benne volt a gőg, az öregebbikben, a Pityuban is ugyanennyire, mint a Dávidban. Másuk se volt a Pusztujkáknak, csak a nemesi vérük, a pénzük, azonkívül a testi-lelki nyomorúságuk. Ritkán esik meg olyan a világban, ami velük megesett, hogy egy közös szemen meg egy közös fogon kell osztozkodnia a két testvérnek, el se tudnak szakadni egymástól, mert rögtön jön a kérdés, melyiknek jusson a fog, melyiknek a szem. S akkor mindegyik kisüti a másikról, hogy amaz járt jobban, összevesznek, perre mennek, meg nem állnak a vármegyeházáig. De hát az ilyen szemet fogért háborúban a nagyurak se tudnak igazságot tenni. Elküldik őket, oldják meg maguk, ne a vármegyét zargassák az ilyesmivel, s akkor jön a legrosszabb, az egyik Pusztujka eldobja a fogat, a másik meg kiszúrja a szemet, inkább, mint hogy oda kelljen adni a másiknak, aztán ott maradnak ketten, fogatlan szájjal meg vakon. Kinek lesz jó végeredményben? A tolvajuknak, bizony, aki fene tudja, mióta leskel már a vagyonuk után, s most a tehetetlenségüket kihasználva elhordja a padlásról a lisztet, a góréból a kukoricát, elbontja a disznóólat, a fészert. Tudták a Pusztujkák, hogy valaki nagyot hízhat az ő marakodásukon, így inkább, ha nehezükre esett is, maradtak békességben egymással, nemigen viadoztak. Annál inkább se, mert a születésüknél fogva öregemberek voltak, sántasággal, púppal, sérvvel, hipertóniával, rángással, félelemmel, s az is egy gondolat, hogy jobb a halált közösen félni, ketten egy födél alatt, mintha mindenik külön reszketne a maga vackában.

Akárhogy is tagadjuk, az embernek a legfürgébb lova a félelem, mert valamennyi nagy haladás a félelemből származott. Már az ősi időkben is, hogy jön a tél, megfagyunk, meg nem lesz elég a koszt, először is kitalálták a tüzet meg a vermet, és így tovább, amíg el nem jutunk a vasútig meg a cséplőgépig, meg amik Amerikában vannak, a hatalmas nagy gyárakig. Az ember minden ügyes dolgot félelmében talált ki, ahogy a Pusztujkák is, kitalálták, hogy nekik kell a föld meg a vagyon, mert ki tudja, mi adja magát elő, ha jönnek majd a rossz idők, addigra. De mivel az égetthalmi lakos előbb válik meg az életétől, mint a birtokától, nemigen tudtak terjeszkedni a határban. Amit tudtak, hogy bent a faluban vásárolták a telkeket sorra, házat viszont nem építettek egyikre sem, hanem fölszántották, bevetették őket, az egyikre szőlőt meg gyümölcsfákat ültettek, besztercei szilvát, árpával érő körtét, rétesalmát, meggyet, a másikakon meg ment a gazdaság, a lucerna, a bíborhere, krumpli, bab, répa, mikor mi. Tíz-tizenhárom kertet is műveltek a faluban, győzték ekézni, kapálni éven át, aztán meg hordani a piacra, ami termett, keresték a jó pénzeket, mert akkor még megfizették az urak a gyomruk árát. Igaz, ennyi jó falat sem volt azokban a kilencvenhárom-négyes években, a gabonát ette a fuzárium, a gyümölcsöt meg a filoxéria.

Mihelyst elcsillapodott a Dávid bácsiban a paréj íze meg a beismerés gondolata, fülelni kezdett. Mintha a kiskapu nyílott volna.

– Vége is a gyűlésnek, István testvér? – kérdezte az öreg, és miközben az előkert irányába indult, az izgalomtól hevesen verni kezdett a szíve, a nyakán kidülledtek az erek. Várta nagyon, hogy milyen hírrel jön haza a bátyja a falugyűlésről. Az öregebbik Pusztujka a krizantémok előtt ácsorgott. Ahogy a régi városi uraságokat elképzeljük, úgy volt felöltözve, karimás kalap, élire vasalt kordbársony nadrág, öltönyzakó, mellény, zsebóra, fényesre csiszolt lakkcipő. Szokás mondani, hogy a férfi az asszony nélkül semmi, írva van a Bibliában is, nem jó az embernek egyedül lenni, szerzék néki asszonyi társat, hogy amelyik férfi maga marad, az olyan is, egy ronda rendetlen trehány semmi. De az István testvér az nem ez volt. Az, ha elment arra be, mindig nekikészült szépen, csak az ingje gallérjával nem foglalkozott, hogy csupa sárga zsírfolt, hiába mossa meg vasalja, a zsírt nem hozza ki semmi belőle. Ezt az egyet nem fogta föl, különben igen nagyon adott magára.

– Sikerült – mondta az István testvér remegő hangon, miközben meghatottan törölgette a hatalmas kugliforma szemet a homlokán. A Dávid testvér elsőre el sem hitte, amit hall.

– Mit beszélsz?

– Sikerült!

A Simon soha nem látott még ilyet a nagybátyjai között. A Pusztujkák egymás nyakába borultak örömükben.

– Áldassék a neved a jó hírért, egyetlen élő István testvérem – így a Dávid. – Hanem azt tudod-e, hogy mivel raktad ki te mostan az én bánatos szívem négy szegletét?

„Hiszen tegnap még egymás anyját szidták – gondolta magában a Simon, s közben borsózott a háta, kegyetlenül unta a negédességet. – Azazhogy a közös anyjukat. Azazhogy az én öreganyámat."

Az István testvért se kellett félteni, az is neki tudott iramodni a hosszú beszédnek.

– Szemedbe mondom, igen kegyes Dávid testvér, tudja azt a lónak a fasza, hogy mivel volt módomban kirakni a szíved négy szegletét.

– Találd ki, no! – nevetett a Dávid. – Melengető, puha anyag.

– Marhaganyé, mi?

– Marha fejed!

– Tera csöcse, mi?

– Sose fogtam.

– Én se.

– Akkor honnan tudod, milyen?

– Esperes úr mondta.

– Mond az mindent.

– Kenyérnek a bele, mi?

– Nono, testvér. Annál is puhább.

– Isten igéje?

– Az ember jósága.

Ezen aztán elhűlt az öregebbik Pusztujka, mit nem beszél az öccse, mi fogalma lehet annak az ember jóságáról, se nem kapta, se nem adta senkinek. Mert hát hogyan adnánk tovább a semmit?

– Esküszöm az égre, testvér, teli vagyok jósággal!

Így is volt, mire a nap delelni kezdett, már majd megvesztek a szívüket elöntő jóságtól. Mindjárt azzal kezdték, hogy adtak a Simonnak egy őszi almát a kredenc tetejéről, hiszen mégis a mi vérünk, a mi egyetlen vérünk, mondogatták neki, okos gyerek ez. Aztán elküldték a főzőasszonyukért, hogy jöjjön gyorsan. Volt egy asszony, aki bér fejébe mindig kisegítette őket, főzött rájuk, ha kellett. Úgy voltak vele, most aztán az egész falunak megmutatják, micsoda gazdák ők, hogy tudják traktálni a vendéget.

A kikísérésre készültek, itt Égetthalmon ez a legnagyobb ünnep, még a karácsonynál meg a húsvétnál is nagyobb, minden év novemberének a második csütörtökjére esik. Öreganyánkat látjuk meg ilyenkor, a mi bátor öreganyánkat, nem is öreganyánk az nekünk, hanem ősöreganyánk, öreganyánk öreganyjának az öreganyja lehetett, úgy hívták, hogy nemes Aradi Erzsébet Gizella. Nem voltunk ott, csak ott voltunk, ahol mesélték, hogy amikor a német zavarta haza a törököt, rettenetes csúnya világot csináltak Nádor megyének ezen a részén, nem is maradt a régi faluból semmi, mert fölgyújtották a viadozásban. Nem maradt meg egy család se, pedig volt talán tizenegy is, de vagy odalettek a nagy tűzben, vagy azt mondták, nem várjuk meg, ameddig odaleszünk, elmegyünk inkább máshová. Aztán annyira elmentek, hogy vissza se néztek többé. Az egyetlen nemes Aradi Erzsébet Gizella maradt meg, de az se szándékából, az is futott volna a szekér után, a drága aranyos, kiabált a szekeresnek.

– Vegyél föl, jóember!

A koma megállt a szekérrel.

– Gyere, Böske! – és intett is, hogy jöhet.

– Hát ezekkel mi lesz? – kérdezte a nemes Aradi Erzsébet Gizella, mert bizony ott volt a nyomában a hat kis poronty, a Sári, a Rebék, a Jancsi, a Benő, a Laci meg az Örzse, ott futottak az anyjukkal, azoknak is kellett volna a hely.

A koma legyintett.

– Hagyjad.

– Mi az, hogy hagyjam?

– Csinálok neked újakat, mit szólsz?

Aztán itt véget is ért a nagy kéretőzés, mert büszkébb volt annál a nemes Aradi Erzsébet Gizella, hogy egy kicsodamicsodának a kedvéért hátrahagyja a kölkeit. Inkább hasítsák keresztbe a törökök, mint hogy ő a családjáról lemondjon. Ezért hát a berekben húzódott meg, ott várta ki a háborúnak a végét. Hogy mivel etette a gyerekeit, sóskával-e vagy vadbarackkal vagy dióval, azt már mi nem tudjuk, de szépen egészségben megmaradt mind a hat. Azok építették újjá a falut, azok keresztelték el végül Égetthalomnak, és az egész mai lakosság mind azoknak a leszármazása. Azazhogy mégse mindenki, mert a Lipót, aki a török után a császárunk lett, megírta egy rendeletben, hogy bár ő szívből rühelli a kálvinistát, a lutheránust meg a zsidót, ő csak a katolikust szereti, felőle nyugodtan élhetnek emez istentelenek is a maguk elve szerint, feltéve, ha lemondanak a vagyonukról meg a zsíros földjükről, átengedik neki, és elköltöznek valami rissz-rossz, homokos vidékre, mint ez az új falu, ez az Égetthalom ott Nádor vármegyében. Így sok másik család is idekerült, jöttek mindenhonnan, de a feje az ármádiának akkor is a nemes Aradi Erzsébet Gizella vonala maradt, mert a mama még ezután is mindig mindent kiharcolt az övéi számára. S ha mindez a hősi ténykedés nem is lett volna, csak az az egy elgondolása neki, amit a gyerekei meg az unokái nevelésekor fennen hangoztatott, hogy az embernek nem elég megélnie, fejlődnie is kell mindig, akkor is megérdemelné, hogy ennyit beszéljünk róla. Ez az elv a természetévé vált az égetthalmi embernek, hogy elfüggetlenedni császártól-királytól, törekedni, a semmiből is valamit csinálni. Kerültek is ki innen nagy emberek, megyés ispánok, jegyzők, prédikátorok. Hanem volt egy másik elvárása is a nemes Aradi Erzsébet Gizellának. Az első haldoklása idején, mikor nyolcvannégy éves volt, a vánkoson fekve magához kérette az egyik leányát, alighanem a Sárikát.

– Kíván-e valamit, édesanyám?

– Tudod te, hogy mit kívánok.

– Egy kis tejfölös gombócot? Van még hozzá öregkrumpli.

– Nem a matéria, nem-nem.

– Akkor tán az esperes urat?

– Unom.

– Rebék húgomat?

– Hogy még betegebb legyek?

– Megállt a tudományom, édesanyám.

– Azt az egyet kérem, leányom, hogy soha ne veszekedjetek, ti mind testvérek vagytok, amitek van, az legyen mindenkoron a másiké is.

És ezt szép sorban elmondta az összes gyerekének, de még az unokáknak is, nem szerette volna, ha a holta után marnák egymást. Tudta mindenki, hogy ez a nagymama utolsó kívánsága, mégse tartották be, mihelyst elhalálozott szegény, kitört köztük a nagy háborúság, kinek a vánkos kellett volna, kinek a réztepsi, kinek a pogácsaszaggató, kinek az itatósvályú. Az lett a vége, hogy elfűrészelték hat darabba a vályút, de nem ám keresztbe, hogy még kezdeni is lehessen azzal a kis fával valamit, hanem hosszába, ilyen furfangosságot csináltak. Anélkül haltak el, hogy szóba álltak volna egymással, meg még a leszármazottak se beszéltek, most is megvan ez a törvény a faluban, a versenynek a törvénye, hogy a testvér se bízhat a saját testvérében igazán. Föltéve, ha nincsenek úgy egymásra utalva, mint a Pusztujkák mondjuk, hogy ketten érnek egyet.

Sejtette azt magában a nemes Aradi Erzsébet Gizella, hogy nem lesz az ő gyerekeiből soha egy igaz testvéri sereg, ezek már kiskoruktól kezdve versengtek egymással. Ha a Jancsikája kedvéért megtejfölözte a palacsintát, az rögtön baj volt a másikak szemében. Ha almareszeléket sütött a tésztájába, mert az Örzse úgy szerette, az is. Vagy például a Rebék sósan ette, fokhagymával, de mikor a többiek megérezték a fokhagymaszagot a füstös konyhában, már be se akartak menni. Ha a mamának egyes-egyedül az elkényeztetett kis Rebék leánya a fontos, akinek a szája íze szerint összefokhagymázza az egész konyhát, olyan fokhagymaszagot csinál, hogy meg lehet tőle fulladni, akkor ők be se jönnek, le se ülnek a vasárnapi asztalhoz, inkább világgá mennek. De nem mentek világgá sose, hanem torzsalkodtak meg dolgoztak, torzsalkodtak meg dolgoztak, amíg le nem járt a nap. A szegény mama meg egy életet végigaggódott, végigtöprengett magában, hogyan lehetnek az ő gyerekei ilyen mostohák egymáshoz, amikor nem győzte őket a szeretetre nevelni.

A halál mindenkit lebír, a legnagyobb urakat is, csak az egy anyai akaratot nem. Mikor a nemes Aradi Erzsébet Gizella először halódni kezdett, hogy, hogyan se, meg tudott egyezni a halállal, ígéretet tett neki a halál, hogy bár mostan, az úr ezerhétszáznegyvennegyedik évében el kell hagynia az árnyékvilágot, punktum, azért évente egy-két napra visszaeresztik majd. Mert az az úrnak sem tetszik, hogy a nemzetség tagjai ölik egymást, menjen csak vissza a mama, aztán húzza le a gatyáját annak, amelyik nem tud viselkedni, verje el a valagát jó rendesen, kap erre a célra külön a keruboktól egy helyes kis meggyfabot fakanalat.

Az égetthalmi ember, megijedvén a meggyfabot fakanáltól, elkeresztelte ezt az évenkénti visszalátogatást a kikísérés ünnepének. Végeredményben úgy zajlik a dolog, hogy a falu öregbírója kinevez egy famíliát, oda tér meg a november második csütörtökjének estéjén a nemes Aradi Erzsébet Gizella, oda tér meg az egész falu népe, hogy fogadja. Esznek-isznak, beszélgetnek, ha nagyon kívánják, citerázhat is valaki, de az igazi lakodalmi mulatásokat azért mégse itt illik lerendezni. A citera az, ami megengedett, netán mellé egy kis köcsögduda. Meg részegnek lenni se szabad nagyon, mert a mama az iszonyodik a részeg embertől, el lehet gondolni, abban a régi világban mennyit szenvedett ő a részeg ember miatt, akkoriban meg volt fertőzve az összes kút, félni kellett a víztől, nehogy összeszedjenek valami tífuszt vagy pestist, így hát inkább ittak bort, mint vizet, ment a nagy részegség, a duhajkodás, szegény mama meg győzte kimosdatni az övéit a sárból, amibe részegen belefetrengtek. Hajnaltájban aztán elcsendesednek a kikísérők, a nemes Aradi Erzsébet Gizella bevonul az első szobába, eltelik egy óra, kettő is, újra megpihen szép csendesen ott a ravatalon, visszanyugszik a haló porába, ezalatt nem mehet be senki sem hozzá, hanem majd csak mikor felkelt a nap, fél nyolc-nyolc óra tájban. Akkor szépen elsiratják, fölrakják a Szent Mihály lovára, viszik ki a temetőbe.

Így megy ez évek óta, törvény a faluban, hogy mire a diófának a fekete levelei is lehullnak, meg kell bocsátanunk a másiknak, össze kell békülnünk, ha nem is szemtől szembe, legalább a magunk lelkében. Azt ne merjük vélni ám, hogy ez a belső csendesség egy könnyű valami. Ez a legnehezebb az egész készülődés alatt, nem az, hogy malacot vágni meg sütni-főzni kell. Azt szíves örömest megteszi az ember. Hanem a nyugalmat megtalálni! Na, az a piszok nehéz. Már csak azért is, mert éppen a kikísérés helye körül kerekedik mindig éktelen verseny. Kit érjen az a tisztelet, hogy hozzá tér meg a falu nagymamája? A polgárok minden évben összeírják egy levélben, hogy mi minden vagyonuk van, mekkora traktát tudnának ők tartani a nemes Aradi Erzsébet Gizella meg a kíséret számára. A levelet elküldik az öregbírónak, az öregbíró meg határoz végül. A Pusztujkáknak éppen ez volt a harmincharmadik próbálkozásuk. Ebbe is keseredtek bele igazából, hogy hiába törekednek, bővítik a birtokot, meg ajánlkoznak, ez a piszok bíró mégse tartja méltónak őket arra, hogy gazdái legyenek az ünnepnek. Aztán még arra sem volt mód, hogy tomboljanak egyet. Mivel novemberben már nem illik haragoskodni, csak ültek odahaza csöndben, a szalmazsák tetején, ültek a torzsalkodás böjtje alatt, s csak néha, mikor annyira kifogytak a türelemből, hogy kékültek bele az önmegtartóztatásba, álltak neki könnyíteni magukon.

– Az apjuk faszát a tetves parasztjainak!

– Azt, azt!

De ez már a múltnak a fájdalma, ezt el kell felejteni. Az öregbíró kidoboltatta, hogy az ezernyolcszázkilencvenharmadik év kikísérési ünnepét a november hónap kilencedik napján nemes Balogh István és annak öccse, Dávid házában tartják. A Pusztujkák teljesen belebódultak az örömbe. A Simonnak halvány fogalma se volt, mi történt a bátyjaival, mindegyre csak azt hallotta tőlük, hogy így a kikísérés, úgy a kikísérés, de nagyon tetszett neki a hirtelen jött jókedv meg a szívélyesség. Mert azelőtt mi volt? Krumplikása, az volt. A Pusztujkák semmit se törődtek vele, hogy a gyereknek esetleg más eledel, hús, gyümölcs, ilyesmi is kellene, mert attól lesz ép meg erős. Honnan is tudná két agglegény, mi való a gyerek gyomrába? Korábban messziről se láttak gyereket. Ha ugyan a főzőasszonyukat, az Árki Terát alkalomadtán megkérdezték volna efelől, az szíves örömest kiokosítja őket, még tán föl is hizlalja a Simont, süti-főzi neki a finomságokat, mert az az asszony tudta, mibe telik jóllakatni a másikat, lakodalmi szakácsnő volt. De a Pusztujkák ugyan nem kérdezték meg, örültek, hogy ami a Simon hasán kívül marad, azt ők el tudják piacozni.

A következő napokban a ház tele lett jóféle, titokzatos szagokkal. Nem a bulgár rózsavíz szagára kell ám gondolni. A pacsuli az csak a püspöknek meg a grófnak jó, mert a gróf már nem fejlődik sehová, nem fogja hiányolni az ígéretet az életéből. Az igazi jó szagban benne foglaltatik az ígéret is, nemcsak a magáért való kellemesség. Mint például, ha a disznó bőre összeég a szalmával, abból már rögtön tudjuk, hogy hamarosan jól fogunk lakni. Annak is oka van különben, hogy az embernek facsarodik ki az orra a dögszagtól, borsódzik bele a háta. Ugyan mit ígér a dögszag? Csak rosszat, hogy voltunk, mint ti, lesztek, mint mi. Egyszer mindenki ilyen büdös lesz, egyszer mindenkiről lerohad a bőr. A Balogh-ház szaga most valóságos Kánaánt ígért a sokat koplaltatott Simonnak: orjalevest, fehérpecsenyét, tejben pirult, ropogós töpörtyűt, fokhagymás májat, kolbászt, katakönyökét, hájas süteményt szilvalekvárral, csörögefánkot, mindent, ami csak finomság volt abban a régi világban.

Nem is kikísérés a kikísérés, ha este a gazda a friss novabor mellé nem tálal fel rétest. Márpedig a